7. fejezet - Whataya Want From Me

Sziasztok! Túl a karácsony előtti időszakon/ünnepeken/a vizsgaidőszak egy részén végre el is készültem az újabb fejezettel. Sok ötletem most nem volt a címadó dalhoz, de arra jutottam, ez a szám elég jól passzol ide. Főleg ebben a változatban (nekem személy szerint így tetszik a legjobban). Jó olvasást!

Ha valaki két héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy a legjobb barátnőmmel és az anyámmal együtt fogok csajos délutánt szervezni, valószínűleg kiröhögöm. Már ha egyáltalán felfogom, amit mond.

Most mégis ez a program állt előttem. Mikor hazaértem a különös fordulatot vett Valentin-napról, anya élőben, Kat pedig telefonon kezdett el bombázni kérdésekkel. Egyrészt szerettem volna elmesélni nekik a különös délutánt, Adam újabb hülyeségét és a zeneiskolai epizódot, másrészt a véleményük is érdekelt volna – az igazat megvallva én sem értettem teljesen, mi történt. Mármint események szintjén semmi megmagyarázhatatlan nem történt: ami Adamet illeti, kutyából nem lett szalonna, ami pedig Asht… Nem teljesen idegen, és zenész, érthető, ha kíváncsi volt a művemre, és az is, hogy be akarta mutatni valakinek, amin ő dolgozik. De ahogy ott zenéltünk és beszélgettünk, mintha lett volna valami a levegőben, valami kettőnk között. Vagy csak szerettem volna hinni? A gondolataim szinte megállás nélkül ekörül forogtak, és magamtól nem találtam a választ. Már csak ezért is szerettem volna kibeszélni a dolgot a hozzám legközelebb állókkal, és az a vad ötletem támadt, hogy erre egy hármas kupaktanács lenne a legjobb alkalom.

Amikor felvetettem az ötletet, anya lelkesen reagált (mint minden kezdeményezésre, amivel kicsit közelebb kerülhetett hozzám), Kat pedig azt hitte, hogy a randi alatt valaki drogot tett az italomba, amitől megbolondultam. Nem volt sok kedve az anyámmal lógni, azt is nehezen értette meg, hogy nekem van. De mikor leszögeztem, hogy máshogy nem mesélek neki semmit, beadta a derekát.

Szombaton fél háromra vártuk Katet. Anya ragaszkodott hozzá, hogy az ezt megelőző órákat tanulással töltsem, úgyhogy csak kettő körül bújtam elő a szobámból, hogy felkészüljek a vendégfogadásra. Mikor lementem a lépcsőn, az orromat sűrű kávéillat csapta meg: az a semmihez nem fogható aroma, ami a kávéházak levegőjét szokta átjárni. A padló fényes és makulátlan volt, a nappaliban lévő dohányzóasztalon tornyosuló újságok és könyvek eltűntek, helyükön az egyik legszebb vázánk állt egy csokor virággal. Anya a konyhában matatott, háttal nekem. Egy pillanatig csak mosolyogva figyeltem őt, ahogy a szokottnál is tisztább otthonunkban forog, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor vártunk legutóbb vendéget. Rég volt, az biztos.

– Mi ez az illat? – tudakoltam.

– Még karácsonyra kaptam ezt az isteni kávét valamelyik kollégámtól – magyarázta. – Félretettem egy különleges alkalomra, és gondoltam itt az idő, hogy őröljek belőle egy adagot.

Egy tégelyt nyújtott felém, amiben a frissen őrölt kávé sötétlett. Fölé hajoltam, és belélegeztem az illatot, amit egyébként a helyiség másik végében is éreztem már. Hiába, a jó kávénak nem lehet ellenállni.

Letettem a tégelyt, és szemügyre vettem, amivel anya épp foglalkozott. Miután eltörölgetett egy szép fémtálcát, kinyitott egy rózsaszín papírdobozt, amiből csinos kis teasütemények kerültek elő. Persze nem is ő lett volna, ha csak úgy ráborítja a tálcára. Szabályos koncentrikus körökbe kezdte rendezni őket. Látszott rajta, mennyire élvezi ezt a fajta háziasszony-szerepet.

