Új fejezetet minden hónapban posztolok. Nem biztos, hogy egy hónappal az előző fejezet után, lényeg, hogy minden naptári hónapra jut egy új rész.
Két fejezet között olykor agymenésekkel tartom életben a blogot.
És van, hogy még ilyesmire sincs időm, de előbb-utóbb mindig visszatérek :))

2021. szeptember 11.

Wake me up when september ends

 Sziasztok!
 Nem, nem iromány sajnos, csak becsekkolok, ha már a nyári ütemtervemet nem sikerült tartani. Nem csak az írásban csúsztam megy egyébként, tehát nemcsak a Fordíts hátat a fénynek befejezésével nem készültem el, hanem más terveimet sem vittem véghez, bár belegondolva ez így nemhogy nem mentség, csak még rosszabb. Kicsit rosszul érzem magam emiatt, bár ha arra gondolok, hogy volt egy leterhelő tanévem, és most lesz egy még durvább, nem tudom bánni azt, hogy a nyarat lazábban vettem.
 A következő tíz hónap ugyanis... hát, kicsit nehéznek ígérkezik. Megkísérelem befejezni a BA képzésemet (reménykedjünk, hogy a szakdogaírást nem fogom úgy halogatni, mint a történetírás :'), közben elkezdtem a jogász képzést levelezőn, mindemellett pedig még dolgozok is, és megpróbálok legalább babalépésekben előrehaladni a nyelvtanulással is. Miközben azért alszom is valamennyit. Talán. Túlvállaltam magam? Lehet. Az elmúlt héten jó pár kört lefutottam, szerveztem előre az életemet, és már az is lefárasztott, hogy a következő hónapi beosztásomat összeraktam. Mindennel együtt egyelőre úgy gondolom, nem lehetetlen amire vállalkozok, csak jó ütemterv kell, amit aztán be is tartok. Aztán hétfőn belecsapunk a lecsóba, és meglátjuk. Egyelőre türelmes vagyok magammal, ebben a hónapban csak ki akarom tapasztalni, hogyan működik ez a mókuskerék, hogyan tudom felszínen tartani magam.
 Jelenleg legjobban a kiégéstől félek, és attól, hogy már októberre egy elviselhetetlen hárpia leszek. De ezen a ponton késő bármit visszavonni, meghátrálni, és igazából nem is szeretnék. A jog érdekel, a maradék BA-s tárgyaim is, valószínűleg a szakdogámhoz is sikerül megnyerni egy jó témát, a munkámat is szeretem (az eddigiek közül ez a kedvencem). Most már csak azt remélem, hogy elég erős leszek mindehhez. 
 És akkor ott van az írás. Amit amúgy úúúgy szeretnék. Nekiülni, csinálni. Leírni végre ennek a történetnek a végét, egésszé tenni. Leírni más dolgokat, történetté formálni élményeket, amiket szerintem csak így fogok tudni elengedni. Csak közben elmennek velem a napok, elfárasztanak a kötelezettségeim, amikkel működésben tartom az életemet, és nem marad energiám arra, amivel csak hobbiként foglalkozom, legyen bármilyen fontos is számomra. Azért meg fogom próbálni, és majd jelentkezem. Csak nem tudom, mikor.
 Hoztam pár őszi képet a hangulat kedvéért, de igazából a hangulat még nincs meg. Szeretem ezt az évszakot, vártam már, de ami most van, az... szeptember. Már nem nyár, még nem ősz, átmenet az átmeneti évszakba. Na nem mintha bánnám. Jelenleg inkább örülök, hogy nem egyik napról a másikra változik meg minden, hanem fokozatosan, időt hagyva az alkalmazkodásra.
Kitartást mindenkinek ahhoz, amihez kell, és sikeres tanévet azoknak, akiket érint! <3

2021. augusztus 21.

10. fejezet - Exile

 Sziasztok! Nos, valamivel több, mint egy hónappal azután, hogy azt mondtam, mindjárt jövök, már itt is vagyok. Éljen. Ahogy akkor is írtam, teljesen kimerülten vágtam neki a nyári szünetnek, és sajna menet közben is akadtak dolgok, amik még jobban leszívtak lelkileg. Sok mindenre nem tudtam rávenni magam úgy, ahogy szerettem volna, ilyen volt az írás is. Ebben az a szép, hogy igazából írás közben érzem a legjobban magam, valahogy úgy, mint hal a vízben, ilyenkor minden más hülyeség jelentéktelennek tűnik, semmi nem tud fájni. Csak valamiért mégis nehéz hozzáfogni. Anyway, sikerült, elkészültem egy újabb fejezettel, és próbálom nem túl sokáig húzni a folytatást sem. Jó olvasást!



– Szóval ez az a csaj, akire majdnem ráment a legutóbbi turnétok? – Kat megrökönyödve faggatta Christ.

Miután megállapodtunk abban, hogy igazából nem is vagyunk éhesek, a különterem helyett egyenesen egy közeli bárba mentünk, és italokat rendeltünk. Próbáltunk felszínesebb témákról beszélgetni, kényszeredetten hülyéskedtünk, de az első kör pia után Katen úrrá lett a kíváncsisága.

– Igen, ő az – csóválta a fejét Lauren.

– El kell ismernem, sok jó számunkat ihlette – vont vállat Chris. – De igazából nem ért annyit.

– Azok a számok igazából nem is róla szólnak, hanem arról, akinek Ash látni akarta őt – mondta Lauren.

Csak fél füllel hallgattam őket. Már éreztem a tequila hatását, bár sajnos nem javított a hangulatomon, inkább eltompította a külvilágot, hogy a gondolataim még hangosabbnak tűnjenek.

Tulajdonképp eddig nem fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék valamit Ashtől. Igen, helyesnek találtam. És lenyűgözött, mint zenész. Jól éreztem magam a közelében, szerettem beszélgetni vele, mert hozzám hasonló embernek ismertem meg. Ha sokszor zavarban is voltam mellette, vele lenni mindig felemelő érzés volt. Éreztem, hogy többet szeretnék lenni a társaságában, de nem tudatosodott bennem, hogy ennyire vágyom rá. Csak most, mikor láttam őt elsétálni egy másik nővel. Hát persze.

– Szerintem kizárt, hogy újra összejönnek – jelentette ki Chris.

– Egyetértek – Lauren hevesen bólogatott. – Ash okosabb ennél.

– Akkor miért is tölti vele az estét? – szúrtam közbe. – Különben is, a menyasszonya volt, nem? Feleségül akarta venni.

