2023. január 14.

2023

  Most, hogy túl vagyunk az év első két hetén, ideje, hogy itt is jelentkezzek. Magamnak már írtam évösszegzést 2022-ről, "fogadalmakat" 2023-ra, elkezdtem tervezgetni, többek között történeteket is. És mivel az egyik fogadalmam/célom/tervem erre az évre, hogy rendszeres(ebb)en fogok írni, elő is veszem ismét a blogot.

Az óév és az újév

 Ahogy 2020 óta minden évnek, úgy 2022-nek is kétségekkel tele vágtam neki. Néhány esetben feleslegesen aggódtam, de volt, hogy beváltak a félelmeim. Viszont összességében egy nagyon produktív és sikeres év volt. Végre sokat utazhattam, eljutottam régi kedvenc helyeimre külföldön, és újakat is felfedeztem. Megvalósítottam néhány régi álmomat utazások, kapcsolatok és hobbik terén. Sokat tanultam, a fáradozás pedig megtérült sikeres vizsgák formájában. Szakdolgozatot írtam az egyik all time favourite kedvenc könyvemből, és lediplomáztam. És volt még rengeteg jó pillanatom azokkal, akiket szeretek, láttam egy csomó szép naplementét, sokat sétáltam, és megláttam a szépet ott, ahol egyébként nem egyértelmű a jelenléte. Na meg volt sok sírás, harag, kétségbeesés is, amit végül mindig vigasz és megnyugvás követett. 

 Szóval nagyon sok minden történt 2022-ben, amiért hálás vagyok. És ezután nem tudtam pontosan, hogyan is kellene 2023-hoz állnom. Leginkább ismét kétségekkel tele. Meg tudom tartani azt a sok jót, amit összegyűjtöttem az előző évben? Meg kell-e tartanom egyáltalán? Idén is olyan áldás lesz a dolgaimon, mint tavaly volt? Áldás volt-e egyáltalán? Mert én annak éreztem, pedig lehet, csak felfogás kérdése. 

 Az óév, bár nem volt 100% öröm és boldogság, elég jól sikerült, és ezzel magasra tette a mércét az újév számára. És én is magasra tettem a mércét magamnak. Idén egész más lehetőségeim adódnak majd, már csak azért is, mert nem járok egyetemre, dolgozom, méghozzá külföldön. Nagyon máshonnan indulok most, mint 2022 elején, és őszintén szólva nem is merek arra gondolni, milyen utat fogok bejárni ebben az évben, mert semmibe sem szeretném beleélni magam. Céljaim és terveim viszont vannak.

Fogadalmak, célok, tervek

 Nem szeretnék semmit kőbe vésve megfogadni, mert magamat ismerve abból aztán nem lesz semmi. Csak nyomásként élném meg, és ösztönösen ellenállnék, aztán haragudnék magamra, hogy nem sikerült. Viszont vannak dolgok, amikről tapasztalatból tudom, hogy jobbá teszik az életemet, és célom, hogy ezekre fókuszáljak, mert segítenek egyben maradni. Idei céljaim a következők:

  • rendszeresen meditálni
  • rendszeresen mozogni
  • utazni, minél több helyre ellátogatni, és megélni az ottlétet
  • (tudatosan) fotózni - nem csak kattintgatni a világba, hogy aztán a képek fele értékelhetetlen legyen
  • használni a receptkönyveimet, nem csak mindig ugyanazt a négyféle kaját váltogatni
  • rajzolni és festeni
  • kávét olykor zöldteával helyettesíteni
  • találni egy munkát, amit hosszútávon végezhetek
  • aktívan tanulni a nyelvet, nem csak várni, hogy rám ragadjon a metrón meg a boltban
  • kevesebb telefonozás, több élet
  • kevesebb görcsös ragaszkodás, több szeretet
  • írni

Írás és a blog

 Éveken át az iskolára és a tanulásra fogtam, hogy nem foglalkozok a történetekkel, amiket amúgy nonstop gyártok a fejemben. Most, hogy (egyelőre legalábbis) nem vagyok tanuló, ideje félretennem a kifogásokat, és legalább megpróbálni. Nem azért, mert annyira jól megy. Nem azért, mert olyan sokakat érdekel. Nem azért, mert ebből akarok megélni. Hanem magamért. Mert szeretek írni, szeretek mesélni, mert olyankor érzem igazán, hogy önmagam vagyok. És mert itt ez a blog, amivel valamiért úgy érzem, kezdenem kéne valamit.

 Az elsődleges cél csak az, hogy csináljam. Üljek le hétről hétre, tegyek hozzá egy mondatot egy bekezdéshez. Aztán ha belerázódtam, arra is figyelmet fordítok, hogy jól csináljam - például, hogy kidolgozott, egyedi és konzisztens karaktereket írjak, ne csak úgy kövessék egymást a tetteik és megszólalásaik.