– Gyakrabban is áthívhatnád a barátaidat – jegyezte meg.

– Katen kívül nincs is senki.

– Ne mondd.

Nem akartam belemenni ebbe a témába. Tény, hogy az Adam-incidens óta valamivel népszerűbb lettem – Tina gyakrabban ebédelt velem és Kattel, olyanok is rámköszöntek, akik korábban levegőnek néztek, nem is beszélve a számtalan Facebook-jelölésről –, de továbbra is Katherine volt az egyetlen, akivel iskolán kívül is beszélgettem. És nekem ez teljesen megfelelt.

– Segítsek valamit? – ajánlottam fel.

– Ha gondolod, főzd te a kávét.

Mire a kávégépben lefőtt egy kancsó fekete, Kat is megérkezett. Anya elővette a legszebb porcelánkészletünket, míg én barátnőm elé siettem.

– Próbálj meg nem zavarba jönni – súgtam neki, mikor beengedtem.

Először fogalma sem volt, miért mondom ezt, aztán mikor a nappaliba belépve meglátta a drága porcelánban tálalt kávét, a friss virágokat és a cukrászdai teasüteményeket, leesett az álla. Hát még amikor anyám egy öleléssel köszöntötte.

– Szia, Kat! Ezer éve nem láttalak – mondta vidáman. Katherine zavara nehezen múlt el.

– Szia, Simone… - hebegte, felváltva nézve rám és anyára. – Valljátok be, hogy igazából a first ladyt vártátok, csak ő lemondta.

Szerencsére a kezdeti feszengés nem tartott sokáig, ugyanis hamarosan mindkettejüknek eszébe jutott, miért is gyűltünk össze ma délután.

– Viszonylag hamar hazaértél a randiról, Sky – hozta fel a témát anya.

– És most már nem menekülhetsz a magyarázat elől – jelentette ki Kat.

Elgondolkozva mártottam a kávémba egy teasüteményt, próbáltam kitalálni, hogy hol kezdjem.

– Szóval, én ezt nem igazán nevezném randinak – mondtam, majd elmeséltem, mit mondott nekem Adam, aztán hogyan hagytam őt faképnél.

– Nyomoronc – forgatta a szemét Kat.

– Fő, hogy okosan cselekedtél – mosolygott rám büszkén anya. – Viszont így az a kérdés, miért nem értél haza még hamarabb?

– Adam lakása a zenesuli utcájában van, szóval végül ott kötöttem ki – magyaráztam. – Bezárkóztam a termembe, elővettem egy gitárt és aztán fel sem tűnt, hogy repül az idő. Nem is tudom, mikor jöttek ilyen könnyen legutóbb az ötletek, valami fantasztikus volt…

Mielőtt jobban belelendültem volt az áradozásba, eszembe jutott, kikkel beszélgetek. Anya továbbra is nehezen fogadta el a zenei szenvedélyemet, ami annyira az apámra emlékeztette. Láttam rajta, mennyire erőlködik, hogy az arcán tartsa a mosolyát. Kat támogatta ugyan az ambícióimat, viszont a lelkesedésemet sosem érezte át teljesen. Most is csak fél füllel hallgatott, miközben a teasütik között válogatott.

– Szóval, az estét zenéléssel töltöttem. Aztán végül akadt némi társaságom – mondtam, ezzel visszaszerezve hallgatóim figyelmét.

– Kérlek, mondd, hogy nem Adam ment utánad… - nyögte Kat.

– Nem, ugyan már, dehogy – horkantam fel. – Képzeljétek, Ash volt az.

– Ash? – vonta fel a szemöldökét anya.

– Ja, igen – kaptam észbe. – Az együttes énekese. Szóval, gondolom ő is próbált épp, bár nem tudom, engem hogyan talált meg, talán nem csuktam be jól az ajtót és kiszűrődött a hangom… Lényeg, hogy hallott énekelni, és tetszett neki.

– Még szép, hogy tetszett – vigyorgott Kat.

– Megkért, hogy játsszam le neki újra a dalt, cserébe ő is előadta egy újabb számát. Aztán hazahozott.

Ahogy ezt elmondtam, kicsit el is szomorodtam. Így kimondva hétköznapinak tűnt az eset. Legjobb barátnőm és az anyám viszont várakozva néztek rám.

– De gondolom azért beszéltetek is valamit, nem? – faggatott Katherine.

– Nem sokat, fecsegtünk valamennyit, persze, de semmi érdekes. A végén elkérte a számom.

Ezt hallva anya és Kat összenéztek, olyan cinkos pillantással, mintha tulajdonképpen ők lettek volna legjobb barátnők.

– De azt mondta, hogy csak mint zenész – tettem hozzá gyorsan. – És hogy van valami ötlete.

– Aha, aha – bólogatott Kat vidáman.

– Mesélj még erről a fiúról – kérte anya, miközben nagyot kortyolt a kávéjából.

– Igazából nem annyira fiú. Férfi. Idősebb nálam. És van tetoválása. És hosszú a haja. És már volt egy menyasszonya, aki megcsalta őt, összetörte a szívét, és erről írt egy gyönyörű dalt – hadartam, ami eszembe jutott.

– Nos, ez mind nagyon, hm, érdekes – mondta anya. Kat látszólag próbált nem nevetni ezen a reakción.

– Én sem tudom, mit kéne gondolnom – tártam szét a kezem.

– Tetszik neked? – kérdezte Kat.

– Nem is tudom.

– Dehogynem.

Lesütöttem a szememet. Akármennyit is gondolkoztam a Valentin-nap estéjén, ilyen konkrétan még nem tettem fel magamnak ezt a kérdést.

– Tény, hogy helyes. És jó zenész. Szép, andalító hangja van, és komolyabbnak tűnik, mint Adam, bár sosem lehet tudni.

– Sky, ezt én is el tudom mondani róla – szakított félbe Kat.

– Hogy érezted magad a jelenlétében? – kérdezte anya, rátapintva a lényegre.

– Zavarban voltam, hogy valaki hallja, ahogy zenélek. Aztán persze odavoltam attól a daltól, amit ő játszott. És azt hiszem, tőle is eléggé odavoltam.

– Ez az – lelkendezett Kat.

– De az önmagában nem elég, ha csak én vagyok oda – sóhajtottam.

– Elkérte a számod, ez is valami – emlékeztetett anya.

– Tényleg Sky, legyél kicsit bizakodó – mosolygott Katherine.

Megfontoltam, hogy elmagyarázom neki, miért is jogos a pesszimizmusom a fiúkat illetően, de úgy döntöttem, nem leszek ünneprontó. Inkább próbáltam átvenni az ő lelkesedésüket.

– És Kat, te hogy állsz a fiúkkal? – fordult anya a barátnőmhöz.

Katherine elvörösödött, rám nézett, majd vissza anyára. Biztos furának érezte, hogy anya ilyesmiről kérdezi, de valami azt súgta, hogy ennél többről van szó. Viszont itt és most nem akartam erőltetni a témát.

– Semmi komoly nincs mostanában – felelte. – És neked, Simone?

Ezen nevetnem kellett, és magamban gratuláltam Katnek a poénhoz. Kettejüket elnézve azonban úgy tűnt, Katherine őszintén választ vár, anyám pedig a vártnál jobban zavarba jött. Értetlenül meredtem rájuk, mielőtt viszont bármit is kérdezhettem volna, témát váltottunk, és anya a suliról kérdezett minket.

Ez a semlegesnek induló téma végül egész jól kibontakozott: hamarosan már Kattel egymás szavába vágva meséltünk anyának emlékezetes epizódokat iskolai életünkből. Ezek a sztorik – tanári bakik, tesiórai bénázások, pletykák – elmesélve még izgalmasabbnak és viccesebbnek tűntek, mint mikor átéltük őket. Főleg úgy, hogy anya őszinte érdeklődéssel hallgatott mindent. A csajos délután végeredményben jobban alakult, mint képzeltem.

