Valentin-napi útravaló

 Ahogy a pár nappal ezelőtti posztban említettem, új ötletem támadt a bloggal kapcsolatban. Amikor elindítottam az oldalt, arra gondoltam, hogy nem csak egy történetes blog lesz, hanem több írást is feltöltök ide. Több sztorit, szépen egymás után, ha eggyel végzek, jön a következő. Ez az terv változatlan, viszont a napokban azzal a fantörpikus ötletem támadt, hogy talán nem csak történeteket, hanem egyéb agymenéseket is közzéteszek itt. Erre csak annyi magyarázatot tudok, hogy rengeteg gondolat van a fejemben, a járványhelyzet miatt sokat vagyok egyedül, és nagyon szeretek írni, ezzel rendszerezve azokat a gondolatokat. És ha már itt a blog, miért ne? Illetve a mellékelt ábra is adhat némi magyarázatot

 Lényeg a lényeg, mostantól másfajta szösszeneteket is megosztok itt. Hurrá. Kezdetnek pedig itt egy aktualitás, egy eszmefuttatás a Valentin-napról, amit tulajdonképp már évek óta fogalmazgatok fejben.

This Valentine’s Day we’re falling in love with ourselves.

 Két éve ilyenkor találkoztam ezzel a szöveggel tumblrön, és rögtön megtetszett. Viszont amikor megmutattam egyik barátnőmnek, ő csak szomorkásan mosolygott rám. Megkaptam, hogy ez tényleg szép és bölcs, de valljuk be egy picit szánalmas is.

 Ezen a ponton inkább témát váltottam, nem fejtve ki, hogy ezt a megállapítást az egész életemre ráhúzhatnánk. Tele van szépséggel, merem állítani, hogy a bölcsesség is gyűlik, de azért egy picit szánalmas is. Reménytelen romantikus vagyok. Többnyire reménytelen, de a romantikát is meg kell említeni, ha rólam van szó. Mióta az eszemet tudom, mindig volt egy Fiú, akiért odavoltam, pedig semmi esélyem nem volt nála. Eddigi életemet különböző reménytelen rajongások alapján osztom korszakokra. Közben időnként próbált bejönni a képbe valaki, aki élete nőjét látta bennem, én pedig többé-kevésbé kíméletesen elhajtottam őket, az arcukat sem jegyezve meg, hogy esténként nyugodtan telesírhassam a párnámat, mondván én tuti egyedül halok meg. A gimiben egy kapcsolat nekem is jutott, de annak a középiskolával együtt vége is lett, azóta pedig évek teltek el.

 Eleinte reménykedtem. Abban, hogy visszajön az exem (nem jött, hála az égnek). Aztán abban, hogy végre érkezik valaki igazán jó (nem tudom pontosan mire vártam, de nem érkezett). Aztán abban, hogy majdcsak jó lesz az, aki épp ott van (nem lett jó, és igazából nem is volt ott). Abban, hogy ha rendet teszek az életemben, és elkezdem szeretni magam úgy, ahogy a fenti tumblr poszt és minden harmadik motivációs idézet tanácsolja, azzal végre kiérdemlem a herceget (ez a recept sem vált be). Mostanra már jó vagyok, már megtanultam, hogy ez nem az én terepem: hogy a szerelem olyasmi, ami mindig valaki más Instagramján történik. Mindig valaki más fog kézen fogva sétálni a szerelmével az utcán, összeköltözni a barátjával, más fog az étteremben páros tálat rendelni a párjával, más fog ölelő karokba zuhanni egy nehéz nap után, más fog csokot igényelni a férjével, az én ágyam másik fele pedig vetetlen marad, és magamat kell megmentenem, mert a szőke herceg nem jön, hogy megküzdjön a szörnyekkel.