– Mielőtt kiderült, hogy egy utolsó lotyó…

– De tény, hogy valamikor annyira szerette, hogy vele akarta leélni az életét – vitatkoztam. – Az ilyesmi nem múlik csak úgy el. Lehet, hogy Ash igazából reménykedett abban, hogy Marie észhez tér…

– Szerintem Ash készen állt arra, hogy továbblépjen, mikor Marie visszajött megkavarni a szart – morogta Lauren, majd válaszra sem várva úgy döntött, témát vált. – Ti mit isztok? Ideje volna egy következő körnek.

– Én inkább visszamegyek a szállodába – sóhajtottam fel.

– Sky, ne csináld már – mondta Chris.

Én viszont már talpon voltam, és készültem belebújni a kabátomban, mikor Kat megragadta a karomat, és félrehúzott.

– Már ne is haragudj, de ezt nem hagyhatom – jelentette ki.

– Engedj el, Kat – kértem.

– Miért? Hogy az első koncerted estéjén egyedül bőgj a szobádban?

– Ha gondolod, tarts velem, sírhatunk együtt is.

– Kösz, de nem – horkant fel. – Én ma este ünnepelni akarok, mert a legjobb barátnőm óriási lépést tett a legnagyobb álma felé. Ez talán máris kiment a fejedből?

Lesütöttem a szemem, mélyeket lélegeztem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Felidéztem a pár órával ezelőtti pillanatokat, mikor a színpadon álltam, énekeltem a dalaimat a közönségnek, akiknek ráadásul még tetszett is, amit hallottak. Korábban meggyőződésem volt, hogy ha ezt elérem, tökéletesen boldog leszek. Most viszont leginkább össze voltam zavarodva.

– Bírom Asht, de ha visszamegy ahhoz a nőhöz, aki már egyszer úgy elbánt vele, akkor nem ér annyit, mint hittem – mondta Katherine.

– Nem legyél ilyen szigorú – suttogtam.

– Sajnálom – vont vállat. – Csak nem értem, miért beszélünk még mindig erről a te nagy estéden.

– Igazából én sem értem teljesen – ráztam a fejem.

– Akkor inkább maradj, és csináljunk valamit, aminek több értelme van.

– Például?

– Úgy láttam, a szomszéd teremben van karaoke – kacsintott rám. – Szeretném, ha most te hallgatnád meg, ahogy éneklek.

Elnevettem magam. Hallottam már Katet énekelni – minden ilyen alkalom elég emlékezetes volt, bár egész más módon, mint mondjuk Ash fellépése.

– Tudod te, mivel győzhetsz meg – mosolyogtam rá.

– Naná, hogy tudom – vigyorgott ő is. – De előtte igyunk, veled ellentétben nekem józanon ez nem megy.

~~

Végül nem bántam meg, hogy a koncert estéjén maradtam ünnepelni a többiekkel. Noha Asht nem tudtam kiverni a fejemből, Kat és a többiek mindent megtettek, hogy jó hangulatban teljen az éjszaka. A karaokeból inkább kimaradtam, pihentettem a hangomat, beértem azzal, hogy a barátaimat bíztatom – ők minden kör itallal egyre bátrabbak lettek.

De ha az ünneplés jól is sikerült, a valóságtól nem lehetett örökre elfordulni. Túl voltam a várva várt koncerten, és most vissza kellett rázódnom a gimis hétköznapokban. Megírni házikat, felkészülni dolgozatokra, bejárni órákra, aztán hazamenni, és folytatni a tanulást. Csodával határos módon anya megengedett nekem egy fellépést, de úgy éreztem, itt az ideje, hogy most én tegyek eleget az ő elvárásainak. Ki nem mondott egyezségnek tűnt, hogy a következő hetekben a „kevesebb zene, több bezárkózva tanulás” rendszert kell követnem.

Noha ugyanúgy folytattam az életemet, mit a koncert előtt, ez többé nem ugyanaz az élet volt. Az iskolában megint az játszódott le, mint a Black No. 1-nal közös afterparty után: sok új „barátra” tettem szert. Hirtelen mindenki beszélgetni akart velem, az iskolatársaim úgy szólítottak meg a folyosón, mintha mindig is ismertük volna egymást.

– Helló, Sky – szegődött mellém egy évfolyamtársam a koncertet követő héten.

– Szia… - köszöntem vissza, indokolatlan zavart érezve, amiért én nem tudom a lány nevét.

– Nora – mutatkozott be. – Láttam pár felvételt a fellépésedről, és imádtam! Várhatóak hivatalos videók is?

– Sajna szerintem nem volt profi videósunk – feleltem.

– Nagy kár – sóhajtott. – A dalaidnak van stúdióváltozata is?

– Nem, az sincs – sütöttem le a szemem. Nem is a faggatózás hozott zavarba, hanem az, hogy milyen bénának tűnhettem a válaszaim alapján. Nora lelkesedése viszont rácáfolt a bizonytalanságomra.

– Úgy érted, még nincs – kacsintott rám. – Van Instád? Bekövetlek, aztán posztold, ha lesz valami újdonság!

Azzal Nora ott is hagyott, épp olyan hirtelen, ahogy csatlakozott hozzám. A következő napokban azonban tucatnyi ehhez hasonló beszélgetésen estem át, kíváncsiskodó fiúk és lányok kerestek meg a szünetekben, vagy ültek kérdés nélkül az asztalunkhoz ebédszünetben. A zavarom minden alkalommal enyhült. Ha fura is volt a korábbi láthatatlanság után az érdeklődés középpontjában lenni, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a társaságot. Mindig is szerettem zenéről beszélgetni, csak épp eddig nem volt kivel. Akik azért jöttek oda hozzám, hogy a dalaimról és a terveimről faggassanak, azokat sosem küldtem el – voltak azonban, akiknek nem örültem annyira.

Ilyen volt például Cassy Creed. Cassy tipikus „menő csaj” volt, előkelő helyet foglalt el a gimnáziumi hierarchiában és a helybéli fiúk (és talán egyes lányok) fantáziájában is. És a pénteki ebédszünetben történetesen úgy döntött, hogy a mi asztalunkat fogja beragyogni dicsfényével.

– Szabad ez a hely? – vigyorgott Katre és rám, majd válaszra sem várva leült.

– Sky, mindent el kell mesélned – jelentette ki.

– Miről is? – kérdeztem vonakodva, majd magamba lapátoltam egy nagy falat tésztát, hogy egy darabig ne kelljen válaszolnom Cassynek, bármit kérdezzen is.

– Miről, miről – forgatta a szemét. – Hát a szexisten rocksztárokról, akik között forogsz.

Kat kezében megállt a villa, de egyelőre inkább csendben maradt.

– Cassy, nem egészen arról van szó, amire gondolsz – mondtam. Ezt mintha meg sem hallotta volna.

– Ash is megvolt, vagy csak Adam? – faggatózott tovább. Én pedig hátrahőköltem.

– Egyáltalán nem gondolsz arra, hogy nem akar erről beszélni veled? – mordult rá Kat. Cassy unottan mérte őt végig, mintha csak most venné észre, hogy itt van.

– Nem hozzád szóltam – vetette oda Katherine-nek.

– Eredetileg mi sem szóltunk hozzád, ehhez képest még mindig itt vagy – vágtam vissza. Az arcom égett, de nem azért, mert zavarban voltam. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire dühös.

– Mi a baj azzal, ha valaki trécselne egy kicsit? – Cassy ártatlanul meredt rám.

– Például, hogy eddig köszönőviszonyban sem voltunk, erre most idejössz faggatózni a magánéletemről.

– Ezelőtt nem faggatóztam, mert olyasvalakinek tűntél, akinek nincs élete.

Ha bunkóság volt is, az elmúlt percek jópofizása és furcsa közvetlensége után szinte jól esett, hogy valami őszintét hallok Cassytől. Ettől pedig egyszerre olyan groteszknek tűnt az egyébként is hülye helyzet, hogy elnevettem magam. Cassy úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, és Kat is értetlenül vonta össze a szemöldökét. Ettől csak még inkább nevethetnékem támadt.

– Szivi, nem ülsz oda hozzánk? – egy fiú állt meg az asztalunk mellett, és megsimogatta Cassy hátát. Én még mindig a röhögést próbáltam visszafojtani, úgyhogy először rá sem néztem a jövevényre.

– Kösz, hogy kimentesz, Charlie – sóhajtott Cassy. Olyan mély megvetéssel nézett ránk, hogy biztos voltam benne, csak rájátszik az érzéseire. Kizárt, hogy ennyire érdekeljük őt Kattel.

Csak ekkor vettem észre, ki a „megmentője”. Charlie volt az, Katherine Charlie-ja, legalábbis én eddig így gondoltam rá. Úgy tűnt, a Valentin-napi randi után elhalt a dolog, Katből viszont nem sokat tudtam kiszedni a történtekről. Óvatosan ránéztem, de nem tűnt úgy, hogy zavarban lenne. Sőt, mintha most ő próbálta volna elfojtani a nevetését. Charlie kerülte a pillantását, a lábával dobolt, türelmetlenül várva, hogy a barátnője feltápászkodjon végre. Mikor felállva Cassy teljes természetességgel Charlie vállára dobta a táskáját és a kezébe nyomta a tálcáját, Katből kirobbant a nevetés, és én sem álltam meg, hogy csatlakozzak hozzá.

– Mindkettő idióta – forgatta a szemét Cassy, majd Charlie-val a nyomában elvonult.

Mikor abba bírtuk hagyni a röhögést, kicsit megkomolyodva Kathez fordultam.

– Micsoda ribanc – jegyeztem meg.

– Egy hímringyó – helyeselt.

– Én igazából Cassyre mondtam – pontosítottam. – Miatta nem jöttetek össze Charlie-val? Lecsapta a kezedről?

– Kicsit sértő, hogy így alábecsülöd a vonzerőmet – barátnőm tettetett sértettséggel emelte az égre a tekintetét. Ez a gesztus Cassy előbbi modorára emlékeztetett, és majdnem megint nevetni kezdtem.

– De akkor mi történt? – kérdeztem. Kat válasz helyett elővette a telefonját, a képernyőben nézegette, elkenődött-e a sminkje.

– Katherine, fél évvel ezelőtt meg voltál őrülve ezért a fiúért – emlékeztettem. – Aztán végre elmentetek randizni, és ezzel valahogy vége lett mindennek, de még csak meg sem magyaráztad, miért.

– Mert olyan hülyeség volt az egész, hogy nem is volt kedvem beszélni róla – Kat végre eltette a telefonját.

– Lécci, most már annyira kíváncsi vagyok – nyaggattam.

– A helyzet az, hogy én dobtam őt – közölte Katherine. Várakozva néztem rá, nem gondolhatta, hogy ezt magyarázat nélkül is megértem. – Hónapokon át nem tudta eldönteni, mit akar tőlem, flörtölt velem, néha írt, néha nem, emlékszel. Aztán volt az a bizonyos afterpartynk.

– És annak mi köze Charlie-hoz?

– Épp ez az, ideális esetben semmi köze a kettőnek egymáshoz – Kat fáradtan megrázta a fejét. – Kiderült, hogy iszonyat felszínes a srác. Hallotta, hogy együtt buliztam a Black No. 1-nal, és ettől valahogy vonzóbb lettem a számára. Izgalmasnak találta, hogy megszerezhet egy olyan lányt, akinek korábban rocksztárokkal is volt dolga.

– Seggfej – horkantam fel. Erre nem gondoltam volna.

– Az ám.

– De erre hogy jöttél rá? Mi volt a randin?

– Tudod, előtte elmentünk kajálni, beszélgettünk – magyarázta Kat. – De ő csak a buliról meg a bandáról érdeklődött, mintha ez lett volna az egyetlen érdekes dolog velem kapcsolatban. Na meg kérdezgette, hogy korábban is kavartam-e rocksztárokkal.

– És mit mondtál neki?

– Kiábrándítottam, hogy igazából sem most, sem korábban nem „kavartam” rocksztárokkal. Aztán mikor leesett, hogy csak ezért hívott el, elküldtem a fenébe, és egyedül mentem moziba.

Büszkén elmosolyodtam, tetszett, hogy Katherine-nek ennyi tartása volt. Ugyanakkor kicsit sajnáltam is, hogy ilyen helyzetbe keveredett.

– És téged nem bántott ez az egész? – kérdeztem óvatosan.

– Talán egy kicsit – barátnőm vállat vont. – De nem volt olyan komoly a dolog, és eléggé kiábrándított Charlie viselkedése.

Nem firtattam tovább a témát, úgy vettem észre, Kat nem tud és nem is akar többet hozzáfűzni. A hirtelen beállt csendet is ő törte meg, másra terelve a szót, mielőtt bármit kérdezhettem volna.

~~

Aznap bementem a zeneiskolába. Péntek volt, suli után mégis egyenesen hazamentem tanulni. Délután öt körül viszont úgy döntöttem, megérdemlek egy kis lazítást. Az idő már egész tavaszias volt, az út felét gyalog tettem meg, séta közben egy új dal kezdeményét dúdolgatva.

