1. fejezet - Give You What You Like

Sziasztok! Sajnos egyelőre nem sikerült tartanom magam ahhoz, hogy minden héten közzéteszek egy új részt, de azért igyekszem majd tartani az ütemet. Jó olvasást kívánok :)

— Ez elképesztő volt – kiabálta Kat, mikor az utolsó dal után elindultunk a ruhatárhoz.

Nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés miatt kiabál, vagy azért, mert az ő füle is csengett még a hangos zenétől. Mindenesetre igaza volt, a koncert tényleg hihetetlen élmény volt. És Kat még nem is tudott arról, hogy szemeztem Adammel.

A ruhatárnál óriási tömeg volt, mindenki egyszerre akarta kivenni a holmiját, így majdnem negyed órát álltunk sorba. Mikor végre mi kerültünk a pulthoz, az egyik ruhatáros lány izgatottan furakodott előre a fogasok között. Kattel felvont szemöldökkel néztük, ahogy átmászik a pulton, és megáll előttünk.

—Sziasztok – köszönt ránk. Barátnőm és én továbbra is csak döbbenten meredtünk rá, mire elnevette magát, és folytatta. – Bocsi, hogy zaklatlak titeket, de munkaköri kötelesség.

Ez első hallásra csak még jobban összezavart, de ahogy jobban megnéztem a lányt, rájöttem, hogy valószínűleg nem a ruhatárosok közül való. Nem egységes fekete öltözetet viselt, hanem rövidujjú blúzt, nyakában pedig egy névtábla lógott: Lauren Franklin, menedzser. A helyzet egyre érdekesebbé vált.

— Az első sorban álltatok, kicsit balra, ugye? – kérdezte Lauren.

— Igen, arrafelé – bólintottam.

— Szuper! Már attól tartottam elkerültük egymást, vagy tíz perce strázsáltam a ruhatárban, hogy arra jöttök-e – csapta össze a kezét vidáman a menedzser. – A nevem Lauren, én vagyok a Black No. 1 menedzsere, és ha nem bánjátok egy kicsit elrabollak titeket.

Katherine és én összenéztünk, aztán követtük Laurent, aki választ sem várva indult el a ruhatár melletti ajtó felé, olykor hátrapillantva, hogy lássa, követjük-e. Az ajtóhoz érve elővett egy kulcsot, hogy kinyissa, egy pillanattal később pedig egy rövid folyosón találtuk magunkat. A pár lépésre nyíló szobából nevetés és férfihangok hallatszottak ki.

— Ne legyetek zavarban – kacsintott ránk Lauren.

Én biztos voltam benne, hogy már az egész arcom vörös, és Katre pillantva láttam, hogy ő is szaporábban veszi a levegőt. A menedzser közben már be is lépett a szobába, és intett nekünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Kat vállat vont, és előrement, én pedig nagyot sóhajtottam, és követtem.

A helyiség közepén körben kanapékat és foteleket helyeztek el, az egyik fal mellett pedig tálalóasztalt alakítottak ki. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak: a Black No. 1 tagjai ültek ott, itallal a kezükben, még mindig kicsit kifulladva, de szemlátomást jókedvűen. Próbáltam elkapni Kat tekintetét, de ő szinte lefagyott.

— Mondjátok, hogy sikerült megtalálnom őket! – kérte a fiúkat Lauren.

— Sikerült – válaszolt neki Adam, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem.

A zenészek feltápászkodtak a kanapékról és odajöttek hozzánk. Először az énekes nyújtotta nekünk a kezét.

— Ashton Welch – mutatkozott be.

— Ash, szerintem tudják a nevünket – kuncogott Adam.

— Ezt így illik, öcsi – szúrta le Ash. A dobos a szemét forgatta, de aztán követte a példáját.

— Adam Lucas. És egyébként nem vagyok az öccse, csak szeret így szólítani – magyarázta.

— A szeretetem jele – mondta Ash.

— Meg az atyáskodásodé – morogta Adam.