 Ezek után a roppant szívderítő sorok után végre visszatérek ahhoz, amit Valentin-napi útravalónak szántam (remélve, hogy végeredményben lehet még szívderítő ez a bejegyzés). Arra, hogy akármit mondott az a barátnőm, akármit gondoljanak mások, vagy épp én magam a rosszabb napjaimon, az a tumblr-szöveg nem szánalmas. És azoknak a motivációs idézeteknek is igazuk van. Ha nincs melletted senki, szeress bele önmagadba. Ne csak Valentin-napon. Ne úgy tekintsd ezt, mint egy feladatot, amit egyszer szépen megoldasz és aztán jutalmat kapsz érte. Egyrészt, mert valószínűleg nem csak egyszer kell majd megoldanod, hanem újra és újra meg kell ismételned a gyakorlatot, új megoldásokat keresve az élet buktatói után. Másrészt, mert nem fogsz érte külön jutalmat kapni – a jutalma önmagában van. Nem úgy, ahogy én hittem, hogy „nincs más dolgom csak elkezdeni szeretni magam, és akkor rögtön találok egy pasit, aki szintén szeret engem.” Erre a célra nekem ez eddig nem vált be. De így is megérte, mert meggyógyulni, kibékülni önmagammal, szidás és önutálat helyett kedvesen gondolni magamra és felismerni, mikor mire van szükségem, mi tenne nekem jót, ez kétségkívül megéri. És Valentin-nap alkalmából ezt megfogalmazni és megerősíteni másokban nem szánalmas dolog. Ezért is írtam meg és teszem közzé ezt a bejegyzést, amit senki nem kért, és amivel sok újat nem mondtam, de jól esett megírni, és ezzel némi szeretetet küldeni a világba ezen a jeles napon.

 

8. fejezet - Mountain At My Gates

Sziasztok! Azt hiszem, a sokáig keresett rendszer a fejezetek közzétételében a havi rendszeresség lesz. Elégedettebb lennék magammal, ha egy- vagy kéthetente hozhatnám a folytatást, de ha "békeidőben" nem ment, akkor az egyetemi félév beindulása után már pláne nem fog. Vannak viszont újabb ötleteim a bloggal, talán nem fogok teljesen eltűnni két fejezet között sem. Mindenesetre a 8. fejezettel végre elkészültem. Több zeneszám is van benne, a legfontosabbat valahogy úgy képzeltem el, mint a fejezet címadó dalát (pontosabban az alábbi feldolgozását). Jó olvasást!

Számtalanszor elképzeltem már, milyen lesz az első igazi fellépésem. Ilyenkor viszont szinte kizárólag a koncertről ábrándoztam, arról, hogy a színpadon állok a gitárommal, és több százan éneklik velem együtt a dalaimat. Néha arra is gondoltam, milyen lenne az életem hivatásos zenészként: naphosszat próbálni és írni. Arról viszont sosem álmodoztam, ami ténylegesen megelőzte az első fellépésemet.

Ahogy Lauren megjósolta, tartalmas hetek álltak előttem, a felkészülés azonban nem csak zenélésből állt.

– Tényleg csak egy kis koncert lesz, nem tervezünk nagy felhajtást – mondta a menedzser. – Ashnek elég lesz előtte egy zuhany meg pár tiszta ruha. De neked mégiscsak az első fellépésed, meg kéne adnunk a módját.

Én eleinte tiltakoztam. Előre sejtettem, hogy az idegességtől és a reflektorok melegétől lever majd a víz, a hajam az első dal végére csapzottá válik, és minél több smink van rajtam, annál több kenődik el. Arról nem is beszélve, hogy én legjobban kényelmes farmerben és pólóban, cipő nélkül szerettem zenélni. A lányok viszont nem adták fel ilyen könnyen. Kat és anya örültek a nagy lehetőségemnek, és meggyőződésük volt, hogy úgy kell bemutatkoznom, mint egy hercegnő.

– Mi van, ha tényleg ezzel kezdődik a fényes zenei pályafutásod? – mondta Katherine. – Azt akarnád, hogy ha a rajongóid visszanézik az első fellépésedet, valami hétköznapi, szürke szomszédlányt lássanak a színpadon?

Anya óvatosabb volt, még mindig tartózkodott a zenészi karrier gondolatától, de abban egyetértett, hogy egy ilyen alkalomnak meg kell adni a módját.

– Még ha kis koncertről is van szó, te leszel az este egyik csillaga, ki ragyogjon, ha nem te – vélekedett.

Laurent nem lepte meg, hogy végül beadtam a derekamat, sőt, úgy tűnt, így is–úgy is nagy felhajtásra készült.

– Egy teljes délutánt kell szánnunk a cipő- és ruhapróbára, és akkor már a fodrászhoz is beugorhatunk ötletelni – mondta, mikor telefonon egyeztettünk a felkészülésről. – Persze ehhez a fővárosba kell mennünk. Egy hétköznapon nem tudnál elszabadulni? Tudod, hétvégén más a nyitvatartás…

– Hétköznap suliban vagyok.

– Persze, tudom, de egy napot csak kivehetnél, nem?