Kat egész sokáig maradt, és miután elment, visszatértem a tankönyveimhez. Viszont alig egy sort olvastam el, mikor megcsörrent a telefonom: egy ismeretlen szám hívott. Izgatottan vettem fel. Ash helyett azonban egy ismerős női hang szólalt meg a vonalban:

– Szia Skylar, Lauren vagyok, remélem nem zavarlak.

– Dehogy. Mi a helyzet? – feleltem kicsit csalódottan.

– Ash mesélte nekem, hogy a minap összefutottatok a zeneiskolában – mondta. – Nekem pedig eszembe jutott ez-az. És arra gondoltam, holnap ebédelhetnénk együtt, átbeszélni néhány dolgot.

Az ajánlattól hirtelen megugrott a pulzusom, szóhoz sem jutottam. Lauren azonban választ várt.

– Mármint te és én? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta. – Ha ráérsz, elmegyek érted, beülünk valahová, és átdumáljuk a dolgokat.

– Hát, oké, persze, miért is ne – egyeztem bele.

Megállapodtunk abban, hogy délre jön értem, aztán letettük. Ezután persze képtelen voltam tovább tanulni. Becsuktam az előttem heverő könyvet, és az este hátralévő részét rászántam, hogy azon agyaljak, vajon miért keresett meg Lauren. Úgy akar velem beszélni, mint nő a nővel, egy pasiról, vagy mint menedzser a… hát, valakivel, aki úgy tesz, mintha tudna zenélni.

~❁~

Az izgalmam másnap reggelre sem múlt el. Miután túlagyaltam a Laurennel való találkát, a gondolataim visszatértek Ashre; lazításként pedig néha eltöprengtem azon a fura pillanaton, amikor Kat megkérdezte anyát, van-e most valakije.

Végül teljesen elvarázsolt hangulatban indultam el otthonról a megbeszélt ebédre. Lauren az utcánkban várt, ám mikor beszálltam mellé, még nem akart a tárgyra térni. Átautóztunk a városon úgy, hogy csak a suliról és a tanulásról kérdezett, én pedig szórakozottan felelgettem neki. A menedzser otthona egy ikerházban volt, még egy kis kert is tartozott hozzá.

– Egyedül laksz itt? – érdeklődtem.

– Jaj, nem – nevetett fel. – Egy nénitől bérlem az emeleti szobákat. Szegénykém nem akar egyedül lakni.

Nem az utca felőli bejáratot használtuk, hanem egy oldalsó ajtót, ami egy lépcsőházba nyílt. Laurennek két szobája volt, plusz a fürdő. Levettem a cipőmet, és körbenéztem a nappali-étkezőben. A falon tucatnyi bekeretezett kép lógott, na meg néhány oklevél. A képek szinte mind a Black No. 1-ról készültek – voltak jól elkapott koncertfotók és gyengébb minőségű, de annál vidámabb képek a színfalak mögül.

– Ha kitartóan keresel, találsz egy-két képet az „igazi” családomról is – jegyezte meg Lauren.

– A kezdetektől te vagy a banda menedzsere? – kérdeztem.

– Bizony – húzta ki magát. – Ash-sel gimi óta ismerjük egymást. Mindketten rajongtunk a zenéért, csak más módot találtunk arra, hogy ennek éljünk. Én egyetemre mentem, aztán kiharcoltam magamnak egy pozíciót a kiadónál, ő pedig technikusnak állt, miközben újra és újra kereste a lehetőséget, hogy a dalaival is menjen valamire. Aztán mikor a sokadik együttes-kezdeményezése életképesnek tűnt, rögtön megkeresett engem, mint egyetlen barátját.

– Tyű – nyögtem ki. – Előttük volt hasonló munkád?

– Ekkora lehetőségem soha – rázta a fejét. – Csak sertepertéltem más menedzserek körül.

– Viszont itt tudsz bizonyítani.

– Igyekszem – vonta meg a vállát. – De persze a legtöbb rajtuk múlik.

