Vizsgaidősuck

a kép csak illusztráció, én sajna kevésbé esztétikus körülmények között tanulok

Kedves erre tévedő olvasó!

Én lennék a legboldogabb, ha a legutóbbi közzétett fejezet nem három héttel ezelőtt került volna fel, de sajnos most "karanténban unatkozó egyetemista" üzemmódból "vizsgára tanulós idegroncsba" váltottam. A történet és a fejlemények persze folyamatosan az eszemben járnak, de egyéb teendők miatt most nem tudok nekiülni egy újabb fejezetnek. De ha most odateszem magam és minden jól megy, hamarosan ismét rászánhatom az időt az írásra, és június első hetében már érkezem egy újabb fejezettel :)

Addig is további szép napot, és kitartást mindenkinek, aki szintén valamilyen megpróbáltatáson megy át mostanság.

Winter

3. fejezet - Like Lovers Do

Sziasztok!

Eddig minden bejegyzésemmel rácáfoltam arra, amit az előzőben ígértem, sajnos eléggé rendszertelenül sikerül kirakni ezeket a posztokat. De hiába, karantén idején sem könnyű az egyetemi élet :D De végre itt van a 3. fejezet. Jó olvasást!

— Mi dolguk volt a fiúknak a fővárosban? – kérdeztem Lauren-t, mikor már pár perce csendben ültünk a kocsiban.

— Egyeztetni kellett ezt-azt a kiadóval az új album előkészületei miatt – felelte a menedzser.

— És te hogyhogy nem mentél velük?

— Velük mentem, de elég volt tegnapig maradnom.

Nem faggatóztam tovább, mert ekkor megérkeztünk az úticélunkhoz. Döbbenten meredtem ki a kocsi szélvédőjén: a városi zeneiskola előtt álltunk. Ez volt a kedvenc helyem Grace Fallsban, mindig örömmel jöttem ide, most viszont nem értettem, mit keresünk itt.

— Azt mondtad, Adamhez viszel – fordultam Lauren felé.

— A fiúk először a próbatermükbe jönnek majd – magyarázta. – De egyébként Adam lakása sincs messze. A srácok mind erre a környékre költöztek, hogy közel legyenek a stúdióhoz és a teremhez.

— Ők is itt zenélnek? – hüledeztem.

— Naná. Grace fallsi zenészek, mind itt kezdték, és egyelőre nem is találtak ennél jobb helyet.

— De hát én folyton itt lógok… mármint lógtam. Nem is értem, hogyan kerültük el egymást.

Erre a menedzser sem tudott válaszolni. Mikor kiszálltunk, felnyitotta a csomagtartót, és intett, hogy segítsek. Üdítőkkel és ételesdobozokkal teli szatyrokat vettünk ki, majd követtem Laurent a bejárathoz. A portással régi ismerősként üdvözölték egymást, és a pasas azonnal a kezébe nyomott egy kulcsot. Hamarosan megértettem, miért tudtak a fiúk észrevétlenül mozogni a zeneiskolában. A porta ugyanis rendelkezett egy privát lifttel, mi is ebbe szálltunk be most, és egyenesen a legfelső emeletre mentünk. A folyosóról nyíló liftek idáig nem vittek fel, és a lépcsőt is lezárták a második emelet után. Azt hittem úgy ismerem a zeneiskolát, akár a tenyeremet, de a harmadik emeleten eddig sosem jártam.

— Extra pénz és némi papírmunka kell ahhoz, hogy ide bejuss – mondta Lauren.

Hosszú és üres folyosón mentünk végig, míg végül elértük a keresett termet, amihez a portás kulcsot adott. Jókora helyiség volt, egyik végében kis emelvénnyel, ami valószínűleg színpadként funkcionált. Állt rajta egy dob, mikrofon, és pár gitártartó. A terem közepén hosszú asztalt helyeztek el, szedett-vedett műanyagszékekkel körülvéve. A szatyrokat erre az asztalra pakoltuk le.

— Megyek, megmelegítem a srácok ebédjét, és hozok pár tányért – jelentette ki Lauren. – Te kérsz esetleg?

— Kösz nem, már ebédeltem – füllentettem. Igazából egy falatot sem ettem egész nap, de étvágyam változatlanul nem volt.

— Maradj itt nyugodtan, mindjárt jövök. A srácok sincsenek már messze.

Miután Lauren magamra hagyott, nem bírtam a kíváncsiságommal, és felléptem a színpadra. Vizsgálgattam a felszerelést – a dob ugyanaz volt, amit a múlt héten a koncerten is láttam. Tiszta volt és fényes, kedvem lett volna végigsimítani, de visszafogtam magam. Mikor azonban a gitártokokra néztem, kevesebb önuralmam maradt. Felnyitottam az egyiket: Ash fekete elektromos gitárja volt benne. Jó darab volt, attól a gyártótól, akitől az apámtól örökölt gitárok is származtak. A zeneiskola növendékei általában nem engedhettek meg egy ilyen hangszert, egy hivatásos zenész azonban nem adhatta alább.

Lépteket hallottam a folyosóról, úgyhogy visszacsuktam a gitártokot, leültem a színpad szélére, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy csak bambán ücsörgök. A következő pillanatban belépett Lauren, nyomában az egész banda. A fiúk kezében tányérok és evőeszközök voltak, Lauren pedig az ételes dobozokat cipelte.

— Szia Skylar – köszöntöttek szinte kórusban.

— Sziasztok – köszöntem vissza zavartan.

Próbáltam mosolyogni, a gyomrom azonban ideges görcsbe ugrott. Noha Adammel túl voltunk az első és a második csókunkon is, mindezt zárt ajtók mögött, direkt visszavonulva tettük. Tulajdonképpen még soha nem is mutatkoztunk együtt. Hirtelen nem tudtam, hogyan kellene vele viselkednem most, hogy társaságban vagyunk.

Ő azonban kevésbé volt zavarban. Közelebb lépett hozzám, felhúzott a színpadról és megölelt. Egy részem csalódott volt, melegebb üdvözlésre számított, másrész viszont örültem annak, hogy Adam nem várja el, hogy itt az egész társaság előtt kezdjünk szenvedélyes csókba.

— Sky, te nem eszel semmit? – kérdezte Chris, mikor már az asztal körül ültünk.

— Így ahogy mondod – sóhajtottam.

Az ikrek és Adam nem tulajdonítottak jelentőséget a válaszomnak, Ash és Lauren azonban aggódva mértek végig, majd összenéztek. Az ajkamba haraptam, és két oldalt magam elé fésültem a hajamat, hogy a hosszú szőke tincsek valamennyire elfedjék az alakomat. A rövid ujjú, amit viseltem, egy testhezállónak szánt darab volt, de még ez is szinte lötyögött rajtam.

— Milyen volt a főváros? – érdeklődtem, hogy valamennyire tereljem a témát.

— Az agyunkra ment, mint mindig – morogta John.

— Szerintem állati hely – ellenkezett Adam.

— A tömegközlekedés miatt állanan késésben voltunk – magyarázta Ash. – És a kiadó sem volt egészen együttműködő.

— Hogyhogy máris új albumon dolgoztok? Csak most lett vége a turnénak.

— Még mindig nem azon a szinten vagyunk, ahol igazán lenni szeretnénk – vont vállat Chris. – Egylőre nem érünk rá a lábunkat lógatni.

Az ebéd hátralévő részében a fiúk mindenféle szakmai dolgokat tárgyaltak. Próbáltam figyelni és követni a beszélgetést, de egy pár perc után elvesztettem a fonalat. Mikor Lauren megkérdezte, nem segítenék-e neki a kávéfőzésben, vele tartottam. A kis teakonyhában keveset beszélgettünk, rajtam pedig ismét idegesség lett úrrá. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért. Voltam már randin korábban is, és a partin történtek után Adam mellett sem kellett volna zavarban lennem. Valahogy mégis hülyén éreztem magam, mintha valami azt súgta volna, kevés vagyok ehhez, nem való nekem Adammel lógni.

— Mi lenne, ha a mai próbát halasztanánk? – vetette fel John, miután mind végeztek a kávéval.

— De egész héten nem játszottunk – ellenkezett Ash.

— Hónapokig turnéztunk, nem felejtünk el zenélni attól, hogy egy hétig nem játszunk – mondta Adam. Aztán egyik karját a derekamra csúsztatta, és közelebb húzott magához. – Emellett Skynak és nekem terveink vannak ma délutánra.

A többiek végül röhögve biccentettek, mint akik tudják, miről van szó, én pedig éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Reméltem, hogy a srácok félreértik a helyzetet, hiszen Adammel megbeszéltük, hogy semmit sem fogunk elkapkodni.

— Ash kocsijával mentünk, úgyhogy hazáig gyalogolnunk kell – mondta Adam, mikor a többiektől búcsút véve elhagytuk a próbatermet.

— Semmi gáz.

— Szerencsére nincs messze a lakásom.

Ez így is volt: végigsétáltunk a zeneiskola utcáján, egy nagy, szürke paneltömbhöz. Az úttest másik oldalán barátságosabb téglaházak álltak, ellensúlyozva a panelek mogorvaságát, de ezek feltételezhetően drágábbak is voltak.

— Előre is bocsi a rumliért – mentegetőzött Adam. – Aznap reggel, mikor a fővárosba mentünk, elaludtam, úgyhogy kicsit kapkodnom kellett.

— Hagyd már, ezzel nem tudsz kiakasztani – nyugtattam meg.

Adam otthona a második emeleten volt. A szoba konyhás lakás, bár kevés helyiségből állt, elég tágas volt. A nappali egyben hálószoba is volt, a kihúzható kanapé most vetetlen ágy volt. A konyhapulton egy kiürült sörösdoboz állt, mellette két mosatlan, morzsás tányér.

— Mihez volna kedved? – kérdezte Adam, miközben a szemetesbe dobta a sörösdobozokat.

— Öö… nem is tudom – feleltem tanácstalanul.

A korábbi fura érzés megint felerősödött. Mi az, hogy mihez volna kedvem? Ha arra gondoltam, hogy a héten egy délutánt Adammel tölthetek, arra számítottam, hogy elmegyünk valahová, egy randira. Az eszembe sem jutott, hogy nekem kell majd ötletekkel előrukkolnom. Vajon az elődeim, a többi lány, akikkel Adam randizott, talpraesettebbek voltak?

Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam. Ekkor azonban Adam közelebb lépett hozzám, és a derekam köré fonta a karját.

— Lenne kedved filmezni? – vetette fel.

— Persze. Hogyne. Tök jó lenne – hebegtem, remélve, hogy ezzel megmenekül a közös délutánunk.

A fiú bevetette a kanapéágyat, én pedig, hogy ne csak tétlenül ácsorogja, elmosogattam a maszatos tányérokat. Mikor Adam észrevette, mit csinálok, csak a fejét csóválta.

— Igazán nem kellett volna, Sky…

— Hagyd csak, szívesen segítek – mosolyogtam rá.

— Milyen filmeket szeretsz? – érdeklődött, miközben beindította a laptopját.

— Horrorfilmeket – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Adam furán nézett rám, és nagyot nyelt. Az ajkamba haraptam, és idegesség fogott el. Talán rosszul válaszoltam?

— Te miket szoktál nézni? – kérdeztem óvatosan.

— Vígjátékokat… leginkább – mondta, és kicsit úgy tűnt, most ő van zavarban. Nem mintha ettől megkönnyebbültem volna.

— Akkor válassz te – javasoltam, és leültem mellé a kanapéra.

— Nem nem, mondj valamit te.

— Á, nem akarom rád erőltetni, ha nem szereted.

— Sky, a vendégem vagy, igazán…

— De én nem szeretném, hogy…

Egymás szavába vágva vitatkoztunk és győzködtük a másikat, hogy nekünk aztán igazán mindegy, míg végül ő elnevette magát, és megszorította a kezem.

— Egyezzünk meg abban, hogy minden ilyen alkalommal más választ filmet – mondta. – És mivel hölgyeké az elsőbbség, te kezdesz.

Sóhajtottam, és ráhagytam, aztán elgondolkoztam, hogy melyik lenne az a kedvencem, ami nem akasztaná ki túlzottan. Első randin horrorfilmet nézni valakivel, aki még csak nem is rajong a műfajért, necces dolog.