Válasz helyett az alsó ajkamat kezdtem rágcsálni. Anya sose egyezne bele ebbe. Elfogadóbb volt az utóbbi hetekben, ez tény, de ebben a koncertben nem látott igazán nagy lehetőséget, legalábbis nem akkorát, hogy egyetlen tanítási napnál is fontosabbnak tartsa.

– Nem hiszem, Lauren – feleltem végül. – Próbáljuk megoldani a szombatot, oké?

– Oké.

– És mi a helyzet a próbákkal? – kérdeztem. A külsőségekről már rengeteget beszéltünk, a lényegről viszont még alig esett szó.

– Minden délután gyakorolnod kell – jelentette ki Lauren. Ezzel nem mertem ellenkezni. – Bízok benned és nem akarok a nyakadon lógni, de a saját érdekedben próbálj minden nap! Akkor is, ha a könyöködön jönnek ki a dalok. Gondolkozás nélkül kell mennie mindennek.

– Világos.

– Szerintem közös próbákat elég lesz jövő héten beiktatnunk. Az is jó lenne, ha fokozatosan egyre több ember előtt játszanál. Először csak egyvalaki előtt, aztán próbálj újabb nézőket gyűjteni!

Összesen négy ember jutott eszembe, akik hajlandóak lennének meghallgatni egy próbámat, és ebből kettő Lauren és Ash volt. Így hát egyelőre csak magamnak játszottam. Amellett, hogy gyakoroltam, megpróbáltam elraktározni valamit abból a semmihez sem fogható érzésből, ami magányos próbáim során átjárt. Ha fel tudnám idézni ezt az érzést akkor is, mikor nagyobb közönség előtt játszok, nyert ügyem lenne.

Volt azonban valami, amit elhallgattam a barátaim elől. Mégpedig azt a tény, hogy nem sok számot tudok felmutatni. A Valentin-napon írt dal előtt sokáig nem volt saját szerzeményem, és a meglévőkkel sem voltam elégedett. Feldolgozást viszont nem akartam játszani. Így az első próbáim nagyrészt azzal teltek, hogy csendben meredtem egy üres oldalra a füzetemben, vagy épp varázslatot várva jártattam az ujjaimat a gitáromon.

– Egész délután a zeneiskolában voltál? – tudakolta anya, mikor szerda este hazaértem.

– Ott – bólintottam fáradtan.

– És a suliban mi volt?

– Semmi.

– Nincsenek számonkérések mostanában?

Szerencsére épp háttal álltam anyának, az előszobában húztam le a cipőmet. Vettem egy nagy levegőt, mintha ezzel energiát szívhatnék magamba.

– A héten semmi. Jövő héten lesz egy fontos matek doga.

– A próbafelvételiről van szó?

– Arról.

Anya erre nem mondott semmit. Nem is kellett. Meg sem lepődtem azon, hogy tudja, mikor milyen felmérések miatt kellene izgulnom.

– Különben nem is értem, miért most szenvedünk ezzel, a felvételi csak következő tanévben lesz – próbáltam lazábbra venni a hangulatot, hiába.

– Remélem, ha a hétköznapokat nem is, a hétvégét a felkészülésre szánod majd – mondta anya a legszigorúbb hangján.

– A felkészülésre. Naná – helyeseltem, majd felmentem a szobámba, és kimerülten az ágyra vetettem magam.

Az ihlethiány átka csütörtökön tört meg. Miután háromszor eljátszottam a már meglévő dalomat, és hosszú percekig pengettem a gitárt ötletre várva, az végre megérkezett. Megismételtem az először öntudatlanul lejátszott dallamot, tovább gondoltam, míg végre egy teljes dal bontakozott ki az ujjaim alatt. Már csak szöveget kellett írnom rá, de ekkor már ez sem volt nehéz. Mintha a dallam hívta volna elő a szavakat.

Ezzel az újabb dallal végre elindult bennem valami. Négy dallal kellett készülnöm, még kettő hiányzott, de a gondolataim végre sínen voltak. Észre sem vettem, hogy szaladt az idő, míg végül a portás be nem kopogtatott, jelezve, hogy mindjárt bezár a zeneiskola. Anyának aznap este is volt egy különösen szúrós tekintete számomra, de olyan elégedettséget éreztem, hogy a neheztelése lepergett rólam.