Miközben beszélgettünk, tányérokat vett elő, és megterített a kis étkezőasztalon. A helyiség egyik falát konyhabútor foglalta el, tűzhely viszont nem volt. Csupán egy főzőlap, mikró, vízforraló, és mint kiderült, egy szekrénynek álcázott minihűtő.

– A rendes konyha lent van, a néninél – magyarázta. – De az ebédünket előre felhoztam. Ugye szereted a curryt?

Ahogy megmelegítette az ételt, az isteni, fűszeres illattól összefutott a nyál a számban. A beszélgetést egyelőre abbahagytuk, és hozzáláttunk az evéshez.

– Jó látni, hogy végre van étvágyad – szólalt meg.

– Ennek a currynek nehéz lenne ellenállni – mosolyogtam rá.

Mikor végeztünk, igyekeztem némi lazaságot magamra erőltetni, és szinte nemtörődöm módon felvetettem az engem foglalkoztató témát:

– Miről szerettél volna beszélgetni velem?

Lauren rám nézett, és elvigyorodott. Hirtelen biztosra vettem, hogy átlát a tettetett lazaságomon. Hiába, sosem tudtam rejtegetni az érzéseimet.

– Szóval, Ash nagyon elismerően beszélt a tehetségedről, és biztos vagyok benne, hogy nem túlzott – kezdte. – És lenne számodra egy ajánlatunk.

– Lauren, kérlek, ne csigázz már tovább – fakadtam ki, ő pedig elnevette magát.

– Ash két hét múlva önállóan lép fel a fővárosban. A szünet alatt is fent kell tartani a rajongók érdeklődését, úgyhogy elvállalt egy akusztikus fellépést, csak ő és a gitárja. Alapvetően nem gondoltunk előzenekarra, de mikor hallotta a zenédet, az jutott eszébe, hogy ezt többeknek kéne ismerni.

Pislogás nélkül meredtem a menedzserre. Mivel egyelőre egyetlen értelmes gondolat sem jutott az eszembe válaszként, folytatta.

– Arra gondoltunk, érdekes színfoltja lenne a koncertnek, ha játszanál egy-két dalt felvezetésként. Aztán ki tudja, talán a zenei pályafutásod szempontjából is jó lenne. Persze, ha te is szeretnéd.

– Kérhetek egy pohár vizet? – mondtam.

Mikor a torkom végre nem volt teljesen száraz, és a szívverésem is lassult kicsit, végre elkezdhettem a válaszon gondolkodni.

– Megértem, ha most nem tudod, mit mondj – szólt Lauren. – És igazán nem akarok még több nyomást helyezni rád, de a fellépés két hét múlva lesz, szóval el kéne döntened.

– Vállalom – feleltem gyorsan. – Mármint fogalmam sincs, hogy oldom meg, lehet már a főpróbán szívrohamot kapok, de…

– De hülye lennél kihagyni ezt – a menedzser elégedettnek tűnt. – Álltál már színpadon?

– Nem – csóváltam a fejem. – Csak néhány zeneiskolai koncert, még általános iskola idején. Na meg egyszer, egyetlen egyszer elkísértem az apámat egy fellépésére. És a végén kihívott magához a színpadra.

– Arról láttam egy felvételt – csillant fel Lauren szeme. – Aranyos voltál.

– A fényektől nem is láttam a nézőteret – idéztem fel. – De ez már nagyon rég volt.

– Rég nincs már közöttünk – bólintott Lauren. – Nagyszerű zenész volt.

Egy pár pillanatig csendben ültünk, nem tudtunk azonnal visszatérni a tárgyra. Végül a menedzser szólalt meg.

– És mi a helyzet a lámpalázzal? Egy kismadár azt csicseregte, hogy nem könnyű téged dalra bírni.

– Melyik mondta? – dünnyögtem. Két közös ismerősünk is hallott már engem énekelni.

– Csak Ash beszélt nekem rólad – közölte Lauren. – Szóval, nem fogod túlizgulni?

– Biztosan túl fogom izgulni – feleltem. – Mint mondtam, lehet, hogy már a főpróbán szívrohamot kapok.

– Nagy kár lenne – sóhajtott Lauren. – Úgy érzem tartalmas két hét áll előttünk.