— Hagyjatok minket is szóhoz jutni – vágott közbe az egyik szőke srác. – Mi tényleg tesók vagyunk.

— Maguktól biztos nem jöttek rá – jegyezte meg Lauren.

— Ő Chris – mutatta be ikerpárját az egyik gitáros. – Én meg John. 

— Driver. Chris és John Driver – egészítette ki őt a testvére. – Könnyen meg lehet különböztetni minket, nekem van egy anyajegy a szemöldököm mellett, Johnnak pedig volt orrpiercingje, még látszik a helye is – mondta Chris, először az anyajegyére, majd ikertestvére orrára bökve.

Kattel pislogás nélkül meredtünk rájuk, egyrészt, mert még mindig le voltunk fagyva, másrészt pedig, mert a kicsi anyajegy és az orrpiercing helye alig volt észrevehető az egyébként teljesen egyforma arcokon, úgyhogy egyelőre a ruhájuk alapján próbáltam megjegyezni őket. A fiúk csak nevettek a reakciónkon.

— Majd megszokjátok – bátorított minket a Lauren.

Átfutott az agyamon, hogy illene végre megszólalnunk, de Kat hamarabb kapcsolt, min én.

— Katherine Grant – mutatkozott be. – De általában csak Kat.

— Skylar Moore – mondtam végül én is.

— Skylar, Kat, nagyon örülünk, hogy itt vagytok velünk, és reméljük nem volt tervetek az este hátralévő részére – vette át a szót a menedzser.

— Mert meg vagytok hívva az afterpartynkra! – vágott közbe John.

— Kibéreltünk egy házat úgy tíz percre innen, jön pár régi haverunk a városból, király lesz – mondta Adam.

Végre sikerült megtalálnom a hangomat, és lelkesen válaszoltam:

— Szerintem semmi akadálya, igaz, Kat?

Kat kicsit zavartan mosolygott, aztán a kezemért nyúlt.

— Egy gyors kupaktanácsot, ha megkérhetlek – azzal bocsánatkérően biccentett a banda felé, és kirángatott a kis folyosóra.

— Most mi a baj? – kérdeztem bosszúsan.

— Sky, csak most ismertük meg őket, biztosan jó ötlet ez?

— Ők a Black No. 1!

— Igen, városunk büszkesége, isteni banda, helyes pasik satöbbi – rázta meg a fejét Katherine. – De nem tudjuk milyen emberek. Csak úgy menjünk el velük egy házibulira, egy csomó idegen pasi közé?

— Vigyázunk egymásra – szorítottam meg a kezét. – Ráadásul úgy volt, hogy nálatok alszunk. A te őseidet nem zavarja, ha későn esünk haza.

— Akkor is – barátnőm aggodalmasan préselte össze az ajkait. – Mi van, ha akarnak tőlünk valamit?

— Valószínűleg akarnak, azért hívtak ide – vigyorodtam el.

— És neked ez tetszik?

— Neked talán nem?

Kat hosszan kifújta a levegőt, és mérlegelt. Várakozva figyeltem az arcát, szinte úgy éreztem magam, mintha az anyámtól kérnék engedélyt valamire. Kicsit tényleg olyan volt a helyzet. Noha nem Katherine utasításai szerint éltem az életem, de ma este együtt jöttünk és együtt is megyünk. Ha ő nem megy az afterpartyra, én is kihagyom.

— Jó, nem bánom – egyezett bele Kat. Mosolyogva mentünk vissza a bandához.

— Élünk a lehetőséggel – jelentettem ki mindkettőnk nevében.

— Na, ez szuper!

— Lányok, mi lenne, ha mi előre mennénk? – javasolta Lauren. – A fiúkra még ráférne egy zuhany, majd utánunk jönnek.

A zenészek kiürítették a poharaikat, és átvonultak egy másik helyiségbe – valószínűleg egy öltözőbe –, mi pedig a menedzserrel együtt elhagytuk a szórakozóhelyet. Lauren egy fehér autóhoz vezetetett minket a parkolóban; Kat hátra ült be, én pedig az anyósülésre. Mikor kikanyarodtunk az utcára, Lauren cinkos mosollyal az arcán felém fordult. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy új barátnőre tettem szert.

