Sziasztok! Noha több, mint egy naptári hónap telt el az első fejezet óta, még mindig április van, úgyhogy személyes sikernek tekintem, hogy két egymást követő hónapban posztolom egy történet részeit. Ha ez így megy tovább, még a végén tényleg rutinommá válik az írás, bár ezt egyelőre inkább nem kiabálom el. Jó olvasást!
Noha az előző este után a dehidratáltság magától értetődő lett volna, ezen az éjszakán nem riadtam fel szomjasan. A nap már besütött az ablakon, mikor kinyitottam a szemem. A szemhéjam súlyos volt, talán a másnaposságtól, talán a sok sminktől, amit nem mostam le róla. Hála az égnek aznap délelőttre nem vállaltam műszakot, óráim pedig csak délután és este voltak. Lesz idő magamhoz térni, forró fürdőt venni, és kimosni az ágyneműt, amit összekentem a sminkes arcommal.
Tulajdonképpen érthetetlen, miért éreztem magam ennyire másnaposnak. Nem ittam olyan sokat. Rossz italokat kevertem, igaz, de nem sokat, és hamar ki is ürült mind a szervezetemből. A fejem mégis úgy zúgott, mintha egy egész üveg bort ittam volna meg egyedül, és a végtagjaim is furán zsibbadtak, ami egyébként nálam nem is volt a másnaposság tünete. Az is lehet, hogy igazából valami vírust szedtem össze.
Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, így most Lucy ágya felé néztem. Üres volt. Fura. Már felkelt volna? Nem vallana rá. Hacsak… talán valami baja esett, és vissza sem jött az este? Amennyire kiütöttem magam, talán nem tudott elérni, amikor hívott.
A fejfájásról megfeledkezve gyorsan felültem, és a telefonom után nyúltam. De nem volt az éjjeliszekrényen. Talán a táskámban hagytam, amit az ágy végébe dobtam le, viszont hiába kerestem, ez sem volt meg. A nyugtalanságtól zihálva néztem körbe a szobában, és hirtelen az a gyomorszorító érzésem támadt, hogy rossz helyen járok. Ugyanis az alapberendezésen kívül semmi nem emlékeztetett arra a helyiségre, amin már két éve osztoztam Lucyval.
Szobatársam számos rajzot ragasztott a falra az ágya körül, volt, amelyiket ő készítette, volt, amelyikről csak azt kívánta, bár az ő műve lenne. Mindet jól ismertem már, és noha most rengeteg képet láttam szemközt a falon, egyik sem tartozott Lucy gyűjteményéhez. Az ágya végében álló kisasztalról hiányzott a kávéfőző, és, noha a könyvkupac a helyén volt, fogadni mertem volna, hogy nem azok a példányok alkotják, amiket mi halmoztunk fel. Kimásztam az ágyból, letérdeltem, és benéztem a bútor alá, a bőröndömet keresve. Egy bőrönd a helyén volt ugyan, de nem az a piros, amivel én ideérkeztem, hanem egy ódivatú barna.
− De hát akkor miért illett a kulcsom a zárba… - tűnődtem hangosan.
Az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és megnéztem a táblát. 109-es szoba, ez rendjén van, ez a miénk. Akkor mégis, mi folyik itt?
Ahogy kiléptem volna a folyosóra, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet, majdnem felrúgtam egy termoszt, amit valaki óvatlanul a lábtörlőn hagyott. Ahogy lenéztem, láttam, hogy mellette egy boríték hever, rajta csupa nagybetűvel a címzés: BELLÁNAK. Alatta kisebb betűkkel: A kávé is a tiéd, jót fog tenni.
Felvettem a termoszt és a levelet – mindez Lucyra vallott, és kicsit megnyugodtam, hogy barátnőmmel valószínűleg minden rendben van, csak épp szokatlanul korán kelt fel. A kávé még mindig gőzölgött, mikor kitöltöttem egy ismeretlen csészébe, és az ágyamra ülve kinyitottam a borítékot, remélve, hogy mindenre választ találok benne.
Kedves Bella,
Remélem, túl vagy az első sokkon, és még azelőtt megkapod ezt a levelet, hogy valami végzetes bakit elkövetnél. Órára kellett mennem, de amint végzek, rohanok vissza a szobába, és mindent elmagyarázok. Legjobb lenne, ha addig a fenekeden maradnál, már ha ez nem túl nagy kérés. Ha éhes lennél, van nasi a fiókomban, a konyháig egyelőre még ne menj el.
Nyugodj meg, nincs semmi baj. Mindent el fogok magyarázni. Addig is vigyázz magadra, és ne csinálj hülyeséget (azaz ne hagyd el a szobát, ne állj szóba senkivel stb.).
- Szobatársad
Cseppet sem nyugodtam meg. A kézírás csak halványan emlékeztetett Lucyéra, és az aláírás – „szobatársad” – sem vallott rá. Úgy éreztem, egy átverésbe keveredtem, valami idióta vicc áldozata vagyok. Átvittek volna egy másik szobába, amíg aludtam? Igen, erről lehet szó. És megcserélték a táblákat az ajtón, hogy összezavarjanak.
Noha bosszantott a dolog, hallottam már rosszabb kollégiumi szívatásokról is. Ezt akár még játéknak is felfoghatom: ma egy idegen ruháit fogom felvenni, lenyúlom a nasit a fiókjából, órák után pedig majd megmondom neki a magamét.
Kinyitottam a szekrényt, és válogatni kezdtem. A ruhák hasonló méretűek voltak, mint az enyémek, csak épp teljesen más stílusúak. Én nem értettem, hogyan válhatott ismét menővé a kilencvenes évek divatja, de a szoba valódi lakója szemlátomást lelkesedett a trendért. Mintha a Jóbarátok szereplőinek gardróbjában turkálnék. Minden nadrág mom jeans volt, nekem sose állt jól, ezeken kívül választhattam ruhákat és miniszoknyákat. Az utóbbiakért sem voltam oda, bár még ezek tűntek a legcsinosabbnak, de továbbra is másnapos és ideges voltam, így valami komfortosra vágytam. A ruhámat pedig muszáj volt lecserélni: gyűrött volt az alvástól, pia szaga volt, és a harisnyám is elszakadt.
Belebújtam egy koptatott farmerba és egy fekete pólóba. Tökéletesen illettek rám, kivételesen a mom jeansben is jól éreztem magam. Talán végül még meg is tartom. Találtam egy bőrdzsekit is, nem olyan rövid fazonút, mint az enyém, de nem is volt rossz. Ezután a fürdőszobába mentem, hogy szemügyre vegyem az arcomat.
A tükörbe nézve rögtön hatra hőköltem. Hullámos hajam merő káosszá vált az éjszaka során, a smink pedig – sminkfixáló ide vagy oda – teljesen szétkenődött. A szemem akár egy pandáé, a rúzsból pedig már az államra és az állkapcsomra is jutott. Ezt mégis hogyan csináltam? Talán ez is a hülye vicc része. Atyaég, mi van, ha képeket is csináltak, és felrakták a netre? És nem tudom csekkolni, mert nincs meg a mobilom. Ezért még seggbe rúgok valakit.
Sminklemosó után kutattam, de csak valami ócska arctonikot találtam. Átitattam vele egy vattát; csípős szaga volt, de az ereje jól jött, pár simítással leszedte a festéket az arcomról. Ezután jól jött volna egy hidratáló krém, de a polcokon csupa idegen márkájú kencét láttam, és inkább nem kísérleteztem. Majd felkenek egy pakolást, ha visszajutok a saját szobámba. A hajamat kifésültem és kontyba fogtam, aztán az órára néztem: még mindig egy teljes óra volt hátra az előadásig.