A lendület péntekre is megmaradt, a suliban alig bírtam magammal, annyira vártam, hogy mehessek gyakorolni és újabb dalokat írni. Az ötletek most már tolongtak a fejemben. Ha sikerül rendet tennem közöttük, akkor a nap végére el is készülök a repertoárommal, és ezután már csak próbálnom kell őket. Mikor végre elszabadultam az óráimról, minden terv szerint alakult. Bezárkóztam a termembe, és ezúttal is zárásig játszottam. Az ujjaim fájtak és elgémberedtek, részben a gitározástól, részben a szöveg körmölésétől, viszont nem is lehettem volna elégedettebb. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ennyire, hogy élek. A kimerültséget sem éreztem, csak akkor, mikor felszálltam egy hazafelé tartó buszra, és lerogytam egy ülésre. Már majdnem el is aludtam, mikor megzörrenő telefonom felriasztott.

– Hogy megy a felkészülés, kolléga? – szólalt meg Ash. Azonnal megfeledkeztem a fáradtságról.

– Szuperül.

– Ez nem hangzott meggyőzően – nevetett.

– Pedig tényleg jól haladok, most is a zenesuliból jövök – erősködtem. – Pont a gyakorlás miatt vagyok ilyen fáradt.

– Így már értem. Na és a hab a tortán? Úgy tudom, Lauren alaposan ki akar csinosítani az alkalomra.

– De még mennyire – sóhajtottam. – Holnap vásárolni megyünk.

– És ez ilyen szörnyű?

– Csak nem értem, miért kell erre ennyi energiát szánni – magyaráztam. – Vannak jó ruháim és cipőim, a sminkem úgyis elkenődik majd, a hajamat egyedül is össze tudom fogni. Nem hiányzik egy ilyen tinifilmes, drámai nagy átalakulás egyetlen este miatt.

– Hidd el, utólag még hálás leszel ezért – mondta Ash. – Ha más nem, legalább lesz egy laza napod. Gondolom most rád fér.

– Ez mondjuk igaz. És te? Izgulsz?

A telefonból harsány és őszinte nevetés hallatszott. Kicsit elpirultam a hülye kérdésem miatt, és örültem, hogy nem szemtől szemben beszélünk.

– Jól van na, csak próbáltam érdeklődni.

– Egyébként egy kicsit izgulok. Régen álltam már színpadra tök egyedül, fura lesz.

Ekkor a busz megállt az utcánknál, én pedig leszálltam. Az ég tiszta volt, a levegő fagyos, főleg a jármű fülledt melege után.

– Biztos vagyok benne, hogy így is király leszel – feleltem Ashnek. – Utánam meg pláne.

– Tulajdonképp ezért hívtalak fel.

– Hogy felbátorodj az én önbizalomhiányomtól? – morogtam, magamban mosolyogva. Ash most is jókedvűen nevetett a vonalban.

– Nem, nem ezért. Hanem amiért eredetileg is elkértem a telefonszámod…

Noha már lefagyott az orrom, és szerettem volna minél előbb bent lenni a házban, most megtorpantam. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy folytassa, bár magam sem tudtam, mire számítok voltaképp.

– Szóval, lehet mindkettőnknek jót tenne, ha nem teljesen egyedül csinálnánk végig a magunk részét – kezdte. – Mi lenne, ha lenne egy közös dalunk a koncertre?

Eltartottam a telefont a fülemtől, hogy Ash ne hallja a fura nyöszörgésemet. Igazából sikítani tudtam volna, de valamennyire sikerült uralkodnom magamon, így a meghökkenésem kapkodó lélegzetvételekben öltött alakot.

– Sky, ott vagy?

– Igen, itt – ismét a fülemhez tartottam a mobilt. – És szerintem ez jó ötlet. Bár nem tudom, van-e még erre elég időnk…

– Ha hétvégén ráérsz, szerintem összehozhatjuk. A szombat Laurené, megértem, de még mindig ott a vasárnap.

Az előbbi örömöt csüggedtség váltotta fel, miközben továbbmentem a házunk felé.

– Az a helyzet, hogy így is le vagyok maradva a sulival – mondtam. – És anyának egyre kevésbé tetszik, hogy mostanában mást sem csinálok, csak zenélek.

– Megérthetné, mekkora lehetőség ez számodra.

– Megérthetné – helyeseltem szomorkásan. – De az nem ő lenne. Így is meglepő, milyen engedékeny mostanában.

– Azért ne vessük el teljesen az ötletet, jó?

– Próbálok beszélni vele.

Tudtam, hogy valószínűleg hiába, de a tét túl nagy volt ahhoz, hogy meg se próbáljam. Együtt zenélni Ash-sel tényleg életem nagy lehetősége lenne, talán nem is csak a karrierem szempontjából. De nem akartam túlzottan szabadjára engedni az álmaimat. A pofára esés kockázata még mindig elég magas volt.

A reményeim szinte azonnal szertefoszlottak, amint beszélgetni kezdtem anyával.

– Vasárnap délután szeretnéd felmondani a leckéidet, vagy már holnap? – tudakolta.

– Igazából ez nem olyan felmondani való anyag – mondtam zavartan. – A próbafelvételi nem elméleti kérdésekből áll.

– Akkor majd ellenőrzöm a gyakorló feladataid megoldásait. Szerencsére a tanárod készségesen küldött nekem pár oldalt, bár azt mondta, órán is kiosztotta ezeket.

Kirázott a hideg, a hangomban felháborodás és döbbenet keveredett, mikor megszólaltam.

– Te a tanáromat faggattad a felkészülésről?

Anya egyelőre megőrizte a higgadtságát, de az arcvonásai megfeszültek, az elmúlt hetek közvetlensége elpárolgott belőlük.

– Hogy minél többet segíthessek neked a felkészülésben.

– Hogy ne tudjam letagadni, hány oldalnyi feladatot kellene megcsinálnom a dogáig.

– Miért, le akartad?

Nem válaszoltam, csak dühösen meredtem anyára. Illetve meredtem volna, ha nem nyilall belém a kellemetlen felismerés, hogy tulajdonképpen annyira rossz vagyok én is, mint amilyennek most őt látom. Megint bizalmatlankodott, én viszont adtam rá okot.

– Skylar, megegyeztünk.

– Igen, tudom. De miért nem érted meg, milyen fontos ez a koncert?

Anya vonásai végre ellágyultak kicsit, de inkább a fáradtságtól, mint a megértéstől.

– Hogyne érteném – sóhajtotta. – Úgy néz ki, ez a dolgom az életben. Hogy megértsem, milyen fontosak azok a bizonyos koncertek. Most neked, korábban apádnak. Neki egy idő után már mindennél fontosabbak voltak.

– Anya… - kezdtem bűntudatosan, bár nem tudtam, mit akarok mondani, mit kellene most mondanom. Ő csak legyintett.

– Nem kellett volna ezt mondanom – rázta meg a fejét. – Sokat jelent neked ez a koncert, érthető, hogy ennyire leköt, de még mindig lehet, hogy hosszú távon azzal jársz jobban, ha az iskolában is igyekszel.

Valószínűleg látta rajtam, hogy nem győzött meg, csak a béke kedvéért bólogatok, ezért igyekezett a beszélgetést lezárni egy kompromisszummal.

– Gyakorolhatsz órák után, minden nap és remélem sikeres leszel a koncerten. De kérlek, hétvégén maradj itthon és csináld meg azokat a feladatokat!

Elszorult a szívem, anya viszont magamra hagyott, választ nem is várva. Így a tiltakozásra sem volt esélyem. Kedvetlenül mentem fel a szobámba, hogy megírjam Laurennek és Ashnek, hogy a hétvégén nem számíthatnak rám.

~❁~

A levertségem nem múlt el egész hétvégén. Anya igyekezett kiengesztelni – persze nem szavakkal, hanem azzal, hogy a kedvenc ételeimet főzte ebédre. Sovány vigasz volt, bár mindketten örömmel nyugtáztuk, hogy a rosszkedv ezúttal legalább nem vette el az étvágyamat.

Ash és Lauren megértők voltak, mikor elmagyaráztam nekik, miért ugrott a hétvége. Személyesen nem ismerték anyát, de még ilyen távolságból is érezték, hogy vele nem lehet ellenkezni. A közös dal lehetősége egyelőre elveszni látszott, Lauren viszont nem tágított a fővárosi kirándulás mellől.

– Péntek délután elrabollak, egy nappal korábban érkezünk Victoriaville-be – ismertette az új haditervet.

Ez az ötlet is törékenynek tűnt, de nem ellenkeztem. Igyekeztem elmélyülni a matekban, és nem arra gondolni, mit csinálnék szívesebben helyette. Szerencsére a számokkal mindig jóban voltunk, jól haladtam a feladatokkal, és anya is elégedett volt, mikor vasárnap este átnézte a hétvégi munkámat. Aznap este igyekeztem minél előbb álomba merülni, hogy végre eljöjjön a holnap, amikor ismét gyakorolhatok – ezúttal először bemutatva a dalokat Laurennek és Ashnek.

Másnap délután szerencsére egy órával hamarabb értem a zeneiskolába, mint kis közönségem, így még azelőtt is tudtam gyakorolni, hogy ők meghallgattak volna. A hétvégi gyakorlás hiányát nem éreztem, magamnak könnyedén lejátszottam a számokat. Viszont mikor Ash és Lauren megjelentek a terem ajtajában, az önbizalmam megingott.

– Ne menjünk fel inkább a mi próbatermünkbe? – ajánlotta Lauren.

– Szerintem egyelőre elég, ha itt hallgatjuk meg Sky-t – felelte Ash, aki mintha megérezte volna a gondolataimat. Már azzal is kilépek a komfortzónámból, hogy bemutatom nekik a dalokat, legalább a környezet maradjon az, amit megszoktam.

– Egyelőre csak kíváncsiságból vagyunk itt – mondta Lauren. – Meghallgatjuk, mid van, aztán majd holnap kezdjük azt játszani, hogy a koncerten vagyunk, csak közönség nélkül.

– Okés – leheltem.

– Ezt azért mondtam, hogy most kicsit se izgulj – nevetett a menedzser az arcomat látva.

Erre már csak egy sóhajtással feleltem, és a nyakamba vettem a gitáromat. A fejem hirtelen teljesen üresnek tűnt. Ash bátorítónak szánt mosolya pedig nem segített abban, hogy összeszedjem a gondolataimat. Néztem az akkordokat lefogó kezemet, vetettem egy pillantást a zongorán heverő füzetemre, miközben a csend kezdett kínossá válni. Szerencsére az agyam ismét működésbe lépett.

Eljátszottam az első dalt, a végén pedig nem hagytam abba a gitározást, hanem egybekötöttem a következővel. A két legfrissebb dallal kezdtem, harmadikként játszottam azt, amit Valentin-napon írtam. Csak akkor tartottam szünetet, mikor ennek is a végére értem. Ekkor sem hallgattam el hosszú időre, csak míg leráztam kicsit az ujjaimat és vettem pár mély levegőt. Végre rávettem magamat, hogy ránézzek a hallgatóságomra. Mindkét nézőm arcán lelkesedést, szinte csodálatot láttam, és ettől ezúttal nem jöttem zavarba.

A negyedik dalt már könnyen kezdtem el. A négy közül most ez állt hozzám a legközelebb. Több volt mögötte, mint amit a szöveggel vagy a csendes gitárkísérettel el tudtam volna mondani: olyasmi volt ez, amit érezni kell. A második refrénnél összeszedtem magam, és Ashre néztem. Úgy láttam, ő is érzi.

Amikor az előadás végére értem, mindketten lelkesen megtapsoltak. Mielőtt azonban bármit mondhattak volna, Lauren telefonja megcsörrent, így ő egy pár percre magunkra hagyott minket.

– Ezek új dalok? – érdeklődött Ash.

– A legtöbbet múlt héten írtam – bólintottam.

– És ilyen hamar megjegyezted őket? – hüledezett.

– Szinte másra sem tudok gondolni – vallottam be mosolyogva. Mielőtt Ash felelhetett volna, Lauren visszatért közénk.

– Sky, ne haragudj, de nem tudunk pénteken menni a fővárosba – közölte. – Mármint nekem ott kell lennem, de munkaügyben.

– Nem gond, talán mehetnénk valamelyik nap suli után…

– Suli után ide kell jönnöd próbálni – csóválta a fejét Lauren. – De a szerda délelőttöm még szabad. Aznapra szerezz egy igazolást!

– Lauren, ez nem így megy – ellenkeztem kétségbeesetten.

– Fontos neked ez a fellépés, vagy sem? – kérdezte a menedzser tőle szokatlan keménységgel. Ettől kicsit megszeppentem.

– Fontos. Nagyon fontos – adtam meg magam.

Ash először a menedzserre nézett, majd rám, a szája megrándult, mintha mondani akarna valamit, de végül nem tette. Laurennek fel sem tűnt hirtelen jött csüggedtségem.

– Szerda reggel érted megyek – mondta, aztán szedelőzködni kezdett.

– Minden oké? – kérdezte Ash halkan, mielőtt elmentek volna.

– Persze – bólintottam. Ez egyszerűbb volt, mint elkezdeni magyarázkodni.

~❁~

Szerda délután félve sétáltam fel a földúton a házunkhoz. Laurennel kettő körül értünk vissza Victoriaville-ből, utána még elmentem gyakorolni, de az idegességtől nem bírtam sokáig a zeneiskolában maradni. Hazamentem, és vártam a végzetemet.

Nem kellett sokáig várnom: anya nem meglepő módon már otthon volt. Magához képest korán eljött munkából, de az adott körülmények között erre számíthattam. Ahogy beléptem az ajtón, a levegő szinte vibrált, megcsapott a közelgő vihar szele. Levettem a cipőmet, és a nappali ajtajában álltam meg. Anya a fotelről nézett fel rám.

– Szeretnél mondani valamit? – kérdezte kimérten.

– Nem tudom, mit kellene – húztam el a szám.

– Mégis, mi ütött beléd? Mi bajod van? – fakadt ki. Még mindig nem jött szó a számra. – Lógtál az iskolából. És nem is akármikor.

– A próbafelvételit lehet pótolni, főleg, ha van igazolásom.

– Van igazolásod?

– Írattam egyet a házidokival.

– Alaposan felkészültél, mondhatom.

Azon kaptam magam, hogy a körmeimet a tenyerembe préselem, a fogaimat pedig összeszorítom. Az előbb is ezt tettem, talán a mondanivalómat is ez fogta vissza. Mintha lett volna mondanivalóm. Igazság szerint tisztában voltam vele, hogy hülyeséget csinálok. Nem az iskola miatt, hiszen a próbafelvételit nem lehet csak úgy kihagyni, a pótfeladatsort megíratják velem az első adandó alkalommal. Az igazi hülyeség része az volt, ahogy anyával viselkedtem. És nem tudtam, mivel hozhatnám helyre.

– A sulival nem lesz gond, megoldható így is, de a koncertre muszáj készülni, azt nem lehet áttenni… - próbálkoztam.

– Nem lesz semmilyen koncert – jelentette ki anya.

– Hogy mi?

– Nem léphetsz fel – hangzott az ítélet. – Először csak a hátam mögött ellógsz az iskolából valami apró koncert miatt, ami igazából nem is a te fellépésed. Mi jön legközelebb? Hová vezet ez szerinted? Még a végén az érettségit is kihagyod, mondván te inkább a zenére akarsz koncentrálni – az utolsó szavakat különösen epésen mondta, nem mintha azelőtt finomkodott volna. 

Álltam ott, és úgy éreztem magamat, mint akit hasba rúgtak. Nemcsak átvitt értelembe, tényleg iszonyatos görcsöt éreztem a gyomromban, nem tudtam, hogy hányni fogok vagy elájulni.

– Anya, ezt nem teheted velem – nyögtem.

– Kiskorú vagy, én pedig az anyád – emlékeztetett. – Hivatalosan én tudom jobban, mi a jó neked.

– Tudom, hogy megbántottalak ezzel az egésszel, de nem ez a megoldás…

– Hogy megbántottál? – visszhangozta elkeseredetten.

A vonásain harag látszott, de a szemén láttam, hogy igazából tényleg csalódott, és fáj neki ez az egész. Az elmúlt hetekben olyan rendes volt velem, mint szinte soha, és mintha nem is kellett volna erőlködnie. Átadta magát annak, hogy bízhat a döntéseimben és az őszinteségemben. Erre én mit csinálok? Éppen azt, ami miatt éveken át paranoiával kezelt engem: átvágom őt és elhanyagolom a sulit. Talán tényleg megérdemlem a büntetést, amit kitalált.

Legyőzötten fordítottam neki hátat, és felmentem a szobámba. A fájdalom a gyomromból a mellkasomba kúszott, és ahogy becsuktam az ajtót, rögtön sírni kezdtem. Nem akartam, hogy anya meghallja, úgyhogy távolabb mentem, az ablakhoz. A hideg üveghez préseltem a homlokomat, miközben a könnyek végigfolytak az arcomon.

Mikor kicsit megkönnyebbültem, felhívtam Laurent. A hangom még mindig remegett, mikor megszólaltam.

– Nem lépek fel hétvégén – közöltem vele.

– Ne hülyéskedj, Sky, mindent leszerveztünk ma a fővárosban, a próbák is nagyon jól mennek – értetlenkedett Lauren.

– Nem léphetek fel – ismételtem.

– Miért?

– Anya nem engedi.

– Ezt miért most találta ki?

– Mert ma lógtam el az iskolából az engedélye nélkül, hogy a fellépésre készüljek – magyaráztam.

