Miért nem írok, ha amúgy ezt élvezem a legjobban?

 Csá. Heló. Még élek.

Megint eltűntem, ami nem sokaknak tűnhet fel, de engem kifejezetten zavar, hogy itt a kis blogom, immár Abeth csoda designjában tündökölve, én meg hozzá sem nyúlok. Felmerülhet a kérdés, miért van még egyáltalán a blog, ha nem is valami népszerű, és a tulajdon szerzője is elhanyagolja. A válasz: mert az agyacskám mindezt külső nyomásnak fogja fel az írásra. Amit baromira élvezek csinálni, ha egyszer elkezdem, csak épp ritkán kezdem el, mert...

... mert az elmúlt kb. fél évben annyira meg voltam viselve, mint már rég. Azt hittem, többet ilyen fájdalmon nem kell keresztülmennem. Tévedtem.

... mert igyekeztem helyén kezelni a fájdalmat, és életemben először terápiára mentem.

... ugyancsak a gyógyulás útján botorkálva belevágtam pár új hobbiba. Igen, többe is. Igen, az elején mindegyikben béna voltam. Van, amelyikben még mindig. De közben érzem, hogy élek, jippí.

... mert mindeközben elkezdtem főállásban dolgozni, ami, mint kiderült, elég sok időt vesz el.

... és ezek mellett az egyetemet is folytatom. Levelezőn. Mert ráérek :)))

Nos, ahogy ezeket leírtam, kicsit megbocsátottam magamnak, hogy hanyagoltam az írást. Naplót továbbra is vezetek, olykor fiktív bejegyzésekkel megfűszerezve (nem valós eseményeket írok le, hanem mintegy gyakorlásként megírok egy kitalált jelenetet, amibe beleképzelem magam). És új hobbijaim között is több kreatív, alkotó tevékenység van, amivel ellenállok a hétköznapok fásultságának és dolgoztatom a fantáziám. 

De olykor írok is, toldozgatom a történetet, amit idén elkezdtem itt. Vagy egy-egy zeneszám ihletésére új karaktereket és kalandokat képzelek el, miközben a busz a dugóban araszol. És ha egyszer leülök írni, akár a vázlatfüzetembe, akár a laptopomon, lekapcsol minden frusztráció, a mondatok jönnek, úgy érzem magam, mint hal a vízben. Egy ideális életben, talán egy párhuzamos univerzumban ebből élek, nem megy el az energiám nagyja a kenyérkereső munkámra és a sulira, hanem szépen beosztom az időm, kerek és egész történetek kerülnek ki az ujjaim alól, sőt, az emberek még olvassák is őket. De ez nem az az élet. Régen másért nem volt az, most a fent említett okokból, a jövőt meg talán jobb nem is tudni.

Röviden összefoglalva: még élek, észben tartom a blogot, van ihletem és szeretek írni, csak... nem tudom, mi a csak. Miért nem írok, ha amúgy ezt élvezem a legjobban? Én sem tudom. Talán majd egy nap jobb lesz (24 éve mondogatom ezt, nem lett jobb, csak más). 

Idén még 2 dolgot szeretnék megírni és kirakni ide, ebből magamat ismerve egy lesz (remélem, hogy legalább az az egy). Ki erre jársz, mormolj el értem egy imát.

Puszi,

Winter

I can't steal you like you stole me

 Szép hétfőt mindenkinek! Sok minden van most az életemben - költözés, munkahelyváltás áll a küszöbön -, úgyhogy kis történetem harmadik fejezete valószínűleg nem lesz kész ebben a hónapban. De azért nem tétlenkedek, viszonylag sokat (s)írok mostanában, mert már nem fér meg minden a fejemben, és ettől kicsit jobb lesz. Ezek közül az agymenések közül osztok most meg egyet, mellékelve a szövegben említett dalt (a bejegyzés címe is innen jön).

  Vannak pillanatok, amikor sikerül meggyőznöm magam arról, hogy voltaképp jobb nélküled. Ráfókuszálok a hülye részletekre az emlékeimben: a félreértésekre, arra, amikor fél órát késtél egy randiról, egy elbénázott csókra. Úgy teszek, mintha ezek többet nyomnának a latba, mint a szép pillanatok. Mintha a teljesen emberi tökéletlenségeid, amiket egyébként ugyanúgy szerettem, mint az jó tulajdonságaidat, voltaképp megbocsáthatatlan jellemhibák lennének. Pedig igazából csak egyetlen megbocsáthatatlan dolgot tettél: hogy egyik nap még váltig állítottad, hogy van jövőnk és várni fogsz rám, míg újra együtt lehetünk, majd másnap közölted, hogy nem akarod ezt folytatni, számodra valami a kezdetektől fogva hiányzott ebből a kapcsolatból, valami nem tudott kialakulni, és így nem lenne értelme tovább húzni. Én erre azt feleltem, hogy akkor baszd meg magad – nem az elutasítást sérelmeztem, hanem a hazugságot. Te azt mondtad, hogy minden, amit tettél és mondtál, mikor velem voltál, az őszinte volt, de hogy is lett volna, ha ezt komolyan gondoltad, az csak azt jelenti, hogy magadnak is hazudni próbáltál.

  Ezután nem beszéltünk többé, de fejben azóta is mondom neked a magamét. Olykor vitatkozok veled. Máskor elképzelem, hogyan utasítanálak el, ha megpróbálnád visszakönyörögni magad - titokban remélve, hogy nem adnád fel könnyen, hanem végre küzdenél értem, meggyőznél, hogy mégis bízhatok benned, és végül is megkapnám a rohadt happy endemet. És ezek a képzelgések még mindig jobbak annál, mint mikor egy pillanatra elfelejtem, hogy köztünk mindennek vége, és megfogalmazok egy élménybeszámolót, végig gondolom, hogyan fogom elmesélni neked a napom egy érdekes részletét. Hisz ez volt az életünk hónapokon át: megosztottuk, kivel mi történt aznap, mi járt a fejünkben, úgy meséltünk egymásnak, ahogy más a naplójába ír. Ha valami említésre méltó esik meg velem, néha még mindig reflexszerűen elkezdem narratívává formálni, hogy a lehető legérzékletesebben tudjam majd előadni neked. Aztán észhez térek, fejben le is keverek magamnak egy anyai pofont a naivitásomért, hogy hagyjam már abba, ne veszítsem szem elől a tényeket.

  A fent említett pillanatokban, amikor meggyőzöm magam, hogy jobb nekem nélküled, büszkének kéne lennem magamra. De nem vagyok. Olyankor csak üresnek érzem magam, meg is ijedek ettől az űrtől, és vadul pörgetni kezdem a telefonomat, felhívok valakit, rágyújtok, elkaparok egy mitesszert, bármit, csak ne kelljen megélnem, hogy egy fekete lyuk van a mellkasomban, és szívja befelé a szívemet és a lelkemet.

  Ez az ijedtség persze korai, mármint olyan értelemben, hogy nem ürültek még ki belőlem teljesen azok az érzések. Például ma hajnalban is, mikor rémálmaim egyikéből iszonyatos fejfájásra riadtam, és hiába vettem be fájdalomcsillapítót, nem hatott azonnal, szóval ahogy ma hajnalban hánykolódtam az ágyban, az agyam megnyugtatásként odavetített téged mellém. Abbahagytam a forgolódást, nyugodtabban vettem a levegőt, és azt képzeltem, hogy nem a takaró melegít, hanem a te ölelésed. Aztán sajgó, fáradt fejemben jött az anyai pofon – ne erősítsem már ezt a képet magamban, ilyen sosem lesz már, nem gondolhatok erre, legalább én ne hazudjak magamnak. Eszembe jutott egy dal, csendes, akusztikus szám a viszonzatlan szerelemről. Ezt indítottam el: az énekesnő három és fél percig részletezte, mi mindent vágyna átélni a szerelmével, amit az nem kíván megadni neki. Ez az, ez kell nekem, ezt kell nekem is mantráznom ahelyett, hogy a karjaid közé képzelem magam.

  Valahogy aztán visszaaludtam, de a fejfájás napközben is vissza-visszatért. Bevettem még egy fájdalomcsillapítót, próbáltam dolgozni, sétáltam egy nagyot, hátha a friss levegő segít. Próbáltam dolgozni, próbáltam nem veled beszélgetni a fejemben, próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy végig ott ücsörögsz a gondolataim peremén.

  Délután kettő körül felnéztem a laptopomból, ki az ablakon, és megakadt a szemem egy srácon, aki a szemben lakó néni fia vagy unokája lehetett. Rajtuk felejtettem a tekintetem. Nagybevásárlásból térhettek épp haza, mindketten szatyrokkal jöttek és mentek a kocsi és a bejárati ajtó között. Néztem a srácot, ahogy vállára kap egy zsák virágföldet, vagy épp a hóna alá szorít egy mosószeres flakont. Valahogy mindig úgy fordult, hogy az arcát nem láttam, és így teljesen az volt az érzésem, hogy téged nézlek. A haja, a testalkata, a bőrtónusa, még a ruhái is pont olyanok voltak, mint neked. Az nem stimmelt, hogy autót vezetett – neked van jogsid, de nem szeretsz vezetni. Ez is egyike volt az „aha” pillanatainknak, amikor rájöttünk, hogy pontosan ugyanúgy viszonyulunk a vezetéshez. Ja, van jogsim, de sosem rajongtam az autókért, igazából nem vagyok tapasztalt sofőr. – Nahát, én is pont így vagyok ezzel! – Tényleg? De jó, imádom, mikor így egy rugóra jár az agyunk! Imádtad, de nem eléggé.