A másnaposságom enyhült, a gyomrom nyugodt volt, és kezdtem éhes lenni. A levélben említett nasik után kutatva kihúztam a fiókot. Találtam benne egy fél tábla csokit, egy bontatlan csomag sós mogyorót és vaníliás kekszet. Utóbbinál maradtam, és amikor kivettem a fiókból, egy határidőnaplót tűnt fel, amit addig a kekszesdoboz takart. Érdeklődve vettem ki, hátha találok benne egy nevet.
Egyszerű, fekete bőrkötéses napló volt, a tulajdonos nevét pedig rögtön az első oldalon megláttam, csupa nagy, cikornyás lila betűvel: Cassandra V. Peters. A név semmit nem mondott, összeráncoltam a szemöldökömet. A kollégium ugyan nem volt kicsit, de mégiscsak egy zárt közösség, tudtuk, ki tartozik közénk és ki nem. Cassandra V. Petersről sosem hallottam még. Volt egy-két Cassie a suliban, de az ő vezetéknevüket tudtam, és egyikük sem volt Peters. Belelapoztam a naplóba, és ekkor szemet szúrt, hogy egy 1993-as kiadást tartok a kezemben. Ez mindent megmagyarázott. Valószínűleg egy régi jegyzetfüzet, esetleg családi ereklye, amit a szoba lakója az ágya mellett tartogat. A lapok közül virágillat áradt, és ahogy jobban megnéztem, feltűnt, hogy a napló oldalai között préselt növények lapulnak.
Visszatettem a helyére, majd törökülésben leültem a földre, és nekiláttam a vaníliás keksznek. Bíztam benne, hogy akárki viccelt is meg, hamar visszajön, hogy tisztázzuk a dolgokat, és legalább a jegyzeteimet magamhoz tudom majd venni órák előtt. Dupla drámaelméletem volt aznap délután, előadás és szeminárium; a legfontosabb tárgy a félévben, egyetlen órát sem hagyhattam ki, de a jelenlét mit sem ért, ha nem jegyzeteltem.
Azonban hiába vártam. Elmajszoltam szinte az egész doboz kekszet, néztem ki az ablakon, hallgattam az óra ketyegését, de „szobatársam” nem érkezett meg. Hát, mindegy, akkor majd kérek papírt és tollat egy csoporttárstól. Az éjjeliszekrényen ott volt a szoba kulcsa, legalább ez megvolt, így bezárhattam magam mögött az ajtót, mikor elindultam. Noha haragudtam az itt lakóra, azért mégsem akartam csak úgy nyitva hagyni a szobáját, ahol olyan értékes dolgok lapulnak, mint Cassandra V. Peters harminc évvel ezelőtti határidőnaplója.
A kollégium csendes volt aznap délelőtt. A lakók vagy órán voltak, vagy még nem szedték össze magukat a tegnapi buli után. Mikor azonban kiléptem a főbejáraton, szinte hátra hőköltem. A kollégium és az iskola közötti füves terület üres volt, sehol egy sátor vagy italospult, de még csak nyoma sem volt annak, hogy itt tegnap fesztiválhoz hasonló ünnepség lett volna. Hogy tudták máris kiüríteni a terepet? És a gyep… a márciusi fű zsenge volt és zöld, nem letaposott és feldúlt, ahogy a sátrak és talpak nyomása után lennie kellett volna. De nem volt időm arra, hogy hosszasan vizsgáljam a pázsit minőségét – nem késhettem el drámaelméletről.
A nagy loholásban azonban a gyomromnak eszébe jutott a másnaposság, így az épületbe beérve az első dolgom volt, hogy felkeressek egy mosdót. Hideg vízzel arcot mostam, ennyi is elég volt, hogy csillapodjon a hányingerem. Utána egy pillanatra még a hűvös csempének támasztottam a homlokomat, és vettem pár mély levegőt. Csak ekkor tűnt fel, milyen szokatlanul néz ki a helyiség. Mostanra az iskola mindegyik mosdóját ismertem már. Az első emelet lányvécéi mind halványsárga csempével voltak kirakva, fémszínű, erős kézszárítókkal a falon. Most azonban egy szürke csempéjű mosdóban álltam, falain kopott, sárgás kézszárítókkal. Mi a franc?
Szerencsére (vagy szerencsétlenségemre) hamar megértettem, mi a helyzet: nyílt az ajtó, és egy srác lépett be. A fiúvécében voltam! Egy pillanatig döbbenten meredtünk egymásra, majd ő elnevette magát. A déja vu érzése járt át, ezért jobban szemügyre vettem az illetőt. Magas volt, talán a százkilencvenet is elérte, göndör, szőke hajjal és kék szemmel. Nem lehetett több huszonháromnál, de a szeme körül máris kis ráncok jelentek meg, ahogy nevetett. Megvan!
− Taub professzor – motyogtam önkénytelenül.
− Babám, nagyon el vagy tévedve – nevetett ismét a srác. – Frank Taub, szolgálatodra, de távol álljon tőlem, hogy professzor legyek.
A lábam mintha gyökeret eresztett volna. Frank Taub retorikát és irodalmat tanított, ötvenegy éves volt, és nemtől függetlenül minden hallgató szerelmes volt belé, mert igazi szívtipró volt. Apakomplexus nélkül is tagadhatatlan volt, milyen sármos, és milyen jó tanár. Eddig nem is tudtam, hogy van egy fia.
− Bocs Frank, csak van ez az iszonyatos másnaposságom – nyögtem ki, és rögtön meg is bántam. Talán nem ezzel a mondattal kellene bemutatkoznom egy ilyen jó pasinak.
− Megesik – vont vállat.
− Elkések az órámról – jutott eszembe, és pánikszerűen elhagytam a helyszínt, Franknek alig volt ideje félreállni az ajtóból.
Szitkozódva siettem az előadóterem felé. Az ajtó nyitva volt, mindenki más már bent ült. Csak középen volt pár szabad hely, jó pár emberen át kellett verekednem magam, mire leülhettem. Miután kifújtam magam, körülnéztem, kitől kérhetnék tollat és papírt, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem ismerem a mellettem ülőket. Igaz, rengetegen jártunk erre az előadásra, de az arcokat nagyjából fejben tudtam tartani.
− Bocsi, kérhetnék tollat és papírt? – kérdeztem a mellettem ülő lányt. Furán nézett rám.
− Te jegyzetelni akarsz? Hisz ma vendég előadónk van.
− Erről nem is hallottam…
A lány felvont szemöldökkel meredt rám, mintha valamilyen égbekiáltó baromságot mondtam volna, aztán megrázta a fejét.
− Sajna nem hoztam papírt és tollat, de hidd el, megleszünk nélkülük. Hisz Tristan Morrow van itt, kinek jutna eszébe a jegyzeteire figyelni a jelenlétében!
Most rajtam volt a sor, hogy megrökönyödve nézzek padtársamra.
− Jól értettem, hogy Tristan Morrow-t mondtál? – talán csak félrehallottam, a másnaposság és a tegnapi események keverednek bennem.
− Persze, de hát még ki is plakátolták vele a folyosókat – mondta a lány kissé türelmetlenül. – Jesszus, biztos, hogy jó helyen jársz, te lány?
− Már nem vagyok benne biztos – feleltem halkan.
