9. fejezet - Everlong

Sziasztok! Tartva magam a havi egy fejezet rendszeremhez, el is készültem a folytatással. A címadó dalt akár bele is lehet képzelni a sztoriba, én leginkább azért választottam, mert 1. az egyik kedvencem, 2. az alábbi akusztikus felvétel passzol ahhoz, aminek a leírásával próbálkoztam. Jó olvasást!

Én tényleg igyekeztem, hogy a koncert napján minél kipihentebb legyek. Pénteken viszonylag keveset gyakoroltam, Lauren tanácsát követve, aki azt javasolta, a koncert előtti főpróbáig inkább lazítsak, lehetőleg ne is jusson eszembe a fellépés. Ezt persze ő sem gondolhatta komolyan.

Hogy anyának is a kedvére tegyek, péntek este tanulni próbáltam. Esélytelen volt, a gondolataim elkalandoztak, ráadásul úgy fel voltam pörögve, hogy nem is bírtam egy helyben ülni.

– Hová készülsz? – hallatszott anya hangja a nappaliból, mikor az előszobában húztam a cipőmet.

– Sétálok egyet.

– Este fél kilenckor? – anya egyszerre tűnt gyanakvónak és értetlennek. Valószínűleg maga sem tudta eldönteni, melyik érzés uralkodott el rajta.

– Nem tudok mit kezdeni magammal – magyaráztam.

– Talán az lesz a legjobb, ha veled megyek – vetette fel. Válaszra sem várva félretette az ölében tartott laptopot, és az előszoba felé indult. Nem ellenkeztem.

A közös sétánk első tíz perce csendben telt. Engem a gondolataim teljesen lefoglaltak, de anya kínosnak érezhette, mert egy idő után elszántan beszélgetni próbált.

– Merre szeretnél sétálni? – kérdezte.

– Csak úgy… előre – feleltem őszintén. Nem terveztem el semmit, szimplán menni akartam, amerre a lábam vitt. Anya egy pár perc múlva ismét megszólalt.

– Nem siet a tavasz, ez az este olyan fagyos, mintha még tél lenne.

– Ja, hát igen.

– Tudod, az apád is mindig sétált egy nagyon a koncertjei előtt.

Erre már tényleg felfigyeltem, anya pedig elmosolyodott látva, hogy végre felkeltette az érdeklődésemet. Ez a mosoly azonban nem tartott sokáig.

– Nem beszélünk róla eleget – mondta.

– Semennyit nem beszélünk róla – pontosítottam.

Anya összeszorította a száját. Egy pillanatig azt hittem, vagy sírni fog, vagy veszekedni kezd. Egyiket sem tette.

– Hibát követek el, tudom – csóválta a fejét. – De Sky, én is csak ember vagyok. És nő. És olyan nehéz túltennem magam ezen az egészen!

– A kedvemért megpróbálhatnád.

Igyekeztem, hogy a hangom lágy legyen, és ne tükrözze a bosszúságomat. Mindig haragudtam anyára azért, ahogy az apám emlékéhez viszonyult, de éreztem, hogy ha javítani akarok a helyzeten, türelmesnek kell lennem. Úgy tűnt, jó úton járok.

– Szóval, ő is mindig sétált, ha ideges volt – anya visszatért a kiindulópontra. – Az iskolában is, aztán a koncertek előtt is. Az első fellépései előtt órákat bolyongtam vele az utcán. Aztán idővel egyre kevesebb sétára volt szüksége, hogy lenyugodjon. Az utolsó időkben, amikor én elkísértem, már fél óra is elég volt neki.

Egy pár percig ismét csendben voltunk. Én mosolyogtam, próbáltam elképzelni a szüleimet, ahogy boldog fiatalokként mászkálnak az utcán. Nem emlékszem, milyenek voltak együtt, csak fényképen láttam őket egy párként. Talán a fantáziám amúgy is jobb képet festett a valóságnál.

– Bárcsak én is megtanulnám kezelni ezt az idegességet – sóhajtottam.

– Megtanulod. Ha már túl leszel pár koncerten, és rájössz, hogy nincs mitől tartanod.

Ezen már tényleg meglepődtem.

– Te tényleg azt gondolod, hogy több koncertem is lesz még?

– Biztos vagyok benne – bólintott. – Mindig biztos voltam. Csak nem mindig tetszett a gondolat.

– És mi változott? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Aztán eszembe jutott. – Ash mondott valamit?

– Sok mindent mondott – válaszolt anya. – Ash nagyon intelligens fiatalember. Ami azt illeti, egész más, mint mondjuk az apád volt.

Ezzel semmit nem magyarázott meg, mégsem firtattam tovább a kérdést. Ekkor már az utcánk végén jártunk. Nem volt kedvem messzebbre menni, a hallottak pedig elterelték a gondolataimat a fellépés izgalmáról. Visszafordultunk, és hazáig a következő napot tervezgettük.

Az alvás mégsem ment jól aznap este. Forgolódtam, néztem a plafont, agyaltam. Az is nehezemre esett, hogy egyszerre csak egy gondolatot pörgessek túl, és ne három különbözőt felváltva. Mivel tudta Ash meggyőzni anyát arról, amiről korábban senkinek sem sikerült? Ha már itt tartunk, vajon mit gondol rólam Ash? Hogyan tekint rám? Mi lesz, ha elbénázom holnap a fellépést? És ha jól sikerül, az változtat valamin?

Mikor végre belefáradtam ezekbe a kérdésekbe, megint a szüleim jutottak eszembe. Végül úgy aludtam el, hogy rájuk gondoltam, próbáltam minél részletesebben elképzelni a két loboncos, vidám, zenerajongó fiatalt, ahogy egy koncert előtt kezén fogva sétálnak az utcán.