  A srác végzett a kipakolással, elköszönt a nénitől, és elhajtott, de én nem fordultam el azonnal az ablaktól. Nem, nem csak azért nem lehettél te ez, mert te nem vezetsz autót, hanem mert nincs Spanyolországban élő ismerősöd rajtam kívül, meg úgy általában nem is vagy Spanyolországban. Te odahaza vagy, délután kettő körül vagy dolgoztál épp, vagy ebédeltél, esetleg szundítottál egyet. Éled a kis életedet, lefoglalod magad a kismillió hobbiddal, ismerősöddel, írással, és már el is felejtetted a lányt, aki nem tudott az lenni, amire vágytál. Hisz olyan feledékeny vagy, fontosabb dolgok is kimennek a fejedből, mint én, akivel volt az a kiábrándító kis afférod, amiből valami a kezdetektől hiányzott ugyan, de kellett hozzá kilenc hónap, hogy ezt beismerd.

  Látod, próbálom elképzelni, hogyan telnek a napjaid, most is, amikor már nem számolsz be nekem róluk. Tudod, hogy van ez, benne élsz minden félrecsúszott nyakkendőmben, összetépett levelemben, elvétett szavamban… nem, dehogy tudod, nem is vagy magyar, sosem olvastál Juhász Gyulát, de hát olyan univerzális érzések ezek, valaki biztos a te nyelveden is megénekelte már mindezt.

  Most, hogy emlékeztettem magam, hogy nem is egy az anyanyelvünk, be is fejezem ezt a szösszenetet, amit akkor sem tudnál elolvasni, ha akarnád. Elment vele némi időm, de most megkímélem magam a mentális anyai pofontól – akármilyen baromságot írok is, legalább írok, és ettől kicsit kevésbé érzem elhibázottnak az életemet.

2. fejezet: A legfurább másnap

Sziasztok! Noha több, mint egy naptári hónap telt el az első fejezet óta, még mindig április van, úgyhogy személyes sikernek tekintem, hogy két egymást követő hónapban posztolom egy történet részeit. Ha ez így megy tovább, még a végén tényleg rutinommá válik az írás, bár ezt egyelőre inkább nem kiabálom el. Jó olvasást!

Noha az előző este után a dehidratáltság magától értetődő lett volna, ezen az éjszakán nem riadtam fel szomjasan. A nap már besütött az ablakon, mikor kinyitottam a szemem. A szemhéjam súlyos volt, talán a másnaposságtól, talán a sok sminktől, amit nem mostam le róla. Hála az égnek aznap délelőttre nem vállaltam műszakot, óráim pedig csak délután és este voltak. Lesz idő magamhoz térni, forró fürdőt venni, és kimosni az ágyneműt, amit összekentem a sminkes arcommal.

