2020. július 6.

5. fejezet - Hands Clean


— Még mindig semmi? – kérdezte Kat köszönés helyett, mikor beszálltam mellé a kocsiba.
Én csak a fejemet ráztam, mire ő bosszúsan felszisszent. Adammel azóta nem találkoztam, hogy másfél hete a lakásán végül engedtem a csábításának és a vágyaimnak. Aznap este még telefonáltunk egy pár percig, aztán pedig… eltűnt.
— Nem értem, miért nem képes válaszolni az üzeneteidre – fortyogott Katherine.
Továbbra sem szólaltam meg, nem tudtam mit mondani. Egy pár napig még nem aggódtam, kimagyaráztam, magam előtt is mentegettem a fiút. Biztos csak a próbák. Lehet, hogy megint a kiadóval akadtak bonyodalmak. Még az is lehet, hogy családi ügy. Keresni fog. Miért is ne tenné?
Ez a miért már több mint egy hete visszhangzott a fejemben, nem volt olyan gondolat, ami teljesen elnyomhatta volna. Nem voltam jó beszélgetőpartner mostanság, a tanulmányaimról nem is beszélve. Az étvágyamról szinte teljesen megfeledkeztem.
— Én voltam a hülye, miért is feküdtem le vele ilyen hamar – dünnyögtem, miközben kifelé bámultam a szélvédőn.
— El se kezdd, Sky – csattant fel Kat, mire kicsit összerezzentem. – Tudom, hogy nem fejmosásra van most szükséged, de már nem tudom, mit tehetnék. Ne magadat hibáztasd azért, mert átvertek. Nem tudhattad, hogy erre megy ki a játék.
— De, igenis sejthettem volna.
Ismét csend. Biztos voltam benne, hogy barátnőm érti, mire gondolok. Joey és Nicky megjegyzésére az afterpartyról, miszerint Adam szinte minden koncerten kinéz magának valakit a tömegből. Arra, hogy már az első estén majdnem ágyban kötöttünk ki. A legelső randira, ami szintén erről szólt volna. Adam valószínűleg végig csak le akart fektetni, minden igyekezete csak ezt a célt szolgálta.
— Figyelj, tudom, hogy már egy hete ezt magyarázom, de még ezerszer el fogom mondani, amíg meg nem érted – kezdte Kat, mikor leparkolt a suli előtt. – Ha egy srác a behízelgi magát csak azért, hogy megdugjon, aztán pedig lekoptat, akkor az egy szemétláda, akire nincs szükséged. Az ő szégyene, hogy így bánt veled, nem a tiéd. Most legalább megtudtad, milyen.
— De nemcsak az a baj, hogy hülyének érzem magam – sóhajtottam.
— Tényleg odavoltál érte, igaz? – Katherine a kezemre tette az övét. Bólintottam, mire kicsit megszorította az ujjaimat. — Majdcsak elmúlik ez is. Volt már rosszabb, nem?
Keserűen felhorkantam, de azért az arcomra erőltettem egy mosolyt. Valóban volt már rosszabb is. És lám, azt is túléltem. Nem a legjobb állapotban, de túléltem.
Katherine aznap nem hozta fel többször a témát. Semmiségekről, számonkérésekről fecsegve csináltuk végig az órákat és a szüneteket. Közben azonban a reggeli beszélgetés végszava mintha gyökeret vert volna a gondolataim között, háttérbe szorítva azt a bizonyos miértet. Evan egy év után hagyott el. Őt igazán szerettem, és a tény, hogy megcsalt, egyévnyi szerelem emlékét fertőzte meg. Majd beleőrültem, de mégis itt vagyok, és kész voltam arra, hogy újra megbízzak valakiben. Ez a valaki két hét után kiesett a képből, de ha Evan után talpra tudtam állni, Adam sem tehet tönkre végleg. Ehhez viszont az kell, hogy a legtöbbet hozzam ki a tapasztalatból, és rendbe tegyem az életemet, kezdve a legalapvetőbb részletekkel.
