Csütörtök este feszült csendben vacsoráztunk anyával. Az utóbbi hetekben jó étvágyam volt, mindenki örömére felszedtem pár kilót, most viszont csak turkáltam az ételt. Nem tudtam, anya robbanni fog-e, vagy képesek leszünk normálisan beszélni a problémáról, bármi legyen is az. De már a legrosszabbra is fel voltam készülve, csak ez a nyomasztó hallgatás érjen véget.
– Laza hét van a suliban? – érdeklődött anya.
– Aha, ma volt egy doga, egyébként semmi – feleltem. Erőt vettem magamon, felemeltem a tekintetem a tányéromról, hogy ránézzek, de ő nem viszonozta a pillantásomat.
– Nehéz volt?
– Csak az volt benne, amiből készülni kellett. Tanultam rá, nem volt nagy meglepetés.
Anya most végre rám nézett, az arcomat fürkészte. Hazugságnak nem láthatta rajta nyomát, ugyanis őszinte voltam vele.
– Attól, hogy mostanában sokat lógok a zenesuliban, még nem züllöttem el – kértem ki magamnak. – Megy egyszerre a kettő.
– Igen, egy darabig biztosan megy – sóhajtotta anya. Mielőtt ellenkezhettem volna, gondterhelten rázta meg a fejét, és folytatta. – Igazából nem ez a bajom Sky. Tudom, hogy bízhatok benned.
– Akkor mi baj van? – a bennem lévő feszültség oldódott, valami azt súgta, ezúttal nem harcolni fogunk.
Anya nem válaszolt azonnal. Megkavarta a teáját, belekortyolt, gondolkozott azon, hogyan mondja, amit mondani akar.
– Félek, hogy előbb-utóbb elveszítelek – vallotta be.
Nem esett le azonnal, hogy érti ezt, aztán eszembe jutott az apám.
– Anya, ettől nem kell félned – mondtam.
Mondani akartam még valamit, amivel ezt nyomatékosítom, de aztán inkább felálltam, odasétáltam a széke mellé, és magamhoz öleltem. Ő is átkarolt, és egy pár pillanatig így maradtunk.
– Különben is, még szerződést sem ajánlottak fel nekem – folytattam, mikor visszaültem a helyemre. – Lehet, hogy ebből az egész zenei karrierből nem is lesz semmi.
– Dehogynem lesz – vágta rá anya. Ez meghökkentett. Szinte úgy tűnt, hogy támogatná a zenészi pályámat. – Sky, te nem láttad magad a színpadon…
– Nem, mert annyira jelentéktelen kis koncert volt, hogy fel sem vették – a keserűség, amit még Adam beszólása hagyott bennem, most kitört. – Attól, hogy pengettem pár dalt valaki más koncertje előtt, még nem lettem valaki.
– Még nem – hagyta rám anya. – De ahogy csinálod… ami benned van, Sky, az kivételes, még csiszolatlanul is kész csoda. Ha pedig még többet foglalkozol ezzel, megállíthatatlan leszel.
– Na de ki fog akkor ötös dolgozatokat írni? – kérdeztem.
– Nem azt mondtad, hogy megy egyszerre a kettő? – vonta fel anya a szemöldökét. – Egy év van a gimnáziumból, ha végzel, még mindig csak tizennyolc leszel, előtted lesz az élet.
– És az egyetem? – értetlenkedtem. Ki ez a nő, és mit csinált az anyámmal?
– Egyetem, egy komolyabb zeneiskola, vagy akár egy lemezszerződés… amit hoz az élet – anya bátorítóan elmosolyodott.
– Észbontóan jó lehettem a színpadon – horkantam fel.
– Az voltál – bólintott anya. – Na meg Ash-nek is volt pár jó érve.
– Ash-nek?
– Hát amikor eljött, hogy kiharcolja, hogy engedjelek fellépni – idézte fel anya a pár héttel korábbi estét. – Ő is nagyon hisz benned. És ő még ért is ehhez, nem úgy, mint én.
– Igen, Ash tényleg elég lelkes, amit a zenémet illeti – noha ez baromi jó dolog volt, a hangom inkább komoran csengett. Ez anya figyelmét sem kerülte el.
– Úgy mondod, mintha ez valami rossz dolog lenne.
– Nem, ez valószínűleg a legjobb dolog, ami történhet velem – ezt már olyan gyászosan jelentettem ki, hogy anya elnevette magát. Egy darabig figyelt, várta, mondok-e még valamit, aztán megpróbálta kitalálni, mire gondolhatok.
– De te jobban örülnél, ha nem a zenéd miatt lenne lelkes.
– Ha nem csak a zeném miatt lenne lelkes – pontosítottam. – Miért vagyok ilyen telhetetlen?
– Nem telhetetlenség, ha egy fiatal lány arra vágyik, hogy egy férfi érdeklődjön iránta. Pláne, ha az a férfi jóképű, tehetséges, jószívű, és magas…
– Jó, elég, elég már – ráztam a fejem. – Nem is zavar, hogy tetkós?
– Sky, beletörődtem, hogy valószínűleg a zenét választod az egyetem helyett. Szerinted van még bármi az életben, amin fennakadok?
Anya úgy beszélt, mintha mindez magától értetődő lenne. Az elmúlt évek, az eddigi életünk után viszont olyan abszurd volt számomra ez a fordulat, hogy csak pislogtam, majd elnevettem magam.
– Ne felejtsd el, hogy valaha úgy gondoltam, apád életem szerelme – emlékeztetett. – Én alapjában véve hittem ezekben a dolgokban. A tehetségben, a zene varázserejében, abban, hogy a külső nem minden. De ha az ember nagyot csalódik, utána már próbál óvatos lenni.
– Na majd én megmutatom neked, hogy lehet máshogy is – húztam ki magam. Aztán megint kedvetlenül folytattam. – Viszont szerintem Ashre nem számíthatunk. Ő másnak tartogatja a jó szívét meg a… magasságát.
– Biztos vagy ebben?
– Teljesen – sóhajtottam. – Tényleg nagyon rendes és támogató, de szerintem ez legfeljebb amolyan tanítvány-mester viszony lehet számára.
– Azért nagyon ne keseredj el, egy ilyen lány majdcsak talál mást.
– Te találtál?
Anya majdnem rávágott valamit, de végül inkább hallgatott. Kíváncsian meredtem rá, de ő csak megrázta a fejét. Hát, ha nem, hát nem.
Mielőtt jobban elmerültünk volna a lelkizésben, megcsörrent a mobilom. Ash hívott, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélgettünk. A hangom zavart cincogás volt, mikor beleszóltam a telefonba.
– Szia Ash, hogy s mint?
– Bocs, hogy ilyen későn zavarlak – kezdte. – Van már programod holnap délutánra?
A zavarom még erősebbé vált, az ujjaim megfeszültek a mobilon. Pár pillanatig válaszolni sem tudtam, úgyhogy Ash folytatta.
– Bemegyünk a stúdióba a fiúkkal. Victoriaville-be. Arra gondoltam, eljöhetnél te is, és felvehetnénk a közös számunkat.
Elmosolyodtam. Noha nem éppen az az ajánlat volt, amire vágytam, jó programnak ígérkezett. Egy délután Ash-sel, egy stúdióban. Egy rendesen rögzített közös szám.
– Ráérek – feleltem.
– Király. Lauren felvesz suli után.
~❁~
Az igazi izgalom akkor fogott el, amikor az utolsó órám elején odasétáltam a tanárhoz, hogy elkéredzkedjek. Természetesen egész nap izgultam, de ahogy kimondtam, mire készülök, hirtelen sokkal valóságosabbá vált.
- Tanárnő, megengedné, hogy ma negyed órával hamarabb jöjjek el az óráról? Van kikérőm is, ha szükséges.
- Hogyne, Sky, bár a kikérőt azért megnézném – felelte anélkül, hogy rám pillantott volna. Aztán elgondolkozott, és kíváncsian felnézett. – Pontosan miért is távoznál hamarabb?
- A fővárosba kell mennem, egy stúdióba – mondtam, miközben éreztem, hogy elvörösödöm. A tanárnő szélesen elmosolyodok.
- Épp ideje! Sehol sem találtam egy épkézláb felvételt a koncertedről, pedig szívesen meghallgatnálak – lelkesedett. Megdöbbenten pislogtam, aztán elmosolyodtam.
- Talán már jövő héten fent lesz a Youtube-on. Bár tudja, nem egészen az én dalom, egy másik zenésszel közösen írtuk – magyaráztam, mikor megszólalt a csengő. A tanárnő legyintett, és a helyemre küldött, de azért még utánam szólt:
- Jövő héten várom a helyzetjelentést, Skylar!
Nem tudtam nem kuncogni ezen. A biológiatanárnő egy visszafogott ötvenes hölgy volt, nem olyannak tűnt, akit magával ragad a rockzene. És eddig az én személyemnek sem szentelt különösebb figyelmet. Most azonban őszintén lelkesnek tűnt, és a gondolat, hogy odahaza az én koncertfelvételeimet böngészi az interneten, egyszerre volt vicces és szívmelengető.
Mikor később kiviharzottam a teremből, még Katnek is csak futólag köszöntem oda. Lauren már tényleg az iskola előtt várt, és ahogy bevágódtam mellé, el is indultunk.
– A fiúk körülbelül most érnek oda – mondta. – Szerintem Ash nagyjából végez a zenekaros dolgokkal, mire megérkezünk, és onnantól tiéd a terep.
Csak bólintottam. Miután tegnap este letettük a telefont, egy undok gondolat ütött szöget a fejemben, még aludni is alig tudtam tőle. Most azon tűnődtem, hogyan kérdezzem meg Laurentől, ami nyomasztott.
– És lesz… társaságunk is a stúdióban? – vezettem fel a témát. Persze Lauren ebből nem jött rá, mire vagyok kíváncsi.
– Szoktak bent lenni mások is, például a producer, technikusok.
– Úgy értem, izé, külsősök.
– Külsősök?
– Barátok, barátnők, ilyesmire gondolok.
– A fiúk néha meghívják pár haverjukat, igen – felelte a menedzser. Aztán a tekintetét az útról az arcomra fordította, pár pillanatig tanulmányozta, majd hozzátette: - Marie biztosan nem lesz ott.
– Mi… Miből gondolod, hogy ez… - hebegtem, ő pedig elnevette magát.
– Sky, annyira nyilvánvaló – vágta rá, majd látva, hogy elvörösödök, próbált megnyugtatni. – Mármint nekem. Egy nőnek. Valószínűleg Marie-nak is az volt aznap este, a koncert után.
– És a srácoknak?
– Nem aggódnék miattuk – forgatta a szemét. – Általában nem olvasnak a finom jelekből, ha erre gondolsz.
– És miért vagy benne olyan biztos, hogy Marie nem lesz ott? – kicsit zavarban voltam, amiért Lauren így átlátott rajtam, de jó érzés volt, hogy nyíltan beszélhetünk.
– Mert Ash elküldte a francba.
– El? – hitetlenkedtem.
– Jó, tudod, egy úriember, biztos szebben fogalmazott – helyesbített Lauren. – De nem jöttek újra össze. Dumáltak egyet a koncert után, de Marie igazából csak szórakozni akart. Gondolom nem bírta elviselni a gondolatot, hogy esetleg feledésbe merül. Ash pedig végre nem dőlt be a szarságainak, és megkérte, hogy többé ne keresse.
– Hűha – csak ennyit bírtam kinyögni.
– Szerintem is – Lauren elégedettnek tűnt.
A pesszimizmusom viszont hamar újjáéledt. Az, hogy Marie-ból kiábrándult, még nem jelentette azt, hogy Ash bármit is akart volna tőlem a szakmai együttműködésen túl. Laurennek feltűnt, hogy megint elkomorodom, mert kicsit türelmetlenül horkant fel.
– Jaj, te lány, magadat készíted ki ezzel az agyalással – korholt. – Annyi mindennek örülhetnél most, erre te rákattansz az egyetlen témára, amin gyötrődni tudsz.
Igaza volt. Kezdő zenészként olyan lehetőségeket kaptam, amiről korábban álmodni sem mertem. Épp úton voltam egy stúdióba, hogy felvegyek egy közös dalt egy tehetséges, elismert zenésszel. Erre én másra sem tudok gondolni, mint hogy milyen szerencsétlen vagyok.
– Az, hogy egy másik ember mit lép vagy nem lép, nem a te hatásköröd – sóhajtott Lauren. – De az, hogy mit hozol ki önmagadból, az igen. Koncentrálj a lehetőségekre, amiket kapsz!
– Jó.
– Lelkesebben.
– Jó!
Egyszerre nevettünk fel. Ez a második „jó” sem volt lelkesebb, mint az első, csak hangosabban mondtam. De legalább megpróbáltam. Egyelőre ez volt a legtöbb, amit tehettem.
A stúdió pont olyan menő volt, amilyennek elképzeltem. A folyosók falait képek borították, ismert zenészek és bandák képei, akik valószínűleg itt vették fel a slágereiket. Az egyik terem ajtaja nyitva volt, én pedig nem bírtam megállni, hogy be ne pillantsak. Sötét volt, de még így is ki tudtam venni egy dob körvonalait. Ettől kicsit alábbhagyott a lelkesedésem – eszembe jutott, hogy Adam is itt van valahol.
– Mi ebben a teremben vagyunk, Sky – szólalt meg Ash valahol a hátam mögött. Az Adam miatti idegességem máris elhalványult.
– Felkészültél a felvételre? – érdeklődött.
– Nem vagyok benne biztos – vallottam be zavartan.
– Én igen – Ash bátorítóan elmosolyodott, a lelkem pedig rögtön könnyebbnek tűnt.
Bemelegítésként csak a zongorakíséretet vettük fel. A stúdió hangszere sokkal jobb volt, mint a zeneiskoláé, és a két helyiség akusztikáját sem lehetett összehasonlítani. Játék közben mégis az a kényelmes biztonságérzet járt át, mintha most is a saját termemben zenélnék.
– Az éneket külön vesszük fel? – tudakoltam, mikor végeztünk a zongorával.
– Külön helyiségben, igen – bólintott a technikus. – De a kíséret már megvan, ehhez tudtok majd igazodni.
– Azért mégis jobb lenne, ha egyszer átismételnénk együtt – vetette fel Ash. – Lauren, ez belefér az időnkbe?
– Egy próba még igen – hagyta ránk a menedzser.
Szerencsére tényleg elég volt egyszer elpróbálni a dalt. Ha a megírása nem is volt zökkenőmentes, mióta elkészültünk vele, mintha saját életet élt volna. Szinte gondolkodás nélkül, ösztönösen énekeltünk együtt. Közben néha egymásra pillantottunk, és Ash szemében ugyanazt a boldogságot láttam, amit én is éreztem. A világ bezárult körülöttünk, csak mi voltunk és a dalunk.
− Na jó, azt hiszem, készen állunk – jelentette ki elégedetten Ash a próba végén.
Útban a másik helyiség felé azonban utunkat állták. Őszülő, negyvenes férfi volt vastag keretű szemüveggel, bálnamintás pulóverben, arcán izgatott mosollyal. Én még mindig a felsőjét díszítő bálnánál voltam leragadva, mikor Ash vidáman kezet rázott vele.
− Zayne, öreg, hogy s mint?
− Eljött az ideje, hogy éljek azzal a meghívással, és megnézzelek munka közben.
− A legutóbbi meghívás két éve volt, aztán feladtam, mert sosem jöttél – emlékeztette Ash. Még mindig vidáman, de némi gyanúval fürkészte barátja arcát. – Az az érzésem, most sem miattam vagy itt.
− Ennyire átlátszó lennék? – mondta tettetett bűnbánattal Zayne. – Túl jól ismersz, barátom.
Ash vigyorogva rázta a fejét, aztán felém fordult.
− Skylar, hadd mutassam be Zayne-t, aki a majdnem menedzserem, és valószínűleg az új legjobb barátod.
- Helló, Zayne – nyújtottam a kezem, a bálnás pedig lelkesen szorította meg.
− Nagyon örülök, Skylar. A bemutatkozást viszont innen átvenném – mondta Ashnek. – Hallom, nagy sikered volt az első fellépéseden. Bár ott lettem volna!
− Á, csak egy pár szám volt, nem sokról maradtál le – legyintettem.
− Nem egy felvágós lány – magyarázta Ash Zayne-nek.
− Pedig ha igaz, amit hallottam, lenne rá oka. Skylar, jól sejtem, hogy az Ash-sel közös dalod csak egy a sokból a repertoárodban?
− Ami azt illeti, tényleg van még ott, ahonnan ez jött – ismertem be kicsit zavartan. Jól esett Zayne érdeklődése, de még mindig nem értettem, ki ő és mit akar tőlem.
− Én menedzserként dolgozom a fiúk kiadójánál – mondta Zayne. – Azt hiszem, ismered Laurent, kollégák vagyunk.
− Á, értem – bólintottam.
− És azon tűnődtem, neked van-e már menedzsered…
Egy pillanatra lefagytam, majd rögtön Ash-re pillantottam, valamiféle segítséget várva.
− Szerintem ezen még nem gondolkozott el – válaszolt Ash helyettem. – Ha nem bánod, Zayne, mi most folytatnánk a felvételt, de később még visszatérhetünk a tárgyra.
− Hogyne, persze, nem akartalak kizökkenteni titeket – Zayne készségesen visszavonulót fújt. – Viszlát később, jó stúdiózást!
− Köszi! – intettem utána félszegen, miközben Ash az ajtó felé tessékelt.
− Ez meg mi volt? – tudakoltam, mikor kettesben maradtunk.
− Zayne egy veterán menedzser a kiadónál. Először őt kerestük meg a zenénkkel, de lekoptatott, nem látta bennünk a lehetőséget. Aztán mikor egyre népszerűbbek lettünk, megpróbált lecsapni minket Lauren kezéről – magyarázta Ash. – De mi hűséges típusok vagyunk.
Azért nem mindannyian, futott át az agyamon, mikor eszembe jutott, hogy Adam is a bandában van. Akaratlanul is felhorkantam, de Ash úgy tett, mint aki nem vette észre, és folytatta.
− Mindenesetre nekem úgy tűnik, tanult az esetből, mert azóta sorra karolja fel a kezdő előadókat, és nagyon jó munkát végez velük – jelentőségteljesen pillantott rám, én pedig a szám elé kaptam a kezem.
− A francba, én meg olyan bénán reagáltam! Gondolod, hogy teljesen elszúrtam?
− Ugyan már, ez bárkivel megesik, főleg az elején, és ezt Zayne is biztosan tudja – mondta Ash megnyugtatóan, megsimogatva a vállamat. Ettől persze rögtön jobb lett. – Nem fog csak úgy lemondani erről a lehetőségről, pláne, ha meghallja ezt a dalt. Csak ahhoz előbb fel is kell vennünk.
Ahogy az első zavarom elmúlt, ismét lelkesedés töltött el. Egy menedzser felfigyelt rám! Ez már haladás.
− Akkor gyerünk – vigyorodtam el.
~❁~
Ugyan már sokadik alkalommal énekeltük el a dalt, az első felvétel így sem lett tökéletes. Mármint Lauren és a technikusok egyetértettek abban, hogy jól sikerült, de Ash és én elégedetlenek voltunk. Csak a harmadik nekifutás után éreztük azt, hogy ennél jobb már nem lehet.
− Visszafoghatnátok magatokat, félek, hogy mire elkészül a végleges változat, én már meg is unom ezt a számot – csóválta a fejét Lauren, majd hozzátette: - Csak viccelek. Úgy érzem akármeddig tudnám hallgatni.
− Jó, de te elfogult vagy – sóhajtottam.
− Ti pedig csodálatosak – jelentette ki a menedzser, ezzel lezárva a témát. – Vegyünk valami kaját az útra, vagy mindenki otthon eszik?
Az utóbbi mellett döntöttünk, és hármasban indultunk haza. Mint kiderült, Adam aznap nem tartott a bandával a stúdióba, az ikrek pedig már korábban leléptek. Útközben Ash elmondta Laurennek a találkozásunkat Zayne-nel, ő pedig egyetértett abban, hogy ez pozitív fordulat.
− Pedig én azt reméltem, hogy megkaplak téged is – mondta először tettetett sértődöttséggel. – Nem lenne bármi szabadidőm a négy szépfiú mellett.
− Igazából én is jobban örültem volna egy ismerősnek – ismertem el.
− Mi ismerjük Zayne-t, és hidd el, jó kezekben leszel nála – nyugtatott meg Ash. – Régóta van a szakmában, vannak kapcsolatai, és sok mindent látott már.
− És ami még fontosabb, jó ember – tette hozzá Lauren. – Egy fiatal zenész annyi kísértésnek és veszélynek van kitéve, de Zayne nagyon gondoskodó, odafigyel a kollégáira.
− De azért nem is atyáskodik, jókat lehet vele bulizni – vigyorgott Ash.
− Azért én sem foglak ám elfelejteni – mosolygott rám Lauren a visszapillantó tükörből.
¬− Igen, azért ránk is mindig számíthatsz, ha szakmai segítség kell. Vagy bármilyen – bólintott Ash.