A termemben rögtön a zongorához ültem. Dalszöveg-ötletem még nem volt, egyelőre a dallamot próbáltam formába önteni. Mikor közeledő lépteket hallottam, az ujjaim megálltak a billentyűkön. Csak nem…

– Helló, babám!

Nem. Nem Ash volt az.

– Te mit keresel itt? – sötét pillantást küldtem az ajtóban álló Adam felé.

– Talán ki vagyok tiltva? – vagy a tekintetem nem volt elég szúrós, vagy csak Adam képén volt túl vastag a bőr.

– Hát, ha rajtam múlna…

– De miért, Sky – Adam besétált a terembe, én pedig késztetést éreztem, hogy ráfújjak, mint egy macska. – Hisz olyan jó pillanataink voltak együtt.

Elképedve nevettem fel. Mekkora barom, hihetetlen, hogy egy percig is bedőltem neki.

– Ja, abban biztos vagyok, hogy te végig nagyon jól szórakoztál.

– Hát, ami azt illeti…

– Miért nem hagysz békén? – csattantam fel.

– Jaj, ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire mély nyomot hagytam benned – vágott vissza Adam gúnyosan. – Olyan hamar átnyargaltál Ash-hez, feltételeztem, hogy nem sokat keseregtél miattam.

– Képzelem, ez mennyire felkavart.

– Te csak ne képzelődj – Adam egy pillanatra elfintorodott, majd úgy tűnt, uralkodni próbál a vonásain. – Tulajdonképp pont miatta vagyok most itt.

– Miatta? – a dühömet értetlenség váltotta fel.

– Gondolom alaposan megvigasztalt, miután én úgy felzaklattalak – Adam még közelebb jött hozzám, és a zongorának támaszkodott. – De ki vigasztal téged most, mikor ő állt tovább?

Olyan érzésem támadt, mintha pofon vágtak volna. Szerencsére hamar kapcsoltam, Adam valószínűleg nem vett észre rajtam semmit. Mintha valaha is érdekelték volna az érzéseim.

– Miért lenne szükségem vigasztalásra? – kérdeztem vissza.

Igyekeztem őszintén értetlennek tűnni, de nem voltam elégedett a hangommal. Anya és Kat ezen már átlátott volna. Úgy tűnt azonban, hogy Adamet át tudtam verni. Oldalra billentette a fejét, összevont szemöldökkel tanulmányozta az arcom, és elgondolkozott, mielőtt felelt.

– Ne mondd, hogy nem zavar, hogy Ash végül nem téged választott.

Ezt nem hagyhattam annyiban, viszont egyetlen frappáns válasz sem jött a nyelvemre. Csak annyit tehettem, hogy álltam Adam pillantását.

– Közös próbák, koncert… ne mondd, hogy nem reménykedtél semmiben – Adam bizonyára úgy gondolta, hogy épp megforgatja a kést a szívemben. Ez így is volt, de nem akartam, hogy tudja.

– Reménykedtem abban, hogy végre elkezdhetem a zenei karrieremet – bólintottam, kicsit összeszedve magam. – És ez be is jött.

– Ne mondd, talán már fel is ajánlottak egy szerződést? – kérdezte Adam. Erre nem voltam felkészülve, sikerült is elbizonytalanítania. Diadalmasan elmosolyodott, majd leereszkedően folytatta. – Végül is nem baj, ha nem. De megértelek, ezen a szinten az is nagy lépésnek tűnhet, ha pengetsz pár számot egy befutott alak fellépése előtt. Rég volt már ez az időszak, el is felejtettem, milyen érzés.

– Igen, tényleg, én még csak egy kezdő kis zenész vagyok – hagytam rá. – Sokat kell még fejlődnöm, amíg akkora géniusz leszek, mint te. Talán jobb is lenne, ha kivonulnál a nagy arcoddal az én szerény kis próbatermemből, és hagynál gyakorolni.

Nem kellett soká győzködnöm, Adam már elmondta, amit akart. Csak egy vállrándítással reagálta le, amit mondtam, aztán elsétált. Felálltam, és becsaptam utána az ajtót, talán hangosabban, mint kellett volna. A zongorához visszaülve görcsösen kalapálni kezdtem a billentyűkön, nem sok örömöt lelve a játékban. Inkább abbahagytam, és a füzetembe kezdtem firkálni. Az érdemi munkámnak erre a napra már vége volt.

~~

Nem kellett volna hagynom, hogy Adam ennyire feldúljon. Ha elkeseredek, akkor ő nyert. Ezt egyáltalán nem akartam, a beszélgetésünk azonban olyan tüskét hagyott bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Úgy éreztem, jól sikerült a koncert, de tény, hogy nemhogy egy lemezkiadó, de még Lauren sem keresett a fellépés napja óta. Ash pedig valószínűleg Marie-val volt elfoglalva.

A rákövetkező napokban annyira rossz érzés fogott el, ha a zenémre gondoltam, hogy úgy éreztem, soha többet nem megyek be a próbatermembe. Igyekeztem csak a tanulásra összpontosítani, miközben olyan rosszkedvű voltam, hogy még Kat és anya is alig tudtak szóba állni velem.

Néhány nap befelé fordulás után azonban kezdtek megváltozni a dolgok. Biológiaórán csak úgy eszembe jutott a dallam, amin pénteken kezdtem dolgozni, és nehezen álltam meg, hogy ne kezdjem el hangosan dúdolni. Mélázni kezdtem rajta, és azon, honnan jöhetett, mi inspirálta. A benyomások, gondolatfoszlányok mondatokká álltak össze, amiket a füzetem margójára írtam le. Mikor mindent lejegyeztem, átfutottam az egyelőre összefüggéstelen sorokat, és azon gondolkoztam, hogyan alakíthatnám mindezt dalszöveggé. Teljesen elfelejtettem, hogy épp biológián ülök, de szerencsére a tanár nem szólított fel. Csak a csengő zökkentett ki a munkából.

A következő órák alatt is belefeledkeztem a dalba, és éreztem, hogy az elmúlt napok frusztrációja elpárolog. Ebédszünetre újra jókedvű voltam. Épp arra készültem, hogy Katnek is mesélek az új ötletről, vagy bármiről, ha már olyan lehetetlenül viselkedtem korábban, mikor megzörrent a telefon a táskámban.