— Mit szólnál egy pizzához? – vetettem fel anyának, mikor késő délután hazaért a munkából.
Ő erre megtorpant az előszobában, és döbbenten meredt rám, mintha kísértetet látna.
— Megnéztem, minden alapanyag megvan itthon – folytattam. – Csinálhatnánk mi a tésztát, mint régen. Vagy ha túl sok a dolgod, talán megoldom egyedül is.
— Azt… azt hiszem, tudok segíteni – válaszolta anya lassan.
Nevetnem kellett, olyan ritka volt, hogy így összezavartam az én mindig magabiztos, határozott anyámat. Általában ő volt az, aki miatt a másik zavarában nem találta a szavakat.
— Örülök, hogy így fel vagy dobva – jegyezte meg, miközben levette a cipőjét, és szemlátomást azon tűnődött, mi a fene ütött belém. – Főzés közben elmeséled, mi változott a hét első feléhez képest?
Már a konyha felé tartottam, mikor nekem szegezte ezt a kérdést. Persze fel voltam rá készülve. Az egy hete tartó zombi-üzemmódom után éles váltást jelentett hirtelen jött motiváltságom és jókedvem, de úgy döntöttem, ma megpróbálok őszinte lenni anyával.
— Elmesélem, csak gyere.
Anya a nappalin át követett a konyhába. A modern berendezésű, szürke-fehér helyiségben már előre rendet raktam, elpakoltam mindent a konyhapultról és kis, négyszemélyes asztalunkról, hogy legyen hely a pizzakészítéshez. Szó nélkül összeszedtük az alapanyagokat a szekrényekből, majd anya nekiállt a tésztának, én pedig a szósznak.
— Örülök, hogy végre jó kedved van – hozta fel újra a témát.
— Ami azt illeti, megkönnyebbültem – kezdtem, miközben egy paradicsomkonzervvel vacakoltam. Anya nem felelt, várta a további magyarázatot. – Volt egy udvarló, aki okozott nekem némi fejfájást. De már tudom, hogy vége, és úgy érzem, ez egy lehetőség az újrakezdésre.
— És megkönnyebbültél, hogy nem kell több füllentést kitalálnod a randevúk idejére? – kérdezte anya.
Egy csapásra visszatért a megszokott felállás, én voltam az, aki összezavarodva kereste a szavakat. Amikor azonban anyámra pillantottam, rájöttem, hogy nem akar szemrehányást tenni. Halványan mosolygott rám, szinte automatikus mozdulatokkal gyúrva a tésztát. A beállt csendet is ő törte meg:
— Sky, régóta tudhatnád, hogy nem tudsz nekem hazudni. Csak azt sajnálom, hogy újra és újra megpróbálod.
— Nem jókedvemből teszem – még engem is meglepett, milyen dacosan vágtam vissza. Úgy tűnt, éledező magabiztosságom anyámmal szemben is működik. Ő egy pillanatra meghökkent, és mikor felelt, némi bűntudatot hallottam a hangján.
— Igazad van abban, hogy régebben képes voltam túlzásba esni a korlátaidat illetően. De azt reméltem, ezzel tarthatlak a helyes úton. Nem hittem, hogy elveszíthetem a bizalmadat.
Összepréseltem az ajkaimat, mielőtt meggondolatlanul reagáltam volna. Szükségünk volt arra, hogy megbeszéljük ezt a problémát, de nem hittem, hogy valaha is képesek leszünk rá. Annyi mindent tudtam volna anyám arcába vágni, felhánytorgatni, viszont ez nem javított volna a helyzeten.
A megfelelő szavakat keresve végignéztem az otthonunkon. A nagy ablakú, világos nappalin, a tévé felé néző bőrkanapén és fotelen. Kihasználatlan bútorok, hisz sosem ücsörgünk csak úgy együtt üres óráinkban. A nappali melletti keskeny előszobán, ahonnan a lépcső vezet az emeletre – felfelé haladva tucatnyi fénykép mellett megyünk el nap mint nap. Képek nyaralásokról, karácsonyokról: emlékeztető, hogy igenis tudjuk mi jól érezni magunkat együtt. Majd a pillantásom a távolból visszatért a konyhába. Legtöbbször itt voltunk együtt, mintha a hétköznapokban csak a közös főzések és vacsorák tartanának minket össze. Ahogy most is.
— Nem veszítetted el a bizalmamat, anya – szólaltam meg. – Vagyis nem örökre.
— Tudod, hogy a legjobbat akarom neked, ugye?
— De néha engem is meghallgathatnál. Nem tudok mindent az életről, de ettől még nem neked kell meghatározni minden lépésemet.
— Csak próbállak megóvni a buktatóktól és a rossz ösvényektől.
— És mi van, ha számomra másik ösvény a jó?
Anya erre nem tudott azonnal felelni, hiszen ez a felvetés több dologra is vonatkozott. Párválasztásra, továbbtanulásra. Egyébként is rizikós beszélgetésünk legmélyebb pontjához érkeztünk. Ezt mindketten érezhettük, olyan nagy egyetértésben hagytuk félbe a munkát.
— Skylar, tudom, hogy te úgy gondolod, csak külsőre hasonlítunk, és te inkább az apád lánya vagy – anya nem kerülgette a forró kását, én pedig kicsit félve vártam, hová akar kilyukadni. – De több bennünk a közös, mint hinnéd. Ismerem az álmaidat meg a reményeidet, hisz átéltem őket én is. Ahogy a velük járó csalódást is megtapasztaltam, így neked már nem kell a saját bőrödön érezned.
— Lehet, hogy igazad van, és tényleg sok közös van bennünk – hagytam rá. – De lehet, hogy pont annyi különbség van köztünk, amitől nekem sikerülhet az, ami neked nem.
— Nem várhatod, hogy csak úgy hagyjam, hogy eldobj mindent, ami szerintem ésszerű lenne – ellenkezett.
Már a nyelvemen volt a replika, miszerint az ő ésszerű elvei elfojtanak mindent, ami önmagammá tesz, de hirtelen elbizonytalanodtam. A zenészekkel való randizás tesz önmagammá? Hisz egyetlen ilyen srác volt eddig az életemben, ő pedig kihasznált és megbántott. És a zenélés? Az elmúlt fél évben alig próbálkoztam vele, ráadásul még egy ember előtt sem tudtam énekelni, nemhogy tömegek előtt. Mégis miért feltételezem, hogy anyám teljesen rosszul gondolkozik velem kapcsolatban?
Az érzéseim valószínűleg az arcomon is tükröződhettek, mert anya nem várt választ, hanem megtörte a csendet.
— Tudod mit, kössünk kompromisszumot.
— Kompromisszumot? – ismételtem hitetlenkedve.
— Szeretném, ha bíznál bennem, de azt hiszem, akkor nekem is jobban kell bíznom a döntéseidben. Hisz tényleg nem vagy már kisgyerek – anyám kicsit lemondóan állapította meg mindezt. – Nem tiltalak el a zenétől. Sem a fiúktól. Amíg tartod a jelenlegi jó átlagodat, a szabadidőddel te rendelkezel. De tudnom kell, kivel és hova mész. Ha bajba kerülnél…
Ez mind olyan szépnek hangzott, hogy szinte el sem akartam hinni. De anya nem hazudott még nekem, sosem ver át senkit. Ha megállapodunk valamiben, betartja, amit ígér – feltéve, hogy én is így teszek.
— Na és a pályaválasztás? – kérdeztem.
— Egyelőre lássuk, hogyan működik ez a kompromisszum, aztán majd visszatérünk rá – sóhajtotta anya.
Ő ezzel valószínűleg lezártnak tekintette a témát, és visszatért a pizzatésztához. Én sajtreszeléssel folytattam a munkát, de fejben az iménti megállapodásnál ragadtam le. A pályaválasztásra visszatérünk. Ugyan hogyan érthette ezt? Azt reméli, hogy ha jobban nyitok felé, akkor fokozatosan meg tud majd győzni, hogy az általa kiválasztott egyetemre menjek? El sem tudtam képzelni, hogy esetleg képes lenne esélyt adni az én ötleteimnek. Ahogy azonban elnéztem anyámat, amint a pizzatésztát nyújtja, kicsit fáradt arccal, gondterhelt pillantással, ismét eszembe jutott, milyen egyenes emberről van szó. Szigorú, kemény, sokszor kérlelhetetlen, de egyenes. Ő nem fog alakoskodni.
Ezzel a meggyőződéssel engedtem el aznap estére a kételyeimet, és elhatároztam, hogy csak simán megpróbálom jól érezni magam anyával. Mikor elkészültünk a pizzával, bekapcsoltam a tévét és kerestem egy vígjátékot.
— Sky, dolgoznom kell, és egyébként sem kellene a kanapén ennünk – ellenkezett anya, miközben én két tálcára pakoltam a pizzaszeleteket.
— Műbőr, mosható – legyintettem. – Egy estét kibírsz a papírjaid nélkül.
Végül engedett az unszolásomnak, és megnézte velem a filmet, miközben pusztítottuk a friss pizzát. Én magamhoz képest rengeteget ettem, anya pedig magához képest rendkívül jókedvűnek tűnt.

~❁~

— Sok tanulnivalód van jövőhétre? – érdeklődött anya másnap reggel. Hideg, maradék pizzát rágcsáltunk a konyhában, és vártuk, hogy lefőjön a kávé.
— Csak a szokásos. Miért?
— Arra gondoltam, elmehetnénk a fővárosba vásárolni kicsit – vetette fel. Döbbenten pislogtam, mire folytatta. – Nem járhatsz örökké lötyögő, elnyűtt ruhákban. Szívesen vennék neked pár csinosabb darabot.
Majdnem rávágtam, hogy én szeretem a bő gönceimet és nem vágyom másféle ruhákra, de hamar meggondoltam magam. Kisebb koromban, mikor még ki voltam békülve azzal, hogy az anyám öltöztet, hangulatos közös programnak számított egy nagy bevásárlás, jól szórakoztunk az ilyen kiruccanásokon. És mi tagadás, anya nagyon is ért a ruhákhoz, noha a stílusa az én ízlésemhez túlságosan elegáns volt az utóbbi években.
— Legyen – mosolyodtam el. – De tudod, hogy nem lesz könnyű dolgod velem.
— Már megszoktam ezt a kihívást – nevetett fel.
Reggeli után készülődni kezdtünk, én persze gyorsabban végeztem, mint anya. Csak azért is néhány „lötyögő, elnyűtt” darabot választottam erre a napra, a hajamat lófarokba fogtam, és semmi sminket nem tettem. Ha anya tényleg fel akarja újítani a ruhatáram, én nem állok ellen, de most utoljára még az igénytelenebb ruháimnál maradok.
— Hallgatunk valami zenét útközben? – kérdeztem anyát, aki épp a fürdőszobában sminkelt.
— Van pár lemez a kocsiban, válassz valamit amíg én elkészülök – hagyta rám.
