Sziasztok! Sajnos egyelőre nem sikerült tartanom magam ahhoz, hogy minden héten közzéteszek egy új részt, de azért igyekszem majd tartani az ütemet. Jó olvasást kívánok :)
— Ez elképesztő volt – kiabálta Kat, mikor az utolsó dal után elindultunk a ruhatárhoz.
Nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés
miatt kiabál, vagy azért, mert az ő füle is csengett még a hangos zenétől. Mindenesetre
igaza volt, a koncert tényleg hihetetlen élmény volt. És Kat még nem is tudott
arról, hogy szemeztem Adammel.
A ruhatárnál óriási tömeg volt, mindenki
egyszerre akarta kivenni a holmiját, így majdnem negyed órát álltunk sorba.
Mikor végre mi kerültünk a pulthoz, az egyik ruhatáros lány izgatottan
furakodott előre a fogasok között. Kattel felvont szemöldökkel néztük, ahogy
átmászik a pulton, és megáll előttünk.
—Sziasztok – köszönt ránk. Barátnőm és én
továbbra is csak döbbenten meredtünk rá, mire elnevette magát, és folytatta. –
Bocsi, hogy zaklatlak titeket, de munkaköri kötelesség.
Ez első hallásra csak még jobban
összezavart, de ahogy jobban megnéztem a lányt, rájöttem, hogy valószínűleg nem
a ruhatárosok közül való. Nem egységes fekete öltözetet viselt, hanem rövidujjú
blúzt, nyakában pedig egy névtábla lógott: Lauren Franklin, menedzser. A
helyzet egyre érdekesebbé vált.
— Az első sorban álltatok, kicsit balra,
ugye? – kérdezte Lauren.
— Igen, arrafelé – bólintottam.
— Szuper! Már attól tartottam elkerültük
egymást, vagy tíz perce strázsáltam a ruhatárban, hogy arra jöttök-e – csapta
össze a kezét vidáman a menedzser. – A nevem Lauren, én vagyok a Black No. 1
menedzsere, és ha nem bánjátok egy kicsit elrabollak titeket.
Katherine és én összenéztünk, aztán
követtük Laurent, aki választ sem várva indult el a ruhatár melletti ajtó felé,
olykor hátrapillantva, hogy lássa, követjük-e. Az ajtóhoz érve elővett egy
kulcsot, hogy kinyissa, egy pillanattal később pedig egy rövid folyosón találtuk
magunkat. A pár lépésre nyíló szobából nevetés és férfihangok hallatszottak ki.
— Ne legyetek zavarban – kacsintott ránk
Lauren.
Én biztos voltam benne, hogy már az
egész arcom vörös, és Katre pillantva láttam, hogy ő is szaporábban veszi a
levegőt. A menedzser közben már be is lépett a szobába, és intett nekünk, hogy
csatlakozzunk hozzá. Kat vállat vont, és előrement, én pedig nagyot
sóhajtottam, és követtem.
A helyiség közepén körben kanapékat és
foteleket helyeztek el, az egyik fal mellett pedig tálalóasztalt alakítottak
ki. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak: a Black No. 1 tagjai ültek ott, itallal
a kezükben, még mindig kicsit kifulladva, de szemlátomást jókedvűen. Próbáltam
elkapni Kat tekintetét, de ő szinte lefagyott.
— Mondjátok, hogy sikerült megtalálnom
őket! – kérte a fiúkat Lauren.
— Sikerült – válaszolt neki Adam, nekem
pedig kihagyott egy ütemet a szívem.
A zenészek feltápászkodtak a kanapékról és
odajöttek hozzánk. Először az énekes nyújtotta nekünk a kezét.
— Ashton Welch – mutatkozott be.
— Ash, szerintem tudják a nevünket –
kuncogott Adam.
— Ezt így illik, öcsi – szúrta le Ash. A
dobos a szemét forgatta, de aztán követte a példáját.
— Adam Lucas. És egyébként nem vagyok az
öccse, csak szeret így szólítani – magyarázta.
— A szeretetem jele – mondta Ash.
— Meg az atyáskodásodé – morogta Adam.
— Hagyjatok minket is szóhoz jutni –
vágott közbe az egyik szőke srác. – Mi tényleg tesók vagyunk.
— Maguktól biztos nem jöttek rá – jegyezte
meg Lauren.
— Ő Chris – mutatta be ikerpárját az egyik
gitáros. – Én meg John.
— Driver. Chris és John Driver –
egészítette ki őt a testvére. – Könnyen meg lehet különböztetni minket, nekem
van egy anyajegy a szemöldököm mellett, Johnnak pedig volt orrpiercingje, még
látszik a helye is – mondta Chris, először az anyajegyére, majd ikertestvére
orrára bökve.
Kattel pislogás nélkül meredtünk rájuk,
egyrészt, mert még mindig le voltunk fagyva, másrészt pedig, mert a kicsi
anyajegy és az orrpiercing helye alig volt észrevehető az egyébként teljesen
egyforma arcokon, úgyhogy egyelőre a ruhájuk alapján próbáltam megjegyezni
őket. A fiúk csak nevettek a reakciónkon.
— Majd megszokjátok – bátorított minket a
Lauren.
Átfutott az agyamon, hogy illene végre
megszólalnunk, de Kat hamarabb kapcsolt, min én.
— Katherine Grant – mutatkozott be. – De
általában csak Kat.
— Skylar Moore – mondtam végül én is.
— Skylar, Kat, nagyon örülünk, hogy itt
vagytok velünk, és reméljük nem volt tervetek az este hátralévő részére – vette
át a szót a menedzser.
— Mert meg vagytok hívva az
afterpartynkra! – vágott közbe John.
— Kibéreltünk egy házat úgy tíz percre
innen, jön pár régi haverunk a városból, király lesz – mondta Adam.
Végre sikerült megtalálnom a hangomat, és
lelkesen válaszoltam:
— Szerintem semmi akadálya, igaz, Kat?
Kat kicsit zavartan mosolygott, aztán a
kezemért nyúlt.
— Egy gyors kupaktanácsot, ha megkérhetlek
– azzal bocsánatkérően biccentett a banda felé, és kirángatott a kis folyosóra.
— Most mi a baj? – kérdeztem bosszúsan.
— Sky, csak most ismertük meg őket,
biztosan jó ötlet ez?
— Ők a Black No. 1!
— Igen, városunk büszkesége, isteni banda,
helyes pasik satöbbi – rázta meg a fejét Katherine. – De nem tudjuk milyen
emberek. Csak úgy menjünk el velük egy házibulira, egy csomó idegen pasi közé?
— Vigyázunk egymásra – szorítottam meg a
kezét. – Ráadásul úgy volt, hogy nálatok alszunk. A te őseidet nem zavarja, ha
későn esünk haza.
— Akkor is – barátnőm aggodalmasan
préselte össze az ajkait. – Mi van, ha akarnak tőlünk valamit?
— Valószínűleg akarnak, azért hívtak ide –
vigyorodtam el.
— És neked ez tetszik?
— Neked talán nem?
Kat hosszan kifújta a levegőt, és
mérlegelt. Várakozva figyeltem az arcát, szinte úgy éreztem magam, mintha az
anyámtól kérnék engedélyt valamire. Kicsit tényleg olyan volt a helyzet. Noha
nem Katherine utasításai szerint éltem az életem, de ma este együtt jöttünk és
együtt is megyünk. Ha ő nem megy az afterpartyra, én is kihagyom.
— Jó, nem bánom – egyezett bele Kat.
Mosolyogva mentünk vissza a bandához.
— Élünk a lehetőséggel – jelentettem ki
mindkettőnk nevében.
— Na, ez szuper!
— Lányok, mi lenne, ha mi előre mennénk? –
javasolta Lauren. – A fiúkra még ráférne egy zuhany, majd utánunk jönnek.
A zenészek kiürítették a poharaikat, és
átvonultak egy másik helyiségbe – valószínűleg egy öltözőbe –, mi pedig a
menedzserrel együtt elhagytuk a szórakozóhelyet. Lauren egy fehér autóhoz
vezetetett minket a parkolóban; Kat hátra ült be, én pedig az anyósülésre.
Mikor kikanyarodtunk az utcára, Lauren cinkos mosollyal az arcán felém fordult.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy új barátnőre tettem szert.
— Nem tudom észrevetted-e, de odavannak
érted – suttogta bizalmasan.
— Mind a négy? – nevetgéltem zavartan.
— Na azért ne légy olyan telhetetlen –
kuncogott a menedzser is. – De nem egy ember ötlete volt, hogy raboljalak el
titeket.
— Mondd már, kiktől kell tartanom? –
faggattam.
— Szerintem hamar rájössz majd magadtól is
– mosolygott Lauren, ezzel lezárva a témát.
Grace Falls nem egy nyüzsgő hely, éppen
ezért sokan vásároltak itt hétvégi üdülőházat, ahová a zajosabb nagyvárosokból
visszavonulhattak. Ezek a telkek szinte egy külön városrészt alkottak: Lauren
ide fuvarozott el minket. Az épület, amit az afterparty számára kibéreltek egy
kétszintes ház volt, az a fajta, ami a lakberendezési magazinok címoldalán
szokott díszelegni. Szögletes volt, szürke falakkal és acélkék verandával,
amihez sövénnyel keretezett kis járda vezetett.
— Ha nyár lenne, medencés partit is
tarthatnánk a hátsó kertben – jegyezte meg Lauren, miközben a bejárat felé sétáltunk.
– Talán fogunk is, ha eljön az ideje.
— Állati ez a hely – hüledezett Kat,
amikor benyitottunk.
A kis előszobát boltíves átjárók
választották el a balra nyíló konyhától és a jobb oldalt lévő nappalitól. A
kívülről szürke épület belül melegebb színekből – bézsből, sárgából és barnából
– állt össze. Minden bútor drágának, elegánsnak, de ami még fontosabb,
kényelmesnek tűnt. Na persze nem a széles konyhaasztal, ami szinte ki sem
látszott az italok, poharak, rágcsálnivalók és pizzásdobozok alól. A nappaliban
már lézengett néhány vendég két srác például egy jókora bőrkanapén gubbasztott,
tekintetüket a plazmatévére szegezték, és valami videójátékot játszottak.
— Szolgáljátok ki magatokat és
vegyüljetek, én visszamegyek a srácokért – mondta Lauren, és magunkra hagyott.
— Sky, nagyon kérlek, egyél valamit –
unszolt Kat, mikor elindultam a konyha felé.
Semmi étvágyam nem volt, de végül magamba
erőltettem egy szelet pizzát. Ma este, a Black No. 1 tagjainak jelenlétében
semmiképp sem akartam olyan állapotba kerülni, mint szilveszterkor.
Egy pár – egy zömök, barna hajú, szakállas
pasi és karcsú, sápadt barátnője - átjött a nappaliból a konyhába, szemlátomást
azzal a szándékkal, hogy összeismerkedjenek velünk.
— Régóta ismeritek az együttest? – érdeklődött
a srác.
— A zenéjüket igen – vágta rá Kat.
— A srácokat pedig körülbelül fél órája –
tettem hozzá. A párocska jót nevetett ezen.
— A legújabb kiszemeltek – csóválta a
fejét a lány.
Ahogy jobban megnéztem őt, el kellett
ismernem, hogy igazán szemrevaló jelenség, akár egy modell. Fehér felsője
szabadon hagyta a vállát, testhezálló, világoskék farmerja pedig makulátlan,
hófehér bokacsizmában végződött. Valószínűleg olyan alacsony lehetett, mint én,
mert ebben a tűsarkú lábbeliben sem volt magasabb zömök párjánál. Világos
öltözékével, szürke szemével és halvány bőrével erős kontrasztot alkotott
hosszú, festett fekete haja.
— És ti régóta ismeritek a bandát? –
kérdeztem vissza.
— Én a kezdetektől – húzta ki magát a
srác. – Joey Lucas vagyok, Adam bátyja. Ő a barátnőm, Nicky.
— Két éve én is így kezdtem – legyintett a
lány nevetve. – Pultos voltam a klubban, ahol a Black No. 1 fellépett, és Adam
elhívott az afterre.
— Aztán eljött, és az öcsémmel szinte
szóba sem állt – vette át a szót Joey.
— Éreztem, hogy veled jobban járok –
mondta Nicky, és puszit nyomott a barátja arcára.
— Na de ne rontsuk le Adam hírnevét rögtön
az elején – kapott észbe a pasi.
— Szóval a srácok gyakran szemelnek ki
maguknak lányokat a koncerteken? – kérdeztem bizonytalanul.
Nicky és Joey összenéztek. Kicsit
bűntudatosnak látszottak, ugyanakkor úgy tűnt, mintha próbálnák elfojtani a
nevetésüket.
— Hát – felelte végül a lány -, maradjunk
abban, hogy nem ez az első eset.
Kat elkapta a pillantásomat, és fanyar mosolyra húzta ajkait. Nyilván gondolhattuk volna, hogy más lányokat is ért már
az a megtiszteltetés, ami most minket, de hirtelen, ahogy a banda ismerőseinek
szemével láttuk a dolgot, elég nevetségesnek tűnt a helyzet.
— Nem akartuk ám elvenni a kedveteket –
vigasztalt Nicky.
— Jók szoktak lenni ezek az afterek
egyébként – tett hozzá Joey, miközben kibontott egy doboz sört. – De a fiúkkal
vigyázni kell, ahogy a bulikban általában.
— Így van, lányok – helyeselt a barátnője
is. – Érezzétek jól magatokat, de csak okosan.
Mikor a pár magunkra hagyott minket,
bizonytalanul néztem Katherine-re.
— Menjünk inkább haza? – vetette fel.
— Lehet az lenne a jobb – sóhajtottam.
Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó és
nagy hangzavar közepette beestek rajta az est sztárjai, a Black No. 1 tagjai.
Egy pillanatig figyeltem Adamet, amint leveszi a kabátját, elnéztem izmos karjait és
vidám, kék szemeit. A dobos egy pillanattal később észrevett engem, és rám
mosolygott.
— Maradni akarok – jelentettem ki
ellentmondást nem tűrő hangon.
Kat követte a tekintetemet, majd
gondterhelten fordult vissza hozzám.
— Te csaj, biztos, hogy erre van most
szükséged? – kérdezte szigorúan.
Mielőtt azonban elgondolkozhattam volna
azon, amit mondott, Adam és Ash elindultak felénk. Barátnőm szemlátomást már
túlvolt a kezdeti zavarán, de nekem ismét felgyorsult a szívverésem.
— Mi az, ti nem isztok? – kérdezte Adam,
miközben Ash felnyitott egy sört.
— Odáig még nem jutottunk el – felelte
helyettem is Kat, gyanakvóan méregetve a fiút. Adam nem vette magára a szúrós
tekintetet.
— Tequila vagy vodka? – kérdezte, feltartva
két üveget.
A tequilánál maradtunk, és mind a négyen
felhajtottunk egyet. Kat és én a végén, a citrom elfogyasztása után
grimaszoltunk, a két zenész viszont csak jóízűen hümmögött. Valószínűleg
gyakrabban csinálják ezt, mint mi, állapítottam meg.
— Most láttatok minket először élőben? –
kérdezte Ash, miközben a pizzák között válogatott.
— Aha – válaszoltam automatikusan, azon
tűnődve, vajon Adamnek feltűnt-e, mennyire zavarban vagyok.
— Eszméletlen koncert volt! – lelkendezett
Kat, én pedig hálás voltam, hogy átvette a szót. – Ez a turné utolsó állomása?
— A turné hivatalosan múlt héten ért véget
– mondta Adam. – Ez amolyan levezető buli volt.
— Ebben a városban voltak az első
fellépéseink, itt színpadra állni szinte olyan, mintha csak a családunknak játszanánk
– magyarázta Ash.
Kat már feltett volna egy újabb kérdést,
mikor az ikrek csatlakoztak hozzánk.
— Gyerekek, itt csocsó is van! – kiáltotta John.
— Ash, felkészültél a visszavágóra? –
érdeklődött Chris.
— Haver, az a kérdés, ti felkészültetek-e
– felelte az énekes.
— Párszor legyőzött minket az utóbbi
időben – magyarázta John.