— Nem tudom észrevetted-e, de odavannak érted – suttogta bizalmasan.

— Mind a négy? – nevetgéltem zavartan.

— Na azért ne légy olyan telhetetlen – kuncogott a menedzser is. – De nem egy ember ötlete volt, hogy raboljalak el titeket.

— Mondd már, kiktől kell tartanom? – faggattam.

— Szerintem hamar rájössz majd magadtól is – mosolygott Lauren, ezzel lezárva a témát.

Grace Falls nem egy nyüzsgő hely, éppen ezért sokan vásároltak itt hétvégi üdülőházat, ahová a zajosabb nagyvárosokból visszavonulhattak. Ezek a telkek szinte egy külön városrészt alkottak: Lauren ide fuvarozott el minket. Az épület, amit az afterparty számára kibéreltek egy kétszintes ház volt, az a fajta, ami a lakberendezési magazinok címoldalán szokott díszelegni. Szögletes volt, szürke falakkal és acélkék verandával, amihez sövénnyel keretezett kis járda vezetett.

— Ha nyár lenne, medencés partit is tarthatnánk a hátsó kertben – jegyezte meg Lauren, miközben a bejárat felé sétáltunk. – Talán fogunk is, ha eljön az ideje.

— Állati ez a hely – hüledezett Kat, amikor benyitottunk.

A kis előszobát boltíves átjárók választották el a balra nyíló konyhától és a jobb oldalt lévő nappalitól. A kívülről szürke épület belül melegebb színekből – bézsből, sárgából és barnából – állt össze. Minden bútor drágának, elegánsnak, de ami még fontosabb, kényelmesnek tűnt. Na persze nem a széles konyhaasztal, ami szinte ki sem látszott az italok, poharak, rágcsálnivalók és pizzásdobozok alól. A nappaliban már lézengett néhány vendég két srác például egy jókora bőrkanapén gubbasztott, tekintetüket a plazmatévére szegezték, és valami videójátékot játszottak.

— Szolgáljátok ki magatokat és vegyüljetek, én visszamegyek a srácokért – mondta Lauren, és magunkra hagyott.

— Sky, nagyon kérlek, egyél valamit – unszolt Kat, mikor elindultam a konyha felé.

Semmi étvágyam nem volt, de végül magamba erőltettem egy szelet pizzát. Ma este, a Black No. 1 tagjainak jelenlétében semmiképp sem akartam olyan állapotba kerülni, mint szilveszterkor.

Egy pár – egy zömök, barna hajú, szakállas pasi és karcsú, sápadt barátnője - átjött a nappaliból a konyhába, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy összeismerkedjenek velünk.

— Régóta ismeritek az együttest? – érdeklődött a srác.

— A zenéjüket igen – vágta rá Kat.

— A srácokat pedig körülbelül fél órája – tettem hozzá. A párocska jót nevetett ezen.

— A legújabb kiszemeltek – csóválta a fejét a lány.

Ahogy jobban megnéztem őt, el kellett ismernem, hogy igazán szemrevaló jelenség, akár egy modell. Fehér felsője szabadon hagyta a vállát, testhezálló, világoskék farmerja pedig makulátlan, hófehér bokacsizmában végződött. Valószínűleg olyan alacsony lehetett, mint én, mert ebben a tűsarkú lábbeliben sem volt magasabb zömök párjánál. Világos öltözékével, szürke szemével és halvány bőrével erős kontrasztot alkotott hosszú, festett fekete haja.

— És ti régóta ismeritek a bandát? – kérdeztem vissza.

— Én a kezdetektől – húzta ki magát a srác. – Joey Lucas vagyok, Adam bátyja. Ő a barátnőm, Nicky.