Értetlenül kotortam elő a mobilt. Engem általában csak anya szokott hívni, de suliidőben ő is csak vészhelyzet esetén. Mielőtt elgondolkozhattam volna azon, mi baj történt, megláttam a nevet a képernyőn, és még jobban megdöbbentem.

– Szia Ash, mi újság? – hiába próbáltam lazának tűnni, a hangom ideges cincogásként tört elő.

– Csak eltűnődtem, gyakoroltál-e valamikor a koncert óta – az az érzésem támadt, hogy Ash is csak próbál lazának tűnni, de az ő szavaiból zavar helyett valami leplezett mélabú hallatszott. Habár belegondolva ő mindig ezt a benyomást keltette.

– Egyszer voltam a próbálni, múlt héten.

– Nos, az nem valami sok.

– Tényleg nem – értettem egyet.

A vonal végén csend volt, én pedig agyalni kezdtem, mit mondhatnék. Nem ez volt életem legtartalmasabb beszélgetése, de nem akartam, hogy véget érjen. Végül Ash szólalt meg előbb.

– Nem lenne kedved próbálni ma délután? Persze csak ha nem kell sokat tanulnod holnapra.

– Azt hiszem ráérek – vágtam rá rögtön. Nem tudtam volna megmondani, mennyit kellene tanulnom másnapra, de nem is tűnt fontosnak.

– Akkor öt körül a zeneiskolában?

– Okés. Tudod mit, találkozzunk az én termemben – hamarabb mondtam ki, mint hogy végiggondoltam volna, de nem bántam meg. Éreztem, ha valaki értékelni fogja az új számomat, az Ash lesz.

A nap további része csigalassúsággal telt. Alig vártam, hogy végre lejátszhassam a dalt, és persze, hogy találkozhassak Ash-sel. Most azt sem bántam, hogy barátnője van. Egyszerűen felvillanyozott a gondolat, hogy találkozunk, és hogy neki mutathatom majd meg először az új számomat. Az ismerőseim közt ő volt az egyedüli, aki úgy viszonyult a zenéhez, ahogy én. Ha az érzéseimet nem is viszonozza, beszélgetni és zenélni akkor is öröm vele.

Már öt előtt a zeneiskolában voltam, nekiálltam gyakorolni a dalt, hogy Ash ne a teljesen nyers változatot ismerje meg.

– És én még azt hittem, túl korán fogok érkezni – jegyezte meg, mikor pontban ötkor belépett a terembe.

Összerezzentem, épp akkor értem a dal végére, és fel sem tűnt, hogy közeledik.

– Mindig mindenki olyan váratlanul ront be ide – nyögtem fel.

– Csak a magam nevében beszélhetek, de én még kopogni is szoktam – mosolyodott el Ash. - Igazából arról van szó, hogy teljesen belefeledkezel a játékba, és kizárod a külvilágot.

– Így lenne? – én is elmosolyodtam, hisz ezzel nem tudtam vitatkozni.

Ash ezúttal is az ablakpárkányon foglalt helyet.

– Ez egy új dal? – tudakolta.

– Igen – bólintottam. Örültem, hogy rögtön erre terelődik a beszélgetés. – Ezért is mondtam, hogy itt találkozzunk. Ez egy kiforratlan darab, és érdekelne a véleményed.

– Hallhatnám elölről?

– Persze.

A rövid gyakorlás nem volt hiábavaló, ezúttal nem is volt feltűnő, hogy csak ma írtam. Kifejezetten elégedett voltam magammal, pláne mikor megláttam, hogy Ash-nek is tetszett a zene. Halványan mosolygott, de a tekintete inkább szomorúnak tűnt. Ezt nem vettem magamra, hanem a dal sikerének tudtam be – elvégre ezúttal egy szomorú számot írtam.

– Az a gondom, hogy még csonkának érzem – vallottam be.

– Úgy érzem, tudnék ezen segíteni – Ashnek felcsillant a szeme. – Leírtad valahová a szöveget?

Zavartan felnevettem, aztán elővettem a biológiafüzetemet. Ash először összevont szemöldökkel meredt a jegyzetek mellé keveredő versszakokra, de nem szólt semmit. Elolvasta, felnézett, én pedig megértettem, hogy valószínűleg tollat keres.

– Ebbe írhatsz, ha szeretnél – odaadtam neki zongorán lévő dalszöveges füzetemet a tollal.

Ash biccentett, aztán gyorsan írni kezdett.

– Közben lejátszhatnád még egyszer a kíséretet, az segítene – kérte.

Jó darabig nem szóltunk, Ash körmölt, én zongoráztam. Semmihez sem fogható nyugalom járt át, az volt az érzésem, hogy teljes a világ rendje. Játszottam a dalt, végeérhetetlenül, amint a végére értem, kezdtem elölről. A toll sercegett a papíron, olykor megállt, máskor mintha kisatírozott volna valamit, majd dolgozott tovább. Fél óra, talán egy egész is eltelt így.

– Nos, én leírtam mindent, amit akartam – törte meg a csendet Ash. – Remélem nem rondítottam bele az ötletedbe.

Elolvastam a kiegészített dalszöveget, és a szívem elszorult. Ash jó munkát végzett. Sikerült felvennie a szöveg fonalát, az általa írt részek nem ütöttek el attól, amit én találtam ki. A szomorú kis dal teljessé vált, úgy, hogy majdnem megkönnyeztem.

– Van kedved énekelni a saját részeidet? – kérdeztem.

– Jó, miért ne – úgy tűnt, Ash már várta, hogy felajánljam ezt. – Emlékszel, én egyébként is akartam már veled egy közös dalt.

– Emlékszem – mosolyogtam. Aztán újra belenéztem a füzetbe, és gondolkoztam egy kicsit. – Bár az igazság az, hogy szerintem cserélhetnénk pár versszakot. Mármint én szívesebben énekelném ezeket a sorokat, cserébe viszont megkaphatnád ezeket…

Tanácskoztunk pár percig, aztán úgy döntöttünk, legjobb, ha meghallgatjuk, hogyan működik a dal a jelenlegi felosztással. Elpróbáltuk egyszer, majd miután az utolsó hangokat is leütöttem, akaratlanul is elhúztam a szám. Ashre néztem, ő elgondolkozva harapott az alsó ajkába.

– Szerinted sem oké, igaz? – kérdezte.

– Nem, valami nem stimmel.

Újra elosztottuk a sorokat. Újra elpróbáltuk. Még mindig nem volt az igazi. Lefutottuk párszor ezeket a köröket, míg a torkom teljesen ki nem száradt. Nagyot kortyoltam az ásványvizes flakonomból, majd odanyújtottam Ashnek, aki hálásan biccentett.

– Szerintem már túlgondoltuk – sóhajtott fel.

– Lehetséges – tűnődtem. Aztán eszembe jutott valami, és elvigyorodtam.

– Mire gondolsz? – Ash gyanakodva nézett rám.

– Fussunk neki az eggyel ezelőtti felosztásnak – mondtam.

Elkezdtem játszani, Ash pedig énekelni kezdte a saját versszakait. Majd én a sajátomat. Mikor azonban megint ő jött, nem hallgattam el, becsatlakoztam az ő soraihoz. Először meglepetten nézett rám, de nem esett ki a ritmusból. A dal nagy részét együtt énekeltük el, hol ugyanazzal a szöveggel, hol a másik soraira reagálva. Mikor a végére értünk, egy pillanatig egyikünk sem tudott megszólalni.

– Hát ez… így már jó lesz – bökte ki Ash.

– Szerintem is – bólintottam. – Lejátsszuk még egyszer?

– Mindenképp – Ash olyan szélesen mosolygott rám, mint még soha. Visszamosolyogtam; rég éreztem ehhez fogható örömöt. Nem egyszerű vidámság volt ez, hanem az elégedettségnek, büszkeségnek, örömnek és nyugalomnak a keveréke. Erre szokták azt mondani, hogy teljes az ember lelki békéje?

Nem elemezgettem sokáig az érzéseimet, arra pedig gondolni sem akartam, mégis mi járhat Ash fejében, szívében. Tudtam, az agyalás könnyen elronthatná a kedvemet. Inkább csak zongoráztam, énekeltem, énekeltünk, mintha a dalunkon kívül nem lett volna semmi más a világon.

2021. július 12.

Mindjárt jövök

 Sziasztok!

Remélem szépen telik a nyaratok, mindenki regenerálódik az év első fele után és erőt gyűjt ahhoz, amit 2021 még tartogat, bármi is legyen az. Én legalábbis ezt teszem, mármint próbálkozok. 

Miután elküzdöttem magam június végéig (nem szeretnék amúgy panaszkodni, sok jó dolog is történt ezekben a hónapokban, a nehézségek közepette sok szép emléket is sikerült gyűjtenem), szóval miután véget ért a vizsgaidőszak, egyetlen elhatározás kristályosodott ki előttem a nyarat illetően: mégpedig az, hogy ebben a két hónapban nem vagyok hajlandó megerőltetni magamat. Viszont a teljes eltunyulást is szeretném elkerülni, akad is pár kötelezettség, amihez tarthatom magam.

Az egyik ilyen ez a blog, amihez illene már visszatérnem, elővenni a Fordíts hátat a fénynek megkezdett folytatását, és haladni vele. Ezzel az az egy gondom van, hogy amíg nem itt aktívkodtam, szántam némi időt az írástechnikám fejlesztésére is, próbáltam okosodni ezen a téren, és rá kellett jönnöm, hogy elég ramaty módon terveztem meg ennek a sztorinak a szerkezetét. Összesen tizenkét fejezetre osztottam fel a cselekményt, megvolt az ötlet, honnan hová akarom eljutni a szereplőket, viszont a csattanókat finoman szólva sem gondoltam túl. Így kilenc közzétett fejezet után viszont már hiába írnám át a teljes sztorit, szóval a hátralévő fejezetekből megpróbálom kihozni amit lehet, a jövőben pedig majd bölcsebb leszek :D

Szóval az egyik nagy nyári tervem, hogy megírom Skylar történetének hátralévő fejezeteit. Mivel az agyamnak, szellememnek, motivációmnak nagyon kell a vakáció és a semmittevés általi feltöltődés, nem merek ígérni semmit, de a szándék megvan, és magamat ismerve csak elkezdeni nehéz, aztán jön ez magától (nagyjából). 

Szép nyarat mindenkinek, én pedig eltakarodom írni, aztán majd jövök.

2021. április 24.

Tippek íráshoz, középkori feminizmus és az amerikai álom

 Sziasztok!
 Nagyon szerettem volna már a múlt héten elkészülni a Fordíts hátat a fénynek új fejezetével, de sajna sehol sem tartok. Viszont nem akarom ilyen sokáig életjel nélkül hagyni a blogot, úgyhogy most egy újabb agymenés-bejegyzést teszek közzé. Igazából ezzel a poszttal is egy hét alatt lettem kész, ami szerintem sokat elárul arról, mennyi szabadidőm van mostanság.
 Most, hogy itt vagyok, lesz szó mindenről, ami jelenleg távol tart a történetírástól. Ez az ok röviden: egyetem. Bővebben: egyetemi beadandók középkori feministákról és álmodozó amerikaiakról, és az írói blokk, amit az esszéírás kihoz belőlem. Mert a témák egész érdekesek lennének, csakhogy hiába kutattam őket, hiába magyarázok róluk lelkesen minden ismerősömnek, amint megnyitok egy Word-dokumentumot, cserben hagynak a gondolataim. És mivel ez nem állapot, az utóbbi hetekben többféle módszerrel próbálkoztam, hogy megoldjam a problémát és összetákoljam a beadandókat. Erről a kísérletezésről is fogok mesélni, összegezve a tapasztalatokat.



 Kezdjük is a félévem legizgalmasabb témájával, a középkori feminizmussal. Idén ugyanis belecsöppentem egy szemináriumba, ahol a középkori angol nyelvű női irodalom a téma. Ez elsőre önellentmondásnak hangozhat, de mint kiderült, szép számmal akadnak írások a témában, amikkel lehet foglalkozni. Hogy ez mennyire feminizmus, az vitatható, de számomra ez a fogalom (a művészetben alkalmazva) minden olyan műre igaz, aminek a középpontjában egy nő áll, egy nő élményeit, törekvéseit mutatja be. És efféle irodalom létezett a középkorban is.
 Valószínűleg mind tudjuk, hogy a középkorban nem sokan gondolták úgy, hogy egy nőnek tanulnia kéne. Ennek több oka is van, számomra a legszórakoztatóbb az az elképzelés, hogy a bibliai Évából kiindulva sokan bizalmatlansággal közelítettek a nőkhöz, úgy gondolták, jobban hajlanak a bűnre, mint a férfiak. Következésképp, ha egy nő megtanul olvasni, abból egyértelműen következik, hogy majd leveleket fogad a törvénytelen szeretőjétől, és ha a szemérmetlen boszorka írni is tud, még válaszol is a férfinak. Nyilván több rétege is van a problémának, akkoriban az oktatási rendszer és az átlagemberek életútja is teljesen más volt, mint napjainkban, de általánosságban igaz, hogy nem voltak nagy véleménnyel a nők szellemi és morális képességeiről.
 Ezekkel az előítéletekkel kellett megküzdenie azoknak az asszonyoknak is, akikről az utóbbi hónapokban tanultam. A legtöbben közülük misztikusok, mármint olyan személyek, akik valamilyen közvetlen kapcsolatba kerültek Istennel, Jézussal, vagy egy szenttel. Vagy legalábbis ezt állították. Én nem vagyok ateista, mégis némi kétkedéssel olvastam a szemináriumon tárgyalt szerzők élményeiről. Főleg, ha figyelembe veszünk olyan érdekességeket, hogy némely elbeszéléseknél kimutatható a személyes tapasztalat hatása. Egy apácának és egy nyolcgyerekes asszonynak is volt látomása Krisztus születéséről, amit aztán másképp beszéltek el: az a nő, aki maga is több gyermeknek adott életet, a szülés technikai részleteire is kitért, az apáca azonban, akinek nem volt ilyesmiről személyes tapasztalata, máshogy írta le a jelenetet. Ilyen és ehhez hasonló szempontok miatt kissé szkeptikusan álltam a történetekhez. Nekem inkább az a benyomásom, hogy már akkor is akadtak erős akaratú nők, akik nem érték be a kor által kínált másodlagos szereppel, volt bennük némi karrierista hajlam. A vallás pedig nagy szerepet játszott az életükben, ezért ebben bontakoztak ki. Ezzel persze lehetne vitatkozni, hisz a téma ennél összetettebb, de akkor sosem lenne a vége a posztnak. Viszont azt még szeretném hozzátenni, hogy noha nem hiszem el minden szavukat, összességében lenyűgöztek ezek a nők. Svéd Szent Brigitta, Julian of Norwich, Margery Kempe és társaik szilárdan hittek a maguk igazában és keresztül vitték az akaratukat egy olyan korban, amikor alapvetően minden ellenük dolgozott. Számomra példaértékű az életük és a kitartásuk. A szemináriumra írt beadandóval szenvedek ugyan, de így is ez lett az egyik kedvenc tárgyam az egyetemen, úgy érzem több lettem általa.

~❁~

hangolódás a következő témához

 Lépjünk tovább következő témára, az amerikai álomra. A középkori feminizmussal ellentétben erről szerintem mind hallottunk már, hisz mostanra már globálissá vált ez az elképzelés. Az amerikai álom leegyszerűsítve annyit jelent, hogy származástól függetlenül minden egyénnek megvan a lehetősége arra, hogy sikeres legyen az életben – feltéve, hogy keményen megdolgozik érte. Na de mit értünk siker alatt? Van erre a kérdésre helyes válasz? A témához kapcsolódó irodalmi alkotások inkább azt hangsúlyozzák, mi a rossz válasz. Mi A nagy Gatsbyvel és Az ügynök halálával foglalkoztunk, ezek tanulsága szerint pedig rossz úton jár az, aki az anyagi gazdagsággal azonosítja a sikert, és közben alábecsüli az erkölcs és az emberi kapcsolatok értékét. Ebben a posztban nem szeretném hosszasan fejtegetni ezt a kérdést (arra ott a beadandóm), szeretném viszont ajánlani mindenkinek ezeket a történeteket, mert pontos képet adnak az emberi jellemről, pontosabban azokról a vonásokról, amik esendővé tesznek minket. Ahogy azt már említettem, az amerikai álom már nem csak az Egyesült Államokban meghatározó világnézet, ezért nekünk is érdemes elgondolkozni azon, milyen hatással van a mi értékrendünkre.
 Ezen a ponton ejtenék pár szót külön A nagy Gatsbyről is – aki nem ismeri a történet végét, annak spoilerveszély. Szóval, én először a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmet láttam, és teljesen odavoltam tőle. El is olvastam a könyvet, viszont az kevésbé nyűgözött le, és többektől hallottam, hogy nekik is hasonló élményük volt ezzel a történettel. Most viszont a suli miatt újraolvastam, és ezúttal jobban megértettem, miről van szó, ahogy azt is, korábban mi volt a bajom a könyvvel. Baz Luhrmann 2013-as adaptációja egy romantikus film, tehetséges, szép színészekkel és jól eltalált betétdalokkal. Számomra megunhatatlan alkotás. A film alapján azonban teljesen úgy értelmezhető a történet, hogy Gatsby egy vérbeli romantikus hős, aki az életben mindent a szerelméért tett, végül pedig feláldozta magát érte. A könyv ehhez képest nem annyira a romantikus szálra hajt. Másban rejlik a zsenialitása. A regényt olvasva érezhető, hogy Fitzgerald nem feltétlenül egy tragikus szerelmesregényt akart írni, hanem emberi jellemeket és társadalmi különbségeket igyekezett ábrázolni, no meg persze azt az átkozott amerikai álmot. A Gatsby, akit a könyvből megismerünk, nem is igazán Daisybe szerelmes, hanem abba, amit a nő megtestesít: gazdagság, fényűző élet, mintha valaki attól válna felsőbbrendű lénnyé, hogy rengeteg pénze van. A legszomorúbb, hogy Gatsby valójában tényleg fölötte állt a többi szereplőnek, hibáival együtt is tisztább és értékesebb volt a többieknél. Jó ember volt, aki hamis álmokat kergetett. Tepert egy nőért – és egy álomért -, amit végig félreértett, észre sem véve, hogy a csillogó felszín romlott belsőt takar. Ha rádöbben, hogy végig rossz célért küzdött, az az egész életét értelmetlenné tette volna, ezért is volt „logikus” a halála a történet végén. Mindezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy a film jó, a könyv jó, de ne ugyanazt az élményt várjuk az egyiktől, amit a másik nyújt, mert mindkét mű máshogy meséli el a történetet.