— Három este alatt harminchétszer –
pontosított Ash. – Egyedül játszottam kettejük ellen.
— Kamatostól kapod vissza – jelentették ki
az ikrek.
— Ahogy gondoljátok – hagyta rájuk Ash. –
Lányok, beszálltok?
— Megyek – ajánlkozott Kat.
— Skylar, jöhetnél szurkolni – javasolta
Ash. Már majdnem beleegyeztem, mikor Adam a karomra tette a kezét. Kellemesen
megborzongtam az érintésétől.
— Skynak még mindig nincs itala – mondta
Adam. – Majd követünk titeket, csak előbb orvosoljuk ezt a problémát.
Ash arcán mintha valami különös kifejezés
futott volna át, de olyan gyorsan, hogy azt is hihettem, csak a szemem
káprázik. Az énekes végül szó nélkül követte az ikreket és Katet a nappaliba.
Adam felkapott egy poharat, és érdeklődve felém fordult.
— Mi lenne, ha felbontanánk egy pezsgőt? –
vetette fel.
— Benne vagyok.
A srác kinyitott egy üveget, és megtöltött
két poharat. Koccintottunk, miközben ő mélyen a szemembe nézett.
— Nincs nagyobb megtiszteltetés, mint ha
olyan gyönyörű lányoknak zenélhet az ember, amilyen te vagy – jelentette ki.
— Gondolom gyakran van rá lehetőség –
szaladt ki a számon.
— Ritkább, mint hinnéd – felelte komolyan.
Ott motoszkált a fejemben a Nickyékkel
folytatott beszélgetés. Egyrészt úgy tűnt, hogy csak az időmet vesztegetem
Adammel, és nem lenne szabad komolyan vennem őt. De ahogy ránéztem, ezek a
kételyek eltűntek. Talán más lányokat is kiszemelt már a tömegből. Talán voltak
már felszínes kapcsolatai. Viszont, ha csak az előítéleteimre támaszkodok, és
nem is próbálom megismerni őt, talán valami nagyszerű dologból maradok ki.
Kivertem a fejemből a zavaró gondolatokat, és visszatértem a jelenbe.
— Elszívnék egy szál cigit – mondta Adam.
– Velem tartasz?
— Persze – egyeztem bele.
Egyébként nem voltam dohányos, de mikor a
verandán Adam megkínált egy szállal, elfogadtam, és hagytam, hogy meggyújtsa
nekem.
— Nem bánod, hogy lemaradsz az évszázad
csocsóbajnokságáról? – kérdezte hamiskás mosollyal.
— Cseppet sem – feleltem őszintén. –
Eljátszanak nélkülünk is.
— Én is pontosan így gondolom.
Letelepedtünk egy kényelmes hintaágyra a
teraszon. Mikor hátradőltem, a lábaim már nem értek le. Adam szemlátomást jól
szórakozott ezen.
— Nehogy gúnyolódj a magasságomon –
figyelmeztettem.
— Nem is mernék – nevetett fel.
Válaszul finoman a vállába bokszoltam, és
én is vele nevettem. Alig ismertem őt, de mégis olyan természetesnek tűnt, hogy
ott cigizünk együtt a verandán és hülyéskedünk.
— Gyakran jársz koncertekre, igaz? –
tudakolta.
— Az utóbbi időben nem sokszor mozdultam
ki, de egyébként, ha a közelben fellép egy jó zenekar, én ott vagyok.
— És az utóbbi időben mi tartott
vissza?
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Hiába
éreztem természetesnek a helyzetet, hiába éreztem, hogy megbízhatok Adamben,
Evant azért mégsem akartam szóba hozni. Valami azt súgta, megölné a hangulatot.
— Az… az anyám miatt – feleltem végül, és
nem is hazudtam nagyot.
— Ó. Rövid pórázon tart? – kérdezte Adam
megértően.
— Mondhatni – bólogattam. – Nem rajong a
zenészekért. Pontosabban a rockerekért.
— És ez csak mostanában alakult ki nála?
— Ez az utolsó előtti évem a gimiben –
magyaráztam. – Jön a pályaválasztás meg az egyetemre való felkészülés, és
szerinte minden időmet ezzel kellene töltenem.
— És te mivel szeretnéd tölteni
minden idődet? – Adam rátapintott a lényegre.
— Zenéléssel – vágtam rá gondolkodás
nélkül, aztán rögtön zavarba jöttem, és lesütöttem a szemem. Valahogy kínosnak
éreztem, hogy erről beszélgessek egy befutott zenésszel.
— Ne mondd – csillant fel a fiú szeme. –
Játszol valamin? Vagy énekelsz?
— Mindkettő – vallottam be. – Tudok
zongorázni és gitározni. És mondták már, hogy a hangom se rossz.
— Éreztem én, hogy van bennünk valami
közös – Adam korábbi, huncut vigyorát most valami sokkal őszintébb, igazán
vidám arckifejezés váltotta fel. – Saját szerzeményeid is vannak?
— Dalokat is írtam már, igen – ismertem
el, majd elszorult a torkom. – De ez is olyasmi, amit hanyagoltam egy ideje.
— Nem lenne szabad – csóválta a fejét
Adam, miközben egy újabb cigarettára gyújtott, és nekem is adott egyet. – A
zene a legjobb dolog a világon, és ha valaki tehetséges, akkor csinálnia kell.
— Ki mondta, hogy tehetségem is van? –
mélyen, idegesen szívtam bele a cigibe, ahogy a legkomolyabb kételyeim egyike
eszembe jutott.
— Le merném fogadni – mondta Adam.
Egyik széles tenyerébe fogta szabad
kezemet, és megszorította. Hirtelen mégsem tűnt annyira természetesnek, magától
értetődőnek a szituáció. Mintha végre felfogtam volna, hogy valami különleges
történik. Megszorítottam Adam kezét. Egy darabig összefonódó ujjainkat néztük,
aztán a fiú rám emelte a tekintetét. Álltam a pillantását, ahogyan a koncerten
is. Most azonban nem volt köztünk egy dobfelszerelés és egy egész színpad, csak
egy pár centiméter. Egyre kevesebb, ahogy Adam lassan közelebb hajolt hozzám.
Ekkor azonban kivágódott a bejárati ajtó,
és néhány (számomra ismeretlen) fiatal botladozott ki rajta. Tőlünk néhány
méterre álltak meg, és ők is rágyújtottak. Nem vettek tudomást rólunk, a
jelenlétük azonban ellehetetlenítette a meghitt hangulatot. Adam bosszúsan
felemelte a pezsgősüveget, amit kihoztunk magunkkal, és nagyot kortyolt belőle.
Ahogy kizökkentem a pillanat varázsából, rajtam is szörnyű zavar lett úrrá.
Mikor felém kínálta az italt, elfogadtam, és jó sokat húztam le belőle. Adam
tekintetében aggodalom és elismerés elegyedett.
— Mi lenne, ha keresnénk egy helyet az
emeleten, ahol nem zavarnak meg? – vetette fel.
— Jó ötletnek hangzik – bólintottam.
A pezsgő szerencsére hamar elkezdett
hatni, és messzire kergette a bizonytalanságomat és a zavaromat. Így nem is
feszengtem, mikor Adam kézen fogva felvezetett az emeletre. Bementünk az első
üres, sötét szobába, ami folyosóról nyílt; becsuktam magunk mögött az ajtót, a
lámpát azonban nem kapcsoltuk fel. Amint kettesben maradtunk, Adam a derekamra
fonta a karját, száját pedig mohón az enyémre szorította. Nyelvemmel
végigsimítottam az ajkain, mire azok szétváltak, hogy viszonozzák a csókot.
Varázslatos pillanat volt, és úgy éreztem, nem csak a pezsgő részegít meg. Evan
után nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valaha átélek még ilyesmit,
most azonban itt voltam ezzel az imádnivaló zenészsráccal, és többé nem bántam,
hogy korábban úgy alakultak a dolgok, ahogy.
És ami még jobb volt, hogy szerencsére nem
tűnt idegennek a helyzet. Ujjaimmal Adam puha, hullámos hajába túrtam, miközben
egyik lábamat az övéhez simítva feljebb emeltem. Az ő kezei válaszul lejjebb
csúsztak a derekamról a fenekemre, és könnyedén felemelt, így mindkét lábamat
köré kulcsoltam. Adam az ágyhoz vitt és rá fektetett, ajkai a nyakamra
vándoroltak, kezei pedig a mellemre. Én a pólóját húztam egyre feljebb. Ő végül
kibújt belőle, majd ismét megcsókolt, miközben a tüllruha alatt lehúzta a harisnyámat,
és a bugyim alá csúsztatta az ujjait.
Éreztem, hogy kezdjük elveszíteni a
fejünket – én legalábbis biztosan. Egy részem nyilvánvalóan élvezetesnek
találta a dolgot, ám az elnyomott, józan énemben hirtelen ismét felötlött
mindaz, amit a Nickyékkel folytatott beszélgetés elárult Adamről. Akartam adni
egy esélyt a srácnak, hinni akartam, hogy talán velem más lesz, de ha ilyen
könnyen adom magam, akkor nem várhatok tőle sokat.
Eltoltam őt; először értetlenül nézett
rám, de nem ellenkezett. Felültem az ágyon, és felhúztam a harisnyámat, Adam
pedig némi csalódottsággal az arcán felvette a pólóját.
— Ne érts félre – kezdtem. – Jól érzem
veled magam. A jó nem kifejezés, de…
— Hallottál rólam ezt-azt és bizalmatlan
vagy? – vonta össze a szemöldökét.
— Nem erről van szó – jelentettem ki. –
Nem akarlak elutasítani. Csak szerintem jobb lenne, ha lassabban haladnánk.
Félve néztem az arcát. Alig ismertem őt,
de valami azt súgta, hogy nem mindennapi az, ami alakulóban van köztünk.
Hirtelen elfogott a bizonyosság, hogy ha most elveszíteném őt, az megőrjítene,
mert Adamnak helye van az életemben, és nem csak ebben az éjszakában.
— Igazad van – ismerte el, én pedig
fellélegeztem. Adam átkarolt, és adott egy puszit az arcomra. – És remélem
tényleg nem utasítasz el, mert én is többre vágyom ennél.
— Megvan az esélyed – suttogtam, és az
övének támasztottam a homlokomat.
Adam rám mosolyogott, én pedig úgy
éreztem, ennél boldogabb egyszerűen nem lehetnék. Egy pár pillanatig így
maradtunk, aztán a földre dobott kabátjáért nyúlt, és előhúzta belőle a
cigisdobozát. Az ablakhoz mentünk, kinyitottuk és rágyújtottunk.
— Hétköznap melyik délutánod szabad? –
kérdezte.
— Hétfőn és kedden elég sok órám van, és
utána általában húzok haza tanulni. De utána bármelyik nap megoldható, kettő
után – mondtam, majd várakozóan néztem rá.
— Szuper – felelte. – A grace fallsi
gimibe jársz, igaz?
— Oda – bólintottam.
— Én is oda jártam – osztotta meg velem a
tényt, amit persze már tudtam. – Évek óta a közelébe se mentem annak a
koszfészeknek. De azt hiszem, te rá tudsz venni.
— Jössz és elrabolsz? – kérdeztem
ravaszul.
— El ám – mondta, és egyik karjával
átölelt. Aztán komolynak tettetett hangon folytatta. – De persze csak törvényes
keretek között. Hisz te még kiskorú vagy.
— Ja, láttam az előbb is mennyire zavart –
nevettem el magam.
Adam elnyomta a cigit és megcsókolt. Az
előző pillanatok heve még nem múlt el, viszont most ő volt az, aki eltolt
magától.
— Te, szerintem nem együtt kellene
visszamennünk közéjük – javasolta.
— Nem akarsz felvállalni? – kétkedve
vontam fel az egyik szemöldököm.
— Ne beszélj hülyeségeket – méltatlankodott.
– De ezek odalent… imádom őket, de tudnak szemetek lenni, pláne, ha már ittak.
Nem vágyom a beszólásokra, amiket most kapnánk tőlük és szerintem te sem.
— Akkor mit mondjak, hol voltam egész
este?
— Nem tartozol magyarázattal senkinek –
szögezte le. – Persze, ha akarod, akkor annak mondod el akinek csak szeretnéd.
— Szerintem legfeljebb Kattel beszélem meg
– tűnődtem.
— Vele beszéled meg, de ne lepődj meg, ha
elterjed a dolog.
— Kat nem pletykás.
— Ő talán nem – hagyta rám Adam. – De
vannak elegen ebben a buliban. Láttak minket együtt, és te is tudod, milyen ez
a kisváros.
— Igazad van – sóhajtottam. – Na nem
mintha bármi szégyellnivalóm lenne.
— Én is így gondolom.
Egy pillanatig csak összeölelkezve álltunk
az ablaknál, szó nélkül. Beszívtam Adam illatát, és azt kívántam, bár sose
kellene őt elengednem. Végül azonban erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle.
— Most az lesz a legjobb, ha megkeresem
Katet és hazamegyünk – jelentettem ki.
— Örülök, hogy eljöttél Sky – suttogta
Adam, és még egyszer megcsókolt. – Jövőhéten találkozunk.
Felvettem a kabátomat, és lementem a
nappaliba. Az idő csak úgy repült, amíg Adammel voltam. Néhányan már
visszavonultak az emeleti szobákba, és volt, aki a kanapén aludt. Mint például
Katherine. Hirtelen elfogott a bűntudat. Íratlan szabály volt kettőnk között,
hogy ha együtt megyünk buliba, akkor vigyázunk a másikra, én viszont most az
első adandó alkalommal magára hagytam egy fiú miatt.
— Kat, rendben vagy? – ébresztgettem.
— Nyugi csajszi, vigyáztunk rá – felelte
John.
Az ikrek ott ültek az alvó Kat mellett a
kanapén, és valami videót néztek egyikük telefonján, kezükben sörösüvegekkel.
Azonban szemmelláthatóan józanok voltak.
— Mióta nincs magánál? – kérdeztem
aggódva.
— A csocsó utáni győzelmi vodkázás ütötte
ki úgy egy órája – hallatszott egy mély, fáradt hang a hátam mögül.
Odafordultam: Ash a padlón ült, hátát a
falnak támasztva, és egy csipszeszacskóban turkált. Fekete haja kicsit
csapzottnak tűnt, szeme alatt karikák húzódtak. Mégis volt valami a
kisugárzásában, amitől még így, az éjszaka közepén, fáradtan és egy kicsit
részegen is méltóságteljesnek tűnt. Talán azért, mert jó pár évvel öregebb volt
minden másik jelenlévőnél, és volt benne valami magabiztosság és határozottság,
ami a többiekből hiányzott.
Kat időközben magához tért, úgyhogy nem
értem rá tovább ezen tűnődni. Valószínűleg hosszú utunk lesz innen hazáig.
— Gyere te lány, ideje hazamennünk –
mondtam, és felhúztam Katherine-t.
Barátnőm még mindig elég kába volt, és ha
Chris nem pattan fel és kapja el a karját, valószínűleg mindketten elesünk.
— Elkísérlek titeket – ajánlotta fel a
szőke srác, én pedig hálásan mosolyogtam rá.
Így aztán hárman indultunk el hazafelé.
Szerencsére nem kellett hosszan gyalogolnunk: Chris hívott egy taxit, és még a
költséget is állta, így hamarosan meg is érkeztünk Katherine-ék házához. Sűrű
köszönetek között elbúcsúztam a zenésztől, és betámogattam az ajtón barátnőmet.
Tíz perccel később már Kat szobájában voltunk: barátnőm békésen, ruhában aludt
az ágyában, én azonban csak bámultam a plafont, és próbáltam elhinni, hogy ez
az este tényleg megtörtént.
Hű, mindig ledöbbent, hogy néhányan milyen félelmetesen felelőtlenek Đ: ez a kis buli naaaaaagyon rosszul is elsülhetett volna és egyébként teljesen logikus is lett volna, ha megerőszakolja (Gina ugye mindenki barátnője, ha esetleg egy eszméletlen riszára gyúr az ember lánya vagy fia).
VálaszTörlésIgazából a púdersztori is szuper :) a megfelelő hozzáállással! ;D