Fogtam a táskámat, és kimentem a garázsba. Anya gyönyörű, meggyszínű munkahelyi autója már vagy öt éve használatban volt, de erre egy karcolás sem utalt, mindig olyannak tűnt, mintha csak most gördült volna ki a szalonból. A krémszínű üléseken egyetlen pecsét sem éktelenkedett, a légfrissítő illata pedig drágább parfümökkel is felvehette volna a versenyt. Kevés kocsi tükrözi annyira a tulajdonosa egyéniségét, mint amennyire ez a meggyszínű csoda az anyámét. Épp ezért voltam kíváncsi arra, milyen lemezeket tart itt – szinte sosem gondoltam bele, hogy az anyám is szerethet valamilyen zenét.
A kesztyűtartót kinyitva néhány cédé rögtön az ölembe pottyant, alig fértek el a kis rekeszben. Elkezdtem átnézni őket: néhány válogatáslemez, egy zongorahangverseny, popdalok azokból az évekből, amikor anyám gimis volt, és…
Elkerekedett a szemem. Apám együttesének, a Garrisonnak három albuma is itt lapult. Anyának megvolt a két legsikeresebb korong, amikkel apa nemzetközi sikereket ért el még a tengerentúlon is, illetve itt volt a legelső demó is, amit apám szinte teljesen egyedül vett fel karrierje legelején. Nekem persze az összes album megvolt, amit a Garrison kiadott, de egy fiókom mélyén rejtegettem, félve, hogy anya talán elkobozná. Vajon ő a saját darabjait hallgatja is, vagy csak úgy őrizgeti? És ha hallgatja, mit érez közben?
Lépteket hallottam, anya közeledett a garázs felé. Gyorsan visszatömködtem a lemezeket a kesztyűtartóba, két válogatásalbumot hagyva elöl. Fura zavart éreztem, mint akit majdnem rajtakaptak valamin. De hát végül is anyám mondta, hogy nézzem át a lemezeket, tudhatta, hogy megtalálom majd apa albumait. Mégis az volt az érzésem, hogy volna valami kínos abban, ha itt találna ezekkel a cédékkel a kezemben.
— Választottál valami jót? – kérdezte, mikor beszállt mellém a sofőrülésre.
— Ezek a válogatások jók lesznek? – mutattam fel a véletlenszerűen elöl hagyott lemezeket.
— Kiváló. Pont ilyen hosszabb autózásokhoz szedtem össze azokat a dalokat.
Az előbbi gondolatok újabb kíváncsiságnak adták át a helyüket: mik lehetnek azok a zenék, amiket anyám szívesen hallgat, ha többórás kocsikázásra indul? Mindig is meg voltam győződve arról, hogy a zenei ízlésünk mindennél többet árul el rólunk, és az volt az érzésem, anyámat is újabb oldaláról ismerhetem meg, ha végre megtudom, mi az, amit szívesen hallgat, ha egyedül van a gondolataival. Elindítottam az egyik válogatáslemezt, és az első dalt fel is ismertem: egy régebbi Alanis Morissette dal volt, klasszikus, nőies és mégis erőteljes. Elmosolyodtam. Beleillett a képbe.
— Mi lenne, ha mesélnél kicsit arról a fiúról? – szólalt meg anyám a dal vége felé.
— Nem is tudom, anya… - sóhajtottam.
— És ha megígérem, hogy így utólag már nem fogsz kikapni semmiért?
Vágtam egy fejet. Ezt nehéz volt elhinni, mégis szerettem volna kibeszélni neki, mi történt Adammel. Mikor még Evannel jártam, anya időről időre kivallatott, hogyan töltjük az időnket, milyen szinten tart a kapcsolatunk. Akkor leginkább kínosnak éreztem ezeket a beszélgetéseket, de mivel Evan alapvetően szimpatikus volt anyának (rendes szülők, tisztességes jövőkép, jó jegyek), igazából nem volt miért aggódnom. Viszont ahogy Adamre gondoltam, szinte semmi jó nem jutott eszembe. Magam előtt is szégyelltem a történteket, és ha anyát feldühítem mindezzel, igaza lesz.