— Két éve én is így kezdtem – legyintett a lány nevetve. – Pultos voltam a klubban, ahol a Black No. 1 fellépett, és Adam elhívott az afterre.

— Aztán eljött, és az öcsémmel szinte szóba sem állt – vette át a szót Joey.

— Éreztem, hogy veled jobban járok – mondta Nicky, és puszit nyomott a barátja arcára.

— Na de ne rontsuk le Adam hírnevét rögtön az elején – kapott észbe a pasi.

— Szóval a srácok gyakran szemelnek ki maguknak lányokat a koncerteken? – kérdeztem bizonytalanul.

Nicky és Joey összenéztek. Kicsit bűntudatosnak látszottak, ugyanakkor úgy tűnt, mintha próbálnák elfojtani a nevetésüket.

— Hát – felelte végül a lány -, maradjunk abban, hogy nem ez az első eset.

Kat elkapta a pillantásomat, és fanyar mosolyra húzta ajkait. Nyilván gondolhattuk volna, hogy más lányokat is ért már az a megtiszteltetés, ami most minket, de hirtelen, ahogy a banda ismerőseinek szemével láttuk a dolgot, elég nevetségesnek tűnt a helyzet.

— Nem akartuk ám elvenni a kedveteket – vigasztalt Nicky.

— Jók szoktak lenni ezek az afterek egyébként – tett hozzá Joey, miközben kibontott egy doboz sört. – De a fiúkkal vigyázni kell, ahogy a bulikban általában.

— Így van, lányok – helyeselt a barátnője is. – Érezzétek jól magatokat, de csak okosan.

Mikor a pár magunkra hagyott minket, bizonytalanul néztem Katherine-re.

— Menjünk inkább haza? – vetette fel.

— Lehet az lenne a jobb – sóhajtottam.

Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó és nagy hangzavar közepette beestek rajta az est sztárjai, a Black No. 1 tagjai. Egy pillanatig figyeltem Adamet, amint leveszi a kabátját, elnéztem izmos karjait és vidám, kék szemeit. A dobos egy pillanattal később észrevett engem, és rám mosolygott.

— Maradni akarok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Kat követte a tekintetemet, majd gondterhelten fordult vissza hozzám.

— Te csaj, biztos, hogy erre van most szükséged? – kérdezte szigorúan.

Mielőtt azonban elgondolkozhattam volna azon, amit mondott, Adam és Ash elindultak felénk. Barátnőm szemlátomást már túlvolt a kezdeti zavarán, de nekem ismét felgyorsult a szívverésem.

— Mi az, ti nem isztok? – kérdezte Adam, miközben Ash felnyitott egy sört.

— Odáig még nem jutottunk el – felelte helyettem is Kat, gyanakvóan méregetve a fiút. Adam nem vette magára a szúrós tekintetet.

— Tequila vagy vodka? – kérdezte, feltartva két üveget.

A tequilánál maradtunk, és mind a négyen felhajtottunk egyet. Kat és én a végén, a citrom elfogyasztása után grimaszoltunk, a két zenész viszont csak jóízűen hümmögött. Valószínűleg gyakrabban csinálják ezt, mint mi, állapítottam meg.

— Most láttatok minket először élőben? – kérdezte Ash, miközben a pizzák között válogatott.

— Aha – válaszoltam automatikusan, azon tűnődve, vajon Adamnek feltűnt-e, mennyire zavarban vagyok.

— Eszméletlen koncert volt! – lelkendezett Kat, én pedig hálás voltam, hogy átvette a szót. – Ez a turné utolsó állomása?

— A turné hivatalosan múlt héten ért véget – mondta Adam. – Ez amolyan levezető buli volt.

— Ebben a városban voltak az első fellépéseink, itt színpadra állni szinte olyan, mintha csak a családunknak játszanánk – magyarázta Ash.

Kat már feltett volna egy újabb kérdést, mikor az ikrek csatlakoztak hozzánk.

— Gyerekek, itt csocsó is van! – kiáltotta John.