 Jelenleg három történetötletet dédelgetek a fejemben. Az egyik egy rövidebb, mese szerű, se nem novella, se nem regény, se nem mese... szóval egy történet, amit ha egyszer megírok, körülbelül 3-4 részben kerülne fel ide. A másik valamivel hosszabb, és inkább a Fordíts hátat a fénynek! stílusát idézi: a kamaszkori rajongásaimon alapszik, mind a karakterek, mind a műfaj terén. Egy nem túl komplex románc, amit személy szerint a legjobban szeretek olvasni blogokon (vagy épp közzétenni a sajátomon). A harmadik pedig egy összetettebb hosszú történet, ami még nem öntött teljesen alakot a fejemben, de a meglévő foszlányait imádom. És épp ezért szeretnék rá több időt szánni, többet ötletelni, hogy ha eljutok a megvalósításig, akkor pont olyan jó legyen, ahogy a fejemben kinéz. Ezek mellett van még egy kisebb ötletem, amit akár hétről hétre is csinálhatnék, ha képes lennék rávenni magam. Valószínűleg mindenekelőtt ezzel fogom folytatni a blogolást, a többi meg majd előbb-utóbb érkezik.


Ennyi lenne az évkezdő blogposztom. Boldog, katasztrófamentes új évet kívánok minden erre járónak, remélem sikerrel járunk mind, akik akár egyetlen célt is kitűztünk 2023-ra!

2022. december 23.

Epilógus

Összehoztam még ezt a kis epilógust a Fordíts hátat a fénynek! befejezéseként, számomra ezzel együtt kerek. Köszönet mindenkinek, aki bármikor részben - egészben olvasta ezt a történetet, és olykor dobott egy kommentet. Igyekszem majd felcímkézni a bejegyzéseket, hogy visszakövethetők legyenek, nemsokára pedig folytatom a blogolást valami egészen mással. Addig is jó olvasást!