~❁~

 Ezeket kitárgyalva el is érkezett az írói ötletek ideje. Jelenleg úgy érzem, minden vallás minden istenének áldása kell ahhoz, hogy elkészüljek ezekkel a beadandókkal. Amíg erre a csodára várok, önerőből küzdök a bekezdéssel. Viszont így is haladok, és összeszedtem azokat a praktikákat, amik számomra legjobban beváltak:
  • Idő. Úgy érzem, a legjobb dolog, amit magamért tettem, hogy nem hagytam az utolsó pillanatra ezeket a beadandókat, hanem hetekkel a határidő előtt elkezdtem velük foglalkozni. Így elég idő jut arra, hogy pánikoljak és sírjak hogy lépésről-lépésre építsem fel az esszéimet. Nem kell éjszakákat átvirrasztanom felettük, hanem elég, ha minden nap csak pár órát foglalkozok velük. A munka halad, és arra is van időm, hogy regenerálódjak.
  • Brainstorming. Sokak számára a szövegalkotás folyamata csak egy lépést jelent: magát az írást. Vannak, akik tudják, hogy érdemes előbb vázlatot készíteni. A brainstormingra, ötletelésre viszont már kevesebben szánnak időt. Sajnos. Egy korábbi kurzuson ezt alaposan begyakoroltatták velünk: a tanár ismertetett pár brainstorming-technikát, aztán felvetett egy témát, amihez a különböző technikák alkalmazásával kellett ötleteket csiholnunk. Ide tartozik például az automatikus írás (fogj tollat, papírt, és csak írj, írj, írj le mindent, ami a témáról eszedbe jut), a kérdésfeltevés (kiről / miről mit akarsz elmondani, mi mellett akarsz érvelni és miért). Én leggyakrabban gondolattérképet csinálok. Leegyszerűsítve: először meditálj kicsit a témán, szedd össze a gondolataidat, és ha megvan, akkor rendezd őket vázlattá, majd készítsd el az esszét.
  • Tisztázd le, mit akarsz mondani. Ez igazából az én fejemben a brainstorminggal függ össze. Van, hogy kavarognak a fejemben a gondolatok, le is írom őket, de egyszerűen nem tudok munkához látni. Ilyenkor mindig arra jövök rá, hogy az a baj, hogy nem tudom pontosan, mit akarok kifejezni. Oké, írni akarok az amerikai álomról, bőven van hozzá ötletem, véleményem… de mit akarok mindezzel elmondani? Esszéírásnál ez azért is fontos kérdés, mert kell, hogy legyen egy tételmondat, egy fő ötlet, amit az író a bevezetésben felvet, és onnantól kezdve az esszé minden bekezdésével ezt az ötletet támasztja alá. Ezt igazából a történetításban is alkalmazom: mielőtt elkezdek írni egy sztorit, vagy akár egyetlen fejezetet, veszek pár mély levegőt, és végiggondolom, mit akarok most elmondani, honnan indulok ki és hová akarok kilyukadni. Én ezen addig meditálok, amíg le tudom egyszerűsíteni egyetlen (tétel)mondattá az ötletemet. Ez az alapkő, amire utána építkezhetek. 
  • Tételmondatok. Ez tulajdonképp az előző két pont keresztmetszete. Ha eldöntöttem, mit akarok elmondani, összeszedtem hozzá minden ötletemet [+ beadandóknál csináltam kutatómunkát és kellő adatot gyűjtöttem szakirodalmakból], akkor jöhet a vázlat, amit én tételmondatokkal építek fel. Kell a fő tézis, ami a bevezetés tételmondata. Ezt fogja alátámasztani a többi bekezdés, amiknek a mondandóját szintén le kell tudni egyszerűsíteni egyetlen mondattá, ha igazán érthetően akarjuk kifejezni magunkat. Például (végtelenül leegyszerűsítve): tézis: a mindennapos tesi hasznos; a bekezdések tételmondatai: 1. a mozgás egészséges. 2. a mozgás javítja a hangulatot 3. nem jó, ha egész nap csak ül a gyerek. Ezeket a dolgokat érdemes begyakorolni, nem árt, ha az ember tudja, hogyan építse fel logikusan a mondandóját (szerintem minden munkában jól jöhet ez a készség).
  • A szakirodalom beépítése. Ez a pont kifejezetten iskolai beadandóknál, esetleg cikkeknél hasznos. Nem ebben a félévben volt rá először szükségem, de most különösen sok adatot szedtem össze az esszéimhez, és már kezdtem elveszni bennük. Szóval ehhez is tudatosan kellett hozzáállnom. A hiba, amit majdnem elkövettem, hogy nem a mondandómat akartam szakirodalommal megtámogatni (ahogy a feladataim megkívánták), hanem csak az adatok lebegtek a szemem előtt, kb. kizárólag ezeket akartam összevágni. Úgyhogy először is félretettem a jegyzeteimet, összeszedtem az ötleteimet (lásd az előző pontokat), aztán szelektáltam, hogy melyik gondolathoz melyik adat illene. Ez talán magától értetődő, de jónak láttam megemlíteni, ha már én is problémáztam rajta egy sort.
  • Aludj rá egyet. Sajnos ez az a lépés, amihez még nem jutottam el. Ezt akkor szoktam, mikor már teljesen elkészült az írás. Ilyenkor nem olvasom át és adom le azonnal, hanem elteszem másnapra, kiszellőztetem a fejem, kipihenem magam, és úgy nézem át. Ezért is fontos, hogy ne maradjon utolsó pillanatra a munka. De ha alvásra már nem is marad idő, az átolvasás mindenképp fontos, én mindig találok egy-két elírást, javítanivalót a munkáimban. 
 Ezen bölcsességek tudatában is kínlódok az írással, mégis egyszerűbb így. A legfontosabb szerintem, hogy lépésről lépésre építsük fel a szövegünket, miközben végig tudatában vagyunk, hogy hová akarunk kilyukadni. Velem ugyanis a sulis fogalmazásoknál sokszor előfordul, hogy elakadok, akár a mondat közepén is, és rá kellett jönnöm, hogy ez azért van, mert rögtön elsőre tökéletesen és frappánsan akarok leírni minden mondatot. Ha viszont teljesen erre koncentrálok, belezavarodok a tartalomba. Ilyenkor igyekszem elengedni a görcsöt és megkérdezem magamtól, hogy most tulajdonképp mit akarok elmondani. Ha megvan, leírom, akár a létező legegyszerűbb formában is (automatikus írás-szerűen), aztán még csiszolok rajta.

~❁~

 Ez a bejegyzés ironikus módon nem a legjobb példa az írói tudatosságra, de nem is az volt a célom. Számomra az írás alapvetően kikapcsolódást jelent, de a stresszes – leblokkolós beadandóírás közepette erről hajlamos vagyok megfeledkezni. Szóval jól esett most tét nélkül, lazán fogalmazni, közben összegezve az utóbbi hónapomat meghatározó benyomásokat.
 Kedves olvasó, ha idáig eljutottál, kérlek mormolj el egy imát értem, hogy képes legyek elkészülni az esszéimmel (és előbb-utóbb a történeteimmel is haladhassak)!
 További szép napot, és kitartást minden egyetemista társamnak :D