— Ash, felkészültél a visszavágóra? – érdeklődött Chris.

— Haver, az a kérdés, ti felkészültetek-e – felelte az énekes.

— Párszor legyőzött minket az utóbbi időben – magyarázta John.

— Három este alatt harminchétszer – pontosított Ash. – Egyedül játszottam kettejük ellen.

— Kamatostól kapod vissza – jelentették ki az ikrek.

— Ahogy gondoljátok – hagyta rájuk Ash. – Lányok, beszálltok?

— Megyek – ajánlkozott Kat.

— Skylar, jöhetnél szurkolni – javasolta Ash. Már majdnem beleegyeztem, mikor Adam a karomra tette a kezét. Kellemesen megborzongtam az érintésétől.

— Skynak még mindig nincs itala – mondta Adam. – Majd követünk titeket, csak előbb orvosoljuk ezt a problémát.

Ash arcán mintha valami különös kifejezés futott volna át, de olyan gyorsan, hogy azt is hihettem, csak a szemem káprázik. Az énekes végül szó nélkül követte az ikreket és Katet a nappaliba. Adam felkapott egy poharat, és érdeklődve felém fordult.

— Mi lenne, ha felbontanánk egy pezsgőt? – vetette fel.

— Benne vagyok.

A srác kinyitott egy üveget, és megtöltött két poharat. Koccintottunk, miközben ő mélyen a szemembe nézett.

— Nincs nagyobb megtiszteltetés, mint ha olyan gyönyörű lányoknak zenélhet az ember, amilyen te vagy – jelentette ki.

— Gondolom gyakran van rá lehetőség – szaladt ki a számon.

— Ritkább, mint hinnéd – felelte komolyan.

Ott motoszkált a fejemben a Nickyékkel folytatott beszélgetés. Egyrészt úgy tűnt, hogy csak az időmet vesztegetem Adammel, és nem lenne szabad komolyan vennem őt. De ahogy ránéztem, ezek a kételyek eltűntek. Talán más lányokat is kiszemelt már a tömegből. Talán voltak már felszínes kapcsolatai. Viszont, ha csak az előítéleteimre támaszkodok, és nem is próbálom megismerni őt, talán valami nagyszerű dologból maradok ki. Kivertem a fejemből a zavaró gondolatokat, és visszatértem a jelenbe.

— Elszívnék egy szál cigit – mondta Adam. – Velem tartasz?

— Persze – egyeztem bele.

Egyébként nem voltam dohányos, de mikor a verandán Adam megkínált egy szállal, elfogadtam, és hagytam, hogy meggyújtsa nekem.

— Nem bánod, hogy lemaradsz az évszázad csocsóbajnokságáról? – kérdezte hamiskás mosollyal.

— Cseppet sem – feleltem őszintén. – Eljátszanak nélkülünk is.

— Én is pontosan így gondolom.

Letelepedtünk egy kényelmes hintaágyra a teraszon. Mikor hátradőltem, a lábaim már nem értek le. Adam szemlátomást jól szórakozott ezen.

— Nehogy gúnyolódj a magasságomon – figyelmeztettem.

— Nem is mernék – nevetett fel.

Válaszul finoman a vállába bokszoltam, és én is vele nevettem. Alig ismertem őt, de mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ott cigizünk együtt a verandán és hülyéskedünk.

— Gyakran jársz koncertekre, igaz? – tudakolta.

— Az utóbbi időben nem sokszor mozdultam ki, de egyébként, ha a közelben fellép egy jó zenekar, én ott vagyok.

— És az utóbbi időben mi tartott vissza?

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Hiába éreztem természetesnek a helyzetet, hiába éreztem, hogy megbízhatok Adamben, Evant azért mégsem akartam szóba hozni. Valami azt súgta, megölné a hangulatot.

— Az… az anyám miatt – feleltem végül, és nem is hazudtam nagyot.

— Ó. Rövid pórázon tart? – kérdezte Adam megértően.

— Mondhatni – bólogattam. – Nem rajong a zenészekért. Pontosabban a rockerekért.

— És ez csak mostanában alakult ki nála?

— Ez az utolsó előtti évem a gimiben – magyaráztam. – Jön a pályaválasztás meg az egyetemre való felkészülés, és szerinte minden időmet ezzel kellene töltenem.

— És te mivel szeretnéd tölteni minden idődet? – Adam rátapintott a lényegre.

— Zenéléssel – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán rögtön zavarba jöttem, és lesütöttem a szemem. Valahogy kínosnak éreztem, hogy erről beszélgessek egy befutott zenésszel.

— Ne mondd – csillant fel a fiú szeme. – Játszol valamin? Vagy énekelsz?

— Mindkettő – vallottam be. – Tudok zongorázni és gitározni. És mondták már, hogy a hangom se rossz.

— Éreztem én, hogy van bennünk valami közös – Adam korábbi, huncut vigyorát most valami sokkal őszintébb, igazán vidám arckifejezés váltotta fel. – Saját szerzeményeid is vannak?

— Dalokat is írtam már, igen – ismertem el, majd elszorult a torkom. – De ez is olyasmi, amit hanyagoltam egy ideje.

— Nem lenne szabad – csóválta a fejét Adam, miközben egy újabb cigarettára gyújtott, és nekem is adott egyet. – A zene a legjobb dolog a világon, és ha valaki tehetséges, akkor csinálnia kell.

— Ki mondta, hogy tehetségem is van? – mélyen, idegesen szívtam bele a cigibe, ahogy a legkomolyabb kételyeim egyike eszembe jutott.

— Le merném fogadni – mondta Adam.

Egyik széles tenyerébe fogta szabad kezemet, és megszorította. Hirtelen mégsem tűnt annyira természetesnek, magától értetődőnek a szituáció. Mintha végre felfogtam volna, hogy valami különleges történik. Megszorítottam Adam kezét. Egy darabig összefonódó ujjainkat néztük, aztán a fiú rám emelte a tekintetét. Álltam a pillantását, ahogyan a koncerten is. Most azonban nem volt köztünk egy dobfelszerelés és egy egész színpad, csak egy pár centiméter. Egyre kevesebb, ahogy Adam lassan közelebb hajolt hozzám.

Ekkor azonban kivágódott a bejárati ajtó, és néhány (számomra ismeretlen) fiatal botladozott ki rajta. Tőlünk néhány méterre álltak meg, és ők is rágyújtottak. Nem vettek tudomást rólunk, a jelenlétük azonban ellehetetlenítette a meghitt hangulatot. Adam bosszúsan felemelte a pezsgősüveget, amit kihoztunk magunkkal, és nagyot kortyolt belőle. Ahogy kizökkentem a pillanat varázsából, rajtam is szörnyű zavar lett úrrá. Mikor felém kínálta az italt, elfogadtam, és jó sokat húztam le belőle. Adam tekintetében aggodalom és elismerés elegyedett.

— Mi lenne, ha keresnénk egy helyet az emeleten, ahol nem zavarnak meg? – vetette fel.

— Jó ötletnek hangzik – bólintottam.

A pezsgő szerencsére hamar elkezdett hatni, és messzire kergette a bizonytalanságomat és a zavaromat. Így nem is feszengtem, mikor Adam kézen fogva felvezetett az emeletre. Bementünk az első üres, sötét szobába, ami folyosóról nyílt; becsuktam magunk mögött az ajtót, a lámpát azonban nem kapcsoltuk fel. Amint kettesben maradtunk, Adam a derekamra fonta a karját, száját pedig mohón az enyémre szorította. Nyelvemmel végigsimítottam az ajkain, mire azok szétváltak, hogy viszonozzák a csókot. Varázslatos pillanat volt, és úgy éreztem, nem csak a pezsgő részegít meg. Evan után nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valaha átélek még ilyesmit, most azonban itt voltam ezzel az imádnivaló zenészsráccal, és többé nem bántam, hogy korábban úgy alakultak a dolgok, ahogy.

És ami még jobb volt, hogy szerencsére nem tűnt idegennek a helyzet. Ujjaimmal Adam puha, hullámos hajába túrtam, miközben egyik lábamat az övéhez simítva feljebb emeltem. Az ő kezei válaszul lejjebb csúsztak a derekamról a fenekemre, és könnyedén felemelt, így mindkét lábamat köré kulcsoltam. Adam az ágyhoz vitt és rá fektetett, ajkai a nyakamra vándoroltak, kezei pedig a mellemre. Én a pólóját húztam egyre feljebb. Ő végül kibújt belőle, majd ismét megcsókolt, miközben a tüllruha alatt lehúzta a harisnyámat, és a bugyim alá csúsztatta az ujjait.

Éreztem, hogy kezdjük elveszíteni a fejünket – én legalábbis biztosan. Egy részem nyilvánvalóan élvezetesnek találta a dolgot, ám az elnyomott, józan énemben hirtelen ismét felötlött mindaz, amit a Nickyékkel folytatott beszélgetés elárult Adamről. Akartam adni egy esélyt a srácnak, hinni akartam, hogy talán velem más lesz, de ha ilyen könnyen adom magam, akkor nem várhatok tőle sokat.

Eltoltam őt; először értetlenül nézett rám, de nem ellenkezett. Felültem az ágyon, és felhúztam a harisnyámat, Adam pedig némi csalódottsággal az arcán felvette a pólóját.

— Ne érts félre – kezdtem. – Jól érzem veled magam. A jó nem kifejezés, de…

— Hallottál rólam ezt-azt és bizalmatlan vagy? – vonta össze a szemöldökét.

— Nem erről van szó – jelentettem ki. – Nem akarlak elutasítani. Csak szerintem jobb lenne, ha lassabban haladnánk.

Félve néztem az arcát. Alig ismertem őt, de valami azt súgta, hogy nem mindennapi az, ami alakulóban van köztünk. Hirtelen elfogott a bizonyosság, hogy ha most elveszíteném őt, az megőrjítene, mert Adamnak helye van az életemben, és nem csak ebben az éjszakában.

— Igazad van – ismerte el, én pedig fellélegeztem. Adam átkarolt, és adott egy puszit az arcomra. – És remélem tényleg nem utasítasz el, mert én is többre vágyom ennél.

— Megvan az esélyed – suttogtam, és az övének támasztottam a homlokomat.

Adam rám mosolyogott, én pedig úgy éreztem, ennél boldogabb egyszerűen nem lehetnék. Egy pár pillanatig így maradtunk, aztán a földre dobott kabátjáért nyúlt, és előhúzta belőle a cigisdobozát. Az ablakhoz mentünk, kinyitottuk és rágyújtottunk.

— Hétköznap melyik délutánod szabad? – kérdezte.

— Hétfőn és kedden elég sok órám van, és utána általában húzok haza tanulni. De utána bármelyik nap megoldható, kettő után – mondtam, majd várakozóan néztem rá.

— Szuper – felelte. – A grace fallsi gimibe jársz, igaz?

— Oda – bólintottam.

— Én is oda jártam – osztotta meg velem a tényt, amit persze már tudtam. – Évek óta a közelébe se mentem annak a koszfészeknek. De azt hiszem, te rá tudsz venni.

— Jössz és elrabolsz? – kérdeztem ravaszul.

— El ám – mondta, és egyik karjával átölelt. Aztán komolynak tettetett hangon folytatta. – De persze csak törvényes keretek között. Hisz te még kiskorú vagy.

— Ja, láttam az előbb is mennyire zavart – nevettem el magam.

Adam elnyomta a cigit és megcsókolt. Az előző pillanatok heve még nem múlt el, viszont most ő volt az, aki eltolt magától.

— Te, szerintem nem együtt kellene visszamennünk közéjük – javasolta.

— Nem akarsz felvállalni? – kétkedve vontam fel az egyik szemöldököm.

— Ne beszélj hülyeségeket – méltatlankodott. – De ezek odalent… imádom őket, de tudnak szemetek lenni, pláne, ha már ittak. Nem vágyom a beszólásokra, amiket most kapnánk tőlük és szerintem te sem.

— Akkor mit mondjak, hol voltam egész este?

— Nem tartozol magyarázattal senkinek – szögezte le. – Persze, ha akarod, akkor annak mondod el akinek csak szeretnéd.

— Szerintem legfeljebb Kattel beszélem meg – tűnődtem.

— Vele beszéled meg, de ne lepődj meg, ha elterjed a dolog.

— Kat nem pletykás.

— Ő talán nem – hagyta rám Adam. – De vannak elegen ebben a buliban. Láttak minket együtt, és te is tudod, milyen ez a kisváros.

— Igazad van – sóhajtottam. – Na nem mintha bármi szégyellnivalóm lenne.

— Én is így gondolom.

Egy pillanatig csak összeölelkezve álltunk az ablaknál, szó nélkül. Beszívtam Adam illatát, és azt kívántam, bár sose kellene őt elengednem. Végül azonban erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle.

— Most az lesz a legjobb, ha megkeresem Katet és hazamegyünk – jelentettem ki.

— Örülök, hogy eljöttél Sky – suttogta Adam, és még egyszer megcsókolt. – Jövőhéten találkozunk.

Felvettem a kabátomat, és lementem a nappaliba. Az idő csak úgy repült, amíg Adammel voltam. Néhányan már visszavonultak az emeleti szobákba, és volt, aki a kanapén aludt. Mint például Katherine. Hirtelen elfogott a bűntudat. Íratlan szabály volt kettőnk között, hogy ha együtt megyünk buliba, akkor vigyázunk a másikra, én viszont most az első adandó alkalommal magára hagytam egy fiú miatt.

— Kat, rendben vagy? – ébresztgettem.

— Nyugi csajszi, vigyáztunk rá – felelte John.

Az ikrek ott ültek az alvó Kat mellett a kanapén, és valami videót néztek egyikük telefonján, kezükben sörösüvegekkel. Azonban szemmelláthatóan józanok voltak.

— Mióta nincs magánál? – kérdeztem aggódva.

— A csocsó utáni győzelmi vodkázás ütötte ki úgy egy órája – hallatszott egy mély, fáradt hang a hátam mögül.

Odafordultam: Ash a padlón ült, hátát a falnak támasztva, és egy csipszeszacskóban turkált. Fekete haja kicsit csapzottnak tűnt, szeme alatt karikák húzódtak. Mégis volt valami a kisugárzásában, amitől még így, az éjszaka közepén, fáradtan és egy kicsit részegen is méltóságteljesnek tűnt. Talán azért, mert jó pár évvel öregebb volt minden másik jelenlévőnél, és volt benne valami magabiztosság és határozottság, ami a többiekből hiányzott.

Kat időközben magához tért, úgyhogy nem értem rá tovább ezen tűnődni. Valószínűleg hosszú utunk lesz innen hazáig.

— Gyere te lány, ideje hazamennünk – mondtam, és felhúztam Katherine-t.

Barátnőm még mindig elég kába volt, és ha Chris nem pattan fel és kapja el a karját, valószínűleg mindketten elesünk.

— Elkísérlek titeket – ajánlotta fel a szőke srác, én pedig hálásan mosolyogtam rá.

Így aztán hárman indultunk el hazafelé. Szerencsére nem kellett hosszan gyalogolnunk: Chris hívott egy taxit, és még a költséget is állta, így hamarosan meg is érkeztünk Katherine-ék házához. Sűrű köszönetek között elbúcsúztam a zenésztől, és betámogattam az ajtón barátnőmet. Tíz perccel később már Kat szobájában voltunk: barátnőm békésen, ruhában aludt az ágyában, én azonban csak bámultam a plafont, és próbáltam elhinni, hogy ez az este tényleg megtörtént.