Egyelőre nem egy újabb fejezettel jelentkezem (noha
ezúttal nem fogom annyit halogatni, mint a legutóbbit). Abeth kihívott a Write
Tag 03. – …élt egy parasztlegény címen futó kihívásba, amit személy szerint nagyon
érdekesnek találok, épp ezért igyekeztem minél előbb sort keríteni rá.
~❁~
Szabályok
1. Másold be a szabályokat és a kérdéseket a bejegyzésed
elejére! (Ha másolásvédelem van az oldaladon, jelöltjeidet
irányítsd a Tintaszerkezetek oldalra, innen el tudják vinni a dolgokat.)
2. Linkeld annak a nevét, aki jelölt téged!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Ha van ötleted, használd ki a +1 lehetőséget!
5. Jelölj te is bloggereket a játékra és linkeld az
oldalukat!
6. Értesítsd őket a jelölésről!
~❁~
Kérdések
- Mit találsz ki előbb, a cselekményt vagy a főszereplőt
(vagy valami mást)?
- Milyen karakter volt az első történeted főszereplője?
- Ha már több sztorit is írtál, felfedezel-e utólag
visszagondolva hasonlóságot a főszereplőid közt?
- Hogyan alkotod meg őt, van-e rá módszered?
- Szerinted mitől lesz „működőképes” egy főszereplő?
- Mit gondolsz arról, hogy „a főszereplő legyen
szerethető”?
- Jártál-e már úgy, hogy a karaktered önállósította magát
és másfele vitte a történetet, mint ahogy eltervezted? Mit teszel ilyenkor?
- Olvasóként milyenfajta főszereplők fognak meg /
érdekelnek igazán? Befolyásolja-e ez, hogy te milyennek alkotod meg a tieidet?
- Fedeztél-e már fel hasonlóságot saját magad és a
főszereplőd közt? Vagy törekedtél-e erre szándékosan?
- Van-e valami érdekességed, gondolatod a főszereplőkről,
amit elmesélnél?
+1 Bármit kérdezhetsz, ami a témához kapcsolódik. (De ne
felejtsd el ezt a szöveget is bemásolni, hogy a te jelölted is kitalálhasson
valamit!)
~❁~
Válaszaim
Mit találsz ki előbb, a cselekményt vagy a főszereplőt
(vagy valami mást)?
Mikor mit. Általában nagyon váratlanul jut eszembe egy ötlet,
de ha így van, akkor mintha egy nagy felhőként jelenne meg előttem az egész
történet. Ebben a felhőben ott lebegnek a karakterek, a történet elemei, de
ilyenkor az egész olyan sok és megfoghatatlan, azt sem tudom, melyik részét
kezdjem el végiggondolni. De általában az alapsztorit próbálom lefuttatni
fejben, esetleg automatikus írással körvonalazom. Aztán jön az, hogy nagyon
alaposan elkezdem leírni magamnak a főszereplőt.
Milyen karakter volt az első történeted főszereplője?
Szigorúan véve a legelső történetem valami mese volt,
amit oviban találtam ki, és egy hercegnőről szólt, aki nem akart férjhez menni,
de aztán találkozott egy csodálatos herceggel, akinek persze igent mondott. Az
első megírt történetemre érdekes módon nem emlékszem ilyen tisztán. Vérfarkasok
és vámpírok voltak benne, a főszereplő egy vérfarkas klán tagja volt három
lánytestvér egyike. Sokat csűrtem-csavartam a sztorit, már nem is tudom
pontosan, mit hoztam ki belőle.
Ha már több sztorit is írtál, felfedezel-e utólag
visszagondolva hasonlóságot a főszereplőid közt?
Belegondolva nem. Lehet, hogy egy külső szemlélőnek
rögtön feltűnne, hogy a fiaim/lányaim ugyanabból a fejből pattantak ki, de
különben nem hasonlítanak egymásra.
Hogyan alkotod meg őt, van-e rá módszered?
Egy kreatív írást fejlesztő könyvben egész kérdéssor van,
amire egy szerzőnek tudnia kell válaszolni a karakterével kapcsolatban, ha hitelesre
akarja megalkotni. Volt már, hogy nekiültem és mindet átgondoltam, de általában
nem így csinálom, hanem leegyszerűsítem arra, hogy mi a karakter alaphelyzete a
történet elején, és hová akarom eljuttatni. Aztán persze leírom, hogy mik a
gyengéi, amik miatt elbukhat(na) út közben, mik az erősségei, amikkel előre
haladhat, kik a legfontosabb személyek az életében, és mi az, amit a legszívesebben
csinál.
Szerinted mitől lesz „működőképes” egy főszereplő?
Ha ő az, akivel a történet megtörténik. Ha ő az, akinek a
legtöbb a veszítenivalója a történetben. Ha csak passzív szemlélő, aki elmeséli,
ami a környezetében történik, akkor nem több narrátornál. Az viszont szerintem
nem alapfeltétel, hogy cselekvő, aktív valakinek kell lennie, neki kell
irányítania mindent. Olvastam érdekes és erős regényeket, ahol a főszereplő
képtelen volt összeszedni magát. Ő állt az események középpontjában, de inkább
csak „elszenvedett” mindent (nem is lett jó vége), de ettől még főszereplő
volt, mert ha voltak is nála aktívabb szereplők, a történet úgy volt megírva,
mintha minden azért történne, hogy a főszereplő eljusson valahonnan valahová az
életben.
Mit gondolsz arról, hogy a „főszereplő legyen szerethető”?
Szerintem ez sem kötelező. Én általában ilyeneket írok,
írtam eddig, mert szerintem egyszerűbb. De vannak történetötleteim, ahol a
főszereplő nem egy szimpatikus alak, és épp azért szeretném a középpontba rakni,
hogy elmondjam, mi motiválhat egy antihőst. Ha magamnak választok olvasnivalót,
akkor is szeretek ellentmondásos főszereplőkkel találkozni.
Jártál-e már úgy, hogy a karaktered önállósította magát
és másfele vitte a történetet, mint ahogy eltervezted? Mit teszel ilyenkor?
Így még nem jártam, de az jellemző, hogy már írás közben
gondolom át a történetet, és ennek megfelelően alakulnak a szereplők is. De ha
ilyen lenne, szerintem hagynám megtörténni. Viszont megnehezíteném vele a
dolgomat, mert úgy lehet át kéne gyúrnom azt is, amit korábban megírtam.
Olvasóként milyenfajta főszereplők fognak meg /
érdekelnek igazán? Befolyásolja-e ez, hogy te milyennek alkotod meg a tieidet?
A hiteles főszereplők fognak meg, akik mögött érezhetően
kidolgozott lélektan áll, és ha meg is lepődöm azon, amit tesznek, belegondolva
megértem őket. Úgy érzem, így a hús-vér emberek megértéséhez is közelebb jutok.
Próbálok én is hasonló szereplőket írni, de olyan is van, hogy lazábban veszem,
nem gondolom túl, és csak a fantáziám élvezetére írok (ilyenkor kicsit kétdimenziósak
lesznek a karaktereim, de van, hogy megbocsátok magamnak).
Fedeztél-e már fel hasonlóságot saját magad és a
főszereplőd közt? Vagy törekedtél-e erre szándékosan?
Rendszeresen. Nem törekszem rá, de egy-két vonásomat
mindig „megöröklik”. Azokban a történetekben, amiket jelenleg írok, a
főszereplők nagyon különböznek tőlem (az egyikük például egy tizenhét éves fiú),
de mindig van bennük valami apróság, amit a saját jellememből veszek.
Van-e valami érdekességed, gondolatod a főszereplőkről,
amit elmesélnél?
Időről időre hajlok arra, hogy fiúkról, férfiakról írjak,
holott meggyőződésem, hogy sosem fogom megérteni az ellenkező nemet. Ilyenkor
is nagyon élvezem az írást, csak közben állandó kétségeim vannak, hogy nem egy
férfibőrbe bújtatott nőről írok-e tulajdonképpen (itt is az a nagy félelmem, hogy
nem elég hiteles a karakterem).
~❁~
Még egyszer köszönöm a lehetőséget Abethnek! Igyekszem továbbadni a kihívást más jelölteknek, bár úgy látom, sokakhoz eljutott már:)
Sziasztok! Számomra is meglepő, de sikerült összehozni a folytatást. Remélem, innentől rendszeresebben tudok jelentkezni. Ehhez a mostanihoz két dal is tartozik, amik a fejezetben is szerepelnek majd, először ez, utána pedig ez. Jó olvasást!
— Most
komolyan találkozol vele? – Katherine hangjában felháborodás és hitetlenkedés
keveredett.
— Komolyan – feleltem higgadtan.
Négy nap telt el azóta, hogy Adam ismét
megkeresett és a Valentin napi terveim felől érdeklődött. Nálam bölcsebbek
valószínűleg vissza sem írtak volna neki, vagy legalábbis nem azonnal. Sajnos
vagy nem sajnos, én azonnal válaszoltam, és megkérdeztem, mit akar. Noha
igyekeztem tartózkodónak tűnni és nem rejtettem véka alá a sértettségemet, egy
órányi üzenetváltás után már egyeztettünk is egy randevút február
tizennegyedikére. Adam megígérte, hogy kitesz magáért és kárpótol az elmúlt
hétért, én pedig nagyon szerettem volna hinni neki. Kat azonban kevésbé
lelkesedett az ötletért.
— Sky, ez tiszta őrültség.
— Ezt már mondtad párszor – vontam meg a vállamat,
miközben a szekrényemben kutattam.
Amint találkoztunk, beavattam barátnőmet a
fejleményekbe, és azóta mást sem hallottam tőle, csak a kérlelhetetlen észérveket. Most sem adta
fel, mikor már a randira készülődtem: videochaten keresztül esdekelt, hogy
térjek észhez.
— Inkább segíts ruhát választani – szakítottam
félbe a szónoklatát, amire egyébként sem figyeltem oda.
Felemeltem az ágyra kiterített ruhákat, és
meglengettem őket a kamera előtt. Az egyik vállfán egy már-már hivalkodóan
piros darab lógott. Merész színét visszafogott szabása kompenzálta: noha szűk fazon
volt, hosszú ujja és magas nyaka még így is sokat hagytak a fantáziára. A másik
lehetőség épp az ellenkezője volt. Első ránézésre egyszerű, fekete ruha volt, a
dekoltázsa azonban már kevésbé volt visszafogott.
– Én ebben nem veszek részt – jelentette ki
Katherine.
– Jó, akkor ne – morogtam.
– Írj, ha hazaértél a randiról – tette hozzá, még
mielőtt kinyomtam volna a videóhívást.
Végül a fekete ruha mellett döntöttem. Már majdnem
elkészültem, mikor anya hazaért. Ösztönösen az ajkamba haraptam az
idegességtől, majd felszisszentem, érezve, ahogy a frissen felkent rúzs a fogaimra
tapad. Épp ezt a hibát javítottam, mikor anya benézett a fürdőszobaajtón.
– Ki lesz a Valentinod? – tudakolta.
Nem válaszoltam azonnal, úgy tettem, mintha nagyon
el lennék foglalva a rúzsom egyengetésével. Persze anyának a hallgatásom is
eleget mondott.
– Sky, nem arról volt szó, hogy megtanultad a
leckét?
Nem mérgesen kérdezte, még csak nem is neheztelően.
Semmi nem utalt arra, hogy fejmosás vagy szobafogság vár rám, és ez
megnyugtatott. Felé fordultam, megtámaszkodva a mosdókagylón.
– De. Arról volt szó – bólintottam.
Egy pillanatig csendben néztünk egymásra, aztán
anya lemondóan sóhajtott.
– Addig jár a korsó a kútra, tudod… - mondta. – Maradjunk
annyiban, hogy tízre érted megyek. Ha kell, korábban is, csak hívj.
Hálásan mosolyogtam rá. Több volt ez tőle, mint
engedély egy randira. Mintha végre túlléptünk volna többévnyi bizalmatlankodáson
és meg nem értésen.
Miután befújtam magam parfümmel, már csak a cipő
és a kabát hiányzott. Anya követett az előszobába, és nézte, ahogy belebújok a
csizmámba. Noha mosolygott, némi szomorúság is keveredett az arckifejezésébe. Büszke
volt rám, ha más nem a stílusváltás miatt, közben pedig nyilvánvalóan aggódott
is, hogy minek teszem ki magam.
– Hol találkoztok?
– Értem jön, a földút elején vesz fel.
– Ne kísérjelek el addig? – vetette fel. Most
valószínűleg az én arcomon tükröződött aggodalom. Anya hamar visszavonta az
ötletet. – Csak kíváncsi lettem volna erre a fiúra.
– Ha hazaértem, megmutatom Facbookon – ígértem.
Már a kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam,
és szorosan megöleltem. Elsőre mintha meglepődött volna, de aztán hamar magához
szorított. Jóval magasabb volt nálam, még úgy is, hogy most magassarkú volt
rajtam, és hozzábújva úgy éreztem, hogy még mindig kislány vagyok. Ez viszont
inkább biztonságot adott, nem a kiszolgáltatottság érzését.
– Vigyázz magadra! – mondta, mikor végül az ajtó
felé vettem az irányt.
– Úgy lesz – intettem.
A földút közepén jártam, mikor megzörrent a
telefonom. Adam írt, hogy már vár. Most nem izgultam. A legrosszabbon már túl
voltunk. Becsapott és kihasznált, sírtam utána. Legalább már nincsenek illúzióim.
Kivéve talán az elképzelést, hogy észhez tért, és jó lesz hozzám. Lehet, hogy
én voltam túl hiszékeny, mégis jól esett a szívemre hallgatni az eszem helyett.
– Szia szépség – köszöntött, mikor beszálltam
mellé. Felém hajolt, hogy megcsókoljon, én pedig nem húzódtam el. Legalábbis
nem azonnal.
– Mozgalmas volt az elmúlt két hét? – érdeklődtem,
nem is rejtegetve a sértettségemet.
Szólásra nyitotta a száját, de nem felelt azonnal.
Igyekezett jól megválogatni a szavait. Vagy inkább a hazugságait? Nem akartam erre
gondolni. Mikor végül válaszolt, őszinte megbánást éreztem a hangján.
– Skylar, tartozom egy bocsánatkéréssel.
Helyeslően biccentettem, de nem feleltem.
– Nem ezt érdemelted volna – folytatta. – Be kell
vallanom, a saját érzéseim ijesztettek meg…
– Miről beszélsz?
– Te olyan csodálatos vagy, kívül-belül, hozzád
fogható lánnyal nem gyakran találkozom – magyarázta. – Éreztem, hogy tőled
tényleg többet szeretnék, és ettől összezavarodtam, mert nem tudtam, hogy
csináljam ezt az egészet, és egyszerűbbnek tűnt volna elmenekülni.
– És így is tettél.
– És megbántam – jelentette ki. – Csak reménykedni
tudok, hogy még jóvá tehetem.
Nem nézett rám, az útra figyelt. A tekintetéből viszont
most hiányzott az a huncut fény, ami különben mindig ott bujkált. Talán nem is
követek el hibát azzal, ha hiszek neki.
Egyelőre mégsem mondtam semmit, viszont a mosolyomat
nem fojtottam el. Kibámultam az ablakon, és csak ekkor jöttem rá, hová megyünk.
Adam bekanyarodott a lakása utcájába, és leparkolt a háztömb előtt. A mosoly
lehervadt az arcomról.
– Pontosan hogyan is képzelted el ezt a randit? –
érdeklődtem.
– Gondoltam felmegyünk hozzám, rendelünk valamit kaját
és jól érezzük magunkat.
– Jól érezzük magunkat – ismételtem felvont
szemöldökkel.
Adam szemlátomást nem értette, mi a problémám.
– Neked máshoz volna kedved? – kérdezte óvatosan.
– Így is mondhatjuk – bólogattam. Éreztem, ahogy a
sértettség és a harag ismét elönt. Nem csak Adamra haragudtam, hanem magamra is,
amiért belementem ebbe. – Egy olyan randevúhoz volna kedvem, ami nem arról
szól, hogy a legelegánsabb ruhám minél előbb lekerüljön rólam. De leginkább egy
olyan pasihoz volna kedvem, aki nemcsak megdönteni akar, hanem komolyan gondolja
a nagy érzelmeket, amikről magyaráz.
A hangomat minden mondattal több düh járta át. Meg
sem próbáltam visszafogni magam. Adam elképedve nézett rám.
– Sky, ne csináld, olyan szép esténk lehetne…
– Egy efféle szép estéhez bármilyen lány megfelel –
ezzel kinyitottam a kocsiajtót, és fél lábbal már kint is voltam. – Biztos könnyen
találsz majd partnert.
Választ sem várva rácsaptam az ajtót, és
elindultam egyenesen az utcán. Mérgemben szinte fújtattam, a cipősarkam sebes
kopogásától visszhangzott az utca. Adam is kiszállt a kocsiból, utánam kiáltott,
a nevemet szólongatta, de nem fordultam meg. Csak mentem előre, ő pedig nem
követett. Nem is gondolkoztam azon hová tartok pontosan, míg szinte
öntudatlanul meg nem álltam a zeneiskola előtt.
Mikor észrevettem, hova hozott a lábam, elmosolyodtam,
és máris éreztem, hogy elpárolog a dühöm. Besétáltam az ajtón, és bekopogtam a
portára.
– A kétszáztizenhármas kulcsát szeretném –
mondtam, miközben előkerestem az igazolványomat. A portás ránézett, bólintott, majd
egy fiókból előkereste, amit kértem.
Kicsit kifulladtam, mire magassarkú csizmámban
felértem a második emeletre. A tizenhármas terem helyét rajtam kívül csak az itt
dolgozók ismerték, és hivatalosan csak nekem volt ide bejárásom. Nem is a
folyosóról nyílt, bejárata a gitárteremben volt. Szerencsére itt most nem volt
óra. Noha minden helyiség hangszigetelt volt, akkor voltam a legnyugodtabb, ha
senki nem volt a szomszéd szobában, mikor idejöttem.
A terem pont úgy várt vissza, ahogy jó pár héttel
ezelőtt hagytam. A sötétítő hanyagul behúzva, a füzetem kinyitva a zongora
tetején, a tollra nem is tettem vissza a kupakját. Nem sokszor voltam itt, mióta
Evan szakított velem, és akkor sem maradtam sokáig. Nem tudtam magam rávenni a
hosszú gyakorlásokra, amiket korábban soha nem éreztem megerőltetőnek. Saját
dalokhoz nem jött az ihlet, kivéve az utolsó alkalmat, mikor itt jártam. Akkor
végre elkezdtem szavakba önteni a szakítással kapcsolatos érzéseimet, de hamar
kudarcba fulladt az egész. Nem fejeztem be a szöveget, helyette sírtam egy
sort, aztán itthagytam mindent, épp csak a gitárokat pakoltam el, hogy ne lepje
őket a por.
Kibújtam a kabátomból, majd gondoltam egyet, és a
már kényelmetlenné vált csizmától is megszabadultam. Gondosan beszárított hajamat
is összefogtam. A vonzerőmre most mégsem lesz szükség.
Felvettem a füzetet a zongoráról, és elgondolkozva
olvastam át a már elkészült sorokat. Az alapok jók voltak. Eredetileg egy lassú,
szomorú számnak szántam, zongorakísérettel. Most azonban más ötletem támadt.
Letelepedtem a zongoraszékre, fogtam a tollat, és munkához
láttam. Csupa egymásnak ellentmondó érzés járt át. Teljesen kikapcsoltam,
holott az agyam fogaskerekei jobban pörögtek, mint dolgozatírás közben. Az
elmúlt hetek eseményei elhalványultak a fejemben, holott épp ezeket használtam
fel az íráshoz.
A szöveg hamar elkészült, párszor viszont még el kellett
olvasnom, mire fejben elkezdtem énekelni. Ettől fogva viszont már szinte
természetesen adta magát. Eljött a hangszerek ideje.
Mint mindig, most is ünnepélyes hangulat fogott
el, mikor felnyitottam a gitártokot. Kismilliószor játszottam már ezeken a hangszereken,
de a varázsuk ettől még nem kopott meg. Az egyik legjobb gyártótól származtak.
Igaz, egyik sem mai darab volt már, de zenész körökben így is kivételesen szerencsésnek
számítottam, amiért ilyen kincsek birtokában voltam. Sokakkal találkoztam, akik
irigykedtek rám ezért – abba azonban kevesen gondoltak bele, hogy én is elég nagy
árat fizettem a hangszerekért. Az apám halála után örököltem őket. Ha a gitárjait
pengettem vagy a zongorájánál ültem, mindig erősebben éreztem a kötelékünket: ez
tette őket igazán különlegessé számomra.
Behangoltam az akusztikus gitárt, aztán egy pár
percig csak improvizáltam. Gondolkodás nélkül jártak az ujjaim a húrokon, míg
végül a játék valami dallamfélévé formálódott. Mikor végre belejöttem, újra és
újra lejátszottam a dalt, egyre következetesebben fogva le az akkordokat. Nem
tudnám megmondani, mennyi ideig gitároztam egyhuzamban. Addig pengettem, amíg
az ujjaim el nem fáradtak.
– Ideje összerakni, ami van – mondtam magamnak.
A gitárral a kezemben leültem a zongorához, aminek
a kottatartóján hagytam a füzetet. Szerencsér a fekete ruha szoknyarésze laza
volt, az egyik lábamat felhúztam, és rátámasztottam a gitárt. Rég próbáltam
egyszerre énekelni és hangszeren játszani, így kicsit nehezen fogtam hozzá. A
gitárt eleinte nem tudtam az előbb begyakorolt ütemmel pengetni, és a hangomat
is nehezen találtam. Többek között ezért is örültem, hogy nincs senki a
közelben.
Néhány halvány, szánni való kör után mégis
sikerült belelendülnöm. Az ujjaim már igazán sajogtak, rég tettem ki őket ilyen
megerőltetésnek, de ez a fájdalom szinte kellemes volt. Kieresztettem a
hangomat, és minden éreztem, hogy a méreg kiszáll belőlem, valami sokkal
tisztább energiának adva át a helyét. A külvilág megszűnt számomra, már a
füzetemet sem kellett néznem. Énekeltem és gitároztam, nemcsak a számmal és a
kezemmel, hanem az egész testemmel és lelkemmel. Mikor ismét csend borult a
helyiségre, az ajkaim fülig érő mosolyra húzódtak.
Bal felől egyetlen ember tapsa hangzott fel, én
pedig ijedtemben majdnem hátraestem a székről. Arról is megfeledkeztem, hol
vagyok, az fel sem tűnt, hogy valaki benyitott. Riadtan fordultam a hang felé,
és döbbenten vettem észre, hogy Ash áll az ajtóban. Mosolya és felvont
szemöldökei azt sugallták, hogy teljesen le van nyűgözve, és a taps is erre
utalt.
– Mi… mióta állsz ott? – nyögtem ki elképedve.
– Sajnos csak az utolsó refrénnél nyitottam be – sóhajtotta.
– Ha megkérlek, eljátszod ismét a teljes dalt?
– Még kicsit csiszolatlan ez a szám – mondtam lesütött
szemmel.
Az előző pillanatok eksztázisa odalett.
Visszacsöppentem a valóságba, ahol egy tizenhét éves amatőr voltam egy
gitárral, egy zeneiskola termében, szemben egy nálam jóval idősebb, befutott
zenésszel. Egy meglehetősen jóképű zenésszel.
– Ha ilyen a csiszolatlan változat, el se tudom
képzelni, milyen lesz a végleges – nevetett Ash. Én csak egy bátortalan mosollyal
tudtam felelni.
– Mi lenne, ha egyezséget kötnénk – folytatta, beljebb
lépve a küszöbről. – Én is eljátszok egy csiszolatlan dalt neked, cserébe pedig
még egyszer előadod ezt.
– Ha most meghallgatom, te hogy zenélsz, tuti a
maradék bátorságom is elszáll – ráztam a fejem.
– Akkor kezdd te! Na, lécci!
Idegesen elnevettem magam, és hirtelen eszembe
jutott a pár héttel ezelőtti kínos alkalom, amikor Adam rávett, hogy énekeljek
neki. A kellemetlen emléktől most csak még jobban zavarba jöttem. Az érzelmeim
valószínűleg az arcomra is kiültek, mert Ash mosolya halványabbá vált.
– De ha nagyon nem akarod, nem erőltetem.
Egy pillanatig zsebre tett kézzel ácsorgott a terem
közepén, egyik lábáról a másikra billegve. Számára is kínossá vált a helyzet,
én pedig megértettem, hogy ha nem mondok, nem teszek semmit, valószínűleg mindjárt
itt is hagy. Akármennyire is zavarban voltam mellette, ezt azért nem akartam.
– Jó, rendben – egyeztem bele. – Megpróbálom. De
utána te jössz.
Ash arca ismét felderült. Körbenézett, valami ülőhely
után kutatva. Az egyetlen szék a zongoraszék volt, amin én ültem, viszont szerencsére
az ablakpárkány is elég széles volt. Erre Ash is hamar rájött, és odaült, alig
másfél méterre tőlem. A szívem erre még jobban zakatolni kezdett, bele kellett
néznem még egyszer a füzetembe, mielőtt elkezdtem volna. Ahogy azonban
elkezdtem pengetni a gitárt, a varázslat visszatért. A játék szinte magától ment,
a hangom betöltötte a termet, és mire az első refrénhez értem, elfelejtettem,
hogy más is jelen van rajtam kívül.
A dal végén Ash ismét megtapsolt engem. Összefogott
hajam mostanra teljesen szétbomlott, sok szál az arcomba lógott, vagy a
bőrömhöz tapadt, hisz kissé meg is izzadtam zenélés közben. Biztosra vettem,
hogy mostanra a sminkem is elmaszatolódott, de mégsem voltam zavarban. Mindezzel
együtt voltam igazán önmagam.
– Most inkább én érzem, hogy minden bátorságom
elszállt – mondta Ash, mikor felé nyújtottam a gitárt.
– Megegyeztünk.
– Jó, jó, tartom a szavam.
Félig feltápászkodott úgy, hogy lazán az ablakpárkányhoz
tudjon támaszkodni, és egy pillanatig elgondolkozva szemlélte a gitárt. Aztán
pengetni kezdett, hamarosan pedig énekelni kezdett az ő semmihez sem fogható
hangján. Eleinte engem nézett közben, és ettől az a különös érzésem támadt,
hogy mély, dallamos hangjával és tekintetével egyszerre simogat engem. Nem a
testemen éreztem ezt, inkább a szívemen, de ha lehetséges, ez még intimebbnek
hatott. Az arcom mintha lángolt volna. Ash végül elfordította rólam a tekintetét,
és lehunyt szemmel énekelt tovább. Úgy sejtettem, azokban a pillanatokban ő is
azt élte át, amit én az előbb, számára is épp megszűnt a külvilág, és csak a
dal létezett, a hangja, a gitár a kezében.
Mikor befejezte, én is megtapsoltam őt. Hivatásos
zenészhez képest meglepően félszegen mosolyodott el. Egy pár percig nem
szóltunk semmit, de ez nem az előző kínos csend volt. Ash egy lassú, érzelmes
dalt játszott, ami beleitta magát a terem atmoszférájába, és nem illant el
egykönnyen. Amíg ez a bűvölet ott lógott a levegőben, szentségtörés lett volna
megszólalni.
Végül Ash törte meg a csendet:
– Elrepült az idő, még a végén ránk zárják az épületet.
– Azt hiszem, felhívom az anyámat – jelentettem ki.
– Ne vigyelek haza?
– Á, hagyd csak, te a közelben laksz, nagy kitérő
lenne…
– Felejtsd el. Elviszlek – legyintett.
Rájöttem, hogy felesleges ellenkeznem, ő
ragaszkodik ehhez, így ráhagytam. Eltettem a gitárt, a füzetet és a tollat,
besötétítettem, majd bezártam a termet. Ash elment a kabátjáért, én addig
leadtam a kulcsomat a portán.
– Sétálnunk kell egy kicsit, a kocsim a ház előtt
áll – mentegetőzött Ash. – Különben gyakran jársz a zeneiskolába?
– Az utóbbi hónapokban nem – feleltem. – De előtte
törzsvendég voltam.
– Előtte mi is – mondta. – Mármint a turné előtt. A
kezdetektől itt próbálunk.
– Hogy kerülhettük el egymást folyton? –
értetlenkedtem.
– Én sem értem. Pedig mennyivel jobb lett volna,
ha előbb találkozunk – dünnyögte.
Ash az egyik téglaépületben lakott, pont szemben
Adammal. Még arra a háztömbre sem bírtam ránézni, amelyikben a fiú lakott. Mikor
beszálltam a kocsiba, a kelleténél talán erősebben csaptam be az ajtót. Ash összevont
szemöldökkel nézett rám, de végül nem mondott semmit. Út közben csak én
beszéltem, elnavigáltam őt az utcánkig.
– Sky, megadnád a számodat? – kérdezte, mielőtt
kiszálltam. A meglepettségtől nem válaszoltam azonnal. – Mint zenész a
zenésznek. Érted. Támadt egy ötletem.
– Ó, ö, hát ja, miért ne – hebegtem bután, és elvettem
a felém nyújtott mobilját, hogy belepötyögjem a számomat.
– Köszi. Nem foglak zaklatni, ígérem – vigyorodott
el.
– Ez megnyugtató, köszönöm.
– Majd kereslek – mondta, miközben kiszálltam.
– Ezt már sokszor hallottam – forgattam a szememet,
de rögtön meg is bántam a szúrós megjegyzést. Ash nem tett semmi rosszat. Reméltem,
hogy nem vette magára, de ekkor már kint voltam a kocsiból, és nem láttam az
arcát. Csak álltam a járdán, és bámultam a kocsi után, míg el nem tűnt az utca
végén.
Ahogy az látható, több mint egy hónapja el vagyok tűnve. Nyár van, sok időm van, tehát ez elég indokolatlannak tűnhet, de sajnos (vagy nem sajnos) más kreatív tevékenységek és munka kötnek le. Ami az írást illeti, egy másik történetet csiszolgatok, amit nem erre a blogra szánok, bár lehet az lesz a vége, hogy itt teszem közzé. Lényeg a lényeg, nem feledkeztem meg erről az oldalról, állandóan van valami félig-meddig tudatalatti bűntudatom amiért így elhanyagolom, de előbb-utóbb visszatérek ide.
Addig is jó böngészést, olvasást minden erre tévedőnek, tudom ajánlani oldalt a sok csodás cserémet (akiknek megköszönöm, ha nem vesznek le a linkjeik közül amíg távol vagyok).
— Még mindig semmi? – kérdezte Kat köszönés
helyett, mikor beszálltam mellé a kocsiba.
Én csak a
fejemet ráztam, mire ő bosszúsan felszisszent. Adammel azóta nem találkoztam,
hogy másfél hete a lakásán végül engedtem a csábításának és a vágyaimnak. Aznap
este még telefonáltunk egy pár percig, aztán pedig… eltűnt.
— Nem értem,
miért nem képes válaszolni az üzeneteidre – fortyogott Katherine.
Továbbra sem
szólaltam meg, nem tudtam mit mondani. Egy pár napig még nem aggódtam,
kimagyaráztam, magam előtt is mentegettem a fiút. Biztos csak a próbák. Lehet,
hogy megint a kiadóval akadtak bonyodalmak. Még az is lehet, hogy családi ügy.
Keresni fog. Miért is ne tenné?
Ez a miért már
több mint egy hete visszhangzott a fejemben, nem volt olyan gondolat, ami
teljesen elnyomhatta volna. Nem voltam jó beszélgetőpartner mostanság, a
tanulmányaimról nem is beszélve. Az étvágyamról szinte teljesen megfeledkeztem.
— Én voltam a
hülye, miért is feküdtem le vele ilyen hamar – dünnyögtem, miközben kifelé
bámultam a szélvédőn.
— El se kezdd,
Sky – csattant fel Kat, mire kicsit összerezzentem. – Tudom, hogy nem
fejmosásra van most szükséged, de már nem tudom, mit tehetnék. Ne magadat
hibáztasd azért, mert átvertek. Nem tudhattad, hogy erre megy ki a játék.
— De, igenis
sejthettem volna.
Ismét csend. Biztos
voltam benne, hogy barátnőm érti, mire gondolok. Joey és Nicky megjegyzésére az
afterpartyról, miszerint Adam szinte minden koncerten kinéz magának valakit a
tömegből. Arra, hogy már az első estén majdnem ágyban kötöttünk ki. A legelső
randira, ami szintén erről szólt volna. Adam valószínűleg végig csak le
akart fektetni, minden igyekezete csak ezt a célt szolgálta.
— Figyelj,
tudom, hogy már egy hete ezt magyarázom, de még ezerszer el fogom mondani, amíg
meg nem érted – kezdte Kat, mikor leparkolt a suli előtt. – Ha egy srác a
behízelgi magát csak azért, hogy megdugjon, aztán pedig lekoptat, akkor az egy
szemétláda, akire nincs szükséged. Az ő szégyene, hogy így bánt veled, nem a
tiéd. Most legalább megtudtad, milyen.
— De nemcsak az
a baj, hogy hülyének érzem magam – sóhajtottam.
— Tényleg
odavoltál érte, igaz? – Katherine a kezemre tette az övét. Bólintottam, mire
kicsit megszorította az ujjaimat. — Majdcsak elmúlik ez is. Volt már rosszabb,
nem?
Keserűen
felhorkantam, de azért az arcomra erőltettem egy mosolyt. Valóban volt már
rosszabb is. És lám, azt is túléltem. Nem a legjobb állapotban, de túléltem.
Katherine aznap
nem hozta fel többször a témát. Semmiségekről, számonkérésekről fecsegve
csináltuk végig az órákat és a szüneteket. Közben azonban a reggeli beszélgetés
végszava mintha gyökeret vert volna a gondolataim között, háttérbe szorítva azt
a bizonyos miértet. Evan egy év után hagyott el. Őt igazán szerettem, és a
tény, hogy megcsalt, egyévnyi szerelem emlékét fertőzte meg. Majd beleőrültem,
de mégis itt vagyok, és kész voltam arra, hogy újra megbízzak valakiben. Ez a
valaki két hét után kiesett a képből, de ha Evan után talpra tudtam állni, Adam
sem tehet tönkre végleg. Ehhez viszont az kell, hogy a legtöbbet hozzam ki a tapasztalatból, és rendbe tegyem az életemet, kezdve a legalapvetőbb részletekkel.
— Mit szólnál
egy pizzához? – vetettem fel anyának, mikor késő délután hazaért a munkából.
Ő erre
megtorpant az előszobában, és döbbenten meredt rám, mintha kísértetet látna.
— Megnéztem, minden alapanyag megvan itthon – folytattam. – Csinálhatnánk mi a tésztát, mint
régen. Vagy ha túl sok a dolgod, talán megoldom egyedül is.
— Azt… azt
hiszem, tudok segíteni – válaszolta anya lassan.
Nevetnem
kellett, olyan ritka volt, hogy így összezavartam az én mindig magabiztos,
határozott anyámat. Általában ő volt az, aki miatt a másik zavarában nem
találta a szavakat.
— Örülök, hogy így
fel vagy dobva – jegyezte meg, miközben levette a cipőjét, és szemlátomást azon
tűnődött, mi a fene ütött belém. – Főzés közben elmeséled, mi változott a hét
első feléhez képest?
Már a konyha felé
tartottam, mikor nekem szegezte ezt a kérdést. Persze fel voltam rá készülve.
Az egy hete tartó zombi-üzemmódom után éles váltást jelentett hirtelen jött
motiváltságom és jókedvem, de úgy döntöttem, ma megpróbálok őszinte lenni
anyával.
— Elmesélem, csak
gyere.
Anya a nappalin
át követett a konyhába. A modern berendezésű, szürke-fehér helyiségben már
előre rendet raktam, elpakoltam mindent a konyhapultról és kis, négyszemélyes
asztalunkról, hogy legyen hely a pizzakészítéshez. Szó nélkül összeszedtük az alapanyagokat
a szekrényekből, majd anya nekiállt a tésztának, én pedig a szósznak.
— Örülök, hogy
végre jó kedved van – hozta fel újra a témát.
— Ami azt
illeti, megkönnyebbültem – kezdtem, miközben egy paradicsomkonzervvel
vacakoltam. Anya nem felelt, várta a további magyarázatot. – Volt egy udvarló,
aki okozott nekem némi fejfájást. De már tudom, hogy vége, és úgy érzem, ez egy
lehetőség az újrakezdésre.
— És
megkönnyebbültél, hogy nem kell több füllentést kitalálnod a randevúk
idejére? – kérdezte anya.
Egy csapásra
visszatért a megszokott felállás, én voltam az, aki összezavarodva kereste a
szavakat. Amikor azonban anyámra pillantottam, rájöttem, hogy nem akar
szemrehányást tenni. Halványan mosolygott rám, szinte automatikus mozdulatokkal
gyúrva a tésztát. A beállt csendet is ő törte meg:
— Sky, régóta
tudhatnád, hogy nem tudsz nekem hazudni. Csak azt sajnálom, hogy újra és újra
megpróbálod.
— Nem
jókedvemből teszem – még engem is meglepett, milyen dacosan vágtam vissza. Úgy
tűnt, éledező magabiztosságom anyámmal szemben is működik. Ő egy pillanatra
meghökkent, és mikor felelt, némi bűntudatot hallottam a hangján.
— Igazad van
abban, hogy régebben képes voltam túlzásba esni a korlátaidat illetően. De azt
reméltem, ezzel tarthatlak a helyes úton. Nem hittem, hogy elveszíthetem a
bizalmadat.
Összepréseltem
az ajkaimat, mielőtt meggondolatlanul reagáltam volna. Szükségünk volt arra,
hogy megbeszéljük ezt a problémát, de nem hittem, hogy valaha is képesek
leszünk rá. Annyi mindent tudtam volna anyám arcába vágni, felhánytorgatni,
viszont ez nem javított volna a helyzeten.
A megfelelő
szavakat keresve végignéztem az otthonunkon. A nagy ablakú, világos nappalin, a
tévé felé néző bőrkanapén és fotelen. Kihasználatlan bútorok, hisz sosem
ücsörgünk csak úgy együtt üres óráinkban. A nappali melletti keskeny előszobán,
ahonnan a lépcső vezet az emeletre – felfelé haladva tucatnyi fénykép mellett
megyünk el nap mint nap. Képek nyaralásokról, karácsonyokról: emlékeztető, hogy
igenis tudjuk mi jól érezni magunkat együtt. Majd a pillantásom a távolból
visszatért a konyhába. Legtöbbször itt voltunk együtt, mintha a hétköznapokban
csak a közös főzések és vacsorák tartanának minket össze. Ahogy most is.
— Nem
veszítetted el a bizalmamat, anya – szólaltam meg. – Vagyis nem örökre.
— Tudod, hogy a
legjobbat akarom neked, ugye?
— De néha engem
is meghallgathatnál. Nem tudok mindent az életről, de ettől még nem neked kell
meghatározni minden lépésemet.
— Csak próbállak
megóvni a buktatóktól és a rossz ösvényektől.
— És mi van, ha
számomra másik ösvény a jó?
Anya erre nem
tudott azonnal felelni, hiszen ez a felvetés több dologra is vonatkozott.
Párválasztásra, továbbtanulásra. Egyébként is rizikós beszélgetésünk legmélyebb
pontjához érkeztünk. Ezt mindketten érezhettük, olyan nagy egyetértésben hagytuk
félbe a munkát.
— Skylar, tudom,
hogy te úgy gondolod, csak külsőre hasonlítunk, és te inkább az apád lánya vagy
– anya nem kerülgette a forró kását, én pedig kicsit félve vártam, hová akar
kilyukadni. – De több bennünk a közös, mint hinnéd. Ismerem az álmaidat meg a
reményeidet, hisz átéltem őket én is. Ahogy a velük járó csalódást is
megtapasztaltam, így neked már nem kell a saját bőrödön érezned.
— Lehet, hogy
igazad van, és tényleg sok közös van bennünk – hagytam rá. – De lehet, hogy
pont annyi különbség van köztünk, amitől nekem sikerülhet az, ami neked nem.
— Nem várhatod,
hogy csak úgy hagyjam, hogy eldobj mindent, ami szerintem ésszerű lenne –
ellenkezett.
Már a nyelvemen
volt a replika, miszerint az ő ésszerű elvei elfojtanak mindent, ami önmagammá
tesz, de hirtelen elbizonytalanodtam. A zenészekkel való randizás tesz
önmagammá? Hisz egyetlen ilyen srác volt eddig az életemben, ő pedig kihasznált
és megbántott. És a zenélés? Az elmúlt fél évben alig próbálkoztam vele,
ráadásul még egy ember előtt sem tudtam énekelni, nemhogy tömegek előtt. Mégis
miért feltételezem, hogy anyám teljesen rosszul gondolkozik velem kapcsolatban?
Az érzéseim
valószínűleg az arcomon is tükröződhettek, mert anya nem várt választ, hanem
megtörte a csendet.
— Tudod mit,
kössünk kompromisszumot.
—
Kompromisszumot? – ismételtem hitetlenkedve.
— Szeretném, ha
bíznál bennem, de azt hiszem, akkor nekem is jobban kell bíznom a döntéseidben.
Hisz tényleg nem vagy már kisgyerek – anyám kicsit lemondóan állapította meg
mindezt. – Nem tiltalak el a zenétől. Sem a fiúktól. Amíg tartod a jelenlegi jó
átlagodat, a szabadidőddel te rendelkezel. De tudnom kell, kivel és hova mész.
Ha bajba kerülnél…
Ez mind olyan
szépnek hangzott, hogy szinte el sem akartam hinni. De anya nem hazudott még
nekem, sosem ver át senkit. Ha megállapodunk valamiben, betartja, amit ígér –
feltéve, hogy én is így teszek.
— Na és a
pályaválasztás? – kérdeztem.
— Egyelőre
lássuk, hogyan működik ez a kompromisszum, aztán majd visszatérünk rá –
sóhajtotta anya.
Ő ezzel
valószínűleg lezártnak tekintette a témát, és visszatért a pizzatésztához. Én
sajtreszeléssel folytattam a munkát, de fejben az iménti megállapodásnál
ragadtam le. A pályaválasztásra visszatérünk. Ugyan hogyan érthette ezt? Azt
reméli, hogy ha jobban nyitok felé, akkor fokozatosan meg tud majd győzni, hogy
az általa kiválasztott egyetemre menjek? El sem tudtam képzelni, hogy esetleg
képes lenne esélyt adni az én ötleteimnek. Ahogy azonban elnéztem anyámat,
amint a pizzatésztát nyújtja, kicsit fáradt arccal, gondterhelt pillantással,
ismét eszembe jutott, milyen egyenes emberről van szó. Szigorú, kemény, sokszor
kérlelhetetlen, de egyenes. Ő nem fog alakoskodni.
Ezzel a meggyőződéssel engedtem el aznap estére a kételyeimet, és elhatároztam, hogy
csak simán megpróbálom jól érezni magam anyával. Mikor elkészültünk a pizzával,
bekapcsoltam a tévét és kerestem egy vígjátékot.
— Sky, dolgoznom
kell, és egyébként sem kellene a kanapén ennünk – ellenkezett anya, miközben én
két tálcára pakoltam a pizzaszeleteket.
— Műbőr, mosható
– legyintettem. – Egy estét kibírsz a papírjaid nélkül.
Végül engedett
az unszolásomnak, és megnézte velem a filmet, miközben pusztítottuk a friss
pizzát. Én magamhoz képest rengeteget ettem, anya pedig magához képest
rendkívül jókedvűnek tűnt.
~❁~
— Sok
tanulnivalód van jövőhétre? – érdeklődött anya másnap reggel. Hideg, maradék
pizzát rágcsáltunk a konyhában, és vártuk, hogy lefőjön a kávé.
— Csak a
szokásos. Miért?
— Arra gondoltam,
elmehetnénk a fővárosba vásárolni kicsit – vetette fel. Döbbenten pislogtam,
mire folytatta. – Nem járhatsz örökké lötyögő, elnyűtt ruhákban. Szívesen
vennék neked pár csinosabb darabot.
Majdnem
rávágtam, hogy én szeretem a bő gönceimet és nem vágyom másféle ruhákra, de
hamar meggondoltam magam. Kisebb koromban, mikor még ki voltam békülve azzal,
hogy az anyám öltöztet, hangulatos közös programnak számított egy
nagy bevásárlás, jól szórakoztunk az ilyen kiruccanásokon. És mi tagadás, anya
nagyon is ért a ruhákhoz, noha a stílusa az én ízlésemhez túlságosan elegáns
volt az utóbbi években.
— Legyen –
mosolyodtam el. – De tudod, hogy nem lesz könnyű dolgod velem.
— Már megszoktam
ezt a kihívást – nevetett fel.
Reggeli után
készülődni kezdtünk, én persze gyorsabban végeztem, mint anya. Csak azért is
néhány „lötyögő, elnyűtt” darabot választottam erre a napra, a hajamat
lófarokba fogtam, és semmi sminket nem tettem. Ha anya tényleg fel akarja újítani
a ruhatáram, én nem állok ellen, de most utoljára még az igénytelenebb
ruháimnál maradok.
— Hallgatunk
valami zenét útközben? – kérdeztem anyát, aki épp a fürdőszobában sminkelt.
— Van pár lemez
a kocsiban, válassz valamit amíg én elkészülök – hagyta rám.
Fogtam a
táskámat, és kimentem a garázsba. Anya gyönyörű, meggyszínű munkahelyi autója
már vagy öt éve használatban volt, de erre egy karcolás sem utalt, mindig olyannak
tűnt, mintha csak most gördült volna ki a szalonból. A krémszínű üléseken
egyetlen pecsét sem éktelenkedett, a légfrissítő illata pedig drágább
parfümökkel is felvehette volna a versenyt. Kevés kocsi tükrözi annyira a
tulajdonosa egyéniségét, mint amennyire ez a meggyszínű csoda az anyámét. Épp
ezért voltam kíváncsi arra, milyen lemezeket tart itt – szinte sosem gondoltam
bele, hogy az anyám is szerethet valamilyen zenét.
A kesztyűtartót
kinyitva néhány cédé rögtön az ölembe pottyant, alig fértek el a kis rekeszben.
Elkezdtem átnézni őket: néhány válogatáslemez, egy zongorahangverseny, popdalok
azokból az évekből, amikor anyám gimis volt, és…
Elkerekedett a
szemem. Apám együttesének, a Garrisonnak három albuma is itt lapult. Anyának
megvolt a két legsikeresebb korong, amikkel apa nemzetközi sikereket ért el még
a tengerentúlon is, illetve itt volt a legelső demó is, amit apám szinte
teljesen egyedül vett fel karrierje legelején. Nekem persze az összes album
megvolt, amit a Garrison kiadott, de egy fiókom mélyén rejtegettem, félve, hogy
anya talán elkobozná. Vajon ő a saját darabjait hallgatja is, vagy csak úgy
őrizgeti? És ha hallgatja, mit érez közben?
Lépteket
hallottam, anya közeledett a garázs felé. Gyorsan visszatömködtem a lemezeket a
kesztyűtartóba, két válogatásalbumot hagyva elöl. Fura zavart éreztem, mint akit
majdnem rajtakaptak valamin. De hát végül is anyám mondta, hogy nézzem át a
lemezeket, tudhatta, hogy megtalálom majd apa albumait. Mégis az volt az
érzésem, hogy volna valami kínos abban, ha itt találna ezekkel a cédékkel a
kezemben.
— Választottál valami jót? – kérdezte, mikor beszállt mellém a sofőrülésre.
— Ezek a
válogatások jók lesznek? – mutattam fel a véletlenszerűen elöl hagyott
lemezeket.
— Kiváló. Pont
ilyen hosszabb autózásokhoz szedtem össze azokat a dalokat.
Az előbbi
gondolatok újabb kíváncsiságnak adták át a helyüket: mik lehetnek azok a zenék,
amiket anyám szívesen hallgat, ha többórás kocsikázásra indul? Mindig is meg
voltam győződve arról, hogy a zenei ízlésünk mindennél többet árul el rólunk, és
az volt az érzésem, anyámat is újabb oldaláról ismerhetem meg, ha végre
megtudom, mi az, amit szívesen hallgat, ha egyedül van a gondolataival.
Elindítottam az egyik válogatáslemezt, és az első dalt fel is ismertem: egy régebbi Alanis Morissette dal volt, klasszikus, nőies és mégis
erőteljes. Elmosolyodtam. Beleillett a képbe.
— Mi lenne, ha
mesélnél kicsit arról a fiúról? – szólalt meg anyám a dal vége felé.
— Nem is tudom,
anya… - sóhajtottam.
— És ha
megígérem, hogy így utólag már nem fogsz kikapni semmiért?
Vágtam egy fejet.
Ezt nehéz volt elhinni, mégis szerettem volna kibeszélni neki, mi történt
Adammel. Mikor még Evannel jártam, anya időről időre kivallatott, hogyan
töltjük az időnket, milyen szinten tart a kapcsolatunk. Akkor leginkább
kínosnak éreztem ezeket a beszélgetéseket, de mivel Evan alapvetően szimpatikus
volt anyának (rendes szülők, tisztességes jövőkép, jó jegyek), igazából nem
volt miért aggódnom. Viszont ahogy Adamre gondoltam, szinte semmi jó nem jutott
eszembe. Magam előtt is szégyelltem a történteket, és ha anyát feldühítem
mindezzel, igaza lesz.
— Neked is
könnyebb lesz, ha beszélsz róla – jegyezte meg, tekintetét az útra szegezve. Hirtelen
leesett, hogy valószínűleg most nem vallatni és ítélni akar, hanem megismerni,
hogy mi zajlik a lelkemben.
— Szóval, ha
tényleg nem fogsz leszidni semmiért…
Anya
lehalkította a zenét, én pedig beszélni kezdtem, és szinte be sem állt a szám egész
úton. Elmeséltem az elmúlt egy hónap eseményeit, kezdve a koncerttel, egészen a
tegnapi napig, amikor minden megpróbáltatás után elhatároztam, hogy nem
emésztem tovább magam. Anya arcizmai néha megrándultak, láttam, hogy sokszor vissza
kell nyelnie a véleményét és uralkodni próbál a felháborodásán. Már a pláza
parkolójában voltunk, mikor a történet végére értem. Anya leállította a kocsit,
de nem szálltunk ki azonnal.
— Megértem, hogy
miért nem akartál nekem beszélni erről – fanyar mosoly jelent meg az arcán. –
De ha korábban felhozod, talán tudtalak volna figyelmeztetni.
— Nem vettem volna
komolyan – ráztam meg a fejem.
— Nem, tényleg
nem. És az sem segített volna, ha bezárlak a szobádba, hogy ne találkozz vele.
— Pedig talán az
lett volna a legjobb – dünnyögtem.
— Ezt te sem
gondolod komolyan – mondta anya. – Sky, szükséged volt erre a leckére. A saját károdon
kellett megtanulnod, az én hegyi beszédem kevés lett volna.
— De pontosan mi
is a lecke? – vontam fel a szemöldököm. – Hogy zenészekkel nem érdemes kezdeni?
Anya nem
válaszolt azonnal.
— Szívem szerint
azt mondanám, hogy ez az – felelte lassan, mintha még mindig nem tudná, mi a jó
válasz. – De attól tartok, ez nem elég megalapozott vélemény. Végül is csak két
zenészről van szó…
— Nem ismerek
rád – suttogtam. Anyám erre elnevette magát.
— Maradjunk
annyiban, hogy ezután már könnyebben felismered majd, ha valaki csak ki akar
használni. Hisz, ha belegondolsz, most is minden jel erre utalt.
— És ha megint
elvakítanak az érzéseim?
— Akkor majd beszélgetsz
a történtekről velem, és én észhez térítelek.
Egymásra mosolyogtunk,
és éreztem, ahogy az Adam miatt érzett keserűség végleg elszáll belőlem. Egy szemétládáról
volt szó, aki akár tönkre is tehetett volna, de most úgy éreztem, az egész
hülye kaland megérte. Nem csak a tapasztalat miatt, hanem mert már biztos
voltam abban, hogy ez az időszak fordulópontot jelent az anyámmal való
kapcsolatomban.
Aznap nem beszéltünk
többet Adamről, sem a zenészekről. Rengeteg boltba bementünk, de anya semmit
nem próbált fel, csak nekem segített válogatni. Délután a kocsi csomagtartója
megtelt szatyrokkal és cipősdobozokkal, mi pedig kimerülten és jókedvűen indultunk
haza.
— Nem is tudom,
hova fogom pakolni ezt a sok új holmit – tűnődtem.
— Ha
megszabadulsz az ócskaságaidtól, biztosan elférnek majd – javasolta anya.
Ezzel nem tudtam
vitatkozni, noha egy kicsit fájt a szívem a gondolatra, hogy meg kell válnom
megszokott ruháimtól. De ha eszembe jutott, milyen magabiztosnak éreztem magam
a próbafülkében, mikor felpróbáltam az új darabokat, már nem sajnáltam annyira
az elnyűtt gönceimet.
Másnap reggel
épp nekiálltam a szelektálásnak, mikor megzörrent a telefonom. A földre dobtam egy
kupac ruhát és a mobilért nyúltam. Aztán a döbbenettől azt is majdnem elejtettem.
A képernyőn egy rövid üzenet állt, Adamtől: