2. fejezet - Strange Love

Sziasztok!

Egyelőre még küszködök azzal, hogy valami rendszer szerint tegyem közzé a fejezeteket, de annyi biztos, hogy minden héten felteszek egy új bejegyzést. Ehhez a mostanihoz jó olvasást kívánok!

Grace Fallsban csupán egyetlen gimnázium volt, de az elég tisztességes volt ahhoz, hogy a környék összes fiatalja oda jelentkezzen. Adam koszfészeknek nyilvánította, pedig igazából rendes iskola volt. Más kérdés, hogy egy született rocksztár mennyire tudott kibékülni akármilyen oktatási intézménnyel.

Kat és én sosem tartoztunk a népszerű lányok közé. Valami társaságunk mindig akadt, mint például Tina, vagy más hozzá hasonló rocker lányok, de alapvetően sosem voltunk a figyelem középpontjában. Nem hívtak minket nagyobb bulikba, nem pletykáltak rólunk, a legtöbb iskolatársunk számára egyszerűen láthatatlanok voltunk - sajnos a leghelyesebb fiúk is mind átnéztek rajtunk. Így aztán nem voltunk felkészülve arra, ami a Black No. 1 koncertje utáni héten fogadott minket.

Anyám és én a város legszélén laktunk, még a kertvárosnak is a peremén. Katnek negyedórás kitérőt jelentett, hogy minden reggel elfuvarozott iskolába, még úgy is, hogy nem jött el egészen a házunkig. Mégis, ezt a jó szokását azóta tartotta, hogy megszerezte a jogsiját, én pedig nem tudtam eléggé hálás lenni neki, amiért megkímél attól, hogy még a gimibe vezető utat is anyával kelljen töltenem.

—      Na, hogy telt a hétvége? – érdeklődött Katherine, mikor beszálltam mellé.

—      Szokásos koncert utáni szobafogság – sóhajtottam.

—      Anyud nem tud erről leszokni?

—      Szerinte nekem kellene leszoknom a koncertekről.

—      És a buliról még nem is tud – kuncogott barátnőm elégedetten.

—      Szerintem a városból is elmenekülne velem, ha hallana róla – ráztam meg a fejem.

Amellett, hogy idegesített, hogy anyám mindent megtesz, nehogy az igazi álmaimnak szentelhessem az életemet, sokszor egyszerűen csak bántott, hogy míg minden ember közül neki kellene a legközelebb állnia hozzám, mégsem beszélhetek vele őszintén mindarról, ami fontos nekem. Mikor szombat reggel Kat szülei az előző este felől érdeklődnek, velük kitárgyalhattuk a meghívást, a házibulit, mindent, kivéve persze a túlzottan intim részleteket. Ehhez képest mikor hazaértem anyához, ő hidegen közölte, hogy jobb, ha csak ebédre hagyom el a szobámat, mert este minden leckémet átnézi és kikérdezi. Tudtam, hogy miért csinálja ezt és megértettem őt, de mindennél jobban vágytam arra, hogy kicsit ő is megértsen engem.

— Ott lehetek, mikor elmondod neki, hogy egy zenésszel randizol? – kérte vigyorogva barátnőm.

— Nem beszélek neki erről, amíg nem muszáj – feleltem.

— Ha már itt tartunk, mi a helyzet a lovagoddal? – kacsintott rám Kat.

— Az égvilágon semmi.

— Ne mondd – barátnőm kicsit aggodalmasan pillantott rám.

— Igazából eddig nem is vártam semmit – magyaráztam. – Abban állapodtunk meg, hogy a héten találkozunk.

—   Persze, persze. De nem kellene írnia? Legalább egyeztetni?

—   Nem… nem tudom – mondtam zavarodottan. Ezen valahogy még nem gondolkoztam.

—   Ismerősnek jelölt legalább? – tudakolta Kat.

—   Nincs fent Facebookon. Mármint csak a bandának van profilja, a tagoknak külön nincs.

— És akkor mi lesz, úgy fogtok tenni, mintha a nyolcvanas években lennénk? – értetlenkedett tovább barátnőm.

Elgondolkozva bámultam ki az ablakon. Mikor Adam azt mondta, eljön majd értem valamikor a héten, teljesen kézenfekvőnek tűnt az ajánlat, de végül is semmiben nem állapodtunk meg, és elérhetőséget sem adtunk a másiknak. Lehet, hogy a srác hülyét csinált belőlem, és soha nem látom többé?

— Sky, ne keseredj el – vigasztalt Kat. – Nem voltatok teljesen józanok, valószínűleg csak nem gondolta át rendesen.

— Azt, hogy kikezdett velem?

— Nem – forgatta a szemét Katherine. – Hiszen már a koncerten kiszemelt magának. De valószínűleg a kis légyottotok után nem gondolta végig rendesen, hogy valahogy tartanotok kellene a kapcsolatot.

— Biztos nincs hozzászokva – morogtam.

— Hé, – Kat leparkolt a suli előtt, majd a kormányról egyik kezét az enyémre tette, és megszorította. – El fog jönni. Oké? Én biztos vagyok benne.

— Hát, én is remélem – sóhajtottam.

Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a bejárat felé. Az iskolatársaink, akik mellett elhaladtunk (és akik korábban átnéztek rajtunk) szinte kivétel nélkül utánunk fordultak, szemügyre vettek. Egy pár percig győzködtem magam, hogy biztos valami más keltette fel a figyelmüket, de hamarosan Katnek is feltűnt a sok bámészkodó tekintet.

— Te, van valami a ruhámon, vagy az arcomon, hogy mindenki így néz? – kérdezte halkan, mikor már a folyosón sétáltunk a szekrényeink felé.

— Én nem látok rajtad semmit – nyugtattam meg, miközben kibújtam a kabátomból. – Esetleg velem van a gáz?

— Még a bugyidat sem látni – felelte Kat. Úgy tűnt még mindig nem heverte ki a koncert előtti készülődésemet.

— Ha ebből a göncből kilenne, akkor megérteném, hogy bámulnak.

Az aznapi öltözékem ugyanis nagyon távol állt a koncerten viselt hercegnős szettől. Bakancsba tűrt fekete nadrág, fekete rövid ujjú, és egy hatalmas, sötétkék pulóver, ami miatt szinte semmi nem látszott az előbbi ruhadarabokból. Ha Adam tényleg akar velem találkozni, akkor sem hétfőn vagy kedden jön, hanem a hét második felében, ahogy megbeszéltük. Ráérek szerdától csinosnak lenni.

— Nos, megfogadtátok a tanácsom, és feltűnően buliztatok ott az első sorban? – érdeklődött egy vidám hang a hátunk mögül.

Kattel megpördültünk, bár sejthettük volna, ki faggat minket így. Tina volt az, akivel a koncerten is találkoztunk.

— Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

— Ugyan Sky, mostanra a fél suli erről beszél – nevetett a lány.

Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy minden vér az arcomba gyűlik. Adamnek igaza lett, egy ilyen kisvárosban egy percig sem lehet titkot tartani.

— Pontosan miről? – Kat vette át a szót helyettem.

— Arról, hogy ti vagytok a kiválasztottak – csapta össze a kezét Tina. – Együtt buliztatok a Black No. 1-nal! Mégis, hány ember mondhatja ezt el magáról?

— Gondolom azért vannak páran –  dünnyögtem.

— De nem ebben az iskolában! – mutatott rá Tina. – Meséljetek, milyen volt?

— Mi az, amit már tudsz? – tapogatóztam.

— Csak annyit, hogy a koncert után a backstage-ben kötöttetek ki, aztán ott voltatok az after partyn és a fiúk végig körülöttetek legyeskedtek.

— Hát, ez nagyjából össze is foglalja, ami történt – tárta szét a karját Kat.

— Ne izélj már – Tina nem érte be ennyivel; nyilván szaftosabb részletekre volt kíváncsi. – Valamelyikük rátok startolt, igaz?

Erre nyilván valamilyen frappáns választ kellett volna adnunk, amivel beismerjük vagy megcáfoljuk a feltételezést. Katherine és én azonban tovább gondolkoztunk a replikán, mint kellett volna, a pár pillanatnyi csend pedig elég volt iskolatársunknak, hogy következtetéseket vonjon le.

— Szóval igaz! Melyikük? Vagy többen is? – kíváncsiskodott csillogó szemekkel.

— Tina, semmi komoly nem történt – próbálta őt lerázni Kat.

— Kérlek, ezt ki kell tárgyalnunk – unszolt minket a lány.

— Miért, mert olyan közeli barátok vagyunk? – szaladt ki a számon a szúrós megjegyzés. Tina összevonta a szemöldökét, mire elöntött egy kis bűntudat. – Ne haragudj, tényleg, ez az egész nem az „öt perc hírnévre” ment ki. Nem akarunk hülye libának tűnni, akiknek a fejébe száll az efféle dicsőség.

Kat egyetértően bólogatott, és úgy tűnt, Tina is megértette, miért nem osztunk meg vele többet. Végül csak vállat vont, és ismét elmosolyodott.

— Ahogy gondoljátok, lányok. De ne higgyétek, hogy én voltam az utolsó, aki zaklat titeket – figyelmeztetett, majd otthagyott minket.

— Szerinted bunkó voltam? – fordultam aggódva Kathez.

— Dehogy voltál. Eddig kizárólag akkor szólt hozzánk, ha csak mellettünk volt hely az ebédlőben – morogta Kat. – Bírom Tinát, de itt ő volt a tolakodó.

Miután ezt megbeszéltük, elindultunk órára, és témát váltottunk. Tinának azonban igaza lett: nem ő volt az utolsó, aki úgy érezte, joga van többet megtudni a pénteki kalandunkról. De míg vele legalább felszínes barátságot ápoltunk, a többi érdeklődővel korábban egy szót sem beszéltünk. Olyan emberek kezdtek el faggatni minket, akik azelőtt a nevünket sem tudták. Biztos sok lány van, aki élvezte volna ezt a helyzetet, minket azonban inkább feszélyezett.

— Nem is értem, hogy van képük ehhez – háborgott Kat.

Ekkor már túl voltunk a nap felén, és az ebédlő egyik félreeső asztalánál ültünk. Körülbelül egy tucat kérdezősködőt ráztunk le addigra, ebből kettőt abban az öt percben, amit a menzán töltöttünk. Én éppen ügyetlenül próbáltam lehámozni a fóliát a szendvicsemről, és közben magamon éreztem az a fél iskola tekintetét.

— Nézd, megint jön egy – mondta Katherine. – Látta, hogy az előző kettőt is elzavartam, azt hiszi majd pont őt avatjuk be? Egyáltalán ki ez?

Felnéztem, és egy szeplős, barna hajú kilencedikes lányt láttam közeledni. Amikor odaért az asztalunkhoz, kérdés nélkül levágta magát egy szabad székre.

— A nevem Lucy – kezdte. – Azt mondják, ti ismeritek a Black No. 1 tagjait.

Fáradtan néztem fel a kislányra. Ő legalább azzal kezdte, hogy bemutatkozott. A többi pletykafészek természetesnek vette, hogy ismerjük őket, és úgy közeledtek hozzánk, mintha régi barátok lennénk. Valójában azonban eddig a napig annyira átnéztek rajtunk, hogy néha kis híján hasra estek bennünk a folyosón.

— Igazat mondanak, Lucy – dünnyögtem. Kat döbbenten nézett rám, a kilencedikes pedig felbátorodott.

— És… milyen volt az after party? – tudakolta.

— Ha kiszabadítod ezt a szendvicset a műanyagból, lehet három kérdésed – jelentettem ki, és a kezébe nyomtam az ebédemet, aminek a felbontásával nem boldogultam.

Lucy egy darabig elszöszmötölt a nyomorult fóliával, miközben Kat hitetlenül csóválta a fejét.

— Tudhattam volna, hogy te előbb-utóbb megtörsz – mondta Katherine tettetett megvetéssel.

A kilencedikes lány végül leszedte a csomagolást a szendvicsemről, és diadalmas arccal nyújtotta át nekem. Hálásan biccentettem neki, majd felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy várom a kérdéseit.

— Hú, nos… - Lucy zavarodottnak látszott, ettől pedig az az érzésem támadt, hogy a megfelelő embernek szavaztam bizalmat. – Ki volt a legrendesebb a srácok közül?

Elsőre Ashre gondoltam, majd rögtön meg is lepődtem magamon. Hiszen szinte az énekessel beszéltem a legkevesebbet, a legtöbb megszólalást, amit tőle hallottam, valaki máshoz intézte. Ami még különösebb volt, hogy Adamet semmiképp sem mondtam volna, pedig ő volt az, akit leginkább viszont akartam volna látni a bandából.

— Azt hiszem, Chris – feleltem végül. – Hazakísért minket a buli után, és állta a taxi árát.

— Ez tényleg aranyosan hangzik – mosolyodott el Lucy. – És maga a buli milyen volt? Olyan igazi fényűző sztárparti?

— Nem, egyáltalán nem – ráztam a fejem. — Olyan volt, mint bármilyen házibuli. Nagyon modern és szép házat béreltek ki, de semmi luxus vagy ilyesmi.

Lucynak már csak egy lehetősége maradt, és szemlátomást nagyon törte a fejét, hogy okosan használja fel. Végül félve tette fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott mindenkit:

— Kikezdett veletek valamelyik srác?

Először Katre néztem. Ő a fejét rázta, ami jelenthette azt, hogy nem akar válaszolni, és azt is, hogy nem udvarolt neki egy zenész sem a buliban. Én úgy tudtam, az utóbbi igaz, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Kat csak simán nem beszélt ilyesmiről. De mivel nem gondoltam, hogy titkolózna előttem, feltételeztem, hogy nincs is mit mondania.

— Ami azt illeti, velem igen – feleltem.

— Melyikük? – kérdezett vissza Lucy kíváncsian.

— Három kérdésről volt szó, kislány – emlékeztettem. Szerencsére újdonsült ismerősünk nem ellenkezett.

— Oké, értelek – vonta meg a vállát. – Azért köszi, hogy beszélgettünk!

— Kösz a segítséget a szendvicsemmel – mosolyogtam rá.

A kilencedikes ezután otthagyott minket. Az ebédem feléig jutottam, mire elment az étvágyam. Kat rosszkedvűen nézte, ahogy visszacsavarom a szendvicset a fóliába és elteszem. Jó ideje nem volt már rendes étvágyam, de az a néhány ember, akinek számítottam valamit, még mindig nem tudott napirendre térni efölött. Viszont már egyre kevesebb megjegyzést tettek az étkezési szokásaimra és az alakomra, úgyhogy legalább kicsit elfelejthettem, hogy valami nincs rendben.

— Gondolod, hogy Evan is hallott róla? – kérdeztem, mikor már a teremben ültünk, a következő órát várva.

— Ha most még nem is, de pár napon belül biztos fog – felelte Kat. – Káröröm?

— Miért lenne? – ártatlanságot színleltem.

— Eleget hallgattam, ahogy arra a tetűre panaszkodsz – Katherine mélyen a szemembe nézett. – Tudom, hogy nem bánnád, ha kicsit neki is fájna.

— Én jóindulattal gondolok Evanre – húztam ki magamat. – És nem hiszem, hogy bármilyen érzést kiválthatok még belőle.

— Nem hiszed, de szeretnéd – barátnőm természetesen a vesémbe látott. – Bár látnám az arcát, mikor megtudja, hogy a lány, akit semmibe vett és dobott most befutott zenészekkel randizik!

— Csak egy befutott zenésszel – javítottam ki. – És vele sem randizom. Még nem.

— Idő kérdése – legyintett Katherine. – Bár tényleg találhatna rá módot, hogy keressen.

Adam azonban nem talált. Eljött és eltelt a kedd, amikor még nem is számíthattam arra, hogy megkeres. Szerdán reggel fél órával a megszokott idő előtt, magától kipattant a szemem, és lázasan kezdem készülődni. Majdnem annyira kicsinosítottam magamat, mint a koncert napján. Megmostam és kivasaltam a hajamat, fülbevalót tettem és kisminkeltem magam. Fekete, bőr hatású nadrágot vettem fel és a legcsinosabb zöld hosszú ujjú felsőmet.

Anyám korán elment dolgozni, úgyhogy nem volt alkalma megkérdezni, hogy kivételesen miért öltöztem nőnek. Katherine azonban elismerően biccentett, mikor meglátta az öltözékemet. Mi több, az volt az érzésem, hogy aznap nem mindenki azért bámult meg, mert én voltam az egyik lány, aki a Black No. 1-nal bulizott együtt.

Mikor azonban az órák után körbenéztem az iskola előtt, Adamet sehol sem láttam.

— Hazavigyelek? – ajánlotta fel Kat együttérzően, mikor már fél órája fagyoskodtunk a porta előtt.

— Aha – dünnyögtem.

— Még van két napja, hogy jelentkezzen – vigasztalt barátnőm.

— Azért mégiscsak jobb lenne tudni, mikor számítsak rá.

— Legközelebb, ha randit beszélsz meg egy helyes sráccal, legalább a számát kérd el – mutatott rá Katherine ismét arra, hol rontottuk el Adammel.

Csütörtökön reggel azonban újjáéledt lelkesedéssel ébredtem. A hajam még mindig friss és sima volt. A sminkemmel ismét elég sokat bajlódtam, a szekrényemből pedig egy fehér felsőt és skót kockás szoknyát választottam ki. Ismét hiába: a lovagom ezen a délutánon sem jelent meg, pedig majdnem egy órát vártunk rá Kattel.

— Talán nem is baj, hogy nem ma jött – jegyezte meg Katherine, mikor már hazafelé tartottunk.

— Miért? – értetlenkedtem.

— Ez a szoknya… így akarod vele közölni, hogy részben skót vagy?

— Kicsit sem vagyok skót!

— Akkor mi másért vetted fel ezt a rémséget?

Csalódottan és rosszkedvűen értem haza, és az első dolgom volt, hogy bevágjam a sikertelen szoknyát a szekrényem mélyére. Másnap már csak egy egyszerű zöld rövid ujjút és szürke farmert választottam, és a sminkkel sem sokat törődtem – maradtam a szempillaspirálnál. Nap közben leginkább unottan bámultam magam elé, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy legalább az órákon ne maradjak le.

Mikor azonban kettőkor kiléptünk az épületből, szinte azonnal észrevettem Lauren fehér autóját. Kat követte a tekintetemet, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Tudom, hogy nem egészen rám számítottál – mentegetőzött a menedzser, mikor a kocsinál találkoztunk. – De a fiúknak a fővárosba kellett utaznia a héten.

— Értem – húztam el a számat.

— Hékás, ne csüggedj! – bátorított Lauren, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. – Ma már hazafelé tartanak, fél órán belül megérkeznek. Pattanj be, elviszlek Adamhez!