  Tulajdonképpen érthetetlen, miért éreztem magam ennyire másnaposnak. Nem ittam olyan sokat. Rossz italokat kevertem, igaz, de nem sokat, és hamar ki is ürült mind a szervezetemből. A fejem mégis úgy zúgott, mintha egy egész üveg bort ittam volna meg egyedül, és a végtagjaim is furán zsibbadtak, ami egyébként nálam nem is volt a másnaposság tünete. Az is lehet, hogy igazából valami vírust szedtem össze.
  Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, így most Lucy ágya felé néztem. Üres volt. Fura. Már felkelt volna? Nem vallana rá. Hacsak… talán valami baja esett, és vissza sem jött az este? Amennyire kiütöttem magam, talán nem tudott elérni, amikor hívott.
  A fejfájásról megfeledkezve gyorsan felültem, és a telefonom után nyúltam. De nem volt az éjjeliszekrényen. Talán a táskámban hagytam, amit az ágy végébe dobtam le, viszont hiába kerestem, ez sem volt meg. A nyugtalanságtól zihálva néztem körbe a szobában, és hirtelen az a gyomorszorító érzésem támadt, hogy rossz helyen járok. Ugyanis az alapberendezésen kívül semmi nem emlékeztetett arra a helyiségre, amin már két éve osztoztam Lucyval.
  Szobatársam számos rajzot ragasztott a falra az ágya körül, volt, amelyiket ő készítette, volt, amelyikről csak azt kívánta, bár az ő műve lenne. Mindet jól ismertem már, és noha most rengeteg képet láttam szemközt a falon, egyik sem tartozott Lucy gyűjteményéhez. Az ágya végében álló kisasztalról hiányzott a kávéfőző, és, noha a könyvkupac a helyén volt, fogadni mertem volna, hogy nem azok a példányok alkotják, amiket mi halmoztunk fel. Kimásztam az ágyból, letérdeltem, és benéztem a bútor alá, a bőröndömet keresve. Egy bőrönd a helyén volt ugyan, de nem az a piros, amivel én ideérkeztem, hanem egy ódivatú barna.
  − De hát akkor miért illett a kulcsom a zárba… - tűnődtem hangosan.
  Az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és megnéztem a táblát. 109-es szoba, ez rendjén van, ez a miénk. Akkor mégis, mi folyik itt? 
  Ahogy kiléptem volna a folyosóra, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet, majdnem felrúgtam egy termoszt, amit valaki óvatlanul a lábtörlőn hagyott. Ahogy lenéztem, láttam, hogy mellette egy boríték hever, rajta csupa nagybetűvel a címzés: BELLÁNAK. Alatta kisebb betűkkel: A kávé is a tiéd, jót fog tenni. 
  Felvettem a termoszt és a levelet – mindez Lucyra vallott, és kicsit megnyugodtam, hogy barátnőmmel valószínűleg minden rendben van, csak épp szokatlanul korán kelt fel. A kávé még mindig gőzölgött, mikor kitöltöttem egy ismeretlen csészébe, és az ágyamra ülve kinyitottam a borítékot, remélve, hogy mindenre választ találok benne.
  Kedves Bella,
  Remélem, túl vagy az első sokkon, és még azelőtt megkapod ezt a levelet, hogy valami végzetes bakit elkövetnél. Órára kellett mennem, de amint végzek, rohanok vissza a szobába, és mindent elmagyarázok. Legjobb lenne, ha addig a fenekeden maradnál, már ha ez nem túl nagy kérés. Ha éhes lennél, van nasi a fiókomban, a konyháig egyelőre még ne menj el.
  Nyugodj meg, nincs semmi baj. Mindent el fogok magyarázni. Addig is vigyázz magadra, és ne csinálj hülyeséget (azaz ne hagyd el a szobát, ne állj szóba senkivel stb.).
  - Szobatársad
 Cseppet sem nyugodtam meg. A kézírás csak halványan emlékeztetett Lucyéra, és az aláírás – „szobatársad” – sem vallott rá. Úgy éreztem, egy átverésbe keveredtem, valami idióta vicc áldozata vagyok. Átvittek volna egy másik szobába, amíg aludtam? Igen, erről lehet szó. És megcserélték a táblákat az ajtón, hogy összezavarjanak.
  Noha bosszantott a dolog, hallottam már rosszabb kollégiumi szívatásokról is. Ezt akár még játéknak is felfoghatom: ma egy idegen ruháit fogom felvenni, lenyúlom a nasit a fiókjából, órák után pedig majd megmondom neki a magamét. 
  Kinyitottam a szekrényt, és válogatni kezdtem. A ruhák hasonló méretűek voltak, mint az enyémek, csak épp teljesen más stílusúak. Én nem értettem, hogyan válhatott ismét menővé a kilencvenes évek divatja, de a szoba valódi lakója szemlátomást lelkesedett a trendért. Mintha a Jóbarátok szereplőinek gardróbjában turkálnék. Minden nadrág mom jeans volt, nekem sose állt jól, ezeken kívül választhattam ruhákat és miniszoknyákat. Az utóbbiakért sem voltam oda, bár még ezek tűntek a legcsinosabbnak, de továbbra is másnapos és ideges voltam, így valami komfortosra vágytam. A ruhámat pedig muszáj volt lecserélni: gyűrött volt az alvástól, pia szaga volt, és a harisnyám is elszakadt.
  Belebújtam egy koptatott farmerba és egy fekete pólóba. Tökéletesen illettek rám, kivételesen a mom jeansben is jól éreztem magam. Talán végül még meg is tartom. Találtam egy bőrdzsekit is, nem olyan rövid fazonút, mint az enyém, de nem is volt rossz. Ezután a fürdőszobába mentem, hogy szemügyre vegyem az arcomat.
  A tükörbe nézve rögtön hatra hőköltem. Hullámos hajam merő káosszá vált az éjszaka során, a smink pedig – sminkfixáló ide vagy oda – teljesen szétkenődött. A szemem akár egy pandáé, a rúzsból pedig már az államra és az állkapcsomra is jutott. Ezt mégis hogyan csináltam? Talán ez is a hülye vicc része.    Atyaég, mi van, ha képeket is csináltak, és felrakták a netre? És nem tudom csekkolni, mert nincs meg a mobilom. Ezért még seggbe rúgok valakit.
  Sminklemosó után kutattam, de csak valami ócska arctonikot találtam. Átitattam vele egy vattát; csípős szaga volt, de az ereje jól jött, pár simítással leszedte a festéket az arcomról. Ezután jól jött volna egy hidratáló krém, de a polcokon csupa idegen márkájú kencét láttam, és inkább nem kísérleteztem.   Majd felkenek egy pakolást, ha visszajutok a saját szobámba. A hajamat kifésültem és kontyba fogtam, aztán az órára néztem: még mindig egy teljes óra volt hátra az előadásig.
  A másnaposságom enyhült, a gyomrom nyugodt volt, és kezdtem éhes lenni. A levélben említett nasik után kutatva kihúztam a fiókot. Találtam benne egy fél tábla csokit, egy bontatlan csomag sós mogyorót és vaníliás kekszet. Utóbbinál maradtam, és amikor kivettem a fiókból, egy határidőnaplót tűnt fel, amit addig a kekszesdoboz takart. Érdeklődve vettem ki, hátha találok benne egy nevet.
  Egyszerű, fekete bőrkötéses napló volt, a tulajdonos nevét pedig rögtön az első oldalon megláttam, csupa nagy, cikornyás lila betűvel: Cassandra V. Peters. A név semmit nem mondott, összeráncoltam a szemöldökömet. A kollégium ugyan nem volt kicsit, de mégiscsak egy zárt közösség, tudtuk, ki tartozik közénk és ki nem. Cassandra V. Petersről sosem hallottam még. Volt egy-két Cassie a suliban, de az ő vezetéknevüket tudtam, és egyikük sem volt Peters. Belelapoztam a naplóba, és ekkor szemet szúrt, hogy egy 1993-as kiadást tartok a kezemben. Ez mindent megmagyarázott. Valószínűleg egy régi jegyzetfüzet, esetleg családi ereklye, amit a szoba lakója az ágya mellett tartogat. A lapok közül virágillat áradt, és ahogy jobban megnéztem, feltűnt, hogy a napló oldalai között préselt növények lapulnak. 
  Visszatettem a helyére, majd törökülésben leültem a földre, és nekiláttam a vaníliás keksznek. Bíztam benne, hogy akárki viccelt is meg, hamar visszajön, hogy tisztázzuk a dolgokat, és legalább a jegyzeteimet magamhoz tudom majd venni órák előtt. Dupla drámaelméletem volt aznap délután, előadás és szeminárium; a legfontosabb tárgy a félévben, egyetlen órát sem hagyhattam ki, de a jelenlét mit sem ért, ha nem jegyzeteltem.
  Azonban hiába vártam. Elmajszoltam szinte az egész doboz kekszet, néztem ki az ablakon, hallgattam az óra ketyegését, de „szobatársam” nem érkezett meg. Hát, mindegy, akkor majd kérek papírt és tollat egy csoporttárstól. Az éjjeliszekrényen ott volt a szoba kulcsa, legalább ez megvolt, így bezárhattam magam mögött az ajtót, mikor elindultam. Noha haragudtam az itt lakóra, azért mégsem akartam csak úgy nyitva hagyni a szobáját, ahol olyan értékes dolgok lapulnak, mint Cassandra V. Peters harminc évvel ezelőtti határidőnaplója. 
  A kollégium csendes volt aznap délelőtt. A lakók vagy órán voltak, vagy még nem szedték össze magukat a tegnapi buli után. Mikor azonban kiléptem a főbejáraton, szinte hátra hőköltem. A kollégium és az iskola közötti füves terület üres volt, sehol egy sátor vagy italospult, de még csak nyoma sem volt annak, hogy itt tegnap fesztiválhoz hasonló ünnepség lett volna. Hogy tudták máris kiüríteni a terepet?    És a gyep… a márciusi fű zsenge volt és zöld, nem letaposott és feldúlt, ahogy a sátrak és talpak nyomása után lennie kellett volna. De nem volt időm arra, hogy hosszasan vizsgáljam a pázsit minőségét – nem késhettem el drámaelméletről.
  A nagy loholásban azonban a gyomromnak eszébe jutott a másnaposság, így az épületbe beérve az első dolgom volt, hogy felkeressek egy mosdót. Hideg vízzel arcot mostam, ennyi is elég volt, hogy csillapodjon a hányingerem. Utána egy pillanatra még a hűvös csempének támasztottam a homlokomat, és vettem pár mély levegőt. Csak ekkor tűnt fel, milyen szokatlanul néz ki a helyiség. Mostanra az iskola mindegyik mosdóját ismertem már. Az első emelet lányvécéi mind halványsárga csempével voltak kirakva, fémszínű, erős kézszárítókkal a falon. Most azonban egy szürke csempéjű mosdóban álltam, falain kopott, sárgás kézszárítókkal. Mi a franc?
  Szerencsére (vagy szerencsétlenségemre) hamar megértettem, mi a helyzet: nyílt az ajtó, és egy srác lépett be. A fiúvécében voltam! Egy pillanatig döbbenten meredtünk egymásra, majd ő elnevette magát. A déja vu érzése járt át, ezért jobban szemügyre vettem az illetőt. Magas volt, talán a százkilencvenet is elérte, göndör, szőke hajjal és kék szemmel. Nem lehetett több huszonháromnál, de a szeme körül máris kis ráncok jelentek meg, ahogy nevetett. Megvan! 
  − Taub professzor – motyogtam önkénytelenül.
  − Babám, nagyon el vagy tévedve – nevetett ismét a srác. – Frank Taub, szolgálatodra, de távol álljon tőlem, hogy professzor legyek.
  A lábam mintha gyökeret eresztett volna. Frank Taub retorikát és irodalmat tanított, ötvenegy éves volt, és nemtől függetlenül minden hallgató szerelmes volt belé, mert igazi szívtipró volt. Apakomplexus nélkül is tagadhatatlan volt, milyen sármos, és milyen jó tanár. Eddig nem is tudtam, hogy van egy fia.
  − Bocs Frank, csak van ez az iszonyatos másnaposságom – nyögtem ki, és rögtön meg is bántam. Talán nem ezzel a mondattal kellene bemutatkoznom egy ilyen jó pasinak.
  − Megesik – vont vállat.
  − Elkések az órámról – jutott eszembe, és pánikszerűen elhagytam a helyszínt, Franknek alig volt ideje félreállni az ajtóból.
  Szitkozódva siettem az előadóterem felé. Az ajtó nyitva volt, mindenki más már bent ült. Csak középen volt pár szabad hely, jó pár emberen át kellett verekednem magam, mire leülhettem. Miután kifújtam magam, körülnéztem, kitől kérhetnék tollat és papírt, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem ismerem a mellettem ülőket. Igaz, rengetegen jártunk erre az előadásra, de az arcokat nagyjából fejben tudtam tartani.
  − Bocsi, kérhetnék tollat és papírt? – kérdeztem a mellettem ülő lányt. Furán nézett rám.
  − Te jegyzetelni akarsz? Hisz ma vendég előadónk van.
  − Erről nem is hallottam…
  A lány felvont szemöldökkel meredt rám, mintha valamilyen égbekiáltó baromságot mondtam volna, aztán megrázta a fejét.
  − Sajna nem hoztam papírt és tollat, de hidd el, megleszünk nélkülük. Hisz Tristan Morrow van itt, kinek jutna eszébe a jegyzeteire figyelni a jelenlétében!
  Most rajtam volt a sor, hogy megrökönyödve nézzek padtársamra. 
  − Jól értettem, hogy Tristan Morrow-t mondtál? – talán csak félrehallottam, a másnaposság és a tegnapi események keverednek bennem.
  − Persze, de hát még ki is plakátolták vele a folyosókat – mondta a lány kissé türelmetlenül. – Jesszus, biztos, hogy jó helyen jársz, te lány?
  − Már nem vagyok benne biztos – feleltem halkan. 
  Semminek sem volt értelme. Tristan Morrow halott. Épp tegnap emlékeztünk meg a tragédiáról. Még mindig álmodnék? Nem érződött álomnak, de jobb magyarázatot nem találtam. 
  A katedrán egy hatvanas éveiben járó, ősz professzor állt, határozottan nem Tristan.
 − Várunk még valakit? – nézett végig a zsúfolt előadótermen, majd megválaszolta saját kérdését. – Nem, úgysem férnek már be többen. Tristan, tiéd a terep.
  Azzal az aggastyán lelépett a katedráról, és az egyik ablak mellett, egy külön széken foglalt helyet. Csak ekkor vettem észre a karcsú, sötét hajú fiatal férfit, aki eddig a falnak vetett háttal várakozott, papírjait lapozgatva. Első ránézésre leginkább félszegnek tűnt, ahogy kerülte a közönség tekintetét, és a jegyzeteivel babrált. Ő lenne Tristan Morrow, a kilencvenes évek elejének ünnepelt színésze és szívtiprója? Leginkább egy félénk iskolásfiú benyomását keltette.
  Felsétált a katedrára és letette papírjait. Egyenes szálú, sötét haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába; néhány szál a szemébe hullott, ezeket félresöpörte hosszú, sápadt ujjaival, majd lassan felemelte tekintetét. Ajkai, melyeket eddig szorosan összepréselt, most filmcsillaghoz illő mosolyra húzódtak. Kezdődik a műsor, állapítottam meg magamban.
  − Fiúk, lányok, tisztelt hallgatóság, örülök, hogy ennyien eljöttetek – könnyed hanglejtésében nyoma sem volt félénkségnek vagy izgalomnak. – Engedjétek meg, hogy tegeződjünk, hiszen nem sokkal vagyok idősebb nálatok, és nem is olyan régen még magam is ezeket a padokat koptattam. Bár nem emlékszem, hogy valaha ilyen sokan lettünk volna bármilyen előadáson.
  − Csak miattad, Tristan! – kiabálta be egy lány. Elfintorodtam, ezt túlzásnak éreztem, hiszen mégiscsak egy egyetemi előadóban voltunk. Páran felröhögtek, a színész elvigyorodott, de nem szólt semmit.
  − Kiváló professzorotokkal, Mr. Simonnal egyeztettünk az előadás témájáról, de biztosíthatlak titeket, a végén lesz legalább húsz percünk kérdésekre, kötetlen beszélgetésre is. De térjünk is rá mai fő kérdésünkre: különbség a színpadi és a tévés előadásmód között.
  Tristan a katedra mögötti tábla felé fordult, és krétával felírta a címet. Körülnéztem – senki nem jegyzetelt, csak megbűvölten figyelték az előadót, többen szó szerint nyálcsorgatva. Noha a korábbi bekiabálást közönségesnek tartottam, mégsem tudtam teljesen elítélni ezt a látványos rajongást. Tristan nem volt „az a tipikus jó pasi”: egyáltalán nem volt kigyúrt, sem különösebben magas. Széles állkapcsában valahogy eltúlzottnak tűnt keskeny vállához és kicsi szájához képest. Sötétzöld pulóvere és egyszerű farmerja túl bőnek tűnt szálkás alakján. És mégis, egész lényében volt valami magával ragadó, valami különös varázs, ami mindannyiunk tekintetét vonzotta, és ösztönös szimpátiát keltett. A kezdeti félszegség nyomtalanul eltűnt, most egy határozott és karizmatikus alak állt előttünk. Noha gondosan előkészítette jegyzeteit, alig nézett a papírjaira, amikor beszélni kezdett. Tekintetét végig a közönségen tartotta, olykor mintha fel is vette volna a szemkontaktust pár hallgatóval.
  Annyira elmélyültem gesztusainak és kiállásának tanulmányozásában, hogy szinte oda sem figyeltem arra, amiről beszélt. Egy ponton azonban előadásmódja olyan szenvedélyessé vált, hogy bambaságom végre megtört.
  − … a legfontosabb közös vonás tévé és színház, minden egyes eljátszott szerep között tehát az átélés – magyarázta Tristan olyan hévvel, hogy még a kezeivel is gesztikulált, talán öntudatlanul, szemei csillogását még a terem közepéről is észrevettem. – Ahogy az előbb mondtam, a színházban a nézők részei az atmoszférának, míg a tévénél ez nyilvánvalóan más, de higgyétek el, az hogy mennyire váltok eggyé a szereppel, mennyire élitek át, vagy éppen mennyire nem, az a képernyőn át is érezhető. Attól, hogy kamera mögött álltok, és nem színpadon, még nem végezhettek félmunkát, eggyé kell válnotok a szereppel, mert érezhető lesz, ha nem teszitek. Ezt egy saját példával szeretném illusztrálni. Elhoztam egy jelenet két változatát a Sulijegyzetekből, az egyik a törölt, a másik a végleges, jól sikerült, átélt változat.
  Akaratlanul is felszisszentem. Miért épp a Sulijegyzetek? Tristan, hisz ennél sokkal jobb szerepeid is vannak! Igen, ezzel a buta tinisorozattal vált igazán ismertté, de egy színiakadémián viríthatna valami komolyabbat is, a jelenlévők képesek lennének befogadni a tartalmasabb munkáit is. Bár talán a stúdió és a menedzserek kötelezték rá, hogy népszerűsítse a műsort, ahol csak tudja.
  Akármilyen pocsék is volt a sorozat, annak idején ezt is végignéztem, így amint elkezdődött a vetítés, felismertem a jelenetet. A szememet forgattam. Egy túlfűtött, nyálas epizód volt, Tristan teljesen erőbedobással flörtölt a neki szánt női karakterrel, aki eleinte tiltakozott, majd engedett a csábításnak. Ezt persze egy szexjelenet követte, de az már kimaradt a vetítésből. A teremben felhangzó kuncogás és sugdolózás azonban elárulta, hogy mindenki ismerte ezt a részt.