Az álmom így sem volt mély, és mikor reggel nyolckor anya lejött a konyhába, én már egy ideje ott ültem.

– Maradt még kávé? – tudakolta.

– Micsoda? – rezzentem össze.

Ekkorra ismét elveszítettem a kapcsolatom a külvilággal. Többek között a tejeskávéról is megfeledkeztem, amit akkor már körülbelül tíz perce kavargattam. Anya csak mosolygott, és kitöltötte magának a maradék kávét.

Nem készülődtem sokáig. Lauren délutánra szervezett nekem fodrászt, sminkest, manikűröst, úgyhogy most csak megmostam az arcom és kifésültem a hajam.

A kocsiban eleinte ismét csendben voltunk, de anya már tudta, hogyan segíthet. Ismét mesélni kezdett apáról. Olyan színfalak mögötti anekdotákat mondott el, amilyenekért annak idején az újságírók valószínűleg ölni tudtak volna. Csak arra figyelt, hogy a vad részleteket, az igazán rocksztáros kalandokat kihagyja a meséből. Persze ennek is meg volt az oka:

– Mikor ez a korszak jött, én már elmaradtam mellőle.

Ezt már némi bánattal mondta, úgyhogy magamtól nem is kérdeztem volna többet. Anya viszont most beszélni akart róla.

– Eleinte tényleg visszafogott volt. A karrierje első éveiben is. Aztán mikor megszülettél, sokáig ő volt otthon veled, hogy én ne maradjak le az egyetemmel. Egy idő után viszont úgy érezte, így ő marad le valamiről. Mikor ismét koncertezni kezdett, teljesen elengedte magát. Mintha nem csak a zenében akarta volna behozni a lemaradását, hanem a bulizásban is.

Szomorúan hallgattam. Eddig is tudtam, hogy anyámnak mi volt a baja az apámmal: hogy a kezdeti nagy szerelem után egy olyan életet alakított ki magának, amiben anyának nem volt helye. De a részletekről eddig nem sokat hallottam.

– Nem akartam elrontani a kedved – mondta anya bűntudatosan.

– Semmi gáz, jó, ha tudok erről – ráztam a fejem.

– Akkor valamikor visszatérünk rá. Valamikor máskor.

~❁~

– Nem is látszik, hogy izgulsz – jegyezte meg Ash, mielőtt elkezdtük a főpróbát.

– Tényleg nem?

– Jó, egy kicsit talán. Na, hajrá!

A terem nem volt nagyobb a Black No.1 próbaterménél, viszont sokkal hangulatosabb volt a berendezése. Tulajdonképp átmenet volt egy kávézó és egy meditációs szoba között. A nézőtér az alacsony színpad és egy bárpult között terült el, és különféle ülőhelyek töltötték meg. Voltak dohányzóasztalok köré rendezett székek, fotelek, kanapék, és a mintás szőnyegekre ledobott ülőpárnák. Az asztalok közepére díszes mécsestarókban pici LED lámpákat helyeztek, a falakon lévő hosszúkás lámpák halvány hangulatfényt adtak. Jelenleg csak anya, Lauren és a tulaj ültek a nézőtéren, a színpad körül hangtechnikusok nyüzsögtek.

Az elmúlt hetek gyakorlása nem volt eredménytelen. A főpróba szerény közönsége előtt nem voltam zavarban, úgy élveztem a zenélést, mintha egyedül lettem volna. Már az sem feszélyezett, hogy utána végighallgattam Ash játékát is, nem éreztem bénának magamat mellette.

A próba után Lauren rögtön elrángatott a helyszínről, vissza a szállodába, ami egyébként csak öt percre volt. A szépítőbrigád már az előtérben várt ránk. Szerdán már mindenkivel találkoztam, előre megbeszéltük a részleteket, úgyhogy a délután gördülékenyen ment.

Kaptam egy kis flakonnyi testápoló olajat, amivel a zuhany alatt kellett átdörgölnöm a bőrömet, illetve egy adagot valami spéci hajbalzsamból, amit a fodrász hozott magával. Amíg én tisztálkodtam, anya és Lauren szépültek (Katnek is felajánlottam, hogy tartson velünk, de azt mondta, csak a koncertre tud eljönni, délután még otthon kell lennie).

Miközben a fodrász a hajamat szárította, a manikűrös a kezemmel foglalkozott. Szerencsére nem kellett magyaráznom, hogy a gitározáshoz kár lenne kicicomázni a körmeimet. Ehelyett szépen levágta és reszelte őket, felkent némi erősítő lakkot és rendbe tette a gyakorlástól kisebesedett és megkeményedett bőrömet. A végén átmasszírozta az ujjaimat és a tenyeremet, ami meglepően jól esett. Időközben a hajam is elkészült. Ez sem lett túlbonyolítva. A fodrász ugyan rákent ezt-azt, hogy jó illata és tartása legyen, de a formázást nem vitte túlzásba: összegyűjtötte az arcomhoz legközelebbi szálakat, és egy pár aranyszínű hullámcsattal rögzítette őket hátul. Ez így még kényelmes is volt, legalább semmi nem lógott a szemembe.

A smink előtt felöltöztem. Mindenki egyetértett abban, hogy csinosnak kell lennem, viszont arról sikerült őket meggyőznöm, hogy az én zenémhez nem illene a komoly öltözék. Az összeállítás végül is fél úton volt anya ideálja és az én elképzelésem között: sötétszürke, testhezálló farmer bordó bokacsizmával és egy kellemes anyagú fehér inggel, ami nem volt aránytalanul bő, de testhezálló sