Új fejezetet minden hónapban posztolok. Nem biztos, hogy egy hónappal az előző fejezet után, lényeg, hogy minden naptári hónapra jut egy új rész.
Két fejezet között olykor agymenésekkel tartom életben a blogot.
És van, hogy még ilyesmire sincs időm, de előbb-utóbb mindig visszatérek :))

2020. december 29.

Write Tag 03. - ...élt egy parasztlegény

Sziasztok!

Egyelőre nem egy újabb fejezettel jelentkezem (noha ezúttal nem fogom annyit halogatni, mint a legutóbbit). Abeth kihívott a Write Tag 03. – …élt egy parasztlegény címen futó kihívásba, amit személy szerint nagyon érdekesnek találok, épp ezért igyekeztem minél előbb sort keríteni rá.

~❁~

Szabályok

1. Másold be a szabályokat és a kérdéseket a bejegyzésed elejére! (Ha másolásvédelem van az oldaladon, jelöltjeidet irányítsd a Tintaszerkezetek oldalra, innen el tudják vinni a dolgokat.)

2. Linkeld annak a nevét, aki jelölt téged!

3. Válaszolj a kérdésekre!

4. Ha van ötleted, használd ki a +1 lehetőséget!

5. Jelölj te is bloggereket a játékra és linkeld az oldalukat!

6. Értesítsd őket a jelölésről!

~❁~

Kérdések

- Mit találsz ki előbb, a cselekményt vagy a főszereplőt (vagy valami mást)?

- Milyen karakter volt az első történeted főszereplője?

- Ha már több sztorit is írtál, felfedezel-e utólag visszagondolva hasonlóságot a főszereplőid közt?

- Hogyan alkotod meg őt, van-e rá módszered?

- Szerinted mitől lesz „működőképes” egy főszereplő?

- Mit gondolsz arról, hogy „a főszereplő legyen szerethető”?

- Jártál-e már úgy, hogy a karaktered önállósította magát és másfele vitte a történetet, mint ahogy eltervezted? Mit teszel ilyenkor?

- Olvasóként milyenfajta főszereplők fognak meg / érdekelnek igazán? Befolyásolja-e ez, hogy te milyennek alkotod meg a tieidet?

- Fedeztél-e már fel hasonlóságot saját magad és a főszereplőd közt? Vagy törekedtél-e erre szándékosan?

- Van-e valami érdekességed, gondolatod a főszereplőkről, amit elmesélnél?

+1 Bármit kérdezhetsz, ami a témához kapcsolódik. (De ne felejtsd el ezt a szöveget is bemásolni, hogy a te jelölted is kitalálhasson valamit!)

~❁~

Válaszaim

Mit találsz ki előbb, a cselekményt vagy a főszereplőt (vagy valami mást)?

Mikor mit. Általában nagyon váratlanul jut eszembe egy ötlet, de ha így van, akkor mintha egy nagy felhőként jelenne meg előttem az egész történet. Ebben a felhőben ott lebegnek a karakterek, a történet elemei, de ilyenkor az egész olyan sok és megfoghatatlan, azt sem tudom, melyik részét kezdjem el végiggondolni. De általában az alapsztorit próbálom lefuttatni fejben, esetleg automatikus írással körvonalazom. Aztán jön az, hogy nagyon alaposan elkezdem leírni magamnak a főszereplőt.

Milyen karakter volt az első történeted főszereplője?

Szigorúan véve a legelső történetem valami mese volt, amit oviban találtam ki, és egy hercegnőről szólt, aki nem akart férjhez menni, de aztán találkozott egy csodálatos herceggel, akinek persze igent mondott. Az első megírt történetemre érdekes módon nem emlékszem ilyen tisztán. Vérfarkasok és vámpírok voltak benne, a főszereplő egy vérfarkas klán tagja volt három lánytestvér egyike. Sokat csűrtem-csavartam a sztorit, már nem is tudom pontosan, mit hoztam ki belőle.

Ha már több sztorit is írtál, felfedezel-e utólag visszagondolva hasonlóságot a főszereplőid közt?

Belegondolva nem. Lehet, hogy egy külső szemlélőnek rögtön feltűnne, hogy a fiaim/lányaim ugyanabból a fejből pattantak ki, de különben nem hasonlítanak egymásra.

Hogyan alkotod meg őt, van-e rá módszered?

Egy kreatív írást fejlesztő könyvben egész kérdéssor van, amire egy szerzőnek tudnia kell válaszolni a karakterével kapcsolatban, ha hitelesre akarja megalkotni. Volt már, hogy nekiültem és mindet átgondoltam, de általában nem így csinálom, hanem leegyszerűsítem arra, hogy mi a karakter alaphelyzete a történet elején, és hová akarom eljuttatni. Aztán persze leírom, hogy mik a gyengéi, amik miatt elbukhat(na) út közben, mik az erősségei, amikkel előre haladhat, kik a legfontosabb személyek az életében, és mi az, amit a legszívesebben csinál.

Szerinted mitől lesz „működőképes” egy főszereplő?

Ha ő az, akivel a történet megtörténik. Ha ő az, akinek a legtöbb a veszítenivalója a történetben. Ha csak passzív szemlélő, aki elmeséli, ami a környezetében történik, akkor nem több narrátornál. Az viszont szerintem nem alapfeltétel, hogy cselekvő, aktív valakinek kell lennie, neki kell irányítania mindent. Olvastam érdekes és erős regényeket, ahol a főszereplő képtelen volt összeszedni magát. Ő állt az események középpontjában, de inkább csak „elszenvedett” mindent (nem is lett jó vége), de ettől még főszereplő volt, mert ha voltak is nála aktívabb szereplők, a történet úgy volt megírva, mintha minden azért történne, hogy a főszereplő eljusson valahonnan valahová az életben.

Mit gondolsz arról, hogy a „főszereplő legyen szerethető”?

Szerintem ez sem kötelező. Én általában ilyeneket írok, írtam eddig, mert szerintem egyszerűbb. De vannak történetötleteim, ahol a főszereplő nem egy szimpatikus alak, és épp azért szeretném a középpontba rakni, hogy elmondjam, mi motiválhat egy antihőst. Ha magamnak választok olvasnivalót, akkor is szeretek ellentmondásos főszereplőkkel találkozni.

Jártál-e már úgy, hogy a karaktered önállósította magát és másfele vitte a történetet, mint ahogy eltervezted? Mit teszel ilyenkor?

Így még nem jártam, de az jellemző, hogy már írás közben gondolom át a történetet, és ennek megfelelően alakulnak a szereplők is. De ha ilyen lenne, szerintem hagynám megtörténni. Viszont megnehezíteném vele a dolgomat, mert úgy lehet át kéne gyúrnom azt is, amit korábban megírtam.

Olvasóként milyenfajta főszereplők fognak meg / érdekelnek igazán? Befolyásolja-e ez, hogy te milyennek alkotod meg a tieidet?

A hiteles főszereplők fognak meg, akik mögött érezhetően kidolgozott lélektan áll, és ha meg is lepődöm azon, amit tesznek, belegondolva megértem őket. Úgy érzem, így a hús-vér emberek megértéséhez is közelebb jutok. Próbálok én is hasonló szereplőket írni, de olyan is van, hogy lazábban veszem, nem gondolom túl, és csak a fantáziám élvezetére írok (ilyenkor kicsit kétdimenziósak lesznek a karaktereim, de van, hogy megbocsátok magamnak).

Fedeztél-e már fel hasonlóságot saját magad és a főszereplőd közt? Vagy törekedtél-e erre szándékosan?

Rendszeresen. Nem törekszem rá, de egy-két vonásomat mindig „megöröklik”. Azokban a történetekben, amiket jelenleg írok, a főszereplők nagyon különböznek tőlem (az egyikük például egy tizenhét éves fiú), de mindig van bennük valami apróság, amit a saját jellememből veszek.

Van-e valami érdekességed, gondolatod a főszereplőkről, amit elmesélnél?

Időről időre hajlok arra, hogy fiúkról, férfiakról írjak, holott meggyőződésem, hogy sosem fogom megérteni az ellenkező nemet. Ilyenkor is nagyon élvezem az írást, csak közben állandó kétségeim vannak, hogy nem egy férfibőrbe bújtatott nőről írok-e tulajdonképpen (itt is az a nagy félelmem, hogy nem elég hiteles a karakterem).

~❁~

Még egyszer köszönöm a lehetőséget Abethnek! Igyekszem továbbadni a kihívást más jelölteknek, bár úgy látom, sokakhoz eljutott már:)

2020. december 13.

6. fejezet - He Wasn't Like St. Valentine

Sziasztok! Számomra is meglepő, de sikerült összehozni a folytatást. Remélem, innentől rendszeresebben tudok jelentkezni. Ehhez a mostanihoz két dal is tartozik, amik a fejezetben is szerepelnek majd, először ez, utána pedig ez. Jó olvasást!


— Most komolyan találkozol vele? – Katherine hangjában felháborodás és hitetlenkedés keveredett.

— Komolyan – feleltem higgadtan.

Négy nap telt el azóta, hogy Adam ismét megkeresett és a Valentin napi terveim felől érdeklődött. Nálam bölcsebbek valószínűleg vissza sem írtak volna neki, vagy legalábbis nem azonnal. Sajnos vagy nem sajnos, én azonnal válaszoltam, és megkérdeztem, mit akar. Noha igyekeztem tartózkodónak tűnni és nem rejtettem véka alá a sértettségemet, egy órányi üzenetváltás után már egyeztettünk is egy randevút február tizennegyedikére. Adam megígérte, hogy kitesz magáért és kárpótol az elmúlt hétért, én pedig nagyon szerettem volna hinni neki. Kat azonban kevésbé lelkesedett az ötletért.

— Sky, ez tiszta őrültség.

— Ezt már mondtad párszor – vontam meg a vállamat, miközben a szekrényemben kutattam.

Amint találkoztunk, beavattam barátnőmet a fejleményekbe, és azóta mást sem hallottam tőle, csak a kérlelhetetlen észérveket. Most sem adta fel, mikor már a randira készülődtem: videochaten keresztül esdekelt, hogy térjek észhez.

— Inkább segíts ruhát választani – szakítottam félbe a szónoklatát, amire egyébként sem figyeltem oda.

Felemeltem az ágyra kiterített ruhákat, és meglengettem őket a kamera előtt. Az egyik vállfán egy már-már hivalkodóan piros darab lógott. Merész színét visszafogott szabása kompenzálta: noha szűk fazon volt, hosszú ujja és magas nyaka még így is sokat hagytak a fantáziára. A másik lehetőség épp az ellenkezője volt. Első ránézésre egyszerű, fekete ruha volt, a dekoltázsa azonban már kevésbé volt visszafogott.

– Én ebben nem veszek részt – jelentette ki Katherine.

– Jó, akkor ne – morogtam.

– Írj, ha hazaértél a randiról – tette hozzá, még mielőtt kinyomtam volna a videóhívást.

Végül a fekete ruha mellett döntöttem. Már majdnem elkészültem, mikor anya hazaért. Ösztönösen az ajkamba haraptam az idegességtől, majd felszisszentem, érezve, ahogy a frissen felkent rúzs a fogaimra tapad. Épp ezt a hibát javítottam, mikor anya benézett a fürdőszobaajtón.

– Ki lesz a Valentinod? – tudakolta.

Nem válaszoltam azonnal, úgy tettem, mintha nagyon el lennék foglalva a rúzsom egyengetésével. Persze anyának a hallgatásom is eleget mondott.

– Sky, nem arról volt szó, hogy megtanultad a leckét?

Nem mérgesen kérdezte, még csak nem is neheztelően. Semmi nem utalt arra, hogy fejmosás vagy szobafogság vár rám, és ez megnyugtatott. Felé fordultam, megtámaszkodva a mosdókagylón.

– De. Arról volt szó – bólintottam.

Egy pillanatig csendben néztünk egymásra, aztán anya lemondóan sóhajtott.

– Addig jár a korsó a kútra, tudod… - mondta. – Maradjunk annyiban, hogy tízre érted megyek. Ha kell, korábban is, csak hívj.

Hálásan mosolyogtam rá. Több volt ez tőle, mint engedély egy randira. Mintha végre túlléptünk volna többévnyi bizalmatlankodáson és meg nem értésen.

Miután befújtam magam parfümmel, már csak a cipő és a kabát hiányzott. Anya követett az előszobába, és nézte, ahogy belebújok a csizmámba. Noha mosolygott, némi szomorúság is keveredett az arckifejezésébe. Büszke volt rám, ha más nem a stílusváltás miatt, közben pedig nyilvánvalóan aggódott is, hogy minek teszem ki magam.

– Hol találkoztok?

– Értem jön, a földút elején vesz fel.

– Ne kísérjelek el addig? – vetette fel. Most valószínűleg az én arcomon tükröződött aggodalom. Anya hamar visszavonta az ötletet. – Csak kíváncsi lettem volna erre a fiúra.

– Ha hazaértem, megmutatom Facbookon – ígértem.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam, és szorosan megöleltem. Elsőre mintha meglepődött volna, de aztán hamar magához szorított. Jóval magasabb volt nálam, még úgy is, hogy most magassarkú volt rajtam, és hozzábújva úgy éreztem, hogy még mindig kislány vagyok. Ez viszont inkább biztonságot adott, nem a kiszolgáltatottság érzését.

– Vigyázz magadra! – mondta, mikor végül az ajtó felé vettem az irányt.

– Úgy lesz – intettem.

A földút közepén jártam, mikor megzörrent a telefonom. Adam írt, hogy már vár. Most nem izgultam. A legrosszabbon már túl voltunk. Becsapott és kihasznált, sírtam utána. Legalább már nincsenek illúzióim. Kivéve talán az elképzelést, hogy észhez tért, és jó lesz hozzám. Lehet, hogy én voltam túl hiszékeny, mégis jól esett a szívemre hallgatni az eszem helyett.

– Szia szépség – köszöntött, mikor beszálltam mellé. Felém hajolt, hogy megcsókoljon, én pedig nem húzódtam el. Legalábbis nem azonnal.

– Mozgalmas volt az elmúlt két hét? – érdeklődtem, nem is rejtegetve a sértettségemet.

Szólásra nyitotta a száját, de nem felelt azonnal. Igyekezett jól megválogatni a szavait. Vagy inkább a hazugságait? Nem akartam erre gondolni. Mikor végül válaszolt, őszinte megbánást éreztem a hangján.

– Skylar, tartozom egy bocsánatkéréssel.

Helyeslően biccentettem, de nem feleltem.

– Nem ezt érdemelted volna – folytatta. – Be kell vallanom, a saját érzéseim ijesztettek meg…

– Miről beszélsz?

– Te olyan csodálatos vagy, kívül-belül, hozzád fogható lánnyal nem gyakran találkozom – magyarázta. – Éreztem, hogy tőled tényleg többet szeretnék, és ettől összezavarodtam, mert nem tudtam, hogy csináljam ezt az egészet, és egyszerűbbnek tűnt volna elmenekülni.

– És így is tettél.

– És megbántam – jelentette ki. – Csak reménykedni tudok, hogy még jóvá tehetem.

Nem nézett rám, az útra figyelt. A tekintetéből viszont most hiányzott az a huncut fény, ami különben mindig ott bujkált. Talán nem is követek el hibát azzal, ha hiszek neki.

Egyelőre mégsem mondtam semmit, viszont a mosolyomat nem fojtottam el. Kibámultam az ablakon, és csak ekkor jöttem rá, hová megyünk. Adam bekanyarodott a lakása utcájába, és leparkolt a háztömb előtt. A mosoly lehervadt az arcomról.

– Pontosan hogyan is képzelted el ezt a randit? – érdeklődtem.

– Gondoltam felmegyünk hozzám, rendelünk valamit kaját és jól érezzük magunkat.

– Jól érezzük magunkat – ismételtem felvont szemöldökkel.

Adam szemlátomást nem értette, mi a problémám.

– Neked máshoz volna kedved? – kérdezte óvatosan.

– Így is mondhatjuk – bólogattam. Éreztem, ahogy a sértettség és a harag ismét elönt. Nem csak Adamra haragudtam, hanem magamra is, amiért belementem ebbe. – Egy olyan randevúhoz volna kedvem, ami nem arról szól, hogy a legelegánsabb ruhám minél előbb lekerüljön rólam. De leginkább egy olyan pasihoz volna kedvem, aki nemcsak megdönteni akar, hanem komolyan gondolja a nagy érzelmeket, amikről magyaráz.

A hangomat minden mondattal több düh járta át. Meg sem próbáltam visszafogni magam. Adam elképedve nézett rám.

– Sky, ne csináld, olyan szép esténk lehetne…

– Egy efféle szép estéhez bármilyen lány megfelel – ezzel kinyitottam a kocsiajtót, és fél lábbal már kint is voltam. – Biztos könnyen találsz majd partnert.

Választ sem várva rácsaptam az ajtót, és elindultam egyenesen az utcán. Mérgemben szinte fújtattam, a cipősarkam sebes kopogásától visszhangzott az utca. Adam is kiszállt a kocsiból, utánam kiáltott, a nevemet szólongatta, de nem fordultam meg. Csak mentem előre, ő pedig nem követett. Nem is gondolkoztam azon hová tartok pontosan, míg szinte öntudatlanul meg nem álltam a zeneiskola előtt.

Mikor észrevettem, hova hozott a lábam, elmosolyodtam, és máris éreztem, hogy elpárolog a dühöm. Besétáltam az ajtón, és bekopogtam a portára.

– A kétszáztizenhármas kulcsát szeretném – mondtam, miközben előkerestem az igazolványomat. A portás ránézett, bólintott, majd egy fiókból előkereste, amit kértem.

Kicsit kifulladtam, mire magassarkú csizmámban felértem a második emeletre. A tizenhármas terem helyét rajtam kívül csak az itt dolgozók ismerték, és hivatalosan csak nekem volt ide bejárásom. Nem is a folyosóról nyílt, bejárata a gitárteremben volt. Szerencsére itt most nem volt óra. Noha minden helyiség hangszigetelt volt, akkor voltam a legnyugodtabb, ha senki nem volt a szomszéd szobában, mikor idejöttem.

A terem pont úgy várt vissza, ahogy jó pár héttel ezelőtt hagytam. A sötétítő hanyagul behúzva, a füzetem kinyitva a zongora tetején, a tollra nem is tettem vissza a kupakját. Nem sokszor voltam itt, mióta Evan szakított velem, és akkor sem maradtam sokáig. Nem tudtam magam rávenni a hosszú gyakorlásokra, amiket korábban soha nem éreztem megerőltetőnek. Saját dalokhoz nem jött az ihlet, kivéve az utolsó alkalmat, mikor itt jártam. Akkor végre elkezdtem szavakba önteni a szakítással kapcsolatos érzéseimet, de hamar kudarcba fulladt az egész. Nem fejeztem be a szöveget, helyette sírtam egy sort, aztán itthagytam mindent, épp csak a gitárokat pakoltam el, hogy ne lepje őket a por.

Kibújtam a kabátomból, majd gondoltam egyet, és a már kényelmetlenné vált csizmától is megszabadultam. Gondosan beszárított hajamat is összefogtam. A vonzerőmre most mégsem lesz szükség.

Felvettem a füzetet a zongoráról, és elgondolkozva olvastam át a már elkészült sorokat. Az alapok jók voltak. Eredetileg egy lassú, szomorú számnak szántam, zongorakísérettel. Most azonban más ötletem támadt.

Letelepedtem a zongoraszékre, fogtam a tollat, és munkához láttam. Csupa egymásnak ellentmondó érzés járt át. Teljesen kikapcsoltam, holott az agyam fogaskerekei jobban pörögtek, mint dolgozatírás közben. Az elmúlt hetek eseményei elhalványultak a fejemben, holott épp ezeket használtam fel az íráshoz.

A szöveg hamar elkészült, párszor viszont még el kellett olvasnom, mire fejben elkezdtem énekelni. Ettől fogva viszont már szinte természetesen adta magát. Eljött a hangszerek ideje.

Mint mindig, most is ünnepélyes hangulat fogott el, mikor felnyitottam a gitártokot. Kismilliószor játszottam már ezeken a hangszereken, de a varázsuk ettől még nem kopott meg. Az egyik legjobb gyártótól származtak. Igaz, egyik sem mai darab volt már, de zenész körökben így is kivételesen szerencsésnek számítottam, amiért ilyen kincsek birtokában voltam. Sokakkal találkoztam, akik irigykedtek rám ezért – abba azonban kevesen gondoltak bele, hogy én is elég nagy árat fizettem a hangszerekért. Az apám halála után örököltem őket. Ha a gitárjait pengettem vagy a zongorájánál ültem, mindig erősebben éreztem a kötelékünket: ez tette őket igazán különlegessé számomra.

Behangoltam az akusztikus gitárt, aztán egy pár percig csak improvizáltam. Gondolkodás nélkül jártak az ujjaim a húrokon, míg végül a játék valami dallamfélévé formálódott. Mikor végre belejöttem, újra és újra lejátszottam a dalt, egyre következetesebben fogva le az akkordokat. Nem tudnám megmondani, mennyi ideig gitároztam egyhuzamban. Addig pengettem, amíg az ujjaim el nem fáradtak.

– Ideje összerakni, ami van – mondtam magamnak.

A gitárral a kezemben leültem a zongorához, aminek a kottatartóján hagytam a füzetet. Szerencsér a fekete ruha szoknyarésze laza volt, az egyik lábamat felhúztam, és rátámasztottam a gitárt. Rég próbáltam egyszerre énekelni és hangszeren játszani, így kicsit nehezen fogtam hozzá. A gitárt eleinte nem tudtam az előbb begyakorolt ütemmel pengetni, és a hangomat is nehezen találtam. Többek között ezért is örültem, hogy nincs senki a közelben.

Néhány halvány, szánni való kör után mégis sikerült belelendülnöm. Az ujjaim már igazán sajogtak, rég tettem ki őket ilyen megerőltetésnek, de ez a fájdalom szinte kellemes volt. Kieresztettem a hangomat, és minden éreztem, hogy a méreg kiszáll belőlem, valami sokkal tisztább energiának adva át a helyét. A külvilág megszűnt számomra, már a füzetemet sem kellett néznem. Énekeltem és gitároztam, nemcsak a számmal és a kezemmel, hanem az egész testemmel és lelkemmel. Mikor ismét csend borult a helyiségre, az ajkaim fülig érő mosolyra húzódtak.

Bal felől egyetlen ember tapsa hangzott fel, én pedig ijedtemben majdnem hátraestem a székről. Arról is megfeledkeztem, hol vagyok, az fel sem tűnt, hogy valaki benyitott. Riadtan fordultam a hang felé, és döbbenten vettem észre, hogy Ash áll az ajtóban. Mosolya és felvont szemöldökei azt sugallták, hogy teljesen le van nyűgözve, és a taps is erre utalt.

– Mi… mióta állsz ott? – nyögtem ki elképedve.

– Sajnos csak az utolsó refrénnél nyitottam be – sóhajtotta. – Ha megkérlek, eljátszod ismét a teljes dalt?

– Még kicsit csiszolatlan ez a szám – mondtam lesütött szemmel.

Az előző pillanatok eksztázisa odalett. Visszacsöppentem a valóságba, ahol egy tizenhét éves amatőr voltam egy gitárral, egy zeneiskola termében, szemben egy nálam jóval idősebb, befutott zenésszel. Egy meglehetősen jóképű zenésszel.

– Ha ilyen a csiszolatlan változat, el se tudom képzelni, milyen lesz a végleges – nevetett Ash. Én csak egy bátortalan mosollyal tudtam felelni.

– Mi lenne, ha egyezséget kötnénk – folytatta, beljebb lépve a küszöbről. – Én is eljátszok egy csiszolatlan dalt neked, cserébe pedig még egyszer előadod ezt.

– Ha most meghallgatom, te hogy zenélsz, tuti a maradék bátorságom is elszáll – ráztam a fejem.

– Akkor kezdd te! Na, lécci!

Idegesen elnevettem magam, és hirtelen eszembe jutott a pár héttel ezelőtti kínos alkalom, amikor Adam rávett, hogy énekeljek neki. A kellemetlen emléktől most csak még jobban zavarba jöttem. Az érzelmeim valószínűleg az arcomra is kiültek, mert Ash mosolya halványabbá vált.

– De ha nagyon nem akarod, nem erőltetem.

Egy pillanatig zsebre tett kézzel ácsorgott a terem közepén, egyik lábáról a másikra billegve. Számára is kínossá vált a helyzet, én pedig megértettem, hogy ha nem mondok, nem teszek semmit, valószínűleg mindjárt itt is hagy. Akármennyire is zavarban voltam mellette, ezt azért nem akartam.

– Jó, rendben – egyeztem bele. – Megpróbálom. De utána te jössz.

Ash arca ismét felderült. Körbenézett, valami ülőhely után kutatva. Az egyetlen szék a zongoraszék volt, amin én ültem, viszont szerencsére az ablakpárkány is elég széles volt. Erre Ash is hamar rájött, és odaült, alig másfél méterre tőlem. A szívem erre még jobban zakatolni kezdett, bele kellett néznem még egyszer a füzetembe, mielőtt elkezdtem volna. Ahogy azonban elkezdtem pengetni a gitárt, a varázslat visszatért. A játék szinte magától ment, a hangom betöltötte a termet, és mire az első refrénhez értem, elfelejtettem, hogy más is jelen van rajtam kívül.

A dal végén Ash ismét megtapsolt engem. Összefogott hajam mostanra teljesen szétbomlott, sok szál az arcomba lógott, vagy a bőrömhöz tapadt, hisz kissé meg is izzadtam zenélés közben. Biztosra vettem, hogy mostanra a sminkem is elmaszatolódott, de mégsem voltam zavarban. Mindezzel együtt voltam igazán önmagam.

– Most inkább én érzem, hogy minden bátorságom elszállt – mondta Ash, mikor felé nyújtottam a gitárt.

– Megegyeztünk.

– Jó, jó, tartom a szavam.

Félig feltápászkodott úgy, hogy lazán az ablakpárkányhoz tudjon támaszkodni, és egy pillanatig elgondolkozva szemlélte a gitárt. Aztán pengetni kezdett, hamarosan pedig énekelni kezdett az ő semmihez sem fogható hangján. Eleinte engem nézett közben, és ettől az a különös érzésem támadt, hogy mély, dallamos hangjával és tekintetével egyszerre simogat engem. Nem a testemen éreztem ezt, inkább a szívemen, de ha lehetséges, ez még intimebbnek hatott. Az arcom mintha lángolt volna. Ash végül elfordította rólam a tekintetét, és lehunyt szemmel énekelt tovább. Úgy sejtettem, azokban a pillanatokban ő is azt élte át, amit én az előbb, számára is épp megszűnt a külvilág, és csak a dal létezett, a hangja, a gitár a kezében.

Mikor befejezte, én is megtapsoltam őt. Hivatásos zenészhez képest meglepően félszegen mosolyodott el. Egy pár percig nem szóltunk semmit, de ez nem az előző kínos csend volt. Ash egy lassú, érzelmes dalt játszott, ami beleitta magát a terem atmoszférájába, és nem illant el egykönnyen. Amíg ez a bűvölet ott lógott a levegőben, szentségtörés lett volna megszólalni.

Végül Ash törte meg a csendet:

– Elrepült az idő, még a végén ránk zárják az épületet.

– Azt hiszem, felhívom az anyámat – jelentettem ki.

– Ne vigyelek haza?

– Á, hagyd csak, te a közelben laksz, nagy kitérő lenne…

– Felejtsd el. Elviszlek – legyintett.

Rájöttem, hogy felesleges ellenkeznem, ő ragaszkodik ehhez, így ráhagytam. Eltettem a gitárt, a füzetet és a tollat, besötétítettem, majd bezártam a termet. Ash elment a kabátjáért, én addig leadtam a kulcsomat a portán.

– Sétálnunk kell egy kicsit, a kocsim a ház előtt áll – mentegetőzött Ash. – Különben gyakran jársz a zeneiskolába?

– Az utóbbi hónapokban nem – feleltem. – De előtte törzsvendég voltam.

– Előtte mi is – mondta. – Mármint a turné előtt. A kezdetektől itt próbálunk.

– Hogy kerülhettük el egymást folyton? – értetlenkedtem.

– Én sem értem. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha előbb találkozunk – dünnyögte.

Ash az egyik téglaépületben lakott, pont szemben Adammal. Még arra a háztömbre sem bírtam ránézni, amelyikben a fiú lakott. Mikor beszálltam a kocsiba, a kelleténél talán erősebben csaptam be az ajtót. Ash összevont szemöldökkel nézett rám, de végül nem mondott semmit. Út közben csak én beszéltem, elnavigáltam őt az utcánkig.

– Sky, megadnád a számodat? – kérdezte, mielőtt kiszálltam. A meglepettségtől nem válaszoltam azonnal. – Mint zenész a zenésznek. Érted. Támadt egy ötletem.

– Ó, ö, hát ja, miért ne – hebegtem bután, és elvettem a felém nyújtott mobilját, hogy belepötyögjem a számomat.

– Köszi. Nem foglak zaklatni, ígérem – vigyorodott el.

– Ez megnyugtató, köszönöm.

– Majd kereslek – mondta, miközben kiszálltam.

– Ezt már sokszor hallottam – forgattam a szememet, de rögtön meg is bántam a szúrós megjegyzést. Ash nem tett semmi rosszat. Reméltem, hogy nem vette magára, de ekkor már kint voltam a kocsiból, és nem láttam az arcát. Csak álltam a járdán, és bámultam a kocsi után, míg el nem tűnt az utca végén.

2020. augusztus 17.

Bocsánatkérés

 Sziasztok!

Ahogy az látható, több mint egy hónapja el vagyok tűnve. Nyár van, sok időm van, tehát ez elég indokolatlannak tűnhet, de sajnos (vagy nem sajnos) más kreatív tevékenységek és munka kötnek le. Ami az írást illeti, egy másik történetet csiszolgatok, amit nem erre a blogra szánok, bár lehet az lesz a vége, hogy itt teszem közzé. Lényeg a lényeg, nem feledkeztem meg erről az oldalról, állandóan van valami félig-meddig tudatalatti bűntudatom amiért így elhanyagolom, de előbb-utóbb visszatérek ide.

Addig is jó böngészést, olvasást minden erre tévedőnek, tudom ajánlani oldalt a sok csodás cserémet (akiknek megköszönöm, ha nem vesznek le a linkjeik közül amíg távol vagyok).

Üdv,

Winter

2020. július 6.

5. fejezet - Hands Clean


— Még mindig semmi? – kérdezte Kat köszönés helyett, mikor beszálltam mellé a kocsiba.
Én csak a fejemet ráztam, mire ő bosszúsan felszisszent. Adammel azóta nem találkoztam, hogy másfél hete a lakásán végül engedtem a csábításának és a vágyaimnak. Aznap este még telefonáltunk egy pár percig, aztán pedig… eltűnt.
— Nem értem, miért nem képes válaszolni az üzeneteidre – fortyogott Katherine.
Továbbra sem szólaltam meg, nem tudtam mit mondani. Egy pár napig még nem aggódtam, kimagyaráztam, magam előtt is mentegettem a fiút. Biztos csak a próbák. Lehet, hogy megint a kiadóval akadtak bonyodalmak. Még az is lehet, hogy családi ügy. Keresni fog. Miért is ne tenné?
Ez a miért már több mint egy hete visszhangzott a fejemben, nem volt olyan gondolat, ami teljesen elnyomhatta volna. Nem voltam jó beszélgetőpartner mostanság, a tanulmányaimról nem is beszélve. Az étvágyamról szinte teljesen megfeledkeztem.
— Én voltam a hülye, miért is feküdtem le vele ilyen hamar – dünnyögtem, miközben kifelé bámultam a szélvédőn.
— El se kezdd, Sky – csattant fel Kat, mire kicsit összerezzentem. – Tudom, hogy nem fejmosásra van most szükséged, de már nem tudom, mit tehetnék. Ne magadat hibáztasd azért, mert átvertek. Nem tudhattad, hogy erre megy ki a játék.
— De, igenis sejthettem volna.
Ismét csend. Biztos voltam benne, hogy barátnőm érti, mire gondolok. Joey és Nicky megjegyzésére az afterpartyról, miszerint Adam szinte minden koncerten kinéz magának valakit a tömegből. Arra, hogy már az első estén majdnem ágyban kötöttünk ki. A legelső randira, ami szintén erről szólt volna. Adam valószínűleg végig csak le akart fektetni, minden igyekezete csak ezt a célt szolgálta.
— Figyelj, tudom, hogy már egy hete ezt magyarázom, de még ezerszer el fogom mondani, amíg meg nem érted – kezdte Kat, mikor leparkolt a suli előtt. – Ha egy srác a behízelgi magát csak azért, hogy megdugjon, aztán pedig lekoptat, akkor az egy szemétláda, akire nincs szükséged. Az ő szégyene, hogy így bánt veled, nem a tiéd. Most legalább megtudtad, milyen.
— De nemcsak az a baj, hogy hülyének érzem magam – sóhajtottam.
— Tényleg odavoltál érte, igaz? – Katherine a kezemre tette az övét. Bólintottam, mire kicsit megszorította az ujjaimat. — Majdcsak elmúlik ez is. Volt már rosszabb, nem?
Keserűen felhorkantam, de azért az arcomra erőltettem egy mosolyt. Valóban volt már rosszabb is. És lám, azt is túléltem. Nem a legjobb állapotban, de túléltem.
Katherine aznap nem hozta fel többször a témát. Semmiségekről, számonkérésekről fecsegve csináltuk végig az órákat és a szüneteket. Közben azonban a reggeli beszélgetés végszava mintha gyökeret vert volna a gondolataim között, háttérbe szorítva azt a bizonyos miértet. Evan egy év után hagyott el. Őt igazán szerettem, és a tény, hogy megcsalt, egyévnyi szerelem emlékét fertőzte meg. Majd beleőrültem, de mégis itt vagyok, és kész voltam arra, hogy újra megbízzak valakiben. Ez a valaki két hét után kiesett a képből, de ha Evan után talpra tudtam állni, Adam sem tehet tönkre végleg. Ehhez viszont az kell, hogy a legtöbbet hozzam ki a tapasztalatból, és rendbe tegyem az életemet, kezdve a legalapvetőbb részletekkel.
— Mit szólnál egy pizzához? – vetettem fel anyának, mikor késő délután hazaért a munkából.
Ő erre megtorpant az előszobában, és döbbenten meredt rám, mintha kísértetet látna.
— Megnéztem, minden alapanyag megvan itthon – folytattam. – Csinálhatnánk mi a tésztát, mint régen. Vagy ha túl sok a dolgod, talán megoldom egyedül is.
— Azt… azt hiszem, tudok segíteni – válaszolta anya lassan.
Nevetnem kellett, olyan ritka volt, hogy így összezavartam az én mindig magabiztos, határozott anyámat. Általában ő volt az, aki miatt a másik zavarában nem találta a szavakat.
— Örülök, hogy így fel vagy dobva – jegyezte meg, miközben levette a cipőjét, és szemlátomást azon tűnődött, mi a fene ütött belém. – Főzés közben elmeséled, mi változott a hét első feléhez képest?
Már a konyha felé tartottam, mikor nekem szegezte ezt a kérdést. Persze fel voltam rá készülve. Az egy hete tartó zombi-üzemmódom után éles váltást jelentett hirtelen jött motiváltságom és jókedvem, de úgy döntöttem, ma megpróbálok őszinte lenni anyával.
— Elmesélem, csak gyere.
Anya a nappalin át követett a konyhába. A modern berendezésű, szürke-fehér helyiségben már előre rendet raktam, elpakoltam mindent a konyhapultról és kis, négyszemélyes asztalunkról, hogy legyen hely a pizzakészítéshez. Szó nélkül összeszedtük az alapanyagokat a szekrényekből, majd anya nekiállt a tésztának, én pedig a szósznak.
— Örülök, hogy végre jó kedved van – hozta fel újra a témát.
— Ami azt illeti, megkönnyebbültem – kezdtem, miközben egy paradicsomkonzervvel vacakoltam. Anya nem felelt, várta a további magyarázatot. – Volt egy udvarló, aki okozott nekem némi fejfájást. De már tudom, hogy vége, és úgy érzem, ez egy lehetőség az újrakezdésre.
— És megkönnyebbültél, hogy nem kell több füllentést kitalálnod a randevúk idejére? – kérdezte anya.
Egy csapásra visszatért a megszokott felállás, én voltam az, aki összezavarodva kereste a szavakat. Amikor azonban anyámra pillantottam, rájöttem, hogy nem akar szemrehányást tenni. Halványan mosolygott rám, szinte automatikus mozdulatokkal gyúrva a tésztát. A beállt csendet is ő törte meg:
— Sky, régóta tudhatnád, hogy nem tudsz nekem hazudni. Csak azt sajnálom, hogy újra és újra megpróbálod.
— Nem jókedvemből teszem – még engem is meglepett, milyen dacosan vágtam vissza. Úgy tűnt, éledező magabiztosságom anyámmal szemben is működik. Ő egy pillanatra meghökkent, és mikor felelt, némi bűntudatot hallottam a hangján.
— Igazad van abban, hogy régebben képes voltam túlzásba esni a korlátaidat illetően. De azt reméltem, ezzel tarthatlak a helyes úton. Nem hittem, hogy elveszíthetem a bizalmadat.
Összepréseltem az ajkaimat, mielőtt meggondolatlanul reagáltam volna. Szükségünk volt arra, hogy megbeszéljük ezt a problémát, de nem hittem, hogy valaha is képesek leszünk rá. Annyi mindent tudtam volna anyám arcába vágni, felhánytorgatni, viszont ez nem javított volna a helyzeten.
A megfelelő szavakat keresve végignéztem az otthonunkon. A nagy ablakú, világos nappalin, a tévé felé néző bőrkanapén és fotelen. Kihasználatlan bútorok, hisz sosem ücsörgünk csak úgy együtt üres óráinkban. A nappali melletti keskeny előszobán, ahonnan a lépcső vezet az emeletre – felfelé haladva tucatnyi fénykép mellett megyünk el nap mint nap. Képek nyaralásokról, karácsonyokról: emlékeztető, hogy igenis tudjuk mi jól érezni magunkat együtt. Majd a pillantásom a távolból visszatért a konyhába. Legtöbbször itt voltunk együtt, mintha a hétköznapokban csak a közös főzések és vacsorák tartanának minket össze. Ahogy most is.
— Nem veszítetted el a bizalmamat, anya – szólaltam meg. – Vagyis nem örökre.
— Tudod, hogy a legjobbat akarom neked, ugye?
— De néha engem is meghallgathatnál. Nem tudok mindent az életről, de ettől még nem neked kell meghatározni minden lépésemet.
— Csak próbállak megóvni a buktatóktól és a rossz ösvényektől.
— És mi van, ha számomra másik ösvény a jó?
Anya erre nem tudott azonnal felelni, hiszen ez a felvetés több dologra is vonatkozott. Párválasztásra, továbbtanulásra. Egyébként is rizikós beszélgetésünk legmélyebb pontjához érkeztünk. Ezt mindketten érezhettük, olyan nagy egyetértésben hagytuk félbe a munkát.
— Skylar, tudom, hogy te úgy gondolod, csak külsőre hasonlítunk, és te inkább az apád lánya vagy – anya nem kerülgette a forró kását, én pedig kicsit félve vártam, hová akar kilyukadni. – De több bennünk a közös, mint hinnéd. Ismerem az álmaidat meg a reményeidet, hisz átéltem őket én is. Ahogy a velük járó csalódást is megtapasztaltam, így neked már nem kell a saját bőrödön érezned.
— Lehet, hogy igazad van, és tényleg sok közös van bennünk – hagytam rá. – De lehet, hogy pont annyi különbség van köztünk, amitől nekem sikerülhet az, ami neked nem.
— Nem várhatod, hogy csak úgy hagyjam, hogy eldobj mindent, ami szerintem ésszerű lenne – ellenkezett.
Már a nyelvemen volt a replika, miszerint az ő ésszerű elvei elfojtanak mindent, ami önmagammá tesz, de hirtelen elbizonytalanodtam. A zenészekkel való randizás tesz önmagammá? Hisz egyetlen ilyen srác volt eddig az életemben, ő pedig kihasznált és megbántott. És a zenélés? Az elmúlt fél évben alig próbálkoztam vele, ráadásul még egy ember előtt sem tudtam énekelni, nemhogy tömegek előtt. Mégis miért feltételezem, hogy anyám teljesen rosszul gondolkozik velem kapcsolatban?
Az érzéseim valószínűleg az arcomon is tükröződhettek, mert anya nem várt választ, hanem megtörte a csendet.
— Tudod mit, kössünk kompromisszumot.
— Kompromisszumot? – ismételtem hitetlenkedve.
— Szeretném, ha bíznál bennem, de azt hiszem, akkor nekem is jobban kell bíznom a döntéseidben. Hisz tényleg nem vagy már kisgyerek – anyám kicsit lemondóan állapította meg mindezt. – Nem tiltalak el a zenétől. Sem a fiúktól. Amíg tartod a jelenlegi jó átlagodat, a szabadidőddel te rendelkezel. De tudnom kell, kivel és hova mész. Ha bajba kerülnél…
Ez mind olyan szépnek hangzott, hogy szinte el sem akartam hinni. De anya nem hazudott még nekem, sosem ver át senkit. Ha megállapodunk valamiben, betartja, amit ígér – feltéve, hogy én is így teszek.
— Na és a pályaválasztás? – kérdeztem.
— Egyelőre lássuk, hogyan működik ez a kompromisszum, aztán majd visszatérünk rá – sóhajtotta anya.
Ő ezzel valószínűleg lezártnak tekintette a témát, és visszatért a pizzatésztához. Én sajtreszeléssel folytattam a munkát, de fejben az iménti megállapodásnál ragadtam le. A pályaválasztásra visszatérünk. Ugyan hogyan érthette ezt? Azt reméli, hogy ha jobban nyitok felé, akkor fokozatosan meg tud majd győzni, hogy az általa kiválasztott egyetemre menjek? El sem tudtam képzelni, hogy esetleg képes lenne esélyt adni az én ötleteimnek. Ahogy azonban elnéztem anyámat, amint a pizzatésztát nyújtja, kicsit fáradt arccal, gondterhelt pillantással, ismét eszembe jutott, milyen egyenes emberről van szó. Szigorú, kemény, sokszor kérlelhetetlen, de egyenes. Ő nem fog alakoskodni.
Ezzel a meggyőződéssel engedtem el aznap estére a kételyeimet, és elhatároztam, hogy csak simán megpróbálom jól érezni magam anyával. Mikor elkészültünk a pizzával, bekapcsoltam a tévét és kerestem egy vígjátékot.
— Sky, dolgoznom kell, és egyébként sem kellene a kanapén ennünk – ellenkezett anya, miközben én két tálcára pakoltam a pizzaszeleteket.
— Műbőr, mosható – legyintettem. – Egy estét kibírsz a papírjaid nélkül.
Végül engedett az unszolásomnak, és megnézte velem a filmet, miközben pusztítottuk a friss pizzát. Én magamhoz képest rengeteget ettem, anya pedig magához képest rendkívül jókedvűnek tűnt.

~❁~

— Sok tanulnivalód van jövőhétre? – érdeklődött anya másnap reggel. Hideg, maradék pizzát rágcsáltunk a konyhában, és vártuk, hogy lefőjön a kávé.
— Csak a szokásos. Miért?
— Arra gondoltam, elmehetnénk a fővárosba vásárolni kicsit – vetette fel. Döbbenten pislogtam, mire folytatta. – Nem járhatsz örökké lötyögő, elnyűtt ruhákban. Szívesen vennék neked pár csinosabb darabot.
Majdnem rávágtam, hogy én szeretem a bő gönceimet és nem vágyom másféle ruhákra, de hamar meggondoltam magam. Kisebb koromban, mikor még ki voltam békülve azzal, hogy az anyám öltöztet, hangulatos közös programnak számított egy nagy bevásárlás, jól szórakoztunk az ilyen kiruccanásokon. És mi tagadás, anya nagyon is ért a ruhákhoz, noha a stílusa az én ízlésemhez túlságosan elegáns volt az utóbbi években.
— Legyen – mosolyodtam el. – De tudod, hogy nem lesz könnyű dolgod velem.
— Már megszoktam ezt a kihívást – nevetett fel.
Reggeli után készülődni kezdtünk, én persze gyorsabban végeztem, mint anya. Csak azért is néhány „lötyögő, elnyűtt” darabot választottam erre a napra, a hajamat lófarokba fogtam, és semmi sminket nem tettem. Ha anya tényleg fel akarja újítani a ruhatáram, én nem állok ellen, de most utoljára még az igénytelenebb ruháimnál maradok.
— Hallgatunk valami zenét útközben? – kérdeztem anyát, aki épp a fürdőszobában sminkelt.
— Van pár lemez a kocsiban, válassz valamit amíg én elkészülök – hagyta rám.
Fogtam a táskámat, és kimentem a garázsba. Anya gyönyörű, meggyszínű munkahelyi autója már vagy öt éve használatban volt, de erre egy karcolás sem utalt, mindig olyannak tűnt, mintha csak most gördült volna ki a szalonból. A krémszínű üléseken egyetlen pecsét sem éktelenkedett, a légfrissítő illata pedig drágább parfümökkel is felvehette volna a versenyt. Kevés kocsi tükrözi annyira a tulajdonosa egyéniségét, mint amennyire ez a meggyszínű csoda az anyámét. Épp ezért voltam kíváncsi arra, milyen lemezeket tart itt – szinte sosem gondoltam bele, hogy az anyám is szerethet valamilyen zenét.
A kesztyűtartót kinyitva néhány cédé rögtön az ölembe pottyant, alig fértek el a kis rekeszben. Elkezdtem átnézni őket: néhány válogatáslemez, egy zongorahangverseny, popdalok azokból az évekből, amikor anyám gimis volt, és…
Elkerekedett a szemem. Apám együttesének, a Garrisonnak három albuma is itt lapult. Anyának megvolt a két legsikeresebb korong, amikkel apa nemzetközi sikereket ért el még a tengerentúlon is, illetve itt volt a legelső demó is, amit apám szinte teljesen egyedül vett fel karrierje legelején. Nekem persze az összes album megvolt, amit a Garrison kiadott, de egy fiókom mélyén rejtegettem, félve, hogy anya talán elkobozná. Vajon ő a saját darabjait hallgatja is, vagy csak úgy őrizgeti? És ha hallgatja, mit érez közben?
Lépteket hallottam, anya közeledett a garázs felé. Gyorsan visszatömködtem a lemezeket a kesztyűtartóba, két válogatásalbumot hagyva elöl. Fura zavart éreztem, mint akit majdnem rajtakaptak valamin. De hát végül is anyám mondta, hogy nézzem át a lemezeket, tudhatta, hogy megtalálom majd apa albumait. Mégis az volt az érzésem, hogy volna valami kínos abban, ha itt találna ezekkel a cédékkel a kezemben.
— Választottál valami jót? – kérdezte, mikor beszállt mellém a sofőrülésre.
— Ezek a válogatások jók lesznek? – mutattam fel a véletlenszerűen elöl hagyott lemezeket.
— Kiváló. Pont ilyen hosszabb autózásokhoz szedtem össze azokat a dalokat.
Az előbbi gondolatok újabb kíváncsiságnak adták át a helyüket: mik lehetnek azok a zenék, amiket anyám szívesen hallgat, ha többórás kocsikázásra indul? Mindig is meg voltam győződve arról, hogy a zenei ízlésünk mindennél többet árul el rólunk, és az volt az érzésem, anyámat is újabb oldaláról ismerhetem meg, ha végre megtudom, mi az, amit szívesen hallgat, ha egyedül van a gondolataival. Elindítottam az egyik válogatáslemezt, és az első dalt fel is ismertem: egy régebbi Alanis Morissette dal volt, klasszikus, nőies és mégis erőteljes. Elmosolyodtam. Beleillett a képbe.
— Mi lenne, ha mesélnél kicsit arról a fiúról? – szólalt meg anyám a dal vége felé.
— Nem is tudom, anya… - sóhajtottam.
— És ha megígérem, hogy így utólag már nem fogsz kikapni semmiért?
Vágtam egy fejet. Ezt nehéz volt elhinni, mégis szerettem volna kibeszélni neki, mi történt Adammel. Mikor még Evannel jártam, anya időről időre kivallatott, hogyan töltjük az időnket, milyen szinten tart a kapcsolatunk. Akkor leginkább kínosnak éreztem ezeket a beszélgetéseket, de mivel Evan alapvetően szimpatikus volt anyának (rendes szülők, tisztességes jövőkép, jó jegyek), igazából nem volt miért aggódnom. Viszont ahogy Adamre gondoltam, szinte semmi jó nem jutott eszembe. Magam előtt is szégyelltem a történteket, és ha anyát feldühítem mindezzel, igaza lesz.
— Neked is könnyebb lesz, ha beszélsz róla – jegyezte meg, tekintetét az útra szegezve. Hirtelen leesett, hogy valószínűleg most nem vallatni és ítélni akar, hanem megismerni, hogy mi zajlik a lelkemben.
— Szóval, ha tényleg nem fogsz leszidni semmiért…
Anya lehalkította a zenét, én pedig beszélni kezdtem, és szinte be sem állt a szám egész úton. Elmeséltem az elmúlt egy hónap eseményeit, kezdve a koncerttel, egészen a tegnapi napig, amikor minden megpróbáltatás után elhatároztam, hogy nem emésztem tovább magam. Anya arcizmai néha megrándultak, láttam, hogy sokszor vissza kell nyelnie a véleményét és uralkodni próbál a felháborodásán. Már a pláza parkolójában voltunk, mikor a történet végére értem. Anya leállította a kocsit, de nem szálltunk ki azonnal.
— Megértem, hogy miért nem akartál nekem beszélni erről – fanyar mosoly jelent meg az arcán. – De ha korábban felhozod, talán tudtalak volna figyelmeztetni.
— Nem vettem volna komolyan – ráztam meg a fejem.
— Nem, tényleg nem. És az sem segített volna, ha bezárlak a szobádba, hogy ne találkozz vele.
— Pedig talán az lett volna a legjobb – dünnyögtem.
— Ezt te sem gondolod komolyan – mondta anya. – Sky, szükséged volt erre a leckére. A saját károdon kellett megtanulnod, az én hegyi beszédem kevés lett volna.
— De pontosan mi is a lecke? – vontam fel a szemöldököm. – Hogy zenészekkel nem érdemes kezdeni?
Anya nem válaszolt azonnal.
— Szívem szerint azt mondanám, hogy ez az – felelte lassan, mintha még mindig nem tudná, mi a jó válasz. – De attól tartok, ez nem elég megalapozott vélemény. Végül is csak két zenészről van szó…
— Nem ismerek rád – suttogtam. Anyám erre elnevette magát.
— Maradjunk annyiban, hogy ezután már könnyebben felismered majd, ha valaki csak ki akar használni. Hisz, ha belegondolsz, most is minden jel erre utalt.
— És ha megint elvakítanak az érzéseim?
— Akkor majd beszélgetsz a történtekről velem, és én észhez térítelek.
Egymásra mosolyogtunk, és éreztem, ahogy az Adam miatt érzett keserűség végleg elszáll belőlem. Egy szemétládáról volt szó, aki akár tönkre is tehetett volna, de most úgy éreztem, az egész hülye kaland megérte. Nem csak a tapasztalat miatt, hanem mert már biztos voltam abban, hogy ez az időszak fordulópontot jelent az anyámmal való kapcsolatomban.
Aznap nem beszéltünk többet Adamről, sem a zenészekről. Rengeteg boltba bementünk, de anya semmit nem próbált fel, csak nekem segített válogatni. Délután a kocsi csomagtartója megtelt szatyrokkal és cipősdobozokkal, mi pedig kimerülten és jókedvűen indultunk haza.
— Nem is tudom, hova fogom pakolni ezt a sok új holmit – tűnődtem.
— Ha megszabadulsz az ócskaságaidtól, biztosan elférnek majd – javasolta anya.
Ezzel nem tudtam vitatkozni, noha egy kicsit fájt a szívem a gondolatra, hogy meg kell válnom megszokott ruháimtól. De ha eszembe jutott, milyen magabiztosnak éreztem magam a próbafülkében, mikor felpróbáltam az új darabokat, már nem sajnáltam annyira az elnyűtt gönceimet.
Másnap reggel épp nekiálltam a szelektálásnak, mikor megzörrent a telefonom. A földre dobtam egy kupac ruhát és a mobilért nyúltam. Aztán a döbbenettől azt is majdnem elejtettem. A képernyőn egy rövid üzenet állt, Adamtől:
Van már terved Valentin napra, édes?