2. fejezet - Strange Love

Sziasztok!

Egyelőre még küszködök azzal, hogy valami rendszer szerint tegyem közzé a fejezeteket, de annyi biztos, hogy minden héten felteszek egy új bejegyzést. Ehhez a mostanihoz jó olvasást kívánok!

Grace Fallsban csupán egyetlen gimnázium volt, de az elég tisztességes volt ahhoz, hogy a környék összes fiatalja oda jelentkezzen. Adam koszfészeknek nyilvánította, pedig igazából rendes iskola volt. Más kérdés, hogy egy született rocksztár mennyire tudott kibékülni akármilyen oktatási intézménnyel.

Kat és én sosem tartoztunk a népszerű lányok közé. Valami társaságunk mindig akadt, mint például Tina, vagy más hozzá hasonló rocker lányok, de alapvetően sosem voltunk a figyelem középpontjában. Nem hívtak minket nagyobb bulikba, nem pletykáltak rólunk, a legtöbb iskolatársunk számára egyszerűen láthatatlanok voltunk - sajnos a leghelyesebb fiúk is mind átnéztek rajtunk. Így aztán nem voltunk felkészülve arra, ami a Black No. 1 koncertje utáni héten fogadott minket.

Anyám és én a város legszélén laktunk, még a kertvárosnak is a peremén. Katnek negyedórás kitérőt jelentett, hogy minden reggel elfuvarozott iskolába, még úgy is, hogy nem jött el egészen a házunkig. Mégis, ezt a jó szokását azóta tartotta, hogy megszerezte a jogsiját, én pedig nem tudtam eléggé hálás lenni neki, amiért megkímél attól, hogy még a gimibe vezető utat is anyával kelljen töltenem.

—      Na, hogy telt a hétvége? – érdeklődött Katherine, mikor beszálltam mellé.

—      Szokásos koncert utáni szobafogság – sóhajtottam.

—      Anyud nem tud erről leszokni?

—      Szerinte nekem kellene leszoknom a koncertekről.

—      És a buliról még nem is tud – kuncogott barátnőm elégedetten.

—      Szerintem a városból is elmenekülne velem, ha hallana róla – ráztam meg a fejem.

Amellett, hogy idegesített, hogy anyám mindent megtesz, nehogy az igazi álmaimnak szentelhessem az életemet, sokszor egyszerűen csak bántott, hogy míg minden ember közül neki kellene a legközelebb állnia hozzám, mégsem beszélhetek vele őszintén mindarról, ami fontos nekem. Mikor szombat reggel Kat szülei az előző este felől érdeklődnek, velük kitárgyalhattuk a meghívást, a házibulit, mindent, kivéve persze a túlzottan intim részleteket. Ehhez képest mikor hazaértem anyához, ő hidegen közölte, hogy jobb, ha csak ebédre hagyom el a szobámat, mert este minden leckémet átnézi és kikérdezi. Tudtam, hogy miért csinálja ezt és megértettem őt, de mindennél jobban vágytam arra, hogy kicsit ő is megértsen engem.

— Ott lehetek, mikor elmondod neki, hogy egy zenésszel randizol? – kérte vigyorogva barátnőm.

— Nem beszélek neki erről, amíg nem muszáj – feleltem.

— Ha már itt tartunk, mi a helyzet a lovagoddal? – kacsintott rám Kat.

— Az égvilágon semmi.

— Ne mondd – barátnőm kicsit aggodalmasan pillantott rám.

— Igazából eddig nem is vártam semmit – magyaráztam. – Abban állapodtunk meg, hogy a héten találkozunk.

—   Persze, persze. De nem kellene írnia? Legalább egyeztetni?

—   Nem… nem tudom – mondtam zavarodottan. Ezen valahogy még nem gondolkoztam.

—   Ismerősnek jelölt legalább? – tudakolta Kat.

—   Nincs fent Facebookon. Mármint csak a bandának van profilja, a tagoknak külön nincs.

— És akkor mi lesz, úgy fogtok tenni, mintha a nyolcvanas években lennénk? – értetlenkedett tovább barátnőm.

Elgondolkozva bámultam ki az ablakon. Mikor Adam azt mondta, eljön majd értem valamikor a héten, teljesen kézenfekvőnek tűnt az ajánlat, de végül is semmiben nem állapodtunk meg, és elérhetőséget sem adtunk a másiknak. Lehet, hogy a srác hülyét csinált belőlem, és soha nem látom többé?

— Sky, ne keseredj el – vigasztalt Kat. – Nem voltatok teljesen józanok, valószínűleg csak nem gondolta át rendesen.

— Azt, hogy kikezdett velem?

— Nem – forgatta a szemét Katherine. – Hiszen már a koncerten kiszemelt magának. De valószínűleg a kis légyottotok után nem gondolta végig rendesen, hogy valahogy tartanotok kellene a kapcsolatot.

— Biztos nincs hozzászokva – morogtam.

— Hé, – Kat leparkolt a suli előtt, majd a kormányról egyik kezét az enyémre tette, és megszorította. – El fog jönni. Oké? Én biztos vagyok benne.

— Hát, én is remélem – sóhajtottam.

Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a bejárat felé. Az iskolatársaink, akik mellett elhaladtunk (és akik korábban átnéztek rajtunk) szinte kivétel nélkül utánunk fordultak, szemügyre vettek. Egy pár percig győzködtem magam, hogy biztos valami más keltette fel a figyelmüket, de hamarosan Katnek is feltűnt a sok bámészkodó tekintet.

— Te, van valami a ruhámon, vagy az arcomon, hogy mindenki így néz? – kérdezte halkan, mikor már a folyosón sétáltunk a szekrényeink felé.

— Én nem látok rajtad semmit – nyugtattam meg, miközben kibújtam a kabátomból. – Esetleg velem van a gáz?

— Még a bugyidat sem látni – felelte Kat. Úgy tűnt még mindig nem heverte ki a koncert előtti készülődésemet.

— Ha ebből a göncből kilenne, akkor megérteném, hogy bámulnak.

Az aznapi öltözékem ugyanis nagyon távol állt a koncerten viselt hercegnős szettől. Bakancsba tűrt fekete nadrág, fekete rövid ujjú, és egy hatalmas, sötétkék pulóver, ami miatt szinte semmi nem látszott az előbbi ruhadarabokból. Ha Adam tényleg akar velem találkozni, akkor sem hétfőn vagy kedden jön, hanem a hét második felében, ahogy megbeszéltük. Ráérek szerdától csinosnak lenni.

— Nos, megfogadtátok a tanácsom, és feltűnően buliztatok ott az első sorban? – érdeklődött egy vidám hang a hátunk mögül.

Kattel megpördültünk, bár sejthettük volna, ki faggat minket így. Tina volt az, akivel a koncerten is találkoztunk.

— Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

— Ugyan Sky, mostanra a fél suli erről beszél – nevetett a lány.

Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy minden vér az arcomba gyűlik. Adamnek igaza lett, egy ilyen kisvárosban egy percig sem lehet titkot tartani.

— Pontosan miről? – Kat vette át a szót helyettem.

— Arról, hogy ti vagytok a kiválasztottak – csapta össze a kezét Tina. – Együtt buliztatok a Black No. 1-nal! Mégis, hány ember mondhatja ezt el magáról?

— Gondolom azért vannak páran –  dünnyögtem.

— De nem ebben az iskolában! – mutatott rá Tina. – Meséljetek, milyen volt?

— Mi az, amit már tudsz? – tapogatóztam.

— Csak annyit, hogy a koncert után a backstage-ben kötöttetek ki, aztán ott voltatok az after partyn és a fiúk végig körülöttetek legyeskedtek.

— Hát, ez nagyjából össze is foglalja, ami történt – tárta szét a karját Kat.

— Ne izélj már – Tina nem érte be ennyivel; nyilván szaftosabb részletekre volt kíváncsi. – Valamelyikük rátok startolt, igaz?

Erre nyilván valamilyen frappáns választ kellett volna adnunk, amivel beismerjük vagy megcáfoljuk a feltételezést. Katherine és én azonban tovább gondolkoztunk a replikán, mint kellett volna, a pár pillanatnyi csend pedig elég volt iskolatársunknak, hogy következtetéseket vonjon le.

— Szóval igaz! Melyikük? Vagy többen is? – kíváncsiskodott csillogó szemekkel.

— Tina, semmi komoly nem történt – próbálta őt lerázni Kat.

— Kérlek, ezt ki kell tárgyalnunk – unszolt minket a lány.

— Miért, mert olyan közeli barátok vagyunk? – szaladt ki a számon a szúrós megjegyzés. Tina összevonta a szemöldökét, mire elöntött egy kis bűntudat. – Ne haragudj, tényleg, ez az egész nem az „öt perc hírnévre” ment ki. Nem akarunk hülye libának tűnni, akiknek a fejébe száll az efféle dicsőség.

Kat egyetértően bólogatott, és úgy tűnt, Tina is megértette, miért nem osztunk meg vele többet. Végül csak vállat vont, és ismét elmosolyodott.

— Ahogy gondoljátok, lányok. De ne higgyétek, hogy én voltam az utolsó, aki zaklat titeket – figyelmeztetett, majd otthagyott minket.

— Szerinted bunkó voltam? – fordultam aggódva Kathez.

— Dehogy voltál. Eddig kizárólag akkor szólt hozzánk, ha csak mellettünk volt hely az ebédlőben – morogta Kat. – Bírom Tinát, de itt ő volt a tolakodó.

Miután ezt megbeszéltük, elindultunk órára, és témát váltottunk. Tinának azonban igaza lett: nem ő volt az utolsó, aki úgy érezte, joga van többet megtudni a pénteki kalandunkról. De míg vele legalább felszínes barátságot ápoltunk, a többi érdeklődővel korábban egy szót sem beszéltünk. Olyan emberek kezdtek el faggatni minket, akik azelőtt a nevünket sem tudták. Biztos sok lány van, aki élvezte volna ezt a helyzetet, minket azonban inkább feszélyezett.

— Nem is értem, hogy van képük ehhez – háborgott Kat.

Ekkor már túl voltunk a nap felén, és az ebédlő egyik félreeső asztalánál ültünk. Körülbelül egy tucat kérdezősködőt ráztunk le addigra, ebből kettőt abban az öt percben, amit a menzán töltöttünk. Én éppen ügyetlenül próbáltam lehámozni a fóliát a szendvicsemről, és közben magamon éreztem az a fél iskola tekintetét.

— Nézd, megint jön egy – mondta Katherine. – Látta, hogy az előző kettőt is elzavartam, azt hiszi majd pont őt avatjuk be? Egyáltalán ki ez?

Felnéztem, és egy szeplős, barna hajú kilencedikes lányt láttam közeledni. Amikor odaért az asztalunkhoz, kérdés nélkül levágta magát egy szabad székre.

— A nevem Lucy – kezdte. – Azt mondják, ti ismeritek a Black No. 1 tagjait.

Fáradtan néztem fel a kislányra. Ő legalább azzal kezdte, hogy bemutatkozott. A többi pletykafészek természetesnek vette, hogy ismerjük őket, és úgy közeledtek hozzánk, mintha régi barátok lennénk. Valójában azonban eddig a napig annyira átnéztek rajtunk, hogy néha kis híján hasra estek bennünk a folyosón.

— Igazat mondanak, Lucy – dünnyögtem. Kat döbbenten nézett rám, a kilencedikes pedig felbátorodott.

— És… milyen volt az after party? – tudakolta.

— Ha kiszabadítod ezt a szendvicset a műanyagból, lehet három kérdésed – jelentettem ki, és a kezébe nyomtam az ebédemet, aminek a felbontásával nem boldogultam.

Lucy egy darabig elszöszmötölt a nyomorult fóliával, miközben Kat hitetlenül csóválta a fejét.

— Tudhattam volna, hogy te előbb-utóbb megtörsz – mondta Katherine tettetett megvetéssel.

A kilencedikes lány végül leszedte a csomagolást a szendvicsemről, és diadalmas arccal nyújtotta át nekem. Hálásan biccentettem neki, majd felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy várom a kérdéseit.

— Hú, nos… - Lucy zavarodottnak látszott, ettől pedig az az érzésem támadt, hogy a megfelelő embernek szavaztam bizalmat. – Ki volt a legrendesebb a srácok közül?

Elsőre Ashre gondoltam, majd rögtön meg is lepődtem magamon. Hiszen szinte az énekessel beszéltem a legkevesebbet, a legtöbb megszólalást, amit tőle hallottam, valaki máshoz intézte. Ami még különösebb volt, hogy Adamet semmiképp sem mondtam volna, pedig ő volt az, akit leginkább viszont akartam volna látni a bandából.

— Azt hiszem, Chris – feleltem végül. – Hazakísért minket a buli után, és állta a taxi árát.

— Ez tényleg aranyosan hangzik – mosolyodott el Lucy. – És maga a buli milyen volt? Olyan igazi fényűző sztárparti?

— Nem, egyáltalán nem – ráztam a fejem. — Olyan volt, mint bármilyen házibuli. Nagyon modern és szép házat béreltek ki, de semmi luxus vagy ilyesmi.

Lucynak már csak egy lehetősége maradt, és szemlátomást nagyon törte a fejét, hogy okosan használja fel. Végül félve tette fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott mindenkit:

— Kikezdett veletek valamelyik srác?

Először Katre néztem. Ő a fejét rázta, ami jelenthette azt, hogy nem akar válaszolni, és azt is, hogy nem udvarolt neki egy zenész sem a buliban. Én úgy tudtam, az utóbbi igaz, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Kat csak simán nem beszélt ilyesmiről. De mivel nem gondoltam, hogy titkolózna előttem, feltételeztem, hogy nincs is mit mondania.

— Ami azt illeti, velem igen – feleltem.

— Melyikük? – kérdezett vissza Lucy kíváncsian.

— Három kérdésről volt szó, kislány – emlékeztettem. Szerencsére újdonsült ismerősünk nem ellenkezett.

— Oké, értelek – vonta meg a vállát. – Azért köszi, hogy beszélgettünk!

— Kösz a segítséget a szendvicsemmel – mosolyogtam rá.

A kilencedikes ezután otthagyott minket. Az ebédem feléig jutottam, mire elment az étvágyam. Kat rosszkedvűen nézte, ahogy visszacsavarom a szendvicset a fóliába és elteszem. Jó ideje nem volt már rendes étvágyam, de az a néhány ember, akinek számítottam valamit, még mindig nem tudott napirendre térni efölött. Viszont már egyre kevesebb megjegyzést tettek az étkezési szokásaimra és az alakomra, úgyhogy legalább kicsit elfelejthettem, hogy valami nincs rendben.

— Gondolod, hogy Evan is hallott róla? – kérdeztem, mikor már a teremben ültünk, a következő órát várva.

— Ha most még nem is, de pár napon belül biztos fog – felelte Kat. – Káröröm?

— Miért lenne? – ártatlanságot színleltem.

— Eleget hallgattam, ahogy arra a tetűre panaszkodsz – Katherine mélyen a szemembe nézett. – Tudom, hogy nem bánnád, ha kicsit neki is fájna.

— Én jóindulattal gondolok Evanre – húztam ki magamat. – És nem hiszem, hogy bármilyen érzést kiválthatok még belőle.

— Nem hiszed, de szeretnéd – barátnőm természetesen a vesémbe látott. – Bár látnám az arcát, mikor megtudja, hogy a lány, akit semmibe vett és dobott most befutott zenészekkel randizik!

— Csak egy befutott zenésszel – javítottam ki. – És vele sem randizom. Még nem.

— Idő kérdése – legyintett Katherine. – Bár tényleg találhatna rá módot, hogy keressen.

Adam azonban nem talált. Eljött és eltelt a kedd, amikor még nem is számíthattam arra, hogy megkeres. Szerdán reggel fél órával a megszokott idő előtt, magától kipattant a szemem, és lázasan kezdem készülődni. Majdnem annyira kicsinosítottam magamat, mint a koncert napján. Megmostam és kivasaltam a hajamat, fülbevalót tettem és kisminkeltem magam. Fekete, bőr hatású nadrágot vettem fel és a legcsinosabb zöld hosszú ujjú felsőmet.

Anyám korán elment dolgozni, úgyhogy nem volt alkalma megkérdezni, hogy kivételesen miért öltöztem nőnek. Katherine azonban elismerően biccentett, mikor meglátta az öltözékemet. Mi több, az volt az érzésem, hogy aznap nem mindenki azért bámult meg, mert én voltam az egyik lány, aki a Black No. 1-nal bulizott együtt.

Mikor azonban az órák után körbenéztem az iskola előtt, Adamet sehol sem láttam.

— Hazavigyelek? – ajánlotta fel Kat együttérzően, mikor már fél órája fagyoskodtunk a porta előtt.

— Aha – dünnyögtem.

— Még van két napja, hogy jelentkezzen – vigasztalt barátnőm.

— Azért mégiscsak jobb lenne tudni, mikor számítsak rá.

— Legközelebb, ha randit beszélsz meg egy helyes sráccal, legalább a számát kérd el – mutatott rá Katherine ismét arra, hol rontottuk el Adammel.

Csütörtökön reggel azonban újjáéledt lelkesedéssel ébredtem. A hajam még mindig friss és sima volt. A sminkemmel ismét elég sokat bajlódtam, a szekrényemből pedig egy fehér felsőt és skót kockás szoknyát választottam ki. Ismét hiába: a lovagom ezen a délutánon sem jelent meg, pedig majdnem egy órát vártunk rá Kattel.

— Talán nem is baj, hogy nem ma jött – jegyezte meg Katherine, mikor már hazafelé tartottunk.

— Miért? – értetlenkedtem.

— Ez a szoknya… így akarod vele közölni, hogy részben skót vagy?

— Kicsit sem vagyok skót!

— Akkor mi másért vetted fel ezt a rémséget?

Csalódottan és rosszkedvűen értem haza, és az első dolgom volt, hogy bevágjam a sikertelen szoknyát a szekrényem mélyére. Másnap már csak egy egyszerű zöld rövid ujjút és szürke farmert választottam, és a sminkkel sem sokat törődtem – maradtam a szempillaspirálnál. Nap közben leginkább unottan bámultam magam elé, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy legalább az órákon ne maradjak le.

Mikor azonban kettőkor kiléptünk az épületből, szinte azonnal észrevettem Lauren fehér autóját. Kat követte a tekintetemet, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Tudom, hogy nem egészen rám számítottál – mentegetőzött a menedzser, mikor a kocsinál találkoztunk. – De a fiúknak a fővárosba kellett utaznia a héten.

— Értem – húztam el a számat.

— Hékás, ne csüggedj! – bátorított Lauren, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. – Ma már hazafelé tartanak, fél órán belül megérkeznek. Pattanj be, elviszlek Adamhez!

1. fejezet - Give You What You Like

Sziasztok! Sajnos egyelőre nem sikerült tartanom magam ahhoz, hogy minden héten közzéteszek egy új részt, de azért igyekszem majd tartani az ütemet. Jó olvasást kívánok :)

— Ez elképesztő volt – kiabálta Kat, mikor az utolsó dal után elindultunk a ruhatárhoz.

Nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés miatt kiabál, vagy azért, mert az ő füle is csengett még a hangos zenétől. Mindenesetre igaza volt, a koncert tényleg hihetetlen élmény volt. És Kat még nem is tudott arról, hogy szemeztem Adammel.

A ruhatárnál óriási tömeg volt, mindenki egyszerre akarta kivenni a holmiját, így majdnem negyed órát álltunk sorba. Mikor végre mi kerültünk a pulthoz, az egyik ruhatáros lány izgatottan furakodott előre a fogasok között. Kattel felvont szemöldökkel néztük, ahogy átmászik a pulton, és megáll előttünk.

—Sziasztok – köszönt ránk. Barátnőm és én továbbra is csak döbbenten meredtünk rá, mire elnevette magát, és folytatta. – Bocsi, hogy zaklatlak titeket, de munkaköri kötelesség.

Ez első hallásra csak még jobban összezavart, de ahogy jobban megnéztem a lányt, rájöttem, hogy valószínűleg nem a ruhatárosok közül való. Nem egységes fekete öltözetet viselt, hanem rövidujjú blúzt, nyakában pedig egy névtábla lógott: Lauren Franklin, menedzser. A helyzet egyre érdekesebbé vált.

— Az első sorban álltatok, kicsit balra, ugye? – kérdezte Lauren.

— Igen, arrafelé – bólintottam.

— Szuper! Már attól tartottam elkerültük egymást, vagy tíz perce strázsáltam a ruhatárban, hogy arra jöttök-e – csapta össze a kezét vidáman a menedzser. – A nevem Lauren, én vagyok a Black No. 1 menedzsere, és ha nem bánjátok egy kicsit elrabollak titeket.

Katherine és én összenéztünk, aztán követtük Laurent, aki választ sem várva indult el a ruhatár melletti ajtó felé, olykor hátrapillantva, hogy lássa, követjük-e. Az ajtóhoz érve elővett egy kulcsot, hogy kinyissa, egy pillanattal később pedig egy rövid folyosón találtuk magunkat. A pár lépésre nyíló szobából nevetés és férfihangok hallatszottak ki.

— Ne legyetek zavarban – kacsintott ránk Lauren.

Én biztos voltam benne, hogy már az egész arcom vörös, és Katre pillantva láttam, hogy ő is szaporábban veszi a levegőt. A menedzser közben már be is lépett a szobába, és intett nekünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Kat vállat vont, és előrement, én pedig nagyot sóhajtottam, és követtem.

A helyiség közepén körben kanapékat és foteleket helyeztek el, az egyik fal mellett pedig tálalóasztalt alakítottak ki. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak: a Black No. 1 tagjai ültek ott, itallal a kezükben, még mindig kicsit kifulladva, de szemlátomást jókedvűen. Próbáltam elkapni Kat tekintetét, de ő szinte lefagyott.

— Mondjátok, hogy sikerült megtalálnom őket! – kérte a fiúkat Lauren.

— Sikerült – válaszolt neki Adam, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem.

A zenészek feltápászkodtak a kanapékról és odajöttek hozzánk. Először az énekes nyújtotta nekünk a kezét.

— Ashton Welch – mutatkozott be.

— Ash, szerintem tudják a nevünket – kuncogott Adam.

— Ezt így illik, öcsi – szúrta le Ash. A dobos a szemét forgatta, de aztán követte a példáját.

— Adam Lucas. És egyébként nem vagyok az öccse, csak szeret így szólítani – magyarázta.

— A szeretetem jele – mondta Ash.

— Meg az atyáskodásodé – morogta Adam.

— Hagyjatok minket is szóhoz jutni – vágott közbe az egyik szőke srác. – Mi tényleg tesók vagyunk.

— Maguktól biztos nem jöttek rá – jegyezte meg Lauren.

— Ő Chris – mutatta be ikerpárját az egyik gitáros. – Én meg John. 

— Driver. Chris és John Driver – egészítette ki őt a testvére. – Könnyen meg lehet különböztetni minket, nekem van egy anyajegy a szemöldököm mellett, Johnnak pedig volt orrpiercingje, még látszik a helye is – mondta Chris, először az anyajegyére, majd ikertestvére orrára bökve.

Kattel pislogás nélkül meredtünk rájuk, egyrészt, mert még mindig le voltunk fagyva, másrészt pedig, mert a kicsi anyajegy és az orrpiercing helye alig volt észrevehető az egyébként teljesen egyforma arcokon, úgyhogy egyelőre a ruhájuk alapján próbáltam megjegyezni őket. A fiúk csak nevettek a reakciónkon.

— Majd megszokjátok – bátorított minket a Lauren.

Átfutott az agyamon, hogy illene végre megszólalnunk, de Kat hamarabb kapcsolt, min én.

— Katherine Grant – mutatkozott be. – De általában csak Kat.

— Skylar Moore – mondtam végül én is.

— Skylar, Kat, nagyon örülünk, hogy itt vagytok velünk, és reméljük nem volt tervetek az este hátralévő részére – vette át a szót a menedzser.

— Mert meg vagytok hívva az afterpartynkra! – vágott közbe John.

— Kibéreltünk egy házat úgy tíz percre innen, jön pár régi haverunk a városból, király lesz – mondta Adam.

Végre sikerült megtalálnom a hangomat, és lelkesen válaszoltam:

— Szerintem semmi akadálya, igaz, Kat?

Kat kicsit zavartan mosolygott, aztán a kezemért nyúlt.

— Egy gyors kupaktanácsot, ha megkérhetlek – azzal bocsánatkérően biccentett a banda felé, és kirángatott a kis folyosóra.

— Most mi a baj? – kérdeztem bosszúsan.

— Sky, csak most ismertük meg őket, biztosan jó ötlet ez?

— Ők a Black No. 1!

— Igen, városunk büszkesége, isteni banda, helyes pasik satöbbi – rázta meg a fejét Katherine. – De nem tudjuk milyen emberek. Csak úgy menjünk el velük egy házibulira, egy csomó idegen pasi közé?

— Vigyázunk egymásra – szorítottam meg a kezét. – Ráadásul úgy volt, hogy nálatok alszunk. A te őseidet nem zavarja, ha későn esünk haza.

— Akkor is – barátnőm aggodalmasan préselte össze az ajkait. – Mi van, ha akarnak tőlünk valamit?

— Valószínűleg akarnak, azért hívtak ide – vigyorodtam el.

— És neked ez tetszik?

— Neked talán nem?

Kat hosszan kifújta a levegőt, és mérlegelt. Várakozva figyeltem az arcát, szinte úgy éreztem magam, mintha az anyámtól kérnék engedélyt valamire. Kicsit tényleg olyan volt a helyzet. Noha nem Katherine utasításai szerint éltem az életem, de ma este együtt jöttünk és együtt is megyünk. Ha ő nem megy az afterpartyra, én is kihagyom.

— Jó, nem bánom – egyezett bele Kat. Mosolyogva mentünk vissza a bandához.

— Élünk a lehetőséggel – jelentettem ki mindkettőnk nevében.

— Na, ez szuper!

— Lányok, mi lenne, ha mi előre mennénk? – javasolta Lauren. – A fiúkra még ráférne egy zuhany, majd utánunk jönnek.

A zenészek kiürítették a poharaikat, és átvonultak egy másik helyiségbe – valószínűleg egy öltözőbe –, mi pedig a menedzserrel együtt elhagytuk a szórakozóhelyet. Lauren egy fehér autóhoz vezetetett minket a parkolóban; Kat hátra ült be, én pedig az anyósülésre. Mikor kikanyarodtunk az utcára, Lauren cinkos mosollyal az arcán felém fordult. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy új barátnőre tettem szert.

— Nem tudom észrevetted-e, de odavannak érted – suttogta bizalmasan.

— Mind a négy? – nevetgéltem zavartan.

— Na azért ne légy olyan telhetetlen – kuncogott a menedzser is. – De nem egy ember ötlete volt, hogy raboljalak el titeket.

— Mondd már, kiktől kell tartanom? – faggattam.

— Szerintem hamar rájössz majd magadtól is – mosolygott Lauren, ezzel lezárva a témát.

Grace Falls nem egy nyüzsgő hely, éppen ezért sokan vásároltak itt hétvégi üdülőházat, ahová a zajosabb nagyvárosokból visszavonulhattak. Ezek a telkek szinte egy külön városrészt alkottak: Lauren ide fuvarozott el minket. Az épület, amit az afterparty számára kibéreltek egy kétszintes ház volt, az a fajta, ami a lakberendezési magazinok címoldalán szokott díszelegni. Szögletes volt, szürke falakkal és acélkék verandával, amihez sövénnyel keretezett kis járda vezetett.

— Ha nyár lenne, medencés partit is tarthatnánk a hátsó kertben – jegyezte meg Lauren, miközben a bejárat felé sétáltunk. – Talán fogunk is, ha eljön az ideje.

— Állati ez a hely – hüledezett Kat, amikor benyitottunk.

A kis előszobát boltíves átjárók választották el a balra nyíló konyhától és a jobb oldalt lévő nappalitól. A kívülről szürke épület belül melegebb színekből – bézsből, sárgából és barnából – állt össze. Minden bútor drágának, elegánsnak, de ami még fontosabb, kényelmesnek tűnt. Na persze nem a széles konyhaasztal, ami szinte ki sem látszott az italok, poharak, rágcsálnivalók és pizzásdobozok alól. A nappaliban már lézengett néhány vendég két srác például egy jókora bőrkanapén gubbasztott, tekintetüket a plazmatévére szegezték, és valami videójátékot játszottak.

— Szolgáljátok ki magatokat és vegyüljetek, én visszamegyek a srácokért – mondta Lauren, és magunkra hagyott.

— Sky, nagyon kérlek, egyél valamit – unszolt Kat, mikor elindultam a konyha felé.

Semmi étvágyam nem volt, de végül magamba erőltettem egy szelet pizzát. Ma este, a Black No. 1 tagjainak jelenlétében semmiképp sem akartam olyan állapotba kerülni, mint szilveszterkor.

Egy pár – egy zömök, barna hajú, szakállas pasi és karcsú, sápadt barátnője - átjött a nappaliból a konyhába, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy összeismerkedjenek velünk.

— Régóta ismeritek az együttest? – érdeklődött a srác.

— A zenéjüket igen – vágta rá Kat.

— A srácokat pedig körülbelül fél órája – tettem hozzá. A párocska jót nevetett ezen.

— A legújabb kiszemeltek – csóválta a fejét a lány.

Ahogy jobban megnéztem őt, el kellett ismernem, hogy igazán szemrevaló jelenség, akár egy modell. Fehér felsője szabadon hagyta a vállát, testhezálló, világoskék farmerja pedig makulátlan, hófehér bokacsizmában végződött. Valószínűleg olyan alacsony lehetett, mint én, mert ebben a tűsarkú lábbeliben sem volt magasabb zömök párjánál. Világos öltözékével, szürke szemével és halvány bőrével erős kontrasztot alkotott hosszú, festett fekete haja.

— És ti régóta ismeritek a bandát? – kérdeztem vissza.

— Én a kezdetektől – húzta ki magát a srác. – Joey Lucas vagyok, Adam bátyja. Ő a barátnőm, Nicky.

— Két éve én is így kezdtem – legyintett a lány nevetve. – Pultos voltam a klubban, ahol a Black No. 1 fellépett, és Adam elhívott az afterre.

— Aztán eljött, és az öcsémmel szinte szóba sem állt – vette át a szót Joey.

— Éreztem, hogy veled jobban járok – mondta Nicky, és puszit nyomott a barátja arcára.

— Na de ne rontsuk le Adam hírnevét rögtön az elején – kapott észbe a pasi.

— Szóval a srácok gyakran szemelnek ki maguknak lányokat a koncerteken? – kérdeztem bizonytalanul.

Nicky és Joey összenéztek. Kicsit bűntudatosnak látszottak, ugyanakkor úgy tűnt, mintha próbálnák elfojtani a nevetésüket.

— Hát – felelte végül a lány -, maradjunk abban, hogy nem ez az első eset.

Kat elkapta a pillantásomat, és fanyar mosolyra húzta ajkait. Nyilván gondolhattuk volna, hogy más lányokat is ért már az a megtiszteltetés, ami most minket, de hirtelen, ahogy a banda ismerőseinek szemével láttuk a dolgot, elég nevetségesnek tűnt a helyzet.

— Nem akartuk ám elvenni a kedveteket – vigasztalt Nicky.

— Jók szoktak lenni ezek az afterek egyébként – tett hozzá Joey, miközben kibontott egy doboz sört. – De a fiúkkal vigyázni kell, ahogy a bulikban általában.

— Így van, lányok – helyeselt a barátnője is. – Érezzétek jól magatokat, de csak okosan.

Mikor a pár magunkra hagyott minket, bizonytalanul néztem Katherine-re.

— Menjünk inkább haza? – vetette fel.

— Lehet az lenne a jobb – sóhajtottam.

Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó és nagy hangzavar közepette beestek rajta az est sztárjai, a Black No. 1 tagjai. Egy pillanatig figyeltem Adamet, amint leveszi a kabátját, elnéztem izmos karjait és vidám, kék szemeit. A dobos egy pillanattal később észrevett engem, és rám mosolygott.

— Maradni akarok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Kat követte a tekintetemet, majd gondterhelten fordult vissza hozzám.

— Te csaj, biztos, hogy erre van most szükséged? – kérdezte szigorúan.

Mielőtt azonban elgondolkozhattam volna azon, amit mondott, Adam és Ash elindultak felénk. Barátnőm szemlátomást már túlvolt a kezdeti zavarán, de nekem ismét felgyorsult a szívverésem.

— Mi az, ti nem isztok? – kérdezte Adam, miközben Ash felnyitott egy sört.

— Odáig még nem jutottunk el – felelte helyettem is Kat, gyanakvóan méregetve a fiút. Adam nem vette magára a szúrós tekintetet.

— Tequila vagy vodka? – kérdezte, feltartva két üveget.

A tequilánál maradtunk, és mind a négyen felhajtottunk egyet. Kat és én a végén, a citrom elfogyasztása után grimaszoltunk, a két zenész viszont csak jóízűen hümmögött. Valószínűleg gyakrabban csinálják ezt, mint mi, állapítottam meg.

— Most láttatok minket először élőben? – kérdezte Ash, miközben a pizzák között válogatott.

— Aha – válaszoltam automatikusan, azon tűnődve, vajon Adamnek feltűnt-e, mennyire zavarban vagyok.

— Eszméletlen koncert volt! – lelkendezett Kat, én pedig hálás voltam, hogy átvette a szót. – Ez a turné utolsó állomása?

— A turné hivatalosan múlt héten ért véget – mondta Adam. – Ez amolyan levezető buli volt.

— Ebben a városban voltak az első fellépéseink, itt színpadra állni szinte olyan, mintha csak a családunknak játszanánk – magyarázta Ash.

Kat már feltett volna egy újabb kérdést, mikor az ikrek csatlakoztak hozzánk.

— Gyerekek, itt csocsó is van! – kiáltotta John.

— Ash, felkészültél a visszavágóra? – érdeklődött Chris.

— Haver, az a kérdés, ti felkészültetek-e – felelte az énekes.

— Párszor legyőzött minket az utóbbi időben – magyarázta John.

— Három este alatt harminchétszer – pontosított Ash. – Egyedül játszottam kettejük ellen.

— Kamatostól kapod vissza – jelentették ki az ikrek.

— Ahogy gondoljátok – hagyta rájuk Ash. – Lányok, beszálltok?

— Megyek – ajánlkozott Kat.

— Skylar, jöhetnél szurkolni – javasolta Ash. Már majdnem beleegyeztem, mikor Adam a karomra tette a kezét. Kellemesen megborzongtam az érintésétől.

— Skynak még mindig nincs itala – mondta Adam. – Majd követünk titeket, csak előbb orvosoljuk ezt a problémát.

Ash arcán mintha valami különös kifejezés futott volna át, de olyan gyorsan, hogy azt is hihettem, csak a szemem káprázik. Az énekes végül szó nélkül követte az ikreket és Katet a nappaliba. Adam felkapott egy poharat, és érdeklődve felém fordult.

— Mi lenne, ha felbontanánk egy pezsgőt? – vetette fel.

— Benne vagyok.

A srác kinyitott egy üveget, és megtöltött két poharat. Koccintottunk, miközben ő mélyen a szemembe nézett.

— Nincs nagyobb megtiszteltetés, mint ha olyan gyönyörű lányoknak zenélhet az ember, amilyen te vagy – jelentette ki.

— Gondolom gyakran van rá lehetőség – szaladt ki a számon.

— Ritkább, mint hinnéd – felelte komolyan.

Ott motoszkált a fejemben a Nickyékkel folytatott beszélgetés. Egyrészt úgy tűnt, hogy csak az időmet vesztegetem Adammel, és nem lenne szabad komolyan vennem őt. De ahogy ránéztem, ezek a kételyek eltűntek. Talán más lányokat is kiszemelt már a tömegből. Talán voltak már felszínes kapcsolatai. Viszont, ha csak az előítéleteimre támaszkodok, és nem is próbálom megismerni őt, talán valami nagyszerű dologból maradok ki. Kivertem a fejemből a zavaró gondolatokat, és visszatértem a jelenbe.

— Elszívnék egy szál cigit – mondta Adam. – Velem tartasz?

— Persze – egyeztem bele.

Egyébként nem voltam dohányos, de mikor a verandán Adam megkínált egy szállal, elfogadtam, és hagytam, hogy meggyújtsa nekem.

— Nem bánod, hogy lemaradsz az évszázad csocsóbajnokságáról? – kérdezte hamiskás mosollyal.

— Cseppet sem – feleltem őszintén. – Eljátszanak nélkülünk is.

— Én is pontosan így gondolom.

Letelepedtünk egy kényelmes hintaágyra a teraszon. Mikor hátradőltem, a lábaim már nem értek le. Adam szemlátomást jól szórakozott ezen.

— Nehogy gúnyolódj a magasságomon – figyelmeztettem.

— Nem is mernék – nevetett fel.

Válaszul finoman a vállába bokszoltam, és én is vele nevettem. Alig ismertem őt, de mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ott cigizünk együtt a verandán és hülyéskedünk.

— Gyakran jársz koncertekre, igaz? – tudakolta.

— Az utóbbi időben nem sokszor mozdultam ki, de egyébként, ha a közelben fellép egy jó zenekar, én ott vagyok.

— És az utóbbi időben mi tartott vissza?

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Hiába éreztem természetesnek a helyzetet, hiába éreztem, hogy megbízhatok Adamben, Evant azért mégsem akartam szóba hozni. Valami azt súgta, megölné a hangulatot.

— Az… az anyám miatt – feleltem végül, és nem is hazudtam nagyot.

— Ó. Rövid pórázon tart? – kérdezte Adam megértően.

— Mondhatni – bólogattam. – Nem rajong a zenészekért. Pontosabban a rockerekért.

— És ez csak mostanában alakult ki nála?

— Ez az utolsó előtti évem a gimiben – magyaráztam. – Jön a pályaválasztás meg az egyetemre való felkészülés, és szerinte minden időmet ezzel kellene töltenem.

— És te mivel szeretnéd tölteni minden idődet? – Adam rátapintott a lényegre.

— Zenéléssel – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán rögtön zavarba jöttem, és lesütöttem a szemem. Valahogy kínosnak éreztem, hogy erről beszélgessek egy befutott zenésszel.

— Ne mondd – csillant fel a fiú szeme. – Játszol valamin? Vagy énekelsz?

— Mindkettő – vallottam be. – Tudok zongorázni és gitározni. És mondták már, hogy a hangom se rossz.

— Éreztem én, hogy van bennünk valami közös – Adam korábbi, huncut vigyorát most valami sokkal őszintébb, igazán vidám arckifejezés váltotta fel. – Saját szerzeményeid is vannak?

— Dalokat is írtam már, igen – ismertem el, majd elszorult a torkom. – De ez is olyasmi, amit hanyagoltam egy ideje.

— Nem lenne szabad – csóválta a fejét Adam, miközben egy újabb cigarettára gyújtott, és nekem is adott egyet. – A zene a legjobb dolog a világon, és ha valaki tehetséges, akkor csinálnia kell.

— Ki mondta, hogy tehetségem is van? – mélyen, idegesen szívtam bele a cigibe, ahogy a legkomolyabb kételyeim egyike eszembe jutott.

— Le merném fogadni – mondta Adam.

Egyik széles tenyerébe fogta szabad kezemet, és megszorította. Hirtelen mégsem tűnt annyira természetesnek, magától értetődőnek a szituáció. Mintha végre felfogtam volna, hogy valami különleges történik. Megszorítottam Adam kezét. Egy darabig összefonódó ujjainkat néztük, aztán a fiú rám emelte a tekintetét. Álltam a pillantását, ahogyan a koncerten is. Most azonban nem volt köztünk egy dobfelszerelés és egy egész színpad, csak egy pár centiméter. Egyre kevesebb, ahogy Adam lassan közelebb hajolt hozzám.

Ekkor azonban kivágódott a bejárati ajtó, és néhány (számomra ismeretlen) fiatal botladozott ki rajta. Tőlünk néhány méterre álltak meg, és ők is rágyújtottak. Nem vettek tudomást rólunk, a jelenlétük azonban ellehetetlenítette a meghitt hangulatot. Adam bosszúsan felemelte a pezsgősüveget, amit kihoztunk magunkkal, és nagyot kortyolt belőle. Ahogy kizökkentem a pillanat varázsából, rajtam is szörnyű zavar lett úrrá. Mikor felém kínálta az italt, elfogadtam, és jó sokat húztam le belőle. Adam tekintetében aggodalom és elismerés elegyedett.

— Mi lenne, ha keresnénk egy helyet az emeleten, ahol nem zavarnak meg? – vetette fel.

— Jó ötletnek hangzik – bólintottam.

A pezsgő szerencsére hamar elkezdett hatni, és messzire kergette a bizonytalanságomat és a zavaromat. Így nem is feszengtem, mikor Adam kézen fogva felvezetett az emeletre. Bementünk az első üres, sötét szobába, ami folyosóról nyílt; becsuktam magunk mögött az ajtót, a lámpát azonban nem kapcsoltuk fel. Amint kettesben maradtunk, Adam a derekamra fonta a karját, száját pedig mohón az enyémre szorította. Nyelvemmel végigsimítottam az ajkain, mire azok szétváltak, hogy viszonozzák a csókot. Varázslatos pillanat volt, és úgy éreztem, nem csak a pezsgő részegít meg. Evan után nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valaha átélek még ilyesmit, most azonban itt voltam ezzel az imádnivaló zenészsráccal, és többé nem bántam, hogy korábban úgy alakultak a dolgok, ahogy.

És ami még jobb volt, hogy szerencsére nem tűnt idegennek a helyzet. Ujjaimmal Adam puha, hullámos hajába túrtam, miközben egyik lábamat az övéhez simítva feljebb emeltem. Az ő kezei válaszul lejjebb csúsztak a derekamról a fenekemre, és könnyedén felemelt, így mindkét lábamat köré kulcsoltam. Adam az ágyhoz vitt és rá fektetett, ajkai a nyakamra vándoroltak, kezei pedig a mellemre. Én a pólóját húztam egyre feljebb. Ő végül kibújt belőle, majd ismét megcsókolt, miközben a tüllruha alatt lehúzta a harisnyámat, és a bugyim alá csúsztatta az ujjait.

Éreztem, hogy kezdjük elveszíteni a fejünket – én legalábbis biztosan. Egy részem nyilvánvalóan élvezetesnek találta a dolgot, ám az elnyomott, józan énemben hirtelen ismét felötlött mindaz, amit a Nickyékkel folytatott beszélgetés elárult Adamről. Akartam adni egy esélyt a srácnak, hinni akartam, hogy talán velem más lesz, de ha ilyen könnyen adom magam, akkor nem várhatok tőle sokat.

Eltoltam őt; először értetlenül nézett rám, de nem ellenkezett. Felültem az ágyon, és felhúztam a harisnyámat, Adam pedig némi csalódottsággal az arcán felvette a pólóját.

— Ne érts félre – kezdtem. – Jól érzem veled magam. A jó nem kifejezés, de…

— Hallottál rólam ezt-azt és bizalmatlan vagy? – vonta össze a szemöldökét.

— Nem erről van szó – jelentettem ki. – Nem akarlak elutasítani. Csak szerintem jobb lenne, ha lassabban haladnánk.

Félve néztem az arcát. Alig ismertem őt, de valami azt súgta, hogy nem mindennapi az, ami alakulóban van köztünk. Hirtelen elfogott a bizonyosság, hogy ha most elveszíteném őt, az megőrjítene, mert Adamnak helye van az életemben, és nem csak ebben az éjszakában.

— Igazad van – ismerte el, én pedig fellélegeztem. Adam átkarolt, és adott egy puszit az arcomra. – És remélem tényleg nem utasítasz el, mert én is többre vágyom ennél.

— Megvan az esélyed – suttogtam, és az övének támasztottam a homlokomat.

Adam rám mosolyogott, én pedig úgy éreztem, ennél boldogabb egyszerűen nem lehetnék. Egy pár pillanatig így maradtunk, aztán a földre dobott kabátjáért nyúlt, és előhúzta belőle a cigisdobozát. Az ablakhoz mentünk, kinyitottuk és rágyújtottunk.

— Hétköznap melyik délutánod szabad? – kérdezte.

— Hétfőn és kedden elég sok órám van, és utána általában húzok haza tanulni. De utána bármelyik nap megoldható, kettő után – mondtam, majd várakozóan néztem rá.

— Szuper – felelte. – A grace fallsi gimibe jársz, igaz?

— Oda – bólintottam.

— Én is oda jártam – osztotta meg velem a tényt, amit persze már tudtam. – Évek óta a közelébe se mentem annak a koszfészeknek. De azt hiszem, te rá tudsz venni.

— Jössz és elrabolsz? – kérdeztem ravaszul.

— El ám – mondta, és egyik karjával átölelt. Aztán komolynak tettetett hangon folytatta. – De persze csak törvényes keretek között. Hisz te még kiskorú vagy.

— Ja, láttam az előbb is mennyire zavart – nevettem el magam.

Adam elnyomta a cigit és megcsókolt. Az előző pillanatok heve még nem múlt el, viszont most ő volt az, aki eltolt magától.

— Te, szerintem nem együtt kellene visszamennünk közéjük – javasolta.

— Nem akarsz felvállalni? – kétkedve vontam fel az egyik szemöldököm.

— Ne beszélj hülyeségeket – méltatlankodott. – De ezek odalent… imádom őket, de tudnak szemetek lenni, pláne, ha már ittak. Nem vágyom a beszólásokra, amiket most kapnánk tőlük és szerintem te sem.

— Akkor mit mondjak, hol voltam egész este?

— Nem tartozol magyarázattal senkinek – szögezte le. – Persze, ha akarod, akkor annak mondod el akinek csak szeretnéd.

— Szerintem legfeljebb Kattel beszélem meg – tűnődtem.

— Vele beszéled meg, de ne lepődj meg, ha elterjed a dolog.

— Kat nem pletykás.

— Ő talán nem – hagyta rám Adam. – De vannak elegen ebben a buliban. Láttak minket együtt, és te is tudod, milyen ez a kisváros.

— Igazad van – sóhajtottam. – Na nem mintha bármi szégyellnivalóm lenne.

— Én is így gondolom.

Egy pillanatig csak összeölelkezve álltunk az ablaknál, szó nélkül. Beszívtam Adam illatát, és azt kívántam, bár sose kellene őt elengednem. Végül azonban erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle.

— Most az lesz a legjobb, ha megkeresem Katet és hazamegyünk – jelentettem ki.

— Örülök, hogy eljöttél Sky – suttogta Adam, és még egyszer megcsókolt. – Jövőhéten találkozunk.

Felvettem a kabátomat, és lementem a nappaliba. Az idő csak úgy repült, amíg Adammel voltam. Néhányan már visszavonultak az emeleti szobákba, és volt, aki a kanapén aludt. Mint például Katherine. Hirtelen elfogott a bűntudat. Íratlan szabály volt kettőnk között, hogy ha együtt megyünk buliba, akkor vigyázunk a másikra, én viszont most az első adandó alkalommal magára hagytam egy fiú miatt.

— Kat, rendben vagy? – ébresztgettem.

— Nyugi csajszi, vigyáztunk rá – felelte John.

Az ikrek ott ültek az alvó Kat mellett a kanapén, és valami videót néztek egyikük telefonján, kezükben sörösüvegekkel. Azonban szemmelláthatóan józanok voltak.

— Mióta nincs magánál? – kérdeztem aggódva.

— A csocsó utáni győzelmi vodkázás ütötte ki úgy egy órája – hallatszott egy mély, fáradt hang a hátam mögül.

Odafordultam: Ash a padlón ült, hátát a falnak támasztva, és egy csipszeszacskóban turkált. Fekete haja kicsit csapzottnak tűnt, szeme alatt karikák húzódtak. Mégis volt valami a kisugárzásában, amitől még így, az éjszaka közepén, fáradtan és egy kicsit részegen is méltóságteljesnek tűnt. Talán azért, mert jó pár évvel öregebb volt minden másik jelenlévőnél, és volt benne valami magabiztosság és határozottság, ami a többiekből hiányzott.

Kat időközben magához tért, úgyhogy nem értem rá tovább ezen tűnődni. Valószínűleg hosszú utunk lesz innen hazáig.

— Gyere te lány, ideje hazamennünk – mondtam, és felhúztam Katherine-t.

Barátnőm még mindig elég kába volt, és ha Chris nem pattan fel és kapja el a karját, valószínűleg mindketten elesünk.

— Elkísérlek titeket – ajánlotta fel a szőke srác, én pedig hálásan mosolyogtam rá.

Így aztán hárman indultunk el hazafelé. Szerencsére nem kellett hosszan gyalogolnunk: Chris hívott egy taxit, és még a költséget is állta, így hamarosan meg is érkeztünk Katherine-ék házához. Sűrű köszönetek között elbúcsúztam a zenésztől, és betámogattam az ajtón barátnőmet. Tíz perccel később már Kat szobájában voltunk: barátnőm békésen, ruhában aludt az ágyában, én azonban csak bámultam a plafont, és próbáltam elhinni, hogy ez az este tényleg megtörtént.

Prológus

Sziasztok!

Ahogy korábban írtam, ezen a héten közzé is teszem a Fordíts hátat a fénynek! prológusát. Régebben sokat hallgattam a Halestorm 'Rock Show' című számát, de már évek óta nem jutott eszembe. Mikor azonban elkészültem ezzel a résszel, rájöttem, hogy mennyire annak a dalnak a szövegére hajaz, úgyhogy gondoltam ezt is megosztom mellé :) Jó olvasást!

Lesimítottam a ruhámat, aztán párszor körbefordultam a tükör előtt. Egy kicsit aggasztott a látvány.

— Biztos nem látszik ki a fenekem a szoknyából? – kérdeztem Katet.

— Biztosan – felelte Katherine bosszúsan.

Ő már rég elkészült, és körülbelül századik alkalommal biztosított afelől, hogy nem túl rövid a szoknyám. Nem hibáztattam, amiért kezdte unni a dolgot, de az idegességem nem akart csillapodni.

— És ha így csinálok? – nyaggattam tovább, majd gyorsan pörögni kezdtem.

A kezemet kicsit magasra emeltem, és éreztem, hogy a fekete tüllruha rétegei fellibbennek. Biztos voltam benne, hogy deréktól lefelé mindenem kilátszik, az arcomba hulló hajam miatt viszont ebből nem sokat láttam. Ráadásul hamar elkezdtem szédülni is.

— Csinos a bugyid – jegyezte meg barátnőm.

Nagyot sóhajtottam, és lehuppantam mellé az ágyra.

— Akkor öltözzek át? – néztem rá elkeseredetten.

Imádtam ezt a fekete ruhát, de szinte sosem vettem fel. Merész volt a kivágása, a szoknya része pedig olyan hülye szabású volt, hogy ha egy lendületesebb mozdulatot tettem, a tüll rögtön felugrott a nyakamig. Szinte hercegnőnek érezhettem magam ebben a darabban, feltéve, hogy nyugodtan ültem és legfeljebb a karomat mozdítottam meg.

— Sky, akkora tömeg lesz ott, nem hiszem, hogy lesz annyi mozgástered, hogy össze-vissza lebbenjen a ruhád – mondta Kat. – Egyébként pedig, a legtöbb embernek még ahhoz is le kell hajolnia, hogy rendesen az arcodba nézzen. A feneked meg aztán pláne nincs szemmagasságban.

Általában idegesített, ha valaki emlékeztetett arra, milyen alacsony vagyok, de most megkönnyebbültem ettől a megállapítástól. Kicsit még feszengtem ugyan a dekoltázsom miatt, az igazság azonban az volt, hogy nagyon szerettem volna ebben a ruhában menni a buliba. Az utóbbi fél évben megszoktam, hogy bő pólókban és farmerekben mászkálok, ékszer nélkül, csak annyi sminkkel, amitől kicsit élettelibbnek tűnt a nyúzott fejem. Valahol már vágytam rá, hogy legyen okom nőnek öltözni, és a mai koncert kiváló alkalomnak tűnt.

— Indulás előtti szelfi? – vetette fel Kat vigyorogva, mielőtt felvettük volna a kabátunkat.

— Kötelező – bólintottam.

A telefont a cipősszekrényen támasztottunk ki, és hátrább álltunk, hogy mindketten benne legyünk a képben. Katherine (mint mindig) úgy festett, akár a végzet asszonya: hosszú, dús, rozsdabarna haját nagy hullámokká formázta; magas derekú nadrágja szépen kihangsúlyozta az alakját, fekete hosszú ujjú felsője azonban szabadon hagyta lapos hasát. Nem volt szüksége tucatnyi ékszerre vagy bonyolult sminkre – olyan önbizalommal és tartással lépett be mindenhová, ami minden kiegészítőnél többet ért.

Rólam ez már kevésbé volt elmondható, de ma este én is elégedett voltam magammal. Alapjáraton is fiúsabb testalkatom volt, az utóbbi hónapokban pedig még vékonyabb lettem. Nem voltak olyan szép, kiemelni való vonalaim, mint Katnek, kedvenc fekete ruhám azonban mentette a menthetőt. Felül testhezálló volt, hangsúlyos dekoltázzsal, deréktól lefelé azonban bő rétegekben omlott le a tüll a térdemig. A csuklómon csilingeltek a karperecek, és szerencsére a fülemben sem forrtak össze a lyukak a kihasználatlanul töltött hónapok alatt. Most a jobb oldalra kettő, a bal fülembe pedig három színes kis fémcsillagot tettem. Ezeket azonban nagyjából el is takarta a hajam. Ezer éve nem voltam már fodrásznál, és a hajvasalót is hanyagoltam egy ideje, úgyhogy a szőke sörény már majdnem a derekamig ért. A hajvégemen még látszott a régen gondosan ápolt fekete átmenet – nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam-e teljesen kikopni vagy festessem be újra. Akárhogy is, több hónapnyi „minden mindegy” külső után most tündököltem, és ezt kifejezetten élveztem. Őszintén mosolyogtam a kamerába, miközben Kattel újabb és újabb képeket készítettünk, remélve, hogy legalább egy olyan lesz, amivel mindketten elégedettek vagyunk.

— Oké, nos, jóból is megárt a sok – mondta végül barátnőm. – Ha így folytatjuk, elkésünk.

Belebújtunk a kabátjainkba, és szinte futva indultunk el a klubba. Csak pár utcányira volt Katherine-ék házától, de már majdnem eljött a kapunyitás ideje. Mire odaértünk, már nagy tömeg volt a szórakozóhely előtt. A Bang Bang volt kicsiny városunk, Grace Falls egyetlen valamirevaló bulihelye. Ha nyár lenne, a koncertet talán a városi parkban szervezik meg, de a fagyos január nem sok esélyt hagyott. A klubba viszont jó, ha száz ember be tudott zsúfolódni. De ezzel valószínűleg a szervezők is tisztában voltak: a Black No. 1 tagjai helyi srácok voltak, tudhatták, hogy mennek errefelé a dolgok. Talán pont arra vágytak, hogy miután végigturnézták az Államokat, a szülővárosukban egy családiasabb koncertet adhassanak.

Mikor végre sorra kerültünk a kapuban, a jegyszedők pecsétet nyomtak a kézfejünkre, és már mehettünk is. Leraktuk a kabátunkat a ruhatárban, aztán egy pillanatig tanácstalanul álltunk.

— Van még egy fél óránk, vegyünk valami kaját – intett Kat a büfé felé.

— Nem vagyok éhes – feleltem gondolkodás nélkül. Barátnőm rosszallóan nézett rám.

— De piát azért veszel majd, igaz?

— Úgy az igazi a buli – vontam vállat.

— Skylar, én még a szilvesztert sem hevertem ki – méltatlankodott Kat. – Ha megint olyan helyzetbe hozol…

Bűntudatosan sütöttem le a szememet. Az elmúlt hónapokban felvett „jó szokásaim” egyike volt, hogy nem ettem többet annál, ami feltétlen szükséges volt. Ha viszont adódott egy buli, ahol némi alkohol segítségével kiereszthettem a gőzt, éltem a lehetőséggel. Ennek a csúcspontja a szilveszter volt, amikor szinte teljesen éhgyomorra annyi mindent ittam össze, hogy megszámolni is nehéz volt, Katherine pedig az éjszaka felét azzal töltötte, hogy próbált életben tartani.

— Először veszek vizet – jelentettem ki.

Barátnőmön nem látszott, hogy megnyugodott volna, de nem vitatkozott velem tovább. A büfénél kért két palack vizet és egy zacskó csipszet, aztán letelepedtünk egy összefirkált padra.

— Hát eljöttetek? – hangzott fel hirtelen egy harsány kiáltás.

Az egyik iskolatársunktól, Tinától érkezett: a magas, fekete hajú lány vidáman szaladt felénk, hátrahagyva egy nagyobb társaságot. Kattel felálltunk és öleléssel köszöntöttük.

— Annyira jó egy ilyen koncert, ilyenkor derül ki, kik a legjobb arcok a városban – mosolygott Tina.

— Igen igen, végre a népünk között vagyunk – helyeseltem.

— Csatlakozol hozzánk, Tina? – ajánlotta fel Kat, miközben odanyújtotta a csipszes zacskót a lánynak. Ő elfogadott egy darabot, de megcsóválta a fejét.

— A barátommal meg az ő haverjaival vagyok – felelte, majd hozzátette: - De azért maradjunk egymás közelében, biztos, ami biztos. Addig is, nem iszunk egyet?

Kat rosszallóan vonta össze a szemöldökét, de azért követett Tinát és engem a pulthoz. Először csak egy tequilát kértünk ki, amit hamar egy újabb követett.

— Szerintem lassan elkezdhetnénk keresni egy jó helyet az első sorban – javasoltam, és egy nagy korttyal megittam a maradék vizemet.

— Igen! Már mindjárt kezdenek – bólintott Kat is.

— Első sor, mi? – nevetett Tina. – Ilyen dögös zenészekhez nem lehet elég közel kerülni.

— Fogd be, neked van pasid – nevetett rá barátnőm.

— Nektek viszont nincs – kacsintott ránk iskolatársunk. – Igyekezzetek feltűnően bulizni, csajok!

— Persze, menő rockerek, akik beutazták az országot, majd pont két gimisre vetnek szemet a szülővárosukban – forgattam a szememet.

— Sosem tudhatod – vont vállat Tina, aztán visszament a saját társaságához.

Én kézen fogtam Katet, és elindultunk a küzdőtérre. Ha láttunk egy kis szabad helyet két ember között, rögtön kihasználtuk és előrébb furakodtunk, míg végül tényleg az első sorban találtuk magunkat. Mélyet sóhajtottam, és noha nem láttam magam kívülről, biztos voltam benne, hogy csillog a szemem. A zenészek még nem voltak a színpadon, csak a felszerelésük. Hagytam, hogy a fantáziám elragadjon, és elképzeltem, hogy ez az én színpadom, én állok ki a gitárommal, és én kezdem el a dalaimat énekelni a mikrofonba, miközben a tömeg visszhangozza a szöveget. Szép álmok. Megráztam a fejemet, és visszatértem a jelenbe.

— Már jönnek is – ujjongott Kat.

Először két szőke fiú, egy ikerpár lépett a színpadra, és a vállukra akasztottak egy-egy gitárt. Egy másik bejárat felől egy izmos, barna hajú srác jött be, a tömegre vigyorgott és integetett, majd a dobok mögött foglalt helyet. Végül az énekes is megérkezett: magas volt és sovány, hullámos fekete haja majdnem a válláig ért. Bal karját csuklótól felfelé tetoválások borították, fekete rövidujjú pólója miatt azonban nem tudtam a teljes mintát kivenni. Egy pillanatig eltűnődtem azon, anyám milyen arcot vágna, ha egy nap hazaállítanék egy ilyen pasival. Nemcsak zenész, de tetkós zenész. Anya valószínűleg zárdába küldene. A férfi ráadásul láthatóan idősebb is volt nálam és zenésztársainál is.

— Na, melyiket vinnéd haza? — kérdezte vigyorogva Kat.

Én zavartan elnevettem magam – barátnőm mintha kitalálta volna, milyen irányba indultak el a gondolataim. Ahogy azonban jobban megnéztem a színpadon állókat, a tekintetem végül a doboson állapodott meg. Adamnek hívták, ezt tudtam. Egy évvel azelőtt végzett a giminkben, hogy mi odakerültünk. Most épp azon fáradozott, hogy összefogja kócos, barna hajtincseit. Kék szemében valami huncut fény csillant, ahogy a közönségre nézett, és továbbra is szélesen vigyorgott, amitől gödröcskék jelentek meg borostás arcán.

— Őt kérem – böktem a dobos felé.

— Nem rossz, nem rossz – dünnyögte Kat. – Bár én azt hittem, Asht választanád.

— Ő melyik? – vontam össze a szemöldököm.

— Az énekes – felelte Kat. – Mondjuk igazából megértelek. Anyád kinyírna, ha felszednél egy ilyen pasit.

Kat mindig meg tudott lepni azzal, hogy mennyire ismer. Most is elakadt a szavam a döbbenettől, de szerencsére nem kellett válaszolnom, mert felharsant a zene. A fiúk még csak pár bevezető dallamot játszottak, de hangszóróknak köszönhetően már gyomrunkban érezhettük a ritmust, és biztosak lehettünk benne, hogy a koncert után sokáig fog még csengeni a fülünk. Én persze imádtam ezt az érzést. Nem feltétlen a csengő fület, bár igazából az is az élmény része volt.

— Hatalmas szeretettel köszöntünk titeket ma este – szólt bele Ash a mikrofonba. Beszédhangja is olyan dallamos és mély volt, mint ahogyan a dalaikat énekelte. – Jó pár felejthetetlen bulink volt az utóbbi időben, a mai koncert miatt mégis úgy izgultunk, mintha az első lenne – magyarázta, miközben a háttérben a két szőke gitáros összemosolygott. – Mindenhol jó, de legjobb otthon, nem igaz, srácok? Kezdjük is el!

Azzal ő is magára vett egy gitárt, és bekapcsolódott a dalba, amit a társai már elkezdtek. Elismerően figyeltem őt, mint mindenkit, aki képes úgy énekelni, hogy közben hangszeren is játszik, mindezt olyan élvezettel, hogy látszott, számára ez szinte természetes. Volt idő, mikor erre én is képes voltam. Az idők azonban változnak.  

Nagy levegőt vettem, és elhessegettem a rossz érzéseket. Rockkoncerten voltam, az első sorban, a zene hangos volt, és az első szám végére már egy emberként ugráltam a tömeggel. Átfutott az agyamon, hogy vajon mennyire gyűrődik fel a szoknyám, de végül ezt a gondolatot is elengedtem. Jól éreztem magam. Nem is egyszerűen jól: úgy éreztem, a helyemen vagyok, mint mindig, ha jó volt a zene, énekelhettem, és hozzám hasonló emberek között lehettem. Nem ismertem mindenkit, de ha körülnéztem, a többiek arca is azt a lelkesedést tükrözte, amit én is éreztem, és ez elég volt, hogy feloldódjak.

A harmadik dalnál ismét a színpadra kezdtem figyelni. Néztem a két szőke srácot, ahogy belefeledkeznek a gitározásba. Néztem az énekest, ahogy két versszak között távolabb lép a mikrofontól és jobban koncentrál a gitárjára. Aztán a dobos felé fordultam, aki… aki engem nézett. Engem! Pislogtam párat, hátha csak képzelem, hátha elkapja a tekintetét, de nem így történt. Adam tulajdonképpen engem bámult a dobok fölött. Próbáltam úgy tenni, mint akinek ez nem tűnik fel. Lehunytam a szemem, ugráltam, a ritmusra figyeltem, mintha nem lenne semmi más a világon, csak a Black No. 1 fantasztikus zenéje, és én, aki élőben hallhatom. Mikor azonban újra felnéztem, Adam már megint, vagy talán még mindig engem nézett, közben egy pillanatra sem tévesztve el az ütemet. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, állom a tekintetét és farkasszemet nézek vele. A kék szempár továbbra furán csillogott, amitől a dobos pillantása olyan volt, mintha meztelenül állnék előtte. Valahogy mégsem hozott zavarba, inkább izgatónak találtam, és ha lehetséges, a szívem még hevesebben vert, mint korábban.

Ott álltam, egy elképesztően jó koncerten, az első sorban, és a pofátlanul jóképű dobos velem szemezett. Hirtelen olyasmit éreztem, amit az elmúlt fél évben egyszer sem: hogy majd’ szétvet a boldogság, hogy az életem nem is lehetne jobb. Ugráltam és énekeltem tovább, és újra és újra felvettem a szemkontaktust Adammel.