Visszamosolyogtam rájuk, és őszinte örömöt éreztem. Most nem gondolkoztam azon, Ash vajon hogyan értette, amit mondott, mit érez irántam és mit nem. Csak hagytam, hogy eltöltsön az elégedettség a mai munka után, és a boldogság, amiért minden olyan jól alakul. Felvettem egy dalt, úgy néz ki, lesz egy profi menedzserem, és barátaim, akik támogatnak majd az előttem álló úton. Ennél többet nem is kívánhatok.
Lauren az utcánk elején tett ki, viszont mikor kiszálltam, nem indult el azonnal.
− Várj egy kicsit, Sky – szólított meg Ash, aki nem sokkal utánam szállt ki a kocsiból. – Holnap estére van már programod?
− Tanulnom kellene – sóhajtottam. – De valamikor jövő héten biztos bemegyek a zeneiskolába, akkor zenélhetünk kicsit.
− Most nem erre gondoltam – mondta. – Arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni valahova. A világért sem szeretném bosszantani édesanyádat, de ha tanulás után ráérnél kicsit, az tök jó lenne.
Tessék, itt volt, az ajánlat, amiben már hetek óta reménykedtem, én pedig először azt sem tudtam, mit mondjak. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Mintha ez lenne az első alkalom, hogy randira hívnak.
− Hát, estére valószínűleg befejezem a tanulást – feleltem. – Héttől ráérek, azt hiszem.
− Tök jó – mosolyodott el Ash. Nem akartam elbízni magam, de úgy tűnt, felragyogott az arca. – Majd hívlak, aztán pontosítunk.
− Okés. Jó éjt, Ash! És köszi – tettem hozzá. – Kösz mindent!
− Jó éjszakát, Skylar!
~❁~
− Igazán választhatnál valamit, aminek van dekoltázsa – unszolt Katherine.
− Ez csak az első randi, nem szeretnék kihívó lenni – ellenkeztem.
− Inkább apácának öltözöl?
A szememet forgattam. Szerintem nagyon is elegáns voltam a testhezálló, fekete ruhámban. Tetszett, ahogy kiemeli az alakomat. Ráadásul esős napunk volt, ebben pedig nem fáznék.
− Ez a vörös felső sokkal jobb lenne – jelentette ki Kat. – És nem is olyan mély a dekoltázsa.
− De csak egy farmert tudnék felvenni hozzá, az meg nem elég elegáns.
− Elegáns helyre mentek? Mert ha nem, akkor lehetne farmer, dögös vörös felsővel.
− Még mindig nem tudom, hová megyünk – húztam el a számat.
Délután három volt, a tanulást már régen elengedtem, ahhoz túlságosan izgatott voltam. Amint elmondtam Katnek, mi a programom aznap estére, rögtön átjött, hogy együtt készülődjünk. Teltek az órák, átrágtuk magunkat a ruhatáramon, miközben Ash még semmi életjelet nem adott magáról. Rossz érzésem támadt.
− A fiúk nem gondolnak bele, mennyi készülődést jelent nekünk egy ilyen alkalom – mondta Kat. – Valószínűleg úgy gondolja, ha hétkor találkoztok, elég, ha ötkor szól.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Ő hívott.
− Hangosítsd ki! – kérte Kat, majd a szája elé kapta a kezét, mikor megtettem.
− Szia Ash!
− Sky, szia… a ma este miatt hívlak – volt valami Ash hangjában, amitől a rossz érzésem rögtön felerősödött.
− Igen?
− Figyelj, nem fog menni, le kell mondanom. Sajnálom.
− Ó, hát, nos, semmi baj – mondtam, Kat pedig lesütötte a szemét. A hangomból egyértelmű volt, hogy igenis baj.
− Figyelj, tényleg sajnálom… ma vissza kellett jönnünk a fővárosba, minden olyan zavaros…
− Mi minden? – értetlenkedtem.
− Ez most hosszú lenne – sóhajtotta.
− Hát jó, akkor majd valamikor máskor – hagytam rá.
− Nem tudom még, meddig leszünk itt, de majd hívlak.
− Persze, oké. Szia, Ash!
− Szia! – a köszönés végét már alig hallottam, olyan sietve nyomta ki a telefont.
Egy részem azt súgta, valami komoly gond van, és nem kettőnk miatt kellene aggódnom. Egy másik, sokkal erősebb, bizonytalanságból táplálkozó részem viszont azt mondta, hülye voltam, hogy elhittem, ez tényleg megtörténhet. Elkeseredetten néztem Katherine-re, ő pedig tanácstalanul nézett vissza rám.
