Sziasztok!
Január 30-a van, talán egy kicsit késő évnyitó posztot írni, de magamnak azt mondom, hogy ez még mindig január, az év első hónapja, szóval belefér. Főleg, hogy egész eddig a vizsgaidőszakot csapattam, ami technikailag még az előző év maradványa, és amíg az nincs lezárva, nem tudtam felszabadultan előretekinteni. Igazából most sem tudok, részben ezért is írom ezt a bejegyzést.
Anno a szeptemberről írtam, hogy számomra az még nem ősz, hanem egy átvezetés, és inkább fokozatos változás, mint gyors átlépés egyik évszakból a másikba. A januárral kapcsolatban is hasonló érzéseim vannak. Gimnazistaként csak simán nem fogtam fel az új év, tiszta lap mentalitást, hiszen a bioritmusomat teljesen az iskolaév határozta meg, mit nekem január, ha a tanév igazából csak zajlik tovább, ugyanazokkal a drámákkal és kihívásokkal és emberekkel. Aztán egyetemre mentem, ahol aztán ráéreztem erre. Talán a félévenként teljesen megváltozó órarend miatt, talán a sok diákmunka miatt, amiket az első években kb. évszakonként váltogattam, talán mert önálló életet élve máshogy érzékelem az időt, nem tudom, de az utóbbi években tényleg érzem, hogy minden januárban új fejezet kezdődik.
Csak épp nem egyik napról a másikra; én nem abban hiszek, hogy amilyen az év első napja, olyan lesz az egész év, hanem inkább azt vettem észre, hogy az első harmincegy nap egyvelege mutatja meg, mire számíthatok az elkövetkezőkben. Ilyenkor nem vések kőbe fogadalmakat, nem írok előre bakancslistát, nem kezdek életmódváltásba, helyette élek egyik napról (vizsgáról) a másikra, figyelem, milyen ingerek, tanulságok érnek és milyen érzések dolgoznak bennem. És az utóbbi évek alapján ezekből tényleg leszűrhetek valamit az eljövendő évre nézve.
Évösszegzést egyébként írtam szilveszterkor, csak úgy magamnak, mikor félórára félretettem a tanulnivalómat, amivel január 1-jén hajnali háromig szórakoztattam magam. Viszont úgy érzem most, az egyetemi félév végén időszerűbb az összegzés, és egyébként is szeretnék egy ilyet közzétenni a blogon, ahol, nos, nem pont úgy alakult a tavalyi aktivitásom, ahogy azt szerettem volna. Szóóval következzék egy őszinte, személyeskedős áttekintés.
2021-ben...
- egy percet sem voltam külföldön. Ez nálam nagy szó, a családom nagyon szeret utazni, évente legalább egyszer, de volt, hogy minden iskolai szünetben mentünk valahova. És mivel a szüleim a határon laknak, alkalmasint átugrunk Szlovákiába bevásárolni, vagy étterembe, nekem viszont ez is kimaradt tavaly. Szerintem ötéves korom óta az első ilyen év volt.
- átalakítottam a régi szobámat. Végre. A covid miatt rengeteg időt töltöttem a szüleimnél, de tavaly februárig nem gondoltam arra, hogy átalakítsam a kamaszkori szobámat. Kint voltak még az osztályképek, porfogók, hírességek képei, sarokban bedobozolt tankönyvek. Nem tudnám megmondani, mi tudatosodott bennem azon a februári hétvégén, amikor a korábbi ereklyéket bedobozoltam, leszedtem az osztályképeket és a posztereket, kiszelektáltam a fiókok tartalmát, és a tankönyvekkel együtt felvittem mindent a padlásra. Áprilisban visszajöttem Budapestre, "most már tényleg", és azóta ritkán járok haza, de ha ott vagyok, már nem egy kiforratlan kamasz barlangjában szállok meg, hanem egy rendezett, esztétikus szobában, ahol tényleg a helyemen érzem magam.
- átalakult a ruhatáram. Igen, ez jelent valamit. Egész tavalyig a szekrényeim (a szüleimnél és itt, Budapesten) tele voltak a gimis ruhatáram maradványaival, mivel a legtöbb jó állapotban volt, nem éreztem szükségét a váltásnak. Persze időről-időre vettem új darabokat, kezdtem tudatosabb lenni a színeket és stílusokat illetően, de még mindig az volt a jellemző, hogy csak megvettem ami épp tetszett, aztán alig hordtam, mert nem tudtam azonosulni vele. 2021 voltaképp egy elhúzódó gardrób-átalakítás volt, szintén februári kezdettel: kiszelektáltam a reménytelenül elnyűtt darabokat; megtöltöttem pár szatyrot azokkal, amik hordhatóak, de már nem előnyösek (surprise surprise, nem ugyanolyan a testem, mint tizenhét éves koromban) / soha nem is voltak azok, csak valamiért tetszettek / nem érzem bennük csinosnak magam. Miután a reményteleneket leadtam a H&M-ben, remélve, hogy tényleg újrahasznosítják, az életképeseket pedig eladományoztam/eladtam, vettem pár új darabot. Aztán ezt megismételtem minden évszakban, volt, hogy csak egy-egy darabot lecserélve. Decemberben az "ing-projekttel" zárult a nem is tudom már hány lépcsős gardrób reformom, ami az év egyik legkielégítőbb része volt számomra, már csak azért is, mert az új göncök 90%a second hand.
- végre szereztem egy komoly munkát. Miután szinte minden klasszikus diákmelóban kipróbáltam magam, úgy éreztem ideje irodai munka után nézni, hiszen alapvetően ilyesmit képzelek el a diploma utáni énem számára, így szerettem volna előre tapasztalatot szerezni ebben a világban (+ valamit, ami jól mutat az önéletrajzomban). Nem nagyon válogattam, annyi volt az elképzelés, hogy egy asztalnál ülve pötyögnék valamit egy laptopon, esetleg a nyelvtudásomat is bevetve. Pár hónap kilátástalanság után aztán megkaptam egy munkát, aminek korábban amúgy a létezéséről sem tudtam, nem épp lírai, ellenben monoton, mitöbb, szerves része a kapitalizmus lelketlen gépezetének. Ennek ellenére nagyon is megszerettem - a korábbi melóim után jó érzés, hogy csak hétköznap, emberi órákban kell dolgoznom, így az estéim, hétvégéim szabadok. Ráadásul a társaság is jó, kedvesek, ritkán tudok ilyen könnyen beilleszkedni egy új helyen.
- sem sikerült párkapcsolatra szert tennem. Hát, na.
- megéltem az "egyik legrosszabb rémálmom". Jó, ez enyhe túlzás, hisz semmi tragikus nem történt. Mégis, az egyik legutálatosabb dolog, amit el tudtam képzelni, az volt, hogy látnom kell egy (volt) szerelmemet valaki mással. Már a tudatát is nehezen viseltem el, ha valaki, akin én nem vagyok túl, előbb megtalálja boldogságot, mint én. Annak idején a volt barátom csak próbálkozott más lányoknál, mikor én még fel sem fogtam, hogy szétmentünk - már ez is nagyon megviselt, hát még ha össze is jött volna neki valaki. Az elmúlt években aztán akadt az életemben egy srác, akit különlegesebbnek tartottam, mint korábban bárkit. Azt hittem, kölcsönös a dolog. Plot twist, nem volt az. Én sokáig nem tudtam magamban tisztázni a dolgot, szerettem volna azt hinni, hogy csak ő nem volt elég érett egy komoly kapcsolatra, de talán egy nap majd... Nos, igen, a fiú aztán megérett egy komoly kapcsolatra, csak épp nem velem. Mikor a karantén miatt külön töltött idő után először megláttam, feléledtek bennem a "régi" érzések, hogy aztán pókerarccal kelljen fogadnom a hírt, hogy talált magának egy nőt, hamarosan össze is költöznek. Valamivel később a sokáig rettegett próbát is ki kellett állnom: elmenni egy buliba, ahol együtt láthattam ezt a fiút a nőjével (a hangulat kedvéért ráadásul egy korábbi szerencsétlen hódolóm is tiszteletét tette az eseményen). Át is adtam magam egy időre a szenvedésnek, jobb az ilyet megélni, én mindig készséggel dagonyázok az önsajnálatban, ha kell, nem az a típus vagyok, aki ezt elfojtja. Aztán... elmúlt a dolog. Nemrég szembejött egy kép a srácról, és csak az jutott eszembe róla, hogy mennyire nem vágyom már rá, nem is érdekel, éljen ahogy akar, semmi közöm hozzá. Jó itt tartani, de az idevezető út hosszú és rögös volt.
- egészséges étkezési rutint és testképet alakítottam ki. Ez volt még egy hosszú küzdelem, gondolom mindannyiunknak. De sok év után végre eljutottam arra a szintre, hogy nem azért edzek és eszek egészségesen, mert egy bizonyos számot akarok látni a mérlegen vagy a ruháim címkéin, hanem azért, hogy jól működjön a testem. Amit végre szépnek látok, akkor is, ha nem tökéletes, ha nem az én alakom az, amire minden lány vágyik, ha egyes életmódváltós posztokban az "előtte" képhez hasonlítok - ami, megjegyzem, hajmeresztő, hiszen teljesen egészséges súlyom, testzsír százalékom, BMI-m meg mittudom én mim van, csak épp lehetne még egy kicsivel kevesebb. Úgy veszem észre, az az elterjedt nézet, hogy ha egy lány 60 kiló felett van, 38-as vagy nagyobb ruhákat hord és mÉg a ComBja iS öSsZeÉr, már nem lehet jó nő. Szerintem meg de. Hogy kit mi tesz széppé, magabiztossá és vonzóvá, az sokkal több ennél, és akkor még a belső értékekről nem is beszéltünk. És végre úgy tudok erről beszélni, hogy tényleg elhiszem, amit mondok, és nem csak mantrázom, hogy megnyugtassam magam.
- két egyetemre jártam egyszerre. Jó ötletnek tűnt, na. És, habár még nem kaptam meg minden vizsgám értékelését, 20 tárgyból 17 már biztosan megvan, aminek azért örülök.
Ezeket a mérföldköveket tudom kiemelni 2021-ből. Elég ellentmondásos év volt számomra, nem szereztem sok élményt, bőven akadtak kihívások, szinte minden hónapra jutott egy mélypont, egy végső kétségbeesés, közben viszont annyi mindennek örültem, igazán kis dolgok villanyoztak fel. Ha 2021-re gondolok, az első jellemző, ami eszembe jut, a "varázslatos". Nem tudom pontosan megmondani, miért, de az volt. Egy indokoltabb kifejezés a "bebábozódás": nem sok inger ért, nem sok helyre mentem, de talán épp ezért képes voltam befelé figyelni, és fejlődni. A ruhatár-csere és a szobaátalakítás külsőségek, de én ezeken is azt látom, hogy 2021-ben nőttem ki végleg a kamaszkoromat (aminek papíron évekkel korábban véget ért) és érkeztem meg a (fiatal) felnőttkorba. A jellemfejlődésem persze ezzel nem teljes, de már egy új szakaszban folytatódik.
Hogy 2022-ben mire számítok, mit várok, azt nem kiabálom el. Azért remélem, jó lesz. Terveim vannak - végre utazni, lediplomázni, elolvasni bizonyos könyveket, többet járni moziba stb -, aztán majd meglátjuk. Az elmúlt két év után nem tennék határozott kijelentéseket a jövőre vonatkozóan, de nem is dobom a gyeplőt a lovak közé, mert úgy sem lehet élni. Látom magam előtt az utat, amin végig szeretnék menni, ha pedig az élet másfelé terelne, már nem esek annyira kétségbe, mint anno 2020-ban.
A blogra vonatkozó terveket viszont leírom, hisz elsősorban ezért vagyunk itt. Most már tényleg be fogom fejezni a Fordíts hátat a fénynek maradék fejezeteit, akkor is, ha ez minden, amit idén posztolni fogok. Azért remélem, hogy nem, bár elnézve az eddigi munkatempómat, és azt, hogy megint milyen félév áll előttem, nem merek sokat ígérni. De már eléggé túlérett bennem a sztori, két évvel ezelőtt kezdtem, és ahogy a fentiekből is látszik, már elég máshol tartok lélekben, mint akkor. De nem akarom befejezetlenül hagyni, vagy épp összecsapni az utolsó fejezeteket. Rá fogom szánni az időt és legjobb képességeim szerint megírom. Ha pedig sikerül a végére érnem, akkor egy másik történettel folytatódik a móka a blogon. De ez egyelőre odébb van.
Ezzel a bő lére eresztett, katyvaszos évösszegző-évnyitó izével szerettem volna tudatni mindenkivel, hogy itt vagyok, nem hagytam el a blogot, terveim vannak vele, csak épp időm nincs, mert nem is én lennék... De a szándék megvan, a többi meg majd kialakul. Még csatoltam ide egy dalt is, ami jól összefoglalja, milyen érzésekkel megyek bele 2022-be.
Örömökben és varázslatban gazdag új évet és további sikeres túlélést kívánok mindenkinek! <3