— Neked is könnyebb lesz, ha beszélsz róla – jegyezte meg, tekintetét az útra szegezve. Hirtelen leesett, hogy valószínűleg most nem vallatni és ítélni akar, hanem megismerni, hogy mi zajlik a lelkemben.
— Szóval, ha tényleg nem fogsz leszidni semmiért…
Anya lehalkította a zenét, én pedig beszélni kezdtem, és szinte be sem állt a szám egész úton. Elmeséltem az elmúlt egy hónap eseményeit, kezdve a koncerttel, egészen a tegnapi napig, amikor minden megpróbáltatás után elhatároztam, hogy nem emésztem tovább magam. Anya arcizmai néha megrándultak, láttam, hogy sokszor vissza kell nyelnie a véleményét és uralkodni próbál a felháborodásán. Már a pláza parkolójában voltunk, mikor a történet végére értem. Anya leállította a kocsit, de nem szálltunk ki azonnal.
— Megértem, hogy miért nem akartál nekem beszélni erről – fanyar mosoly jelent meg az arcán. – De ha korábban felhozod, talán tudtalak volna figyelmeztetni.
— Nem vettem volna komolyan – ráztam meg a fejem.
— Nem, tényleg nem. És az sem segített volna, ha bezárlak a szobádba, hogy ne találkozz vele.
— Pedig talán az lett volna a legjobb – dünnyögtem.
— Ezt te sem gondolod komolyan – mondta anya. – Sky, szükséged volt erre a leckére. A saját károdon kellett megtanulnod, az én hegyi beszédem kevés lett volna.
— De pontosan mi is a lecke? – vontam fel a szemöldököm. – Hogy zenészekkel nem érdemes kezdeni?
Anya nem válaszolt azonnal.
— Szívem szerint azt mondanám, hogy ez az – felelte lassan, mintha még mindig nem tudná, mi a jó válasz. – De attól tartok, ez nem elég megalapozott vélemény. Végül is csak két zenészről van szó…
— Nem ismerek rád – suttogtam. Anyám erre elnevette magát.
— Maradjunk annyiban, hogy ezután már könnyebben felismered majd, ha valaki csak ki akar használni. Hisz, ha belegondolsz, most is minden jel erre utalt.
— És ha megint elvakítanak az érzéseim?
— Akkor majd beszélgetsz a történtekről velem, és én észhez térítelek.
Egymásra mosolyogtunk, és éreztem, ahogy az Adam miatt érzett keserűség végleg elszáll belőlem. Egy szemétládáról volt szó, aki akár tönkre is tehetett volna, de most úgy éreztem, az egész hülye kaland megérte. Nem csak a tapasztalat miatt, hanem mert már biztos voltam abban, hogy ez az időszak fordulópontot jelent az anyámmal való kapcsolatomban.
Aznap nem beszéltünk többet Adamről, sem a zenészekről. Rengeteg boltba bementünk, de anya semmit nem próbált fel, csak nekem segített válogatni. Délután a kocsi csomagtartója megtelt szatyrokkal és cipősdobozokkal, mi pedig kimerülten és jókedvűen indultunk haza.
— Nem is tudom, hova fogom pakolni ezt a sok új holmit – tűnődtem.
— Ha megszabadulsz az ócskaságaidtól, biztosan elférnek majd – javasolta anya.
Ezzel nem tudtam vitatkozni, noha egy kicsit fájt a szívem a gondolatra, hogy meg kell válnom megszokott ruháimtól. De ha eszembe jutott, milyen magabiztosnak éreztem magam a próbafülkében, mikor felpróbáltam az új darabokat, már nem sajnáltam annyira az elnyűtt gönceimet.
Másnap reggel épp nekiálltam a szelektálásnak, mikor megzörrent a telefonom. A földre dobtam egy kupac ruhát és a mobilért nyúltam. Aztán a döbbenettől azt is majdnem elejtettem. A képernyőn egy rövid üzenet állt, Adamtől:
Van már terved Valentin napra, édes?