– Ó…

Lauren egy pár percig nem tudott többet reagálni. Mintha csak most állt volna össze a fejében, hogy én nem a Black No.1 egyik tagja vagyok, aki a zenélésnek és a zenélésből él, hanem egy tizenhét éves lány, akinek még el kell végeznie a gimit, és akit az anyja szobafogságba zárhat.

– Honnan tudta meg? – kérdezte, hogy megtörje a csendet.

– Nem szóltam a suliban, hogy hiányozni fogok, és ilyenkor felhívják a szülőt – feleltem. – Épp az ilyen lógósok miatt. Főleg, ha aznap épp van valami fontos dolgozat.

– És ma volt?

– A próbafelvételi. Amolyan szintfelmérő. Ezalapján osztanak haladó vagy alap csoportokba az utolsó évben, sok függ tőle a fősulis felkészülés miatt.

– És nem lehet pótolni ezt a dogát? Egyébként akarsz te egyáltalán fősulira menni? – jogos kérdések voltak, de a helyzet ennél bonyolultabb volt.

– Lehet, de ennél többről van szó. Ne beszéljünk róla – kértem. – Nem léphetek fel hétvégén. Talán soha az életben.

– Ne dramatizáld túl, találunk valami megoldást – erősködött Lauren, én viszont szomorúan elköszöntem, aztán lefeküdtem az ágyamra, és a fal felé fordultam.

Fél órája feküdtem így a sötétben, a saját lélegzetvételemet hallgatva és az életemen gondolkozva, mikor egy autó hangját hallottam meg. A földúton közeledett felfelé. Lámpái már bevilágítottak az ablakomon, mikor felpattantam az ágyról. Ajtócsapódás, majd csengetés.

Egyik részem rohanni akart a bejárathoz, de a nagyobb részem még mindig kedvetlen és fáradt volt. Mikor leértem a lépcsőn, anya már ajtót nyitott. Ashnek. Épp bemutatkoztak egymásnak, mikor észrevettek engem.

– Visszamegyek a dolgozószobámba, beszélhettek a nappaliban – ajánlotta anya.

Sokkal nyugodtabb volt, mint egy órával korábban. Csak egy pillanatra tudtam az arcára nézni, de ennyiből is megállapítottam, hogy sírt. Az iménti kis izgalmat ismét elnyomta a pocsék bűntudat.

– Igazából önnel szerettem volna beszélni – mondta Ash higgadt udvariassággal.

– Korban közelebb állsz hozzám, mint a lányomhoz, akár tegezhetsz is – anya a megjegyzéssel igazából a döbbenetét próbálta leplezni. Sikeresen. Ash elmosolyodott.

– Azért ez nem teljesen igaz.

– Én akkor visszamegyek a helyemre – hagytam rájuk.

Sarkon fordultam, és visszamentem a szobámba, de a küszöbnél nem jutottam messzebb. Megpróbáltam hallgatózni, de szavakat nem tudtam kivenni. Jó darabig ácsorogtam a küszöbön, anya pedig sokáig beszélgetett Ashsel. Mikor ismét az előszobához közeledtek, úgy tűnt, már búcsúzkodnak. Ekkor már nem fogtam vissza magam, leszaladtam hozzájuk.

Az elém táruló jelenet szürreálisnak tűnt. Anya mosolygott, a korábbi szomorúságnak és haragnak nyoma sem volt rajta. Ash is őszintén jókedvűnek tűnt, miközben belebújt a kabátjába. Épp nevetgéltek valamin, mikor megláttak engem a lépcső alján lefagyva.

– Már mész is? – kérdeztem Ash-t.

– Későre jár – vont vállat. – Találkozunk holnap a próbán. Simone, veled pedig szombaton.

– Ki nem hagynám – mosolygott anya. Értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetem.

– De én nem próbálok többet. És a szombat… mi van szombaton, anya?

– A koncertetek, Sky – felelte anya. – Elkísérlek, és majd a színfalak mögül nézlek titeket.

A szemöldököm valószínűleg a hajamig szaladt fel, az állam pedig a padlón koppant. Ash és anya széles vigyora is ezt igazolta. A férfi még biccentett egyet búcsúszóul, aztán kettesben hagyott minket. Anya jókedve viszont megmaradt.

– Kérsz valamit vacsorára? – érdeklődött, mintha mi sem történt volna.

– Aha – motyogtam.

Azzal a szándékkal követtem őt a konyhába, hogy felteszem neki mind a száz kérdést, ami az előző percekben felmerült bennem. De végül elvetettem az ötletet, és csak élveztem az rejtélyes módon helyreállt egyensúlyt.