Prológus

Sziasztok!

Ahogy korábban írtam, ezen a héten közzé is teszem a Fordíts hátat a fénynek! prológusát. Régebben sokat hallgattam a Halestorm 'Rock Show' című számát, de már évek óta nem jutott eszembe. Mikor azonban elkészültem ezzel a résszel, rájöttem, hogy mennyire annak a dalnak a szövegére hajaz, úgyhogy gondoltam ezt is megosztom mellé :) Jó olvasást!

Lesimítottam a ruhámat, aztán párszor körbefordultam a tükör előtt. Egy kicsit aggasztott a látvány.

— Biztos nem látszik ki a fenekem a szoknyából? – kérdeztem Katet.

— Biztosan – felelte Katherine bosszúsan.

Ő már rég elkészült, és körülbelül századik alkalommal biztosított afelől, hogy nem túl rövid a szoknyám. Nem hibáztattam, amiért kezdte unni a dolgot, de az idegességem nem akart csillapodni.

— És ha így csinálok? – nyaggattam tovább, majd gyorsan pörögni kezdtem.

A kezemet kicsit magasra emeltem, és éreztem, hogy a fekete tüllruha rétegei fellibbennek. Biztos voltam benne, hogy deréktól lefelé mindenem kilátszik, az arcomba hulló hajam miatt viszont ebből nem sokat láttam. Ráadásul hamar elkezdtem szédülni is.

— Csinos a bugyid – jegyezte meg barátnőm.

Nagyot sóhajtottam, és lehuppantam mellé az ágyra.

— Akkor öltözzek át? – néztem rá elkeseredetten.

Imádtam ezt a fekete ruhát, de szinte sosem vettem fel. Merész volt a kivágása, a szoknya része pedig olyan hülye szabású volt, hogy ha egy lendületesebb mozdulatot tettem, a tüll rögtön felugrott a nyakamig. Szinte hercegnőnek érezhettem magam ebben a darabban, feltéve, hogy nyugodtan ültem és legfeljebb a karomat mozdítottam meg.

— Sky, akkora tömeg lesz ott, nem hiszem, hogy lesz annyi mozgástered, hogy össze-vissza lebbenjen a ruhád – mondta Kat. – Egyébként pedig, a legtöbb embernek még ahhoz is le kell hajolnia, hogy rendesen az arcodba nézzen. A feneked meg aztán pláne nincs szemmagasságban.

Általában idegesített, ha valaki emlékeztetett arra, milyen alacsony vagyok, de most megkönnyebbültem ettől a megállapítástól. Kicsit még feszengtem ugyan a dekoltázsom miatt, az igazság azonban az volt, hogy nagyon szerettem volna ebben a ruhában menni a buliba. Az utóbbi fél évben megszoktam, hogy bő pólókban és farmerekben mászkálok, ékszer nélkül, csak annyi sminkkel, amitől kicsit élettelibbnek tűnt a nyúzott fejem. Valahol már vágytam rá, hogy legyen okom nőnek öltözni, és a mai koncert kiváló alkalomnak tűnt.

— Indulás előtti szelfi? – vetette fel Kat vigyorogva, mielőtt felvettük volna a kabátunkat.

— Kötelező – bólintottam.

A telefont a cipősszekrényen támasztottunk ki, és hátrább álltunk, hogy mindketten benne legyünk a képben. Katherine (mint mindig) úgy festett, akár a végzet asszonya: hosszú, dús, rozsdabarna haját nagy hullámokká formázta; magas derekú nadrágja szépen kihangsúlyozta az alakját, fekete hosszú ujjú felsője azonban szabadon hagyta lapos hasát. Nem volt szüksége tucatnyi ékszerre vagy bonyolult sminkre – olyan önbizalommal és tartással lépett be mindenhová, ami minden kiegészítőnél többet ért.

Rólam ez már kevésbé volt elmondható, de ma este én is elégedett voltam magammal. Alapjáraton is fiúsabb testalkatom volt, az utóbbi hónapokban pedig még vékonyabb lettem. Nem voltak olyan szép, kiemelni való vonalaim, mint Katnek, kedvenc fekete ruhám azonban mentette a menthetőt. Felül testhezálló volt, hangsúlyos dekoltázzsal, deréktól lefelé azonban bő rétegekben omlott le a tüll a térdemig. A csuklómon csilingeltek a karperecek, és szerencsére a fülemben sem forrtak össze a lyukak a kihasználatlanul töltött hónapok alatt. Most a jobb oldalra kettő, a bal fülembe pedig három színes kis fémcsillagot tettem. Ezeket azonban nagyjából el is takarta a hajam. Ezer éve nem voltam már fodrásznál, és a hajvasalót is hanyagoltam egy ideje, úgyhogy a szőke sörény már majdnem a derekamig ért. A hajvégemen még látszott a régen gondosan ápolt fekete átmenet – nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam-e teljesen kikopni vagy festessem be újra. Akárhogy is, több hónapnyi „minden mindegy” külső után most tündököltem, és ezt kifejezetten élveztem. Őszintén mosolyogtam a kamerába, miközben Kattel újabb és újabb képeket készítettünk, remélve, hogy legalább egy olyan lesz, amivel mindketten elégedettek vagyunk.

— Oké, nos, jóból is megárt a sok – mondta végül barátnőm. – Ha így folytatjuk, elkésünk.

Belebújtunk a kabátjainkba, és szinte futva indultunk el a klubba. Csak pár utcányira volt Katherine-ék házától, de már majdnem eljött a kapunyitás ideje. Mire odaértünk, már nagy tömeg volt a szórakozóhely előtt. A Bang Bang volt kicsiny városunk, Grace Falls egyetlen valamirevaló bulihelye. Ha nyár lenne, a koncertet talán a városi parkban szervezik meg, de a fagyos január nem sok esélyt hagyott. A klubba viszont jó, ha száz ember be tudott zsúfolódni. De ezzel valószínűleg a szervezők is tisztában voltak: a Black No. 1 tagjai helyi srácok voltak, tudhatták, hogy mennek errefelé a dolgok. Talán pont arra vágytak, hogy miután végigturnézták az Államokat, a szülővárosukban egy családiasabb koncertet adhassanak.

Mikor végre sorra kerültünk a kapuban, a jegyszedők pecsétet nyomtak a kézfejünkre, és már mehettünk is. Leraktuk a kabátunkat a ruhatárban, aztán egy pillanatig tanácstalanul álltunk.

— Van még egy fél óránk, vegyünk valami kaját – intett Kat a büfé felé.

— Nem vagyok éhes – feleltem gondolkodás nélkül. Barátnőm rosszallóan nézett rám.

— De piát azért veszel majd, igaz?

— Úgy az igazi a buli – vontam vállat.

— Skylar, én még a szilvesztert sem hevertem ki – méltatlankodott Kat. – Ha megint olyan helyzetbe hozol…

Bűntudatosan sütöttem le a szememet. Az elmúlt hónapokban felvett „jó szokásaim” egyike volt, hogy nem ettem többet annál, ami feltétlen szükséges volt. Ha viszont adódott egy buli, ahol némi alkohol segítségével kiereszthettem a gőzt, éltem a lehetőséggel. Ennek a csúcspontja a szilveszter volt, amikor szinte teljesen éhgyomorra annyi mindent ittam össze, hogy megszámolni is nehéz volt, Katherine pedig az éjszaka felét azzal töltötte, hogy próbált életben tartani.

— Először veszek vizet – jelentettem ki.

Barátnőmön nem látszott, hogy megnyugodott volna, de nem vitatkozott velem tovább. A büfénél kért két palack vizet és egy zacskó csipszet, aztán letelepedtünk egy összefirkált padra.

— Hát eljöttetek? – hangzott fel hirtelen egy harsány kiáltás.

Az egyik iskolatársunktól, Tinától érkezett: a magas, fekete hajú lány vidáman szaladt felénk, hátrahagyva egy nagyobb társaságot. Kattel felálltunk és öleléssel köszöntöttük.

— Annyira jó egy ilyen koncert, ilyenkor derül ki, kik a legjobb arcok a városban – mosolygott Tina.

— Igen igen, végre a népünk között vagyunk – helyeseltem.

— Csatlakozol hozzánk, Tina? – ajánlotta fel Kat, miközben odanyújtotta a csipszes zacskót a lánynak. Ő elfogadott egy darabot, de megcsóválta a fejét.

— A barátommal meg az ő haverjaival vagyok – felelte, majd hozzátette: - De azért maradjunk egymás közelében, biztos, ami biztos. Addig is, nem iszunk egyet?

Kat rosszallóan vonta össze a szemöldökét, de azért követett Tinát és engem a pulthoz. Először csak egy tequilát kértünk ki, amit hamar egy újabb követett.

— Szerintem lassan elkezdhetnénk keresni egy jó helyet az első sorban – javasoltam, és egy nagy korttyal megittam a maradék vizemet.

— Igen! Már mindjárt kezdenek – bólintott Kat is.

— Első sor, mi? – nevetett Tina. – Ilyen dögös zenészekhez nem lehet elég közel kerülni.

— Fogd be, neked van pasid – nevetett rá barátnőm.

— Nektek viszont nincs – kacsintott ránk iskolatársunk. – Igyekezzetek feltűnően bulizni, csajok!

— Persze, menő rockerek, akik beutazták az országot, majd pont két gimisre vetnek szemet a szülővárosukban – forgattam a szememet.

— Sosem tudhatod – vont vállat Tina, aztán visszament a saját társaságához.

Én kézen fogtam Katet, és elindultunk a küzdőtérre. Ha láttunk egy kis szabad helyet két ember között, rögtön kihasználtuk és előrébb furakodtunk, míg végül tényleg az első sorban találtuk magunkat. Mélyet sóhajtottam, és noha nem láttam magam kívülről, biztos voltam benne, hogy csillog a szemem. A zenészek még nem voltak a színpadon, csak a felszerelésük. Hagytam, hogy a fantáziám elragadjon, és elképzeltem, hogy ez az én színpadom, én állok ki a gitárommal, és én kezdem el a dalaimat énekelni a mikrofonba, miközben a tömeg visszhangozza a szöveget. Szép álmok. Megráztam a fejemet, és visszatértem a jelenbe.

— Már jönnek is – ujjongott Kat.

Először két szőke fiú, egy ikerpár lépett a színpadra, és a vállukra akasztottak egy-egy gitárt. Egy másik bejárat felől egy izmos, barna hajú srác jött be, a tömegre vigyorgott és integetett, majd a dobok mögött foglalt helyet. Végül az énekes is megérkezett: magas volt és sovány, hullámos fekete haja majdnem a válláig ért. Bal karját csuklótól felfelé tetoválások borították, fekete rövidujjú pólója miatt azonban nem tudtam a teljes mintát kivenni. Egy pillanatig eltűnődtem azon, anyám milyen arcot vágna, ha egy nap hazaállítanék egy ilyen pasival. Nemcsak zenész, de tetkós zenész. Anya valószínűleg zárdába küldene. A férfi ráadásul láthatóan idősebb is volt nálam és zenésztársainál is.

— Na, melyiket vinnéd haza? — kérdezte vigyorogva Kat.

Én zavartan elnevettem magam – barátnőm mintha kitalálta volna, milyen irányba indultak el a gondolataim. Ahogy azonban jobban megnéztem a színpadon állókat, a tekintetem végül a doboson állapodott meg. Adamnek hívták, ezt tudtam. Egy évvel azelőtt végzett a giminkben, hogy mi odakerültünk. Most épp azon fáradozott, hogy összefogja kócos, barna hajtincseit. Kék szemében valami huncut fény csillant, ahogy a közönségre nézett, és továbbra is szélesen vigyorgott, amitől gödröcskék jelentek meg borostás arcán.

— Őt kérem – böktem a dobos felé.

— Nem rossz, nem rossz – dünnyögte Kat. – Bár én azt hittem, Asht választanád.

— Ő melyik? – vontam össze a szemöldököm.

— Az énekes – felelte Kat. – Mondjuk igazából megértelek. Anyád kinyírna, ha felszednél egy ilyen pasit.

Kat mindig meg tudott lepni azzal, hogy mennyire ismer. Most is elakadt a szavam a döbbenettől, de szerencsére nem kellett válaszolnom, mert felharsant a zene. A fiúk még csak pár bevezető dallamot játszottak, de hangszóróknak köszönhetően már gyomrunkban érezhettük a ritmust, és biztosak lehettünk benne, hogy a koncert után sokáig fog még csengeni a fülünk. Én persze imádtam ezt az érzést. Nem feltétlen a csengő fület, bár igazából az is az élmény része volt.

— Hatalmas szeretettel köszöntünk titeket ma este – szólt bele Ash a mikrofonba. Beszédhangja is olyan dallamos és mély volt, mint ahogyan a dalaikat énekelte. – Jó pár felejthetetlen bulink volt az utóbbi időben, a mai koncert miatt mégis úgy izgultunk, mintha az első lenne – magyarázta, miközben a háttérben a két szőke gitáros összemosolygott. – Mindenhol jó, de legjobb otthon, nem igaz, srácok? Kezdjük is el!

Azzal ő is magára vett egy gitárt, és bekapcsolódott a dalba, amit a társai már elkezdtek. Elismerően figyeltem őt, mint mindenkit, aki képes úgy énekelni, hogy közben hangszeren is játszik, mindezt olyan élvezettel, hogy látszott, számára ez szinte természetes. Volt idő, mikor erre én is képes voltam. Az idők azonban változnak.  

Nagy levegőt vettem, és elhessegettem a rossz érzéseket. Rockkoncerten voltam, az első sorban, a zene hangos volt, és az első szám végére már egy emberként ugráltam a tömeggel. Átfutott az agyamon, hogy vajon mennyire gyűrődik fel a szoknyám, de végül ezt a gondolatot is elengedtem. Jól éreztem magam. Nem is egyszerűen jól: úgy éreztem, a helyemen vagyok, mint mindig, ha jó volt a zene, énekelhettem, és hozzám hasonló emberek között lehettem. Nem ismertem mindenkit, de ha körülnéztem, a többiek arca is azt a lelkesedést tükrözte, amit én is éreztem, és ez elég volt, hogy feloldódjak.

A harmadik dalnál ismét a színpadra kezdtem figyelni. Néztem a két szőke srácot, ahogy belefeledkeznek a gitározásba. Néztem az énekest, ahogy két versszak között távolabb lép a mikrofontól és jobban koncentrál a gitárjára. Aztán a dobos felé fordultam, aki… aki engem nézett. Engem! Pislogtam párat, hátha csak képzelem, hátha elkapja a tekintetét, de nem így történt. Adam tulajdonképpen engem bámult a dobok fölött. Próbáltam úgy tenni, mint akinek ez nem tűnik fel. Lehunytam a szemem, ugráltam, a ritmusra figyeltem, mintha nem lenne semmi más a világon, csak a Black No. 1 fantasztikus zenéje, és én, aki élőben hallhatom. Mikor azonban újra felnéztem, Adam már megint, vagy talán még mindig engem nézett, közben egy pillanatra sem tévesztve el az ütemet. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, állom a tekintetét és farkasszemet nézek vele. A kék szempár továbbra furán csillogott, amitől a dobos pillantása olyan volt, mintha meztelenül állnék előtte. Valahogy mégsem hozott zavarba, inkább izgatónak találtam, és ha lehetséges, a szívem még hevesebben vert, mint korábban.

Ott álltam, egy elképesztően jó koncerten, az első sorban, és a pofátlanul jóképű dobos velem szemezett. Hirtelen olyasmit éreztem, amit az elmúlt fél évben egyszer sem: hogy majd’ szétvet a boldogság, hogy az életem nem is lehetne jobb. Ugráltam és énekeltem tovább, és újra és újra felvettem a szemkontaktust Adammel.