— Láttad már az Az legújabb változatát? – kérdeztem.

— Nem – felelte. – Az a régi bohócos sztori, igaz?

— Igaz – bólintottam, és reméltem, hogy jó ötlettel álltam elő.

A film szerencsére fent volt Netflixen, úgyhogy hamar el is indítottuk. Adam felnyitott egy sört, engem is kínált, de elutasítottam. Még csak véletlenül sem akartam puffadni és esetleg böffenteni a randin, továbbá nem akartam megkockáztatni, hogy túlzottan fejbe vágjon az ital.

Fél óráig úgy tűnt, minden rendben lesz. Adam kortyolgatta a sörét, megjegyzéseket tett a filmre, én pedig kicsit kényszeredetten nevetgéltem mindenen, amit mondott. Zavartan tapasztaltam, hogy nem teljesen érzem át a humorát, de megkönnyebbültem, hogy a jelek szerint mégsem nyúltam mellé a filmválasztással.

Amikor Adam végzett a sörrel, hangosan összenyomta a kiürült dobozt, amitől összerezzentem. Az első gondolatom az volt, hogy mi a fenének csinál zajt a film alatt, ami engem (mint mindig) most is teljesen beszippantott. A srác felállt, kidobta a dobozt, aztán visszaült mellém. Átkarolt és a vállamra hajtotta a fejét. Kellemes borzongás futott végig rajtam, fejemet az övének támasztottam, és beszívtam haja kellemes illatát. Egyik kezét a combomra tette, majd a fejét elfordította, és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben a keze feljebb csúszott a combomon.

Mi tagadás, élveztem, ahogy hozzám ér, egy pár pillanattal később azonban mégis elkaptam a kezét, és távolabb húzódtam tőle.

— Mit csinálsz? – néztem rá elképedve.

— Minek tűnik – vigyorodott el.

— Azt hittem megegyeztünk, hogy lassabban haladunk – mondtam.

— Ezért nem feküdtünk le rögtön az első estén – bólintott.

— De ez még mindig csak az első randink!

Felálltam, és a hajamba túrtam. Vegyes érzések keveredtek bennem, és egy pillanatig azt kívántam, bár ittam volna én is, hogy lazábban vegyem ezt az egészet. Megráztam a fejem. Odavoltam Adamért, és tudtam, hogy nagyon szerencsés vagyok amiért szeretne közelebb kerülni hozzám. De mégsem akartam ostobaságot csinálni.

— Figyelj én… én ezt így nem akarom. Mármint akarom, de… - próbáltam magyarázkodni remegő hangon.

Adam furán nézett rám, majd nagyot sóhajtott. Felállt, átölelt, és végigsimított a hátamon.

— Sajnálom, Skylar – őszinte megbánást sütött a hangjából, és ez kicsit megnyugtatott. Elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. – Őszinte leszek, jó pár kapcsolatom volt már, de nem sok fordult komolyra, és kicsit tanácstalan vagyok.

— Nekem sem volt még sok komoly kapcsolatom – feleltem, elhallgatva azt, hogy az egyetlen kapcsolatomon kívül másmilyen nem is volt még az életemben.

— Mit vársz, hogyan alakul ez az egész?

— Mit várok?

— Hogyan akarsz haladni? – pontosított.

Összeugrott a gyomrom az izgalomtól. Természetesen megvoltak az elképzeléseim. Vannak íratlan szabályok, amiket a korombeliek magától értetődőnek vesznek, ha nem csak szórakozni akarnak valakivel. De mi van, ha Adam túl magasnak érezné az elvárásaimat? Mi van, ha elriasztom? Ha úgy gondolja, neki ehhez nincs türelme?

Végül mégis sikerült a józan eszemre hagyatkoznom, és eldöntöttem, hogy őszinte leszek.

— Mindenképp jó lenne pár rendes randi, mielőtt egyáltalán összejövünk – kezdtem.

— Szerintem kettőnk fejében mást jelent a „rendes randi” kifejezés – húzta el a száját.

— Rendes randi, amikor elmegyünk valahova, programot csinálunk is megismerjük egymást, nem felmegyünk valamelyikünk szobájába szexelni – kicsit dacos hangon ismertettem az álláspontomat, Adam pedig hátrahőkölt. – Sajnálom, nem akarlak elijeszteni.

— Ne aggódj – vont vállat. – Csak nem ezt szoktam meg.

— Ahogy én sem azt szoktam meg, ahogy ez az egész indul köztünk – tártam szét a karomat.

A fiú szerencsére türelmesnek tűn. Megsimogatta az arcomat, és várakozva nézett rám.

— Aztán? Néhány rendes randi, és?

— Ha már együtt lógtunk egy ideje, és élvezzük egymás társaságát, akkor kimondjuk, hogy járunk – folytattam. – És ha már a kapcsolat is megy egy ideje, akkor szintet lépünk.

— Értelek – sóhajtott Adam.

Visszaült a kanapéra, fejét a kezére támasztotta. Aggódva néztem őt, és a konyhapultnak támaszkodtam. Most mindent elrontottam? Talán elszalasztottam a lehetőséget életem legkülönösebb kapcsolatára? Hisz nem sűrűn fordul elő, hogy egy befutott rocksztár egy hétköznapi gimisnek ad esélyt. Biztos rengetegen szívesen cseréltek volna velem, erre én kész lennék eldobni egy ilyen lehetőséget a hülye gátlásaim miatt.

— Rendben van – szakította félbe Adam a gondolatmenetemet.

— Tessék?

— Rendben van – a fiú rám mosolygott, és maga mellé húzott a kanapéra. — Megpróbáljuk úgy, ahogy szeretnéd.

— Igazán? – suttogtam.

— Ez az egész semmit sem érne, ha te közben rosszul érzed magad.

Adam megszorította a kezemet. Elfogott a megkönnyebbülés, aztán mikor végiggondoltam, hogy a fiú (magához képest) mekkora áldozatot hoz értem, hogy próbál erőt venni magán és valószínűleg többéves szokásokon akar változtatni, a felismeréstől nagyobbakat dobbant a szívem. Átöleltem Adamet, és megcsókoltam, remélve, hogy érzi, mennyit jelent számomra mindaz, amit tesz.

— A következő randi rendes lesz, ígérem – vigyorgott.

— Adam, nem is tudod, mennyit jelent nekem ez az egész – mondtam, homlokomat az övének támasztva. Ő ismét megcsókolt.

— Hazavihetlek? – ajánlotta fel.

— De hát már ittál – emlékeztettem.

— Csak egy sört – vont vállat. – Elszaladt az idő, már sötétedik, biztosabb, ha kocsival mész.

Elhúztam a szám. A környezetemben mindenki ellenezte az ittas vezetést. Anyámat alapból kiakasztaná, ha látná, hogy egy fiú visz haza, hát még ha egy olyan fiú, aki előtte alkoholt ivott. Végül azonban elhessegettem a gondolatot. Majd kiszállok hamarabb, nem közvetlenül a házunk előtt. Adam pedig valószínűleg bírja az italt, egy sör még nem fog bajt okozni.

A panel aljában garázsok nyíltak egymást mellett. Adam kulccsal kinyitott egyet, és intett, hogy várjam meg amíg kiállt. Szürke autója nem volt új darab, de nem is ősöreg. Látszott, hogy szépen karbantartják, nagyobb tisztaság volt benne, mint Adam lakásán. Út közben keveset beszélgettünk, csak azt magyaráztam, merre menjen; a csendet viszont mégsem éreztem kínosnak. Főleg, hogy valahol még mindig aggasztott, hogy Adam ittasan vezet, és véletlenül sem akartam elkerülni a figyelmét.

— Itt állj meg – mondtam, mikor már az utcánk közepén jártunk.

— Ez a ti házatok? – kérdezte, arra az épületre bökve, ami elé lehúzódott.

— Nem… az utca végén van, kicsit beljebb kell menni a földúton, ami a fák közé visz – magyaráztam.

— Akkor miért szállsz ki már most? – vonta össze a szemöldökét.

— Ha legközelebb találkozunk, elmesélem – sóhajtottam.

Adtam Adamnek még egy búcsúcsókot, aztán kiszálltam, és egy pár pillanatig még mosolyogva néztem az autó után.