Semminek sem volt értelme. Tristan Morrow halott. Épp tegnap emlékeztünk meg a tragédiáról. Még mindig álmodnék? Nem érződött álomnak, de jobb magyarázatot nem találtam.
A katedrán egy hatvanas éveiben járó, ősz professzor állt, határozottan nem Tristan.
− Várunk még valakit? – nézett végig a zsúfolt előadótermen, majd megválaszolta saját kérdését. – Nem, úgysem férnek már be többen. Tristan, tiéd a terep.
Azzal az aggastyán lelépett a katedráról, és az egyik ablak mellett, egy külön széken foglalt helyet. Csak ekkor vettem észre a karcsú, sötét hajú fiatal férfit, aki eddig a falnak vetett háttal várakozott, papírjait lapozgatva. Első ránézésre leginkább félszegnek tűnt, ahogy kerülte a közönség tekintetét, és a jegyzeteivel babrált. Ő lenne Tristan Morrow, a kilencvenes évek elejének ünnepelt színésze és szívtiprója? Leginkább egy félénk iskolásfiú benyomását keltette.
Felsétált a katedrára és letette papírjait. Egyenes szálú, sötét haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába; néhány szál a szemébe hullott, ezeket félresöpörte hosszú, sápadt ujjaival, majd lassan felemelte tekintetét. Ajkai, melyeket eddig szorosan összepréselt, most filmcsillaghoz illő mosolyra húzódtak. Kezdődik a műsor, állapítottam meg magamban.
− Fiúk, lányok, tisztelt hallgatóság, örülök, hogy ennyien eljöttetek – könnyed hanglejtésében nyoma sem volt félénkségnek vagy izgalomnak. – Engedjétek meg, hogy tegeződjünk, hiszen nem sokkal vagyok idősebb nálatok, és nem is olyan régen még magam is ezeket a padokat koptattam. Bár nem emlékszem, hogy valaha ilyen sokan lettünk volna bármilyen előadáson.
− Csak miattad, Tristan! – kiabálta be egy lány. Elfintorodtam, ezt túlzásnak éreztem, hiszen mégiscsak egy egyetemi előadóban voltunk. Páran felröhögtek, a színész elvigyorodott, de nem szólt semmit.
− Kiváló professzorotokkal, Mr. Simonnal egyeztettünk az előadás témájáról, de biztosíthatlak titeket, a végén lesz legalább húsz percünk kérdésekre, kötetlen beszélgetésre is. De térjünk is rá mai fő kérdésünkre: különbség a színpadi és a tévés előadásmód között.
Tristan a katedra mögötti tábla felé fordult, és krétával felírta a címet. Körülnéztem – senki nem jegyzetelt, csak megbűvölten figyelték az előadót, többen szó szerint nyálcsorgatva. Noha a korábbi bekiabálást közönségesnek tartottam, mégsem tudtam teljesen elítélni ezt a látványos rajongást. Tristan nem volt „az a tipikus jó pasi”: egyáltalán nem volt kigyúrt, sem különösebben magas. Széles állkapcsában valahogy eltúlzottnak tűnt keskeny vállához és kicsi szájához képest. Sötétzöld pulóvere és egyszerű farmerja túl bőnek tűnt szálkás alakján. És mégis, egész lényében volt valami magával ragadó, valami különös varázs, ami mindannyiunk tekintetét vonzotta, és ösztönös szimpátiát keltett. A kezdeti félszegség nyomtalanul eltűnt, most egy határozott és karizmatikus alak állt előttünk. Noha gondosan előkészítette jegyzeteit, alig nézett a papírjaira, amikor beszélni kezdett. Tekintetét végig a közönségen tartotta, olykor mintha fel is vette volna a szemkontaktust pár hallgatóval.
Annyira elmélyültem gesztusainak és kiállásának tanulmányozásában, hogy szinte oda sem figyeltem arra, amiről beszélt. Egy ponton azonban előadásmódja olyan szenvedélyessé vált, hogy bambaságom végre megtört.
− … a legfontosabb közös vonás tévé és színház, minden egyes eljátszott szerep között tehát az átélés – magyarázta Tristan olyan hévvel, hogy még a kezeivel is gesztikulált, talán öntudatlanul, szemei csillogását még a terem közepéről is észrevettem. – Ahogy az előbb mondtam, a színházban a nézők részei az atmoszférának, míg a tévénél ez nyilvánvalóan más, de higgyétek el, az hogy mennyire váltok eggyé a szereppel, mennyire élitek át, vagy éppen mennyire nem, az a képernyőn át is érezhető. Attól, hogy kamera mögött álltok, és nem színpadon, még nem végezhettek félmunkát, eggyé kell válnotok a szereppel, mert érezhető lesz, ha nem teszitek. Ezt egy saját példával szeretném illusztrálni. Elhoztam egy jelenet két változatát a Sulijegyzetekből, az egyik a törölt, a másik a végleges, jól sikerült, átélt változat.
Akaratlanul is felszisszentem. Miért épp a Sulijegyzetek? Tristan, hisz ennél sokkal jobb szerepeid is vannak! Igen, ezzel a buta tinisorozattal vált igazán ismertté, de egy színiakadémián viríthatna valami komolyabbat is, a jelenlévők képesek lennének befogadni a tartalmasabb munkáit is. Bár talán a stúdió és a menedzserek kötelezték rá, hogy népszerűsítse a műsort, ahol csak tudja.
Akármilyen pocsék is volt a sorozat, annak idején ezt is végignéztem, így amint elkezdődött a vetítés, felismertem a jelenetet. A szememet forgattam. Egy túlfűtött, nyálas epizód volt, Tristan teljesen erőbedobással flörtölt a neki szánt női karakterrel, aki eleinte tiltakozott, majd engedett a csábításnak. Ezt persze egy szexjelenet követte, de az már kimaradt a vetítésből. A teremben felhangzó kuncogás és sugdolózás azonban elárulta, hogy mindenki ismerte ezt a részt.
A vetítés végén, mikor ismét világos lett a teremben, láttam, hogy Tristan a zavar legkisebb jele nélkül, elégedetten vigyorgott. Ezt sehogy sem tudtam összeegyeztetni a félszegséggel, ami az első benyomásom volt róla. Hiába, végső soron mégiscsak egy színészről volt szó.
Az előadás következő részében Tristan a levetített jeleneteket elemezte, rámutatott részletekre és különbségekre, amik talán elkerülték a hallgatóság figyelmét - mármint amikre határozottan nem figyelt oda senki, én legalábbis kizártnak tartottam, hogy a bezsongott közönség képes volt kritikus szemmel figyelni a vetítést.
− Most pedig eljött a kérdések ideje – jelentette ki Tristan. – Simon professzor, kérem, segítsen levezényelni ezt a részt…
Az idős oktató csatlakozott Tristanhoz a katedrán, és először is erélyes hangon igyekezett csitítani hallgatóságot. A terem teljesen felbolydult a kérdezés lehetőségétől. Pár perc elteltével némileg helyreállt a rend, Tristan és a professzor felváltva szólítottak jelentkezőket. Szerencsére valamennyien helyénvaló, szakmai kérdéseket tettek fel, nem csak felszínes rajongói kíváncsiskodásról volt szó. Engem mégis zavart, hogy Tristan komolyabb munkáira mintha senki nem lenne kíváncsi. Végül megelégeltem, hogy csak A vágy villamosáról és a Sulijegyzetekről hallok, és feltettem a kezemet. A professzor tekintete átsiklott rajtam, Tristan azonban rögtön észrevett, noha még az előző kérdésre felelt, és jó páran már előttem is jelentkeztek.
− Következő kérdező, ott középen – szólított fel, amint végzett. Egyértelműen felém intett, a többi jelentkező távolabb ült.
Hirtelen nem találtam a hangomat, és nem is értettem, mi ütött belém. Még ezen a valószerűtlen napon is képtelenségnek tűnt, hogy Tristan felszólít engem. Hát lehet a helyzet még szürreálisabb? Azonban akár valóság volt, akár álom, most éppen folyamatban volt, mindenki felém fordulta, a kérdésemet várta. Hát, ha már egyszer jelentkeztem…
− Megkérdezhetem, hogy A mártírban melyik jelenet volt számodra a legnagyobb kihívás, és miért? – magam is meglepődtem, milyen határozottan sikerült végül megszólalnom. A jelenlévők pedig szemlátomást magán a kérdésen lepődtem meg, bár fogalmam sem volt, miért. A többiek is kérdeztek hasonlót, csak más szerepekkel kapcsolatban. A mártír pedig szinte legendás volt, furcsálltam, hogy előttem senki nem hozta szóba.
Tristan váltott egy pillantást a professzorral, zavartan felnevetett, előbb a jegyzeteire nézett, majd ismét rám.
− Sajnos a menedzsereim kifejezetten kérték, hogy ne áruljak el semmit a befejezetlen projektjeimről – felelte végül. Értetlenül meredtem rá. – Egyébként honnan tud A mártírról? Éppen hogy elkészültünk a forgatással, de a címét azt hiszem még be sem jelentettük…
A francba, futott át a felismerés a gondolataimon. Hát persze. Tristan nagyot alakított abban a filmben, a rendező is nagyszerű munkát végzett, de minderre kevesen figyeltek volna fel, ha a nem posztumusz jelenik meg, több mint fél évvel a színész halála után. Kis költségvetésű független film volt, de Tristan utolsó befejezett munkájaként tömegeket vonzott a moziba. A színész halála által tudott legendás klasszikussá válni, de erre a végkimenetelre a forgatás idején, a tragédia előtt még senki sem számított. Több eszem is lehetett volna.
Tristan még mindig kérdőn meredt rám, egyre többen fordultak felém. Egy szót sem tudtam kinyögni. Mégis, hogyan magyarázhatnám ezt meg? Hiszen én sem értettem. Ha ez az egész csak egy álom, akkor azt mondhatok, amit akarok, akár ki is jelenthetem, hogy ez nem is a valóság. De minden túlságosan valósnak és kézzelfoghatónak tűnt ahhoz, hogy ilyesmit tegyek. Épp elég hülyeséget mondtam már.
− Elárulnád a nevedet, kérlek? – kérdezte Tristan. A professzorra nézett, aki összevont szemöldökkel meredt rám, és a fejét rázta. Nem ismert. Most láttuk egymást először.
− Kisasszony, erre a főiskolára jár egyáltalán? – kérdezte az aggastyán. Páran felnevettek és összesúgtak. Ez egyre rosszabb. És hiába néztem menekülési útvonal után, a terem közepén ültem.
Ekkor valaki kopogtatás nélkül benyitott az előadóba, és a kuncogás abbamaradt. Egy harmincas, barnahajú, szemüveges nő lépett be, magassarkújának kopogása visszhangzott a helyiségben. Mielőtt rájöttem volna, honnan ismerős, megszólalt.
− Belinda Amos? – kérdezte, tekintetével engem keresve.
− I-igen? – a hangja rögtön elárulta: Mrs. Colin volt, a tanulmányi osztály vezetője, mármint leginkább rá hasonlított, csak jóval fiatalabb kiadásban.
− Visszafáradna, kérem a kollégiumi szobájába? A szobatársa nincs túl jól, és kifejezetten kérte, hogy önt keressük fel, hogy gondját viselje ma délután. Ugye megbocsátanak? – fordult a katedrán álló férfiak felé.
− Hogyne, hogyne, noha Miss… Amos tartozik nekünk pár fontos magyarázattal – mondta Simon professzor.
− Attól tartok a magyarázatnak várnia kell, Miss Amosra most máshol van szükség – jelentette ki Mrs. Colin, majd ismét felém fordult, és sürgetően intett.
Fellélegeztem a megkönnyebbüléstől, és mivel semmilyen holmim nem volt, felpattantam, és már indultam is kifelé. A körülöttem ülők készségesen félrehúzódtak. Mielőtt Mrs. Colint követve leléptem volna, még egy pillantást vetettem a katedra felé – épp elég volt ahhoz, hogy tekintetem találkozzon Tristanéval. Szemöldökét ráncolta, ajkait ismét összepréselte, ujjaival a katedrán dobolt. Milyen gyönyörű, futott át az agyamon, magam is meglepődve ettől a hirtelen hevességtől.
− Belinda – szólított Mrs. Colin a folyosóról. Hoppá, ezek szerint nem csak egy futó pillanatra ragadtam le a küszöbön. Végül sarkon fordultam, és zavaromban köszönés nélkül hagytam el a termet.
Szó nélkül haladtunk egymás mellett Mrs. Colinnal. Szívem szerint hálálkodni kezdtem volna, amiért a legjobbkor mentett ki egy kínos helyzetből (és még azt is igazolta, hogy ide járok, és nem csak úgy belógtam), de ma épp elég furcsaságot műveltem már.
− Nagyon rosszul van a… szobatársam? – törtem meg végül a csendet.
− Hozzám egy másik hallgató hozta az üzenetet, nem tudom pontosan, milyen állapotban van Cassie – felelte. Mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy mégis ki az a Cassie, Mrs. Colin megtorpant, és finoman, de határozottan megragadta a karomat. – Amit viszont tudok, hogy jobban teszi, ha mostantól hallgat rá, és nem csak megy a feje után, világos?
Pislogás nélkül meredtem rá, mire sóhajtott, és megrázta a fejét.
− Hát persze, hogy nem világos. Na, eredjen vissza a kollégiumba, mielőtt nagyobb bajba keveredik!
Azzal faképnél hagyott, az irodája felé indulva. Kellett egy pillanat, amíg összeszedtem magamat, utána viszont futólépésben indultam vissza a koliba. Odaérve már rohantam fel a lépcsőn, és szinte beestem a nyitott ajtón a szobánkba.
Lucy ágyán – mármint az ágyon, amiről úgy tudtam, Lucyé – egy kövérkés lány gubbasztott hátát a falnak vetve, felhúzott térdein valami könyvvel. A haja hosszú és vörös volt, akárcsak igazi szobatársamé, de nem raszta. Hajszínük mellett szemlátomást az ékszerek iránti szeretetük is közös volt, Cassie minden ujján gyűrűk csillogtak. Nem sietett üdvözölni.
− Mondtam, hogy várj meg a szobában – szólalt meg, fel sem nézve a könyvéből. Ezt azért mégiscsak túlzásnak éreztem. Semmi magyarázat, csak utasítgatás és szemrehányás.
− Mondj egy jó okot, amiért hallgatnom kellene rád – vágtam vissza.
− Ne haragudj, talán tévedek. Fényesen szerepeltél ma a suliban? – Cassie végre rám nézett. Nagyot nyeltem, eszembe jutott a hülye mosdós incidens, és a kínos kérdésem Tristan előadásán. – Sejtettem.
− Ez egy álom? – kérdeztem.
− Úgy érzed, álmodsz? Megcsípjelek?
Erre persze nem volt szükség. Határozottan éreztem, hogy nem álmodok.
− De akkor mi…
− A helyzet az, barátom, hogy megtettél harminszor háromszázhatvanöt lépést hátrafelé – sóhajtott Cassie. Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, aztán eszembe jutott, hogy nem is olyan régen hallottam valami ilyesmit. A szám elé kaptam a kezemet, a lány pedig szelíden elmosolyodott, és bólintott. – Bizony.
A kirakós darabjai lassan estek a helyükre, de hiába állt össze a kép, én értetlenül álltam előtte. Majd végignéztem az előttem ülő lányon, és kinyögtem az első dolgot, amiben biztos voltam:
− Te vagy a jósnő!
Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, így most Lucy ágya felé néztem. Üres volt. Fura. Már felkelt volna? Nem vallana rá. Hacsak… talán valami baja esett, és vissza sem jött az este? Amennyire kiütöttem magam, talán nem tudott elérni, amikor hívott.
A fejfájásról megfeledkezve gyorsan felültem, és a telefonom után nyúltam. De nem volt az éjjeliszekrényen. Talán a táskámban hagytam, amit az ágy végébe dobtam le, viszont hiába kerestem, ez sem volt meg. A nyugtalanságtól zihálva néztem körbe a szobában, és hirtelen az a gyomorszorító érzésem támadt, hogy rossz helyen járok. Ugyanis az alapberendezésen kívül semmi nem emlékeztetett arra a helyiségre, amin már két éve osztoztam Lucyval.
Szobatársam számos rajzot ragasztott a falra az ágya körül, volt, amelyiket ő készítette, volt, amelyikről csak azt kívánta, bár az ő műve lenne. Mindet jól ismertem már, és noha most rengeteg képet láttam szemközt a falon, egyik sem tartozott Lucy gyűjteményéhez. Az ágya végében álló kisasztalról hiányzott a kávéfőző, és, noha a könyvkupac a helyén volt, fogadni mertem volna, hogy nem azok a példányok alkotják, amiket mi halmoztunk fel. Kimásztam az ágyból, letérdeltem, és benéztem a bútor alá, a bőröndömet keresve. Egy bőrönd a helyén volt ugyan, de nem az a piros, amivel én ideérkeztem, hanem egy ódivatú barna.
− De hát akkor miért illett a kulcsom a zárba… - tűnődtem hangosan.
Az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és megnéztem a táblát. 109-es szoba, ez rendjén van, ez a miénk. Akkor mégis, mi folyik itt?
Ahogy kiléptem volna a folyosóra, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet, majdnem felrúgtam egy termoszt, amit valaki óvatlanul a lábtörlőn hagyott. Ahogy lenéztem, láttam, hogy mellette egy boríték hever, rajta csupa nagybetűvel a címzés: BELLÁNAK. Alatta kisebb betűkkel: A kávé is a tiéd, jót fog tenni.
Felvettem a termoszt és a levelet – mindez Lucyra vallott, és kicsit megnyugodtam, hogy barátnőmmel valószínűleg minden rendben van, csak épp szokatlanul korán kelt fel. A kávé még mindig gőzölgött, mikor kitöltöttem egy ismeretlen csészébe, és az ágyamra ülve kinyitottam a borítékot, remélve, hogy mindenre választ találok benne.
Kedves Bella,
Remélem, túl vagy az első sokkon, és még azelőtt megkapod ezt a levelet, hogy valami végzetes bakit elkövetnél. Órára kellett mennem, de amint végzek, rohanok vissza a szobába, és mindent elmagyarázok. Legjobb lenne, ha addig a fenekeden maradnál, már ha ez nem túl nagy kérés. Ha éhes lennél, van nasi a fiókomban, a konyháig egyelőre még ne menj el.
Nyugodj meg, nincs semmi baj. Mindent el fogok magyarázni. Addig is vigyázz magadra, és ne csinálj hülyeséget (azaz ne hagyd el a szobát, ne állj szóba senkivel stb.).
- Szobatársad
Cseppet sem nyugodtam meg. A kézírás csak halványan emlékeztetett Lucyéra, és az aláírás – „szobatársad” – sem vallott rá. Úgy éreztem, egy átverésbe keveredtem, valami idióta vicc áldozata vagyok. Átvittek volna egy másik szobába, amíg aludtam? Igen, erről lehet szó. És megcserélték a táblákat az ajtón, hogy összezavarjanak.
Noha bosszantott a dolog, hallottam már rosszabb kollégiumi szívatásokról is. Ezt akár még játéknak is felfoghatom: ma egy idegen ruháit fogom felvenni, lenyúlom a nasit a fiókjából, órák után pedig majd megmondom neki a magamét.
Kinyitottam a szekrényt, és válogatni kezdtem. A ruhák hasonló méretűek voltak, mint az enyémek, csak épp teljesen más stílusúak. Én nem értettem, hogyan válhatott ismét menővé a kilencvenes évek divatja, de a szoba valódi lakója szemlátomást lelkesedett a trendért. Mintha a Jóbarátok szereplőinek gardróbjában turkálnék. Minden nadrág mom jeans volt, nekem sose állt jól, ezeken kívül választhattam ruhákat és miniszoknyákat. Az utóbbiakért sem voltam oda, bár még ezek tűntek a legcsinosabbnak, de továbbra is másnapos és ideges voltam, így valami komfortosra vágytam. A ruhámat pedig muszáj volt lecserélni: gyűrött volt az alvástól, pia szaga volt, és a harisnyám is elszakadt.
Belebújtam egy koptatott farmerba és egy fekete pólóba. Tökéletesen illettek rám, kivételesen a mom jeansben is jól éreztem magam. Talán végül még meg is tartom. Találtam egy bőrdzsekit is, nem olyan rövid fazonút, mint az enyém, de nem is volt rossz. Ezután a fürdőszobába mentem, hogy szemügyre vegyem az arcomat.
A tükörbe nézve rögtön hatra hőköltem. Hullámos hajam merő káosszá vált az éjszaka során, a smink pedig – sminkfixáló ide vagy oda – teljesen szétkenődött. A szemem akár egy pandáé, a rúzsból pedig már az államra és az állkapcsomra is jutott. Ezt mégis hogyan csináltam? Talán ez is a hülye vicc része. Atyaég, mi van, ha képeket is csináltak, és felrakták a netre? És nem tudom csekkolni, mert nincs meg a mobilom. Ezért még seggbe rúgok valakit.
Sminklemosó után kutattam, de csak valami ócska arctonikot találtam. Átitattam vele egy vattát; csípős szaga volt, de az ereje jól jött, pár simítással leszedte a festéket az arcomról. Ezután jól jött volna egy hidratáló krém, de a polcokon csupa idegen márkájú kencét láttam, és inkább nem kísérleteztem. Majd felkenek egy pakolást, ha visszajutok a saját szobámba. A hajamat kifésültem és kontyba fogtam, aztán az órára néztem: még mindig egy teljes óra volt hátra az előadásig.
A másnaposságom enyhült, a gyomrom nyugodt volt, és kezdtem éhes lenni. A levélben említett nasik után kutatva kihúztam a fiókot. Találtam benne egy fél tábla csokit, egy bontatlan csomag sós mogyorót és vaníliás kekszet. Utóbbinál maradtam, és amikor kivettem a fiókból, egy határidőnaplót tűnt fel, amit addig a kekszesdoboz takart. Érdeklődve vettem ki, hátha találok benne egy nevet.
Egyszerű, fekete bőrkötéses napló volt, a tulajdonos nevét pedig rögtön az első oldalon megláttam, csupa nagy, cikornyás lila betűvel: Cassandra V. Peters. A név semmit nem mondott, összeráncoltam a szemöldökömet. A kollégium ugyan nem volt kicsit, de mégiscsak egy zárt közösség, tudtuk, ki tartozik közénk és ki nem. Cassandra V. Petersről sosem hallottam még. Volt egy-két Cassie a suliban, de az ő vezetéknevüket tudtam, és egyikük sem volt Peters. Belelapoztam a naplóba, és ekkor szemet szúrt, hogy egy 1993-as kiadást tartok a kezemben. Ez mindent megmagyarázott. Valószínűleg egy régi jegyzetfüzet, esetleg családi ereklye, amit a szoba lakója az ágya mellett tartogat. A lapok közül virágillat áradt, és ahogy jobban megnéztem, feltűnt, hogy a napló oldalai között préselt növények lapulnak.
Visszatettem a helyére, majd törökülésben leültem a földre, és nekiláttam a vaníliás keksznek. Bíztam benne, hogy akárki viccelt is meg, hamar visszajön, hogy tisztázzuk a dolgokat, és legalább a jegyzeteimet magamhoz tudom majd venni órák előtt. Dupla drámaelméletem volt aznap délután, előadás és szeminárium; a legfontosabb tárgy a félévben, egyetlen órát sem hagyhattam ki, de a jelenlét mit sem ért, ha nem jegyzeteltem.
Azonban hiába vártam. Elmajszoltam szinte az egész doboz kekszet, néztem ki az ablakon, hallgattam az óra ketyegését, de „szobatársam” nem érkezett meg. Hát, mindegy, akkor majd kérek papírt és tollat egy csoporttárstól. Az éjjeliszekrényen ott volt a szoba kulcsa, legalább ez megvolt, így bezárhattam magam mögött az ajtót, mikor elindultam. Noha haragudtam az itt lakóra, azért mégsem akartam csak úgy nyitva hagyni a szobáját, ahol olyan értékes dolgok lapulnak, mint Cassandra V. Peters harminc évvel ezelőtti határidőnaplója.
A kollégium csendes volt aznap délelőtt. A lakók vagy órán voltak, vagy még nem szedték össze magukat a tegnapi buli után. Mikor azonban kiléptem a főbejáraton, szinte hátra hőköltem. A kollégium és az iskola közötti füves terület üres volt, sehol egy sátor vagy italospult, de még csak nyoma sem volt annak, hogy itt tegnap fesztiválhoz hasonló ünnepség lett volna. Hogy tudták máris kiüríteni a terepet? És a gyep… a márciusi fű zsenge volt és zöld, nem letaposott és feldúlt, ahogy a sátrak és talpak nyomása után lennie kellett volna. De nem volt időm arra, hogy hosszasan vizsgáljam a pázsit minőségét – nem késhettem el drámaelméletről.
A nagy loholásban azonban a gyomromnak eszébe jutott a másnaposság, így az épületbe beérve az első dolgom volt, hogy felkeressek egy mosdót. Hideg vízzel arcot mostam, ennyi is elég volt, hogy csillapodjon a hányingerem. Utána egy pillanatra még a hűvös csempének támasztottam a homlokomat, és vettem pár mély levegőt. Csak ekkor tűnt fel, milyen szokatlanul néz ki a helyiség. Mostanra az iskola mindegyik mosdóját ismertem már. Az első emelet lányvécéi mind halványsárga csempével voltak kirakva, fémszínű, erős kézszárítókkal a falon. Most azonban egy szürke csempéjű mosdóban álltam, falain kopott, sárgás kézszárítókkal. Mi a franc?
Szerencsére (vagy szerencsétlenségemre) hamar megértettem, mi a helyzet: nyílt az ajtó, és egy srác lépett be. A fiúvécében voltam! Egy pillanatig döbbenten meredtünk egymásra, majd ő elnevette magát. A déja vu érzése járt át, ezért jobban szemügyre vettem az illetőt. Magas volt, talán a százkilencvenet is elérte, göndör, szőke hajjal és kék szemmel. Nem lehetett több huszonháromnál, de a szeme körül máris kis ráncok jelentek meg, ahogy nevetett. Megvan!
− Taub professzor – motyogtam önkénytelenül.
− Babám, nagyon el vagy tévedve – nevetett ismét a srác. – Frank Taub, szolgálatodra, de távol álljon tőlem, hogy professzor legyek.
A lábam mintha gyökeret eresztett volna. Frank Taub retorikát és irodalmat tanított, ötvenegy éves volt, és nemtől függetlenül minden hallgató szerelmes volt belé, mert igazi szívtipró volt. Apakomplexus nélkül is tagadhatatlan volt, milyen sármos, és milyen jó tanár. Eddig nem is tudtam, hogy van egy fia.
− Bocs Frank, csak van ez az iszonyatos másnaposságom – nyögtem ki, és rögtön meg is bántam. Talán nem ezzel a mondattal kellene bemutatkoznom egy ilyen jó pasinak.
− Megesik – vont vállat.
− Elkések az órámról – jutott eszembe, és pánikszerűen elhagytam a helyszínt, Franknek alig volt ideje félreállni az ajtóból.
Szitkozódva siettem az előadóterem felé. Az ajtó nyitva volt, mindenki más már bent ült. Csak középen volt pár szabad hely, jó pár emberen át kellett verekednem magam, mire leülhettem. Miután kifújtam magam, körülnéztem, kitől kérhetnék tollat és papírt, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem ismerem a mellettem ülőket. Igaz, rengetegen jártunk erre az előadásra, de az arcokat nagyjából fejben tudtam tartani.
− Bocsi, kérhetnék tollat és papírt? – kérdeztem a mellettem ülő lányt. Furán nézett rám.
− Te jegyzetelni akarsz? Hisz ma vendég előadónk van.
− Erről nem is hallottam…
A lány felvont szemöldökkel meredt rám, mintha valamilyen égbekiáltó baromságot mondtam volna, aztán megrázta a fejét.
− Sajna nem hoztam papírt és tollat, de hidd el, megleszünk nélkülük. Hisz Tristan Morrow van itt, kinek jutna eszébe a jegyzeteire figyelni a jelenlétében!
Most rajtam volt a sor, hogy megrökönyödve nézzek padtársamra.
− Jól értettem, hogy Tristan Morrow-t mondtál? – talán csak félrehallottam, a másnaposság és a tegnapi események keverednek bennem.
− Persze, de hát még ki is plakátolták vele a folyosókat – mondta a lány kissé türelmetlenül. – Jesszus, biztos, hogy jó helyen jársz, te lány?
− Már nem vagyok benne biztos – feleltem halkan.
Semminek sem volt értelme. Tristan Morrow halott. Épp tegnap emlékeztünk meg a tragédiáról. Még mindig álmodnék? Nem érződött álomnak, de jobb magyarázatot nem találtam.
A katedrán egy hatvanas éveiben járó, ősz professzor állt, határozottan nem Tristan.
− Várunk még valakit? – nézett végig a zsúfolt előadótermen, majd megválaszolta saját kérdését. – Nem, úgysem férnek már be többen. Tristan, tiéd a terep.
Azzal az aggastyán lelépett a katedráról, és az egyik ablak mellett, egy külön széken foglalt helyet. Csak ekkor vettem észre a karcsú, sötét hajú fiatal férfit, aki eddig a falnak vetett háttal várakozott, papírjait lapozgatva. Első ránézésre leginkább félszegnek tűnt, ahogy kerülte a közönség tekintetét, és a jegyzeteivel babrált. Ő lenne Tristan Morrow, a kilencvenes évek elejének ünnepelt színésze és szívtiprója? Leginkább egy félénk iskolásfiú benyomását keltette.
Felsétált a katedrára és letette papírjait. Egyenes szálú, sötét haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába; néhány szál a szemébe hullott, ezeket félresöpörte hosszú, sápadt ujjaival, majd lassan felemelte tekintetét. Ajkai, melyeket eddig szorosan összepréselt, most filmcsillaghoz illő mosolyra húzódtak. Kezdődik a műsor, állapítottam meg magamban.
− Fiúk, lányok, tisztelt hallgatóság, örülök, hogy ennyien eljöttetek – könnyed hanglejtésében nyoma sem volt félénkségnek vagy izgalomnak. – Engedjétek meg, hogy tegeződjünk, hiszen nem sokkal vagyok idősebb nálatok, és nem is olyan régen még magam is ezeket a padokat koptattam. Bár nem emlékszem, hogy valaha ilyen sokan lettünk volna bármilyen előadáson.
− Csak miattad, Tristan! – kiabálta be egy lány. Elfintorodtam, ezt túlzásnak éreztem, hiszen mégiscsak egy egyetemi előadóban voltunk. Páran felröhögtek, a színész elvigyorodott, de nem szólt semmit.
− Kiváló professzorotokkal, Mr. Simonnal egyeztettünk az előadás témájáról, de biztosíthatlak titeket, a végén lesz legalább húsz percünk kérdésekre, kötetlen beszélgetésre is. De térjünk is rá mai fő kérdésünkre: különbség a színpadi és a tévés előadásmód között.
Tristan a katedra mögötti tábla felé fordult, és krétával felírta a címet. Körülnéztem – senki nem jegyzetelt, csak megbűvölten figyelték az előadót, többen szó szerint nyálcsorgatva. Noha a korábbi bekiabálást közönségesnek tartottam, mégsem tudtam teljesen elítélni ezt a látványos rajongást. Tristan nem volt „az a tipikus jó pasi”: egyáltalán nem volt kigyúrt, sem különösebben magas. Széles állkapcsában valahogy eltúlzottnak tűnt keskeny vállához és kicsi szájához képest. Sötétzöld pulóvere és egyszerű farmerja túl bőnek tűnt szálkás alakján. És mégis, egész lényében volt valami magával ragadó, valami különös varázs, ami mindannyiunk tekintetét vonzotta, és ösztönös szimpátiát keltett. A kezdeti félszegség nyomtalanul eltűnt, most egy határozott és karizmatikus alak állt előttünk. Noha gondosan előkészítette jegyzeteit, alig nézett a papírjaira, amikor beszélni kezdett. Tekintetét végig a közönségen tartotta, olykor mintha fel is vette volna a szemkontaktust pár hallgatóval.
Annyira elmélyültem gesztusainak és kiállásának tanulmányozásában, hogy szinte oda sem figyeltem arra, amiről beszélt. Egy ponton azonban előadásmódja olyan szenvedélyessé vált, hogy bambaságom végre megtört.
− … a legfontosabb közös vonás tévé és színház, minden egyes eljátszott szerep között tehát az átélés – magyarázta Tristan olyan hévvel, hogy még a kezeivel is gesztikulált, talán öntudatlanul, szemei csillogását még a terem közepéről is észrevettem. – Ahogy az előbb mondtam, a színházban a nézők részei az atmoszférának, míg a tévénél ez nyilvánvalóan más, de higgyétek el, az hogy mennyire váltok eggyé a szereppel, mennyire élitek át, vagy éppen mennyire nem, az a képernyőn át is érezhető. Attól, hogy kamera mögött álltok, és nem színpadon, még nem végezhettek félmunkát, eggyé kell válnotok a szereppel, mert érezhető lesz, ha nem teszitek. Ezt egy saját példával szeretném illusztrálni. Elhoztam egy jelenet két változatát a Sulijegyzetekből, az egyik a törölt, a másik a végleges, jól sikerült, átélt változat.
Akaratlanul is felszisszentem. Miért épp a Sulijegyzetek? Tristan, hisz ennél sokkal jobb szerepeid is vannak! Igen, ezzel a buta tinisorozattal vált igazán ismertté, de egy színiakadémián viríthatna valami komolyabbat is, a jelenlévők képesek lennének befogadni a tartalmasabb munkáit is. Bár talán a stúdió és a menedzserek kötelezték rá, hogy népszerűsítse a műsort, ahol csak tudja.
Akármilyen pocsék is volt a sorozat, annak idején ezt is végignéztem, így amint elkezdődött a vetítés, felismertem a jelenetet. A szememet forgattam. Egy túlfűtött, nyálas epizód volt, Tristan teljesen erőbedobással flörtölt a neki szánt női karakterrel, aki eleinte tiltakozott, majd engedett a csábításnak. Ezt persze egy szexjelenet követte, de az már kimaradt a vetítésből. A teremben felhangzó kuncogás és sugdolózás azonban elárulta, hogy mindenki ismerte ezt a részt.
A vetítés végén, mikor ismét világos lett a teremben, láttam, hogy Tristan a zavar legkisebb jele nélkül, elégedetten vigyorgott. Ezt sehogy sem tudtam összeegyeztetni a félszegséggel, ami az első benyomásom volt róla. Hiába, végső soron mégiscsak egy színészről volt szó.
Az előadás következő részében Tristan a levetített jeleneteket elemezte, rámutatott részletekre és különbségekre, amik talán elkerülték a hallgatóság figyelmét - mármint amikre határozottan nem figyelt oda senki, én legalábbis kizártnak tartottam, hogy a bezsongott közönség képes volt kritikus szemmel figyelni a vetítést.
− Most pedig eljött a kérdések ideje – jelentette ki Tristan. – Simon professzor, kérem, segítsen levezényelni ezt a részt…
Az idős oktató csatlakozott Tristanhoz a katedrán, és először is erélyes hangon igyekezett csitítani hallgatóságot. A terem teljesen felbolydult a kérdezés lehetőségétől. Pár perc elteltével némileg helyreállt a rend, Tristan és a professzor felváltva szólítottak jelentkezőket. Szerencsére valamennyien helyénvaló, szakmai kérdéseket tettek fel, nem csak felszínes rajongói kíváncsiskodásról volt szó. Engem mégis zavart, hogy Tristan komolyabb munkáira mintha senki nem lenne kíváncsi. Végül megelégeltem, hogy csak A vágy villamosáról és a Sulijegyzetekről hallok, és feltettem a kezemet. A professzor tekintete átsiklott rajtam, Tristan azonban rögtön észrevett, noha még az előző kérdésre felelt, és jó páran már előttem is jelentkeztek.
− Következő kérdező, ott középen – szólított fel, amint végzett. Egyértelműen felém intett, a többi jelentkező távolabb ült.
Hirtelen nem találtam a hangomat, és nem is értettem, mi ütött belém. Még ezen a valószerűtlen napon is képtelenségnek tűnt, hogy Tristan felszólít engem. Hát lehet a helyzet még szürreálisabb? Azonban akár valóság volt, akár álom, most éppen folyamatban volt, mindenki felém fordulta, a kérdésemet várta. Hát, ha már egyszer jelentkeztem…
− Megkérdezhetem, hogy A mártírban melyik jelenet volt számodra a legnagyobb kihívás, és miért? – magam is meglepődtem, milyen határozottan sikerült végül megszólalnom. A jelenlévők pedig szemlátomást magán a kérdésen lepődtem meg, bár fogalmam sem volt, miért. A többiek is kérdeztek hasonlót, csak más szerepekkel kapcsolatban. A mártír pedig szinte legendás volt, furcsálltam, hogy előttem senki nem hozta szóba.
Tristan váltott egy pillantást a professzorral, zavartan felnevetett, előbb a jegyzeteire nézett, majd ismét rám.
− Sajnos a menedzsereim kifejezetten kérték, hogy ne áruljak el semmit a befejezetlen projektjeimről – felelte végül. Értetlenül meredtem rá. – Egyébként honnan tud A mártírról? Éppen hogy elkészültünk a forgatással, de a címét azt hiszem még be sem jelentettük…
A francba, futott át a felismerés a gondolataimon. Hát persze. Tristan nagyot alakított abban a filmben, a rendező is nagyszerű munkát végzett, de minderre kevesen figyeltek volna fel, ha a nem posztumusz jelenik meg, több mint fél évvel a színész halála után. Kis költségvetésű független film volt, de Tristan utolsó befejezett munkájaként tömegeket vonzott a moziba. A színész halála által tudott legendás klasszikussá válni, de erre a végkimenetelre a forgatás idején, a tragédia előtt még senki sem számított. Több eszem is lehetett volna.
Tristan még mindig kérdőn meredt rám, egyre többen fordultak felém. Egy szót sem tudtam kinyögni. Mégis, hogyan magyarázhatnám ezt meg? Hiszen én sem értettem. Ha ez az egész csak egy álom, akkor azt mondhatok, amit akarok, akár ki is jelenthetem, hogy ez nem is a valóság. De minden túlságosan valósnak és kézzelfoghatónak tűnt ahhoz, hogy ilyesmit tegyek. Épp elég hülyeséget mondtam már.
− Elárulnád a nevedet, kérlek? – kérdezte Tristan. A professzorra nézett, aki összevont szemöldökkel meredt rám, és a fejét rázta. Nem ismert. Most láttuk egymást először.
− Kisasszony, erre a főiskolára jár egyáltalán? – kérdezte az aggastyán. Páran felnevettek és összesúgtak. Ez egyre rosszabb. És hiába néztem menekülési útvonal után, a terem közepén ültem.
Ekkor valaki kopogtatás nélkül benyitott az előadóba, és a kuncogás abbamaradt. Egy harmincas, barnahajú, szemüveges nő lépett be, magassarkújának kopogása visszhangzott a helyiségben. Mielőtt rájöttem volna, honnan ismerős, megszólalt.
− Belinda Amos? – kérdezte, tekintetével engem keresve.
− I-igen? – a hangja rögtön elárulta: Mrs. Colin volt, a tanulmányi osztály vezetője, mármint leginkább rá hasonlított, csak jóval fiatalabb kiadásban.
− Visszafáradna, kérem a kollégiumi szobájába? A szobatársa nincs túl jól, és kifejezetten kérte, hogy önt keressük fel, hogy gondját viselje ma délután. Ugye megbocsátanak? – fordult a katedrán álló férfiak felé.
− Hogyne, hogyne, noha Miss… Amos tartozik nekünk pár fontos magyarázattal – mondta Simon professzor.
− Attól tartok a magyarázatnak várnia kell, Miss Amosra most máshol van szükség – jelentette ki Mrs. Colin, majd ismét felém fordult, és sürgetően intett.
Fellélegeztem a megkönnyebbüléstől, és mivel semmilyen holmim nem volt, felpattantam, és már indultam is kifelé. A körülöttem ülők készségesen félrehúzódtak. Mielőtt Mrs. Colint követve leléptem volna, még egy pillantást vetettem a katedra felé – épp elég volt ahhoz, hogy tekintetem találkozzon Tristanéval. Szemöldökét ráncolta, ajkait ismét összepréselte, ujjaival a katedrán dobolt. Milyen gyönyörű, futott át az agyamon, magam is meglepődve ettől a hirtelen hevességtől.
− Belinda – szólított Mrs. Colin a folyosóról. Hoppá, ezek szerint nem csak egy futó pillanatra ragadtam le a küszöbön. Végül sarkon fordultam, és zavaromban köszönés nélkül hagytam el a termet.
Szó nélkül haladtunk egymás mellett Mrs. Colinnal. Szívem szerint hálálkodni kezdtem volna, amiért a legjobbkor mentett ki egy kínos helyzetből (és még azt is igazolta, hogy ide járok, és nem csak úgy belógtam), de ma épp elég furcsaságot műveltem már.
− Nagyon rosszul van a… szobatársam? – törtem meg végül a csendet.
− Hozzám egy másik hallgató hozta az üzenetet, nem tudom pontosan, milyen állapotban van Cassie – felelte. Mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy mégis ki az a Cassie, Mrs. Colin megtorpant, és finoman, de határozottan megragadta a karomat. – Amit viszont tudok, hogy jobban teszi, ha mostantól hallgat rá, és nem csak megy a feje után, világos?
Pislogás nélkül meredtem rá, mire sóhajtott, és megrázta a fejét.
− Hát persze, hogy nem világos. Na, eredjen vissza a kollégiumba, mielőtt nagyobb bajba keveredik!
Azzal faképnél hagyott, az irodája felé indulva. Kellett egy pillanat, amíg összeszedtem magamat, utána viszont futólépésben indultam vissza a koliba. Odaérve már rohantam fel a lépcsőn, és szinte beestem a nyitott ajtón a szobánkba.
Lucy ágyán – mármint az ágyon, amiről úgy tudtam, Lucyé – egy kövérkés lány gubbasztott hátát a falnak vetve, felhúzott térdein valami könyvvel. A haja hosszú és vörös volt, akárcsak igazi szobatársamé, de nem raszta. Hajszínük mellett szemlátomást az ékszerek iránti szeretetük is közös volt, Cassie minden ujján gyűrűk csillogtak. Nem sietett üdvözölni.
− Mondtam, hogy várj meg a szobában – szólalt meg, fel sem nézve a könyvéből. Ezt azért mégiscsak túlzásnak éreztem. Semmi magyarázat, csak utasítgatás és szemrehányás.
− Mondj egy jó okot, amiért hallgatnom kellene rád – vágtam vissza.
− Ne haragudj, talán tévedek. Fényesen szerepeltél ma a suliban? – Cassie végre rám nézett. Nagyot nyeltem, eszembe jutott a hülye mosdós incidens, és a kínos kérdésem Tristan előadásán. – Sejtettem.
− Ez egy álom? – kérdeztem.
− Úgy érzed, álmodsz? Megcsípjelek?
Erre persze nem volt szükség. Határozottan éreztem, hogy nem álmodok.
− De akkor mi…
− A helyzet az, barátom, hogy megtettél harminszor háromszázhatvanöt lépést hátrafelé – sóhajtott Cassie. Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, aztán eszembe jutott, hogy nem is olyan régen hallottam valami ilyesmit. A szám elé kaptam a kezemet, a lány pedig szelíden elmosolyodott, és bólintott. – Bizony.
A kirakós darabjai lassan estek a helyükre, de hiába állt össze a kép, én értetlenül álltam előtte. Majd végignéztem az előttem ülő lányon, és kinyögtem az első dolgot, amiben biztos voltam:
− Te vagy a jósnő!