  A vetítés végén, mikor ismét világos lett a teremben, láttam, hogy Tristan a zavar legkisebb jele nélkül, elégedetten vigyorgott. Ezt sehogy sem tudtam összeegyeztetni a félszegséggel, ami az első benyomásom volt róla. Hiába, végső soron mégiscsak egy színészről volt szó.
  Az előadás következő részében Tristan a levetített jeleneteket elemezte, rámutatott részletekre és különbségekre, amik talán elkerülték a hallgatóság figyelmét - mármint amikre határozottan nem figyelt oda senki, én legalábbis kizártnak tartottam, hogy a bezsongott közönség képes volt kritikus szemmel figyelni a vetítést.
  − Most pedig eljött a kérdések ideje – jelentette ki Tristan. – Simon professzor, kérem, segítsen levezényelni ezt a részt…
  Az idős oktató csatlakozott Tristanhoz a katedrán, és először is erélyes hangon igyekezett csitítani hallgatóságot. A terem teljesen felbolydult a kérdezés lehetőségétől. Pár perc elteltével némileg helyreállt a rend, Tristan és a professzor felváltva szólítottak jelentkezőket. Szerencsére valamennyien helyénvaló, szakmai kérdéseket tettek fel, nem csak felszínes rajongói kíváncsiskodásról volt szó. Engem mégis zavart, hogy Tristan komolyabb munkáira mintha senki nem lenne kíváncsi. Végül megelégeltem, hogy csak A vágy villamosáról és a Sulijegyzetekről hallok, és feltettem a kezemet. A professzor tekintete átsiklott rajtam, Tristan azonban rögtön észrevett, noha még az előző kérdésre felelt, és jó páran már előttem is jelentkeztek.
  − Következő kérdező, ott középen – szólított fel, amint végzett. Egyértelműen felém intett, a többi jelentkező távolabb ült.
  Hirtelen nem találtam a hangomat, és nem is értettem, mi ütött belém. Még ezen a valószerűtlen napon is képtelenségnek tűnt, hogy Tristan felszólít engem. Hát lehet a helyzet még szürreálisabb? Azonban akár valóság volt, akár álom, most éppen folyamatban volt, mindenki felém fordulta, a kérdésemet várta. Hát, ha már egyszer jelentkeztem…
  − Megkérdezhetem, hogy A mártírban melyik jelenet volt számodra a legnagyobb kihívás, és miért? – magam is meglepődtem, milyen határozottan sikerült végül megszólalnom. A jelenlévők pedig szemlátomást magán a kérdésen lepődtem meg, bár fogalmam sem volt, miért. A többiek is kérdeztek hasonlót, csak más szerepekkel kapcsolatban. A mártír pedig szinte legendás volt, furcsálltam, hogy előttem senki nem hozta szóba.
  Tristan váltott egy pillantást a professzorral, zavartan felnevetett, előbb a jegyzeteire nézett, majd ismét rám.
  − Sajnos a menedzsereim kifejezetten kérték, hogy ne áruljak el semmit a befejezetlen projektjeimről – felelte végül. Értetlenül meredtem rá. – Egyébként honnan tud A mártírról? Éppen hogy elkészültünk a forgatással, de a címét azt hiszem még be sem jelentettük…
  A francba, futott át a felismerés a gondolataimon. Hát persze. Tristan nagyot alakított abban a filmben, a rendező is nagyszerű munkát végzett, de minderre kevesen figyeltek volna fel, ha a nem posztumusz jelenik meg, több mint fél évvel a színész halála után. Kis költségvetésű független film volt, de Tristan utolsó befejezett munkájaként tömegeket vonzott a moziba. A színész halála által tudott legendás klasszikussá válni, de erre a végkimenetelre a forgatás idején, a tragédia előtt még senki sem számított. Több eszem is lehetett volna.
  Tristan még mindig kérdőn meredt rám, egyre többen fordultak felém. Egy szót sem tudtam kinyögni. Mégis, hogyan magyarázhatnám ezt meg? Hiszen én sem értettem. Ha ez az egész csak egy álom, akkor azt mondhatok, amit akarok, akár ki is jelenthetem, hogy ez nem is a valóság. De minden túlságosan valósnak és kézzelfoghatónak tűnt ahhoz, hogy ilyesmit tegyek. Épp elég hülyeséget mondtam már.
  − Elárulnád a nevedet, kérlek? – kérdezte Tristan. A professzorra nézett, aki összevont szemöldökkel meredt rám, és a fejét rázta. Nem ismert. Most láttuk egymást először.
 − Kisasszony, erre a főiskolára jár egyáltalán? – kérdezte az aggastyán. Páran felnevettek és összesúgtak. Ez egyre rosszabb. És hiába néztem menekülési útvonal után, a terem közepén ültem.
  Ekkor valaki kopogtatás nélkül benyitott az előadóba, és a kuncogás abbamaradt. Egy harmincas, barnahajú, szemüveges nő lépett be, magassarkújának kopogása visszhangzott a helyiségben. Mielőtt rájöttem volna, honnan ismerős, megszólalt.
  − Belinda Amos? – kérdezte, tekintetével engem keresve.
 − I-igen? – a hangja rögtön elárulta: Mrs. Colin volt, a tanulmányi osztály vezetője, mármint leginkább rá hasonlított, csak jóval fiatalabb kiadásban.
  − Visszafáradna, kérem a kollégiumi szobájába? A szobatársa nincs túl jól, és kifejezetten kérte, hogy önt keressük fel, hogy gondját viselje ma délután. Ugye megbocsátanak? – fordult a katedrán álló férfiak felé.
  − Hogyne, hogyne, noha Miss… Amos tartozik nekünk pár fontos magyarázattal – mondta Simon professzor.
  − Attól tartok a magyarázatnak várnia kell, Miss Amosra most máshol van szükség – jelentette ki Mrs. Colin, majd ismét felém fordult, és sürgetően intett.
  Fellélegeztem a megkönnyebbüléstől, és mivel semmilyen holmim nem volt, felpattantam, és már indultam is kifelé. A körülöttem ülők készségesen félrehúzódtak. Mielőtt Mrs. Colint követve leléptem volna, még egy pillantást vetettem a katedra felé – épp elég volt ahhoz, hogy tekintetem találkozzon Tristanéval. Szemöldökét ráncolta, ajkait ismét összepréselte, ujjaival a katedrán dobolt. Milyen gyönyörű, futott át az agyamon, magam is meglepődve ettől a hirtelen hevességtől.
  − Belinda – szólított Mrs. Colin a folyosóról. Hoppá, ezek szerint nem csak egy futó pillanatra ragadtam le a küszöbön. Végül sarkon fordultam, és zavaromban köszönés nélkül hagytam el a termet.
Szó nélkül haladtunk egymás mellett Mrs. Colinnal. Szívem szerint hálálkodni kezdtem volna, amiért a legjobbkor mentett ki egy kínos helyzetből (és még azt is igazolta, hogy ide járok, és nem csak úgy belógtam), de ma épp elég furcsaságot műveltem már.
  − Nagyon rosszul van a… szobatársam? – törtem meg végül a csendet.
 − Hozzám egy másik hallgató hozta az üzenetet, nem tudom pontosan, milyen állapotban van Cassie – felelte. Mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy mégis ki az a Cassie, Mrs. Colin megtorpant, és finoman, de határozottan megragadta a karomat. – Amit viszont tudok, hogy jobban teszi, ha mostantól hallgat rá, és nem csak megy a feje után, világos?
  Pislogás nélkül meredtem rá, mire sóhajtott, és megrázta a fejét.
  − Hát persze, hogy nem világos. Na, eredjen vissza a kollégiumba, mielőtt nagyobb bajba keveredik!
Azzal faképnél hagyott, az irodája felé indulva. Kellett egy pillanat, amíg összeszedtem magamat, utána viszont futólépésben indultam vissza a koliba. Odaérve már rohantam fel a lépcsőn, és szinte beestem a nyitott ajtón a szobánkba.
  Lucy ágyán – mármint az ágyon, amiről úgy tudtam, Lucyé – egy kövérkés lány gubbasztott hátát a falnak vetve, felhúzott térdein valami könyvvel. A haja hosszú és vörös volt, akárcsak igazi szobatársamé, de nem raszta. Hajszínük mellett szemlátomást az ékszerek iránti szeretetük is közös volt, Cassie minden ujján gyűrűk csillogtak. Nem sietett üdvözölni.
  − Mondtam, hogy várj meg a szobában – szólalt meg, fel sem nézve a könyvéből. Ezt azért mégiscsak túlzásnak éreztem. Semmi magyarázat, csak utasítgatás és szemrehányás.
  − Mondj egy jó okot, amiért hallgatnom kellene rád – vágtam vissza.
  − Ne haragudj, talán tévedek. Fényesen szerepeltél ma a suliban? – Cassie végre rám nézett. Nagyot nyeltem, eszembe jutott a hülye mosdós incidens, és a kínos kérdésem Tristan előadásán. – Sejtettem.
 − Ez egy álom? – kérdeztem.
 − Úgy érzed, álmodsz? Megcsípjelek?
 Erre persze nem volt szükség. Határozottan éreztem, hogy nem álmodok.
  − De akkor mi…
 − A helyzet az, barátom, hogy megtettél harminszor háromszázhatvanöt lépést hátrafelé – sóhajtott Cassie. Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, aztán eszembe jutott, hogy nem is olyan régen hallottam valami ilyesmit. A szám elé kaptam a kezemet, a lány pedig szelíden elmosolyodott, és bólintott. – Bizony.
  A kirakós darabjai lassan estek a helyükre, de hiába állt össze a kép, én értetlenül álltam előtte. Majd végignéztem az előttem ülő lányon, és kinyögtem az első dolgot, amiben biztos voltam:
  − Te vagy a jósnő!