 Lesimítottam a ruhámat, aztán párszor körbefordultam a tükör előtt. Egy kicsit aggasztott a látvány. 
 - Biztos ne a fehér legyen inkább? – kérdeztem bizonytalanul.
 - Szerintem ez az arany az igazi – mondta Ash.
 Már körülbelül ötödik alkalommal öltöztem át fél órán belül. A koncertig még egy óra volt hátra, ideje lett volna meghozni a döntést. A ruhámon vacilláltunk: az egyik szett egy fehér csipkeruha volt, ami a hippikorszakot idézte, a másik pedig egy aranyszínű felső szaggatott farmersorttal. A lábramra természetesen bakancsot fogok húzni – hiába a meleg augusztusi nap, egy rock koncerthez ez elengedhetetlen volt.
 - Tényleg kényelmesebb lenne az arany és a rövidnadrág, de… a fehérben görög istennőnek érzem magam. És jó érzés – tűnődtem.
 Ash elmosolyodott, mögém lépett és átölelt.
 - A fehér nélkül is görög istennő vagy – mondta, majd puszit nyomott az arcomra. – Sőt, ha igazán görög istennőnek akarod érezni magad, gondolj arra, hogy azok a csajok a legtöbb képen félmeztelenek…
 - Á, szóval szerinted félmeztelenül kellene színpadra állnom – nevettem fel.
 - Ezt inkább hagyjuk a koncert utánra – duruzsolta Ash, arcát a hajamba fúrva.
 - De akkor biztosan jó lesz az arany? Vagy legyen inkább valami teljesen más? – tértem vissza az eredeti témához.
 Ash sóhajtott és elengedett, majd maga felé fordított.
 - Miért aggaszt most ennyire a ruha?
 Elgondolkoztam, majd a mellkasának támasztottam a homlokomat. Beszívtam az illatát, és próbáltam átvenni nyugodt lélegzetvételét.
 - Lehet, hogy nem a ruha miatt izgulok – ismertem el.
 Mikor felnéztem, Ash várakozva figyelte az arcomat, közben a hátamat simogatta.
 - Azt hiszem, a koncert miatt vagyok most ilyen.
 - De hát ez már nem is az első – mondta. – És eddig mind szuper volt.
 - Igen, minden koncert, ahol nem én voltam a fő szám, és körülbelül fél órát kellett a színpadon töltenem – ráztam a fejemet.
 - És minden ilyen fél óra után azt mondtad, bárcsak egész este énekelhettél volna – emlékeztetett. – És most itt az alkalom.
 Sóhajtottam. Igaza volt. Az elmúlt fél évben lépésről lépésre jutottam egyre közelebb az álmomhoz. Először az akusztikus koncert. Aztán a közös dal és a stúdiózás. Aztán egy nagyobb fellépés. Aztán a szerződés a kiadóval, egy nyár a stúdióban, és újabb rövid szereplések a Black No. 1 előtt. És most, augusztus végén, mikor az első albumom már majdnem elkészült, és szinte minden jegy elkelt az első önálló koncertemre a fővárosban, itt állok berezelve az öltözőben.
 Ash megsimogatta az arcomat, és kicsit megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Mosolygott, mintha semmi gond nem lenne. Ahogy ránéztem, szinte elhittem, hogy tényleg nincs is baj.
 - Megértelek, hidd el, én is éreztem így – mondta. – Sőt, olyan is volt, hogy volt okom aggódni, mert tényleg elbénáztuk a fellépést. Volt, hogy pont én bénáztam el.
 Ettől még jobban összeugrott a gyomrom, rajta azonban nem láttam, hogy zavarban lenne.
 - De ettől a buli jó volt, és a közönség is imádott. Ha velünk így volt, neked pláne nincs félnivalód – bátorított. – És te nem is fogod elbénázni, ebben biztos vagyok.
 - Miért vagy benne biztos?
 - Mert te tényleg, igazán nagyon jó vagy ebben – felelte. 
 Kétkedve hallgattam, gondoltam, csak meg akar nyugtatni. Viszont valóban meg kellett nyugodnom, úgyhogy próbáltam hinni neki. Ash folytatta:
  - Komolyan. Ha látnád magad kívülről… lenyűgöző. És ezt nem csak mint a barátod mondom, tényleg. Te erre születtél.
 Elmosolyodtam, bár nem olyan szélesen, mint Ash. Magamhoz öleltem, az arcomat a nyakához préselve. Ő a hajamat simogatta, pár tincset az ujjai köré csavarva.
 - Mindenki hisz benned, Sky. Ideje, hogy te is beállj ebbe a sorba.
  Válasz helyett csak egy puszit nyomtam a nyakára, és még szorosabban öleltem áz. Az önbizalmam sokat javult, de még mindig volt hová fejlődni. Viszont az jót tett, hogy amíg én ezen dolgozok, Ash mindig kész volt hogy lelket önteni belém.
 A nyugodt pillanatot kopogás, majd a nyíló ajtó zaja zavarta meg.
 - Á, a ruha már meg is van, nagyszerű – állapította meg Zayne. – A sminkes most parkol le. Van konkrét elképzelésed, vagy bízzuk rá?
 - Zayne, szerinted jó ez szerelés, vagy egy fehér ruha jobb lenne? – kérdeztem. Ash felnevetett, Zayne pedig egy pillanatra elgondolkozva figyelt.
  - Azt hiszem jobb lesz, ha a sminkes saját ötlet alapján dolgozik – a menedzserem megértette, hogy jelenleg döntésképtelen vagyok. - A hajad pedig jó így, ebben a melegben valószínűleg tíz perc után úgyis összefogod majd.
 A koncertig hátralévő percek hamar elteltek a készülődéssel. Kat, Chris, John és Laurel ezúttal nem a színpad mellől, hanem az első sorból figyelnek majd – azt mondták, ezúttal a klasszikus koncertélményt szeretnék. Ash viszont végig a közelben lesz, és ez megnyugtatott. 
 A nap már lement, csak egy vékony fénysáv maradt az égbolt szélén, mikor kiléptem a közönség elé. A levegő viszont még mindig meleg volt. Zayne-nek igaza volt, mikor azt javasolta, tartsak magamnál hajgumit, pár szám után biztosan szükségem lesz rá. 
 Végignéztem a tömegen. Rengetegen jöttek el, és mind izgatottan, csillogó szemmel várták, hogy zenélni kezdjek. Az első sorban pedig ott álltak a barátaim, előre ujjongva. Küldtem feléjük egy mosolyt, ami most tényleg szívből jött. A lámpalázam érdekes módon azonnal enyhült, amint reflektorfénybe kerültem.
 - Örülök, hogy ennyien eljöttetek – mondtam a mikrofonba. – Látok itt ismerős arcokat, és bár kezdő vagyok, tudom, hogy ez jó jel. Sokatokat viszont most látom először, de remélem nem utoljára.
 A közönség tapssal, ujjongással biztatott, én pedig a mikrofonnal a kezemben a zongorához sétáltam. Az első dalt itt fogom kezdeni, Brittany és Kyle majd a refrénnél lépnek be.
 - Kezdésként rögtön a kedvenc számomat játszom el nektek, most először élőben – mondtam. – Ezt a kedvenc emberemnek írtam, de eddig még ő sem hallotta. A címe Flames.
 A közönségről a színpad széle felé fordítottam a tekintetem, és egyenesen Ashre néztem, miközben zongorázni kezdtem. Döbbenten vonta fel a szemöldökét, amitől csak még jobban mosolyogtam. Sikerült meglepnem.
 Ekkorra minden bizonytalanságom elpárolgott. A nézőtér felől sugárzott az izgatott, pozitív energia. Tőlem pár méterre ott volt Ash, aki hitt bennem, szeretett engem, és szerette a zenémet. És mindennek a közepén ott voltam én, zongorával és mikrofonnal. Az első saját koncertemen.
 Mélyet lélegeztem, megtöltve a tüdőmet levegővel. Aztán kinyitottam a szám, és énekelni kezdtem.