1. fejezet: Egy rohanós nap

 Nos, a "februárban közzéteszem az első fejezetet" elképzelés nem jött be, de végülis maga a történet is márciusban kezdődik, úgyhogy így még aktuálisabb. Íme hát a Tizenegyezer lépés hátra első része, jó olvasást!:)

Az óra hajnali ötöt mutatott, mikor arra riadtam, hogy teljesen kiszáradt a szám. Gyakran előfordul. Általában próbálom a lehető legrövidebb időre kinyitni a szemem, görcsösen szorongatva az álmot a szemhéjaim között. Ezúttal is lehunyt szemmel tapogatóztam a vizespalackom után. Az ujjaim egy pillanatra már súrolták a műanyagot, mielőtt puffanás és fémes koppanás hallatszott. Persze, a palack az olvasólámpa mellett állt az asztalon.
    Lucy álmosan, bosszúsan nyöszörgött a szomszéd ágyban.
    − Bocsika – suttogtam, majd megadva magam a körülményeknek kinyitottam a szemem.
    A palackért nyúltam – a lámpával nem bajlódtam, ráér -, és nagy kortyokban ittam. Élveztem, ahogy a hideg víz elűzte a szárazságot, ugyanakkor éreztem, hogy fel is élénkít, és ez szívás. Még másfél órát alhatnék, és nagyjából kipihenten kezdhetném az előttem álló napot, ami jó eséllyel minden energiámat felemészti majd. Úgy terveztem, a délelőtti műszakom előtt még átfutom és véglegesítem a beadandót, amit tegnap este írtam, a végén minden második szót félregépelve az álmosságtól. Munka után futás órára, órák után futás vissza a koliba, tanulni a szöveget, próbálni Lucyval, aztán összekapni magunkat az ünnepségre. Ó, az ünnepség! A fesztivál szó talán pontosabb lenne. Hallgatók és tanárok egy emberként készülnek rá az őszi félév óta, és most, hogy eljött a nap, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hulla fáradt leszek, mire elkezdődik, és valószínűleg semmi kedvem sem lesz az egészhez – főleg, hogy egyébként is túlzásnak tartottam.
    A plafont bámultam, időnként az órára sandítva. Fél hat. Háromnegyed hat. Hat óra. Azt hiszem, a testem gyűlöl. A szám éjjel kiszárad, hogy kénytelen legyek felkelni és inni. És ha megteszem, utána nem vagyok képes visszaaludni. Napközben pedig alig tudok ébren maradni. Amikor pihenhetne, a szervezetem megtalálja a módját, hogy éber legyen, amikor ébernek kéne lennie, energiatakarékos üzemmódra vált. Talán így büntet az évekért, amikor diétákkal és elégedetlen pillantásokkal gyötörtem.
    Negyed hét. Felesleges volt tovább próbálkozni. Felültem, ittam még egy kis vizet, és az ölembe vettem a laptopomat. Felháborító, hogy milyen éber voltam öt óra alvás és egy óra hánykolódás után. Lucy ismét kelletlenül nyöszörgött, amikor pötyögni kezdtem a billentyűkön, de ez van. Az albérlet drága, az egyszemélyes kollégiumi szoba drága, tessék megtanulni alkalmazkodni. Különben egyikünk sem volt elviselhetetlen szobatárs. Lucy kifejezetten jó társaság, habár többet volt a műteremben, mint a szobánkban. És ügyesen főzött. Én pedig, nos, csak a saját dolgaimat borítottam fel és ejtettem le, kizárólag a legvégső esetben gépeltem alvásidőben, és nem szóltam be, amiért kérdés nélkül ivott a kávémból.
    Negyed nyolckor megszólalt Lucy ébresztője. Barátnőm nyöszörgése ekkor már inkább zokogásra emlékeztetett. Nekem is el kellett kezdenem a készülődést. Elmentettem a beadandót – most már lesz, amilyen lesz -, a táskámba tettem a laptopot, és a fürdőbe siettem, mielőtt Lucy befoglalná. Úgysem leszek sokáig. Majd az esti ünnepségre kicsípem magam, a nap többi részét csak éljem túl. Sminket sem tettem, elég lesz este. Belebújtam a tegnap kikészített fekete hosszúujjúba és farmerba, majd rávettem a bisztrós egyeningemet. Kékeszöld rövidujjú, baloldalt mellzsebbel, rajta felirat: Maggie’s Bistro. Maggie a főnököm, a hely tulaja, amit előtte az ő anyja, idősebb Maggie nyitott. Idősebb Maggie nem volt túl kreatív névadó, sem a vendéglőjét, sem a gyerekét illetően.
    Odakintről behallatszott a kávéfőző dorombolása. Mikor kiléptem, Lucy már a második csészét tartotta a géphez. Noha kérdés nélkül fogyasztotta az én kapszuláimat is, ugyanígy magától értetődőnek vette, hogy mindig két adagot főzzön. Nála jobb szobatársat kívánni sem lehet.
    − Jól aludtál? – érdeklődik, miközben visszabújt a takaró alá a bögréjével.
­    − Soha jobban – dünnyögtem.
    − Ugye tudod, hogy a hajad fele a hajgumin kívül van?
    Tudtam. Csak reméltem, hogy annyira nem feltűnő. Sóhajtva próbáltam lesimítani a kiálló tincseket a tenyeremmel, kevés sikerrel.
    − Az összes hullámcsatomat elhagytam – magyaráztam.
  − Vehetsz az én csatjaim közül – ajánlotta fel Lucy, bár tudta, hogy nem fogom elfogadni. A hajbavalók, amik az ő vörös raszta tincseihez passzoltak, durván elütöttek az én egyszerű, sötétbarna hajamtól. Mindenesetre kedves tőle. Abban legalább biztos lehettem, hogy a kis fekete hullámcsatjaimat nem ő nyúlta le.
    − Lesz időd hajat mosni a buli előtt? – kérdezte Lucy.
    − Nem hiszem – feleltem. – Ma már muszáj lenne legalább egyszer elpróbálnunk a jeleneteimet…
    − Annyira nem hosszúak azok a jelenetek.
    − Muszáj erre emlékeztetned? – dünnyögtem, kedvetlenül kortyolgatva a kávémat.
  − Tudod mit, befonom most a hajadat, és akkor estére szép hullámos lesz hajmosás nélkül is – ajánlotta fel Lucy. Nem tudom, hogy csak témaváltásnak szánta-e, vagy tényleg ennyire aggasztóan állt a hajam.
    − Különben nem is tudom, akarok-e menni az ünnepségre – ismertem el.
    − Eszedbe ne jusson kihagyni!
    − Miért ne? Kész zombi leszek a nap végére, és amúgy is kész cirkusz az egész.
  A főiskolánk minden évben megemlékezett a kilencvenes években tragikusan elhunyt Tristan Morrowról. A Messina néven futó drámatagozatnak sosem volt fényesebb csillaga a fiúnál, aki már húszévesen befutott színész volt, de sajnos, mint oly sokan, nem tudat kezelni a hírnevet. Még huszonegy éves sem volt, mikor bedrogozva végzetes autóbalesetet szenvedett. Mindennek idén harminc éve, és ezalkalomból a vezetőség úgy döntött, a szokásos kisebb rendezvények helyett egy fesztiválméretű ünnepséget szervez a kampuszon – ez érthetően sokakat vonzott, de szerintem kicsit már ízléstelen volt.
    − Nem te mondod mindig, hogy ha buli van, akkor bulizni kell? – emlékeztetett Lucy. – Csinibe vágjuk magunkat, iszunk egy kicsit, megfeledkezünk a beadandókról… ránk fér. Most pedig gyere, hadd tegyelek rendbe.
    Nem ellenkeztem tovább. Az ágya lábához ültem, ő pedig a matrac szélére helyezkedett, és félretéve a csészéjét, nekilátott a hajamnak. Mikor először megláttam a lakótársamat, raszta frizurája és fiús stílusa miatt igénytelennek ítéltem meg. Aztán beköltöztünk és berendezkedtünk, és hamar rájöttem, hogy tévedtem. Lucy nagy gondot fordított a hajára, és ha ruhatára nem is volt jellemzően lányos, az ékszereket szerette, és ízlésesen válogatta meg. Képzőművészként pedig a sminket is olyan tehetséggel vitte fel az arcára (alkalomadtán mások arcára), akár festéket a vászonra.
    − Amúgy szerintem túlreagálod a szerep-témát – jegyezte meg, miközben a baloldali fonatommal foglalkozott.
    − Azt reméltem, témát váltunk.
    − De most komolyan – nem hagyta annyiban. – Shakespeare! Sok hűhó semmiért! Margaréta! Fontos projekt, ami akár az évzáró műsor fő száma is lehet, és olyan szereplőt kaptál, akinek neve is van. Gondolj bele, lehettél volna akár „harmadik cseléd” vagy valami hasonló statiszta is.
    − Oké, igen, lehetne rosszabb is, de ettől ez nem kevésbé szívás – ellenkeztem. – Én bizonyítani akarok. Nem csak úgy jelen lenni a színpadon.
    − Annál jobb! – csapta össze a kezét Lucy, miután végzett az egyik fonatommal. – Egy eleve központi szereppel könnyű bizonyítani, de gondolj bele, mekkora lenne, ha kis mellékszereplőként képes lennél uralni a színpadot.
    − És épp ezért fogunk ma délután próbálni ahelyett, hogy még többet foglalkoznánk a hajammal.
Bár Lucy nem volt nagy színházrajongó, nem mondott hülyeséget. Ha egy mellékszerepben is magamra tudnám vonni a figyelmet, az a jövőben növelné az esélyeimet egy jelentősebb karakter megszemélyesítésére.
    − Kész is. Amúgy nem fogsz elkésni?
    − De – feleltem, és kiittam az utolsó korty kávémat. – Rohanok. Jössz filozófiára?
    − Jaja. Ha előbb érsz oda, foglalsz helyet hátul? Haladnom kéne a szénrajzaimmal.
    − Meglesz.
    A bisztró szerencsére nem volt messze a kolitól. Tíz percbe telt végigsétálni a kampuszon, aztán a főkapun kiérve már ott is volt, az út túloldalán. Az évek során felújították, de a berendezés a nyolcvanas évek óta nem változott. Csak a fényképek – Maggie-ék családi fotói – szaporodtak a pult mögötti falon. A bisztró nagyobb volt, mint amekkorának elsőre tűnt: a bárpult ugyan sok helyet foglalt, de a helyiség hosszú volt, a fal mellé tolva tíz négyszemélyes asztal követte egymást, hátul pedig kis lépcső vezetett a galériára, ahol további húsz embernek fért el.
    A piros keretes üvegajtó már nyitva volt, mikor odaértem. Maggie épp az első vendégek kávéját készítette. Csak tíz percet késtem, ezt általában elnézi, hisz diák vagyok, de a tekintetén látszott, hogy nem örült.
    − Átveszem, Maggie – mondtam bocsánatkérőn.
  − Ezt már befejezem. De utána elvonulok papírozni, és délig elő sem jövök – felelte, miközben tálcára pakolta a csészéket.
    − Tedd, amit kell, főnök – biccentettem, miközben elfoglaltam a helyemet a pult mögött.
    Miután Maggie magamra hagyott, egy perc nyugtom sem volt a délelőtt során. Habár rajtam kívül egy másik diák is dolgozott aznap, még így is alig bírtuk tartani az ütemet a vendégekkel. Végül egy kicsit tovább is maradtam, így se átöltözni, se ebédelni nem volt időm az óráim előtt. Még mindig az egyeningemet viseltem, mikor beültem drámatörténet előadásra, és az egyik hátsó padban bujkálva majszoltam el egy croissant-t. Egyébként is meg kellett vennünk a háromszázoldalas tankönyvet, akkor minek fáradjak jegyzeteléssel? A drámatöri utáni filozófián sem voltam motiváltabb. Miközben a tanár a középkori keresztény gondolkodókról magyarázott, én azt figyeltem, ahogy Lucy a szénrajzain dolgozott – szerettem nézni, ahogy rajzol, olyan megnyugtató. Egy kis kikapcsolódás egy rohanós nap közepén.
    − Van valami kajád? – kérdezte szobatársam az óra végén.
    −  Mirelit krumpli? – ajánlottam.
    − Király, nekem van hagymakarikám. Te ebédeltél?
    − Az túlzás. Kisütöd őket, amíg átfutom párszor a szövegemet?
    − Naná.
    A kollégium konyhája takaros volt, ahhoz képest, milyen sokan megfordultak benne. Öt darab hatszemélyes asztal és három hűtő állt benne, falait fehér csempék borították, a konyhabútor fából készült. Két tűzhely és sütő is volt, de most csak ketten voltunk, úgyhogy zavartalanul, hangosan olvastam fel a soraimat újra és újra. A páraelszívó zümmögése nem könnyítette meg a dolgomat, de azért kitartó voltam. Mikor Lucy végzett, félretettem a szövegkönyvet, és nagy falatokkal kezdtem enni.
    − Várod, hogy összefussunk Darrennel a bulin? – kérdezte.
    − Ha várom, ha nem, így lesz – sóhajtottam, miközben majonézt nyomtam a tányéromra.
    − Ezt vehetem nemnek?
    Egészben a számba tömtem egy hagymakarikát, hogy ne kelljen válaszolnom. Darren és Lucy unokatestvérek voltak, és szobatársam a fiún keresztül igyekezett engem családtaggá tenni. Állítása szerint az első pillanattól fogva megvolt köztünk a kémia – csakhogy én ebből semmit sem éreztem, Darrennek pedig leginkább mindegy volt. Lucy bátorítására olykor randira hívott, én pedig mentem, mert nem volt jobb dolgom. Körülbelül nyolc randevú és pár félszeg csók után sem pattogtak jobban a szikrák, mint elsőre, viszont egyikünknek sem akadt más randipartner, úgyhogy nem hagytunk fel a találkákkal.
    − Én hiszek benne, hogy ti egy nap összeházasodtok – erősködött Lucy.
    − Mi van, ha nem akarok férjhez menni?
    − Akkor csak simán együtt fogtok megöregedni.
    Nem feleltem. Ha valami összekötött minket Darrennel, akkor az valamiféle telepatikus energia lehetett, amivel Lucy egy párrá próbált manifesztálni minket. A házasság ellen egyébként nem volt kifogásom, de nem is álmodoztam róla. Az én álmom, hogy maradandót alkossak színészként, színpadon és filmekben egyaránt. Ha menet közben társat is találok, az csak hab a tortán.
    Szobatársam végül elengedte a témát, és hagyott nyugodtan ebédelni. Miután végeztünk és elpakoltunk magunk után, visszavonultunk a szobába próbálni. A szövegemet már fejből tudtam – hisz nem volt valami sok – de a játékom még második nekifutásra sem volt az igazi.
    − Tudom, hogy nem én vagyok drámaszakos kettőnk közül, de szerintem színészként tudnod kéne elrejteni a szerep iránti undorodat – jegyezte meg Lucy.
    − Én próbálom – morogtam.
    − Próbáld jobban. Vagy mára inkább engedjük el, és feledkezzünk meg az egészről.
    − Ennyire rossz?
    − Nem – vágta rá Lucy, bár a hanglejtése az ellenkezőjére utalt. – Csak… szerintem ma már ne erőltessük tovább. El kéne kezdenünk a készülődést. Azt mondtad, kisminkelhetlek, igaz?
Szobatársam befoglalta a fürdőszobát, én pedig elmélyedtem a gardróbszekrényünkben. Két lány ruhatárának nem volt benne elég hely, úgyhogy néhány darabot – a ritkán hordott alkalmi ruhákat - az ágyunk alatt, a bőröndjeinkben tartottunk. Tudtam, hogy egyesek kicsípik magukat a fesztiválméretű ünnepségre, de én inkább valami kényelmes és egyszerű szettre gondoltam. Épp elég drámaian festek majd, ha Lucy csinálja a sminkem és kölcsönad pár ékszert.
    Végül egy ujjatlan, korallszínű ruha mellett döntöttem, aminek a felső rétege vékony tüll volt. Szerettem, ahogy az anyagok egymás fölött libbentek, amikor ebben a ruhában táncoltam. Egyébként nem volt még elég meleg ehhez az öltözékhez, úgyhogy a lábra barna bokacsizmát húztam, és előkerestem a rövidszabású, fekete bőrdzsekimet.
    − Tetszel – mondta elismerően Lucy, amikor egy szál törülközőben kilépett a fürdőből.
    A sminkje már kész volt: zöld szemeit erős, sötétzöld szemhéjpúderrel emelte ki, ami akárki máson túlzás lett volna, de Lucy-n valahogy természetesnek tűnt. Néhány raszta tincsére ezüst gyűrűket húzott, amiket ő az „ünnepi ékszereinek” nevezett.
    − Keresek valami rongyot én is, addig nézd át a fiókom nyugodtan, vegyél, ami tetszik – mondta.
    Amíg én az ékszerei között válogattam, ő egy testhezálló famerruhát vett fel, kevés nőies ruháinak egyikét. Én kiválasztottam egy pár arany szegecs fülbevalót, tudván, hogy Lucy úgyis rámtukmál még valamit. Így is lett.
    − Nem azért mondtam, hogy válassz bármit, hogy ennyivel beérd – elégedetlenkedett, aztán intett, hogy engedjem a fiókjához. – Tartsd a kezed!
    Mindkét mutatóujjamra és gyűrűsujjamra gyűrűket húzott: három köveset és egy sima karikát. Ezután a hátam mögé lépett, és egy rövid nyakláncot csatolt a nyakam köré: az aranylánc a kulcscsontomon helyezkedett el, és kicsi kövek lógtak róla.
    − És jöhet is a smink, foglalj helyet – utasított Lucy. Minek egy nőnek stylist, ha van lakótársa? − Van elképzelés, vagy szabad kezet kapok?
    − Maradjak felismerhető – kértem.
    − Hát, ha tényleg ezt szeretnéd…
    Nyelvet öltöttem rá, aztán lehunytam a szemem, és hagytam, hogy csodát tegyen az arcommal. Kamaszkorom óta gyakoroltam a sminkelést, de sose váltam olyan ügyessé, mint szobatársam. Bár aki úgy rajzol és fest, mint ő, annak egyébként is előnye van. Ami engem illet, többek között azért is szeretnék befutott színész lenni, hogy mindig legyen valaki, aki megrajzolja az arcom.
    Lucy körülbelül negyedóráig művészkedett, aztán befújt sminkfixálóval. A tükörbe nézve elvigyorodtam: tudtam, hogy bízhatok benne. Bronzszínű szemhéjpúderrel és tussal szépen kiemelte a szemem vonalát, highlighterrel pedig ragyogóbbá tette az arcom. Viszont nem is vitte túlzásba, ahogy a bronzosítót sem, az összhatás harmonikus volt, nem mesterséges. A legerősebb elem a vörös rúzs volt – Lucy nem spórolt vele, de nem is bántam.
    − Nem okoztál csalódást – mondtam.
   − Azért ennyire nem kell megdicsérni – nevetett fel. – Csak reménykedem, hogy valaki lekoptatja rólad azt a rúzst az este végére. Mondjuk… Darren?
    − Amennyi sminkfixálót fújtál rám, nincs az az isten, aki ezt leszedné rólam – csóváltam a fejem. – Indulhatunk?
    Az ünnepséget a kollégium és az iskola épülete között elnyúló füves területen rendezték meg. Mindenfelé különböző méretű sátrak, standok és bódék álltak. Voltak ételes és italos pultok, kézműves ékszereket, ruhadarabokat, bögréket és egyéb csecsebecséket árusító standok, illetve néhány nagyobb, zárt sátor, valószínűleg a zenészeknek. Ugyanis mindez a hallgatók műve volt: a kaját és piát önkéntesek mérték, a kézműves termékek nyilván a képzőművészektől származtak, néhány zenészünk pedig megragadta az alkalmat, hogy akusztikus koncertet tartson az est során.
    Engem persze leginkább a drámaszakosok részlege érdekelt: ők filmvetítéssel készültek. Talán ez az egyetlen helyénvaló programpont ebben a cirkuszban. Elvégre az iskola csillaga, akiről elvileg ez az egész szól, színész volt, és, noha eléggé elfuserálta rövid életét, a munkájához értett. A legtöbben egy ócska tinisorozatból ismerték meg a nevét, a komolyabb munkái rémesen alulértékelték. Amikor beiratkoztam a főiskolára, az első hónapokban minden videókazettára felvett színdarabot megnéztem, amiben szerepelt. Leghíresebb filmszerepe A mártír című független drámában pedig kamaszkorom óta külön helyet foglalt el a szívemben.
    − Hol kezdjünk? – kérdezte Lucy a sátrakat szemlélve.
    − Nem az igazgató beszédével illene…?
    − Most komolyan?
    − Addig úgysem kezdenek bele semmibe.
    − Inni azért vehetnénk valamit.
    A legközelebbi italospulthoz mentünk, kértünk egy-egy üveg sört, aztán a park távolabbi végében, a főiskola épülete mellett elhelyezkedő pavilon felé vettük az irányt. Az igazgató beszéde már tartott, mikor odaértünk, és a béna hangosítás miatt nem sok jutott el belőle hozzánk. Tristanról mondott valamit, arról, hogy milyen tehetséges diák volt, még ő is tanította. Szerencsére nem mondta fel a megboldogult teljes életrajzát, hanem rövidre fogta a beszédet. Öt perccel később már szabadon is engedte a tömeget.
    − Tudod, hogy hova vágyom leginkább – mondtam.
    − Igen igen, régi filmek, tudom.
    − Annyira azért nem régiek.
    − Ami legelőször kazettán jelent meg, az régi – jelentette ki, én pedig csak a szememet forgattam.
    − Velem tartasz?
    − Izé… Tudod, Richard is fellép ma este. Szeretném megtalálni a sátrát.
    Richard az ügyeletes szépfiú volt, már ami Lucy-t illeti. Én gimiben szinte csak zenészekkel randiztam, és, noha elbűvölőek tudnak lenni, végül rá kellett jönnöm, hogy egytől egyig komolytalanok. Nekem nem volt már türelmem a meg nem értett gitáros srácokhoz, de szobatársnőm még romantikusnak találta ezt a stílust, én pedig ráhagytam – nem az én dolgom, hogy kiábrándítsam.
    − Nem gondolod, hogy ha elsőnek az ő fellépésére szaladsz, akkor túl egyértelmű lesz a vonzalmad? – kérdeztem.
    − Egyelőre csak vegye észre, hogy lenne esélye – mondta Lucy. – Ráérek játszani az elérhetetlent, ha már reménytelenül belém szeretett.
    − Akkor hajrá – nevettem fel.
    − Írj, ha meguntad a vetítést.
    − Arra ne számíts.
    − Oké, akkor én írok, ha… á, hagyjuk. Beszéljünk, mondjuk, egy óra múlva.
    Ebben maradtunk, aztán elindultunk megkeresni, amire vágytunk. Amennyi energiát fektettek ebbe a fesztiválba, egy programtervet is közzétehettek volna, vagy rakhattak volna táblákat a sátrakra. Így viszont csak tétován pislogtam be egyik után a másikba, a filmvetítést keresve. Tíz perc bolyongás után végre célba értem.
    − Szia Bella, tudtam, hogy rád számíthatunk – üdvözölt egy színésztársam a bejáratnál.
    A vetítést egy viszonylag nagy sátorban rendezték meg, viszont alig lézengett itt valaki. Pedig még ingyen popcorn is volt.
    − Biztos jönnek még többen is – bátorítottam. – Elvégre egy művészsuliban vagyunk, biztos akad még, aki szereti a régi felvételeket.
    Elvettem popcorn adagomat, és letelepedtem a nézőtér közepére. Csak pár sor műanyag szék volt, nem a legkényelmesebb fajta, de nem is ezért jöttem. Az előadás már tartott – először Tristan színpadi darabjaiból vetítettek részleteket. Most épp a Vágy villamosából kivett jeleneteit mutatták. Stanley Kowalski nyers karaktere nem illett a fiatal színészhez. Bár Tristan erős állkapcsa és mély hangja férfiassá tették őt, alkata karcsú volt és szálkás, és ekkor még nem tanulta meg, hogyan palástolja a tekintetéből sugárzó jámborságot egy szerep kedvéért.
    A következő válogatás A nagy Gatsby – ből készült. Tristan itt Nicket személyesítette meg, ez már sokkal jobban passzolt hozzá. És az én aktuális kétségeimhez is kapcsolódott. Mikor gimiben olvastuk a regényt, a tanárunk megjegyezte, hogy a narrátor, Nick, voltaképp mellékszereplő a saját életében. Mindenről ő számol be, mégis egy mellékes figura a fő cselekményben. Akkor egyetértettem a tanárral, de most, ezt a régi felvételt nézve, egyáltalán nem ez volt az érzésem. Tristan élővé, egyedivé és szerethetővé tette a karaktert. Valami ilyesmit kéne nekem is művelni Margarétaként a Sok hűhó semmiértben.
    Teljesen belefeledkeztem a filmnézésbe, nem is vettem észre, hogyan telik az idő. Mellettem jöttek-mentek a nézők, a régi, színházi felvételek keveseket kötöttek le annyira, mint engem. Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam, mire összerezzentem – túl hirtelen szakítottak ki a varázsvilágomból.
    − Egek, teljesen el vagy bűvölve – csóválta a fejét Lucy. – Egy csomó üzenetet küldtem, meg se nézted. Már vagy másfél óra eltelt.
    − Igazad van, teljesen megfeledkeztem a valóságról – nevettem zavartan. – Nem ülsz le egy kicsit?
Lucy a vászonra nézett, és elhúzta a száját. A Nem félünk a farkastól ment épp – nehéz darab, igazi színház- vagy irodalomőrültnek kell lenni ahhoz, hogy valakit lekössön.
    − Jó, oké, menjünk – hagytam rá. Végül is filmezni bármikor tudok.
    Feltápászkodtam, szobatársam pedig kérdés nélkül elvette a maradék kukoricámat.
    − Megyünk táncolni? – kérdeztem.
    − Még túl korán van, üres a tánctér – ellenkezett.
    A rögtönzött diszkó volt az egyetlen programpont, ami az iskola épületében kapott helyet, a központi aulában. Lucynak igaza volt, noha a buli már tartott egy ideje, a tánctér valószínűleg csak tíz körül kezdi majd vonzani a népet.
    −  Akkor mi legyen, elvezetsz engem Richard előadására?
  − Inkább nem – Lucy fanyalgott. – Valami énekes bigével lép fel, és nem tetszett, hogy milyen bizalmas pillantásokat váltanak.
    − Lehet mégis oda kéne mennem – fontolgattam. – Az is lehet, hogy csak belemagyarázod…
    − Nincs kedvem visszamenni, Bella – sóhajtott a szobatársam. – Inkább igyunk valamit.
    − Ez is egy megoldás.
    A legközelebbi italospulthoz menet kellemetlen érzés fogott el. Ismerős volt a pultos. És nem örültem neki.
    − Darren, szia, nézd, ki van itt – csilingelte Lucy, félresöpörve előbbi csalódottságát.
    A fiú félszegen elmosolyodott, és végigmért.
    − Csinos vagy ma este, Bella.
    − A smink Lucy érdeme – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
  − De a természetes ragyogás és szépség a sajátod, igaz, Darren? – mondta Lucy, én pedig összeszorított foggal kívántam, hogy hagyja már abba. Az unokatestvére is kínosan érezhette magát, mert válasz helyett csak érdeklődött, mit innánk.
    − Vodkát – vágtam rá, talán túl gyorsan.
    − Legyen két vodka, és mindkettőnknek egy újabb üveg sör – jelentette ki Lucy.
    − Ne fogjátok vissza magatokat – mosolygott Darren, miközben kitöltött egy-egy felest.
    Egy korttyal lehajtottam a vodkát, aztán lehunytam a szemem és mélyet lélegeztem. Nem jó fajta ital volt, kellemetlenül égetett. Ittam rá egy kis sört, de az italok keveredése csak még rosszabb volt. Az unokatestvérek közben beszélgetni kezdtek, szerencsére nem vették észre, milyen hülye fejeket vágok.
    − Te Bella, Darren azt mondja, van valahol egy jósnő is – mondta lelkesen Lucy.
    − Nagyszerű – hörögtem, még mindig undorodva a szám ízétől.
    − Ugye megkeressük?
    − Muszáj?
    − Ne már, sosem érdekelt, mit hallanál egy jósnőtől?
   − Soha – nem hittem az ilyesmiben, és nem most fogom elkezdeni, a kellemetlen sör-vodka kombóval a számban, egy kezdődő berúgástól kábán.
    − Hát, engem igen, és nem akarok egyedül menni, mert félek az átkaitól.
    − Jobb, ha mindkettőnket megátkoz?
    − Lányok, ne tulajdonítsatok ennek ekkora jelentőséget – nevetett Darren. – Megnézi a tenyereteket, kijelenti, hogy jobban kell vigyáznotok a pénzetekre és az egészségetekre, aztán valószínűleg megjósolja, hogy hamarosan egy nem mindennapi, vérpezsdítő románcban lesz részetek egy lovagias ifjúval.
    Az utóbbi ötletet ecsetelve egyenesen rám nézett, és kacsintott is, amitől Lucy még szélesebben vigyorgott, engem pedig még jobban elfogott a hányinger.
    − Na, jó, legyen, menjünk – adtam be a derekam. Ennél a helyzetnél kínosabb úgysem lehet.
    A jósnő sátra kicsi volt, kerek és régi. Anyaga eredetileg sárga-rózsaszín csíkos lehetett, de a színek már kifakultak, és egy réteg piszok szürkítette el őket. Egy nevető pár lépett ki a bejáraton, mikor odaértünk, és intettek, hogy szabad a pálya.
  Ahogy beléptem, a rosszullétem csak még erősebb lett. Olyan érzésem támadt, mintha fejbekólintottak volna valamivel – valószínűleg a furcsa illatú, tömény füstölő miatt. A jósnő egy kerek asztalka mögött ült, és teljesen azonosult a szerepével. Az ötvenes éveiben járhatott, és nem is próbálta leplezni ősz haját: a szürke, hullámos fürtjei a háta közepéig értek. Terebélyes asszony volt, hosszú, sötétkék ruhát viselt, szemhéját élénklila festék színezte. Gyűrűkkel borított ujjai között egy kártyapaklit kevergetett; körmei hosszúak és durvák voltak. Mintha egy jelmezbálról érkezett volna.
    − Üdvözlet, gyermekeim – köszöntött minket sejtelmes, mély hangon.
    − Kint megvárlak – fordultam Lucy-hoz, és választ sem várva elhagytam a sátrat.
    Odakint vettem pár mély levegőt, próbáltam kiszellőztetni a számat és friss oxigént juttatni az agyamba. A sörösüvegem szinte még tele volt, de inkább kidobtam egy közeli kukába. Ha Lucy végzett, megkérem, hogy keressünk egy mosdót, és iszok egy kis vizet. Legszívesebben lekuporodtam volna a fűbe, de féltem, hogy a ruhám foltos lesz. Így csak egyik lábamról a másikra álltam, várva, hogy szobatársam előkerüljön.
    Körülbelül negyed óra után Lucy mosolyogva lépett ki a sátorból.
    − Ez tök jó volt – mondta elégedetten. – Kedves hölgy, kártyát vetett nekem, és jót beszélgettünk. Okos dolgokat mondott.
    − Ja, biztos vagyok benne – horkantam fel.
    − És ragaszkodott hozzá, hogy küldjelek be téged is.
    − Arra várhat.
    − Azt mondta, tudja, hogy ellenkezni fogsz, de valamit el kell neked mondania, a te érdekedben – erősködött Lucy. Hitetlenkedve felnevettem.
    − Hát persze, hogy ezt mondta! Ne legyél már ilyen naiv, valamiből meg kell élnie… lehet, egykor ő is drámaszakos volt, hisz kész színészet, amit művel.
    − Ingyen csinálja – szobatársamon látszott, hogy nem fogja feladni. – Na, próbáld ki, semmi nem múlik ezen. Ezt is megtapasztalod, aztán legközelebb mondhatod, hogy tudod milyen és nem kérsz belőle.
    Újabb kifogásokat próbáltam találni, aztán arra jutottam, hogy felesleges. Ha ingyen van, végül is miért ne. Talán elhányom magam a füstölőtől, de akkor így kell a jósnőnek, minek hívott vissza.
Még egyszer teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, aztán beléptem a sátorba. A jósnő félretette a kártyapaklit, összekulcsolt kezekkel ült az asztalnál.
    − Örülök, hogy visszatértél.
    − Ja, én is – vetettem oda, és kelletlenül leültem vele szemben.
  − Különös érzésem van veled kapcsolatban, leányom, ezért nem engedhettelek el. Add csak a tenyered!
    Valami keserűt éreztem a nyelvemen – talán egy sor szarkasztikus megjegyzés, talán csak gyomorsav. Nem mondtam semmit, nem esett jól megszólalni, inkább csak odanyújtottam a tenyeremet, hogy essünk túl rajta. A banya keze hideg volt, de puha. Az asztalon álló lámpa felé fordította a tenyeremet, vizsgálta, olykor dünnyögött valamit, például:
    − Igen, ahogy sejtettem. Szegény pára.
    − Ez mennyi ideig szokott tartani? – kezdtem elveszíteni a türelmemet.
    A jósnő elengedte a kezemet, túl hirtelen, így az koppanva hullott az asztalra. Felszisszentem.
    − Adhatnék akár tanácsot is ahhoz, ami rád vár, de ha ennyire sietsz, csak a lényeget mondom el – sóhajtott.
    − Köszönöm – mondtam minden hála nélkül. – Éspedig?
  − Meg fogsz tenni harmincszor háromszázhatvanöt lépést hátrafelé. Harmincszor huszonnégy órát kapsz, hogy meggyógyítsd a sérült lovagot. Ha sikerrel jársz, kiértek az útvesztőből, ha a katona elesik, addig bolyongsz a labirintusban, míg vissza nem érsz oda, ahol most állsz.
    Lélegzetvisszafojtva hallgattam. Semmi értelme sem volt annak, amit mondott, de ha értettem volna, akkor sem hiszem el. Mégis, volt valami a jósnő mély hangjában, dallamos hanglejtésében, amitől a hideg futkosott a hátamon, és a levegő bennrekedt a tüdőmben. Mikor elhallgatott, pislogtam, a füstölő csípte a szemem – egy könnycsepp gördült le belőle. Gyorsan letöröltem, nehogy az asszony azt higgye, hatással volt rám.
    − Jól beszélt. Tart továbbképzést színészeknek? – kérdeztem. Ő csak a fejét csóválta.
    − Holnap azt fogod kívánni, bárcsak többet beszélgettél volna velem.
    − Ha maga mondja – vontam vállat. – Akkor ez ingyen volt, igaz?
    − Igaz. De ha legközelebb találkozunk, meghívhatnál valamire. És fogunk még találkozni, Belinda Amos, mert talán én vagyok az egyetlen, aki átlátja azt, ami rád vár.
    − Oké. Viszlát – köszöntem el, és csak futólag töprengtem el azon, honnan tudja a teljes nevemet.
    − Na, ugye, hogy nem is volt olyan rossz? – kérdezte Lucy.
    Megráztam a fejem, nem válaszképp, inkább azért, hogy valahogy helyrerázzam benne a dolgokat. Hiába értem ki a friss levegőre, már ez is kellemetlenül hatott. Szédültem, szúrt a szemem, borzalmas íz járta át a számat. A legközelebbi kukához rohantam, és hánytam. Lucy mögém lépett, és hátrasimította a hajamat.
    − Jesszus, bocs, hogy rábeszéltelek – mondta, és egy zsepit nyújtott felém, hogy megtöröljem a számat.
    − Ez nem az én estém – sóhajtottam. – Nem baj, ha kihagyom a táncot? Inkább le kellene dőlnöm.
    − Megértem, nincs gáz. Veled menjek?
    − Ne, te csak érezd jól magad. És vigyázz magadra! Ha bármi para van, írj.
    − Úgy lesz, de nyugi, nagylány vagyok – mosolygott. – Ha nem baj, most nem ölellek meg.
    − Nem baj – mondtam.
    Egymásra mosolyogtunk, aztán Lucy a tánctér felé indult, én pedig visszamentem a koliba. A fürdőben kiöblítettem a számat és fogat mostam, aztán ruhástul bemásztam az ágyba – nem törődve a rengeteg sminkkel, ami még az arcomon volt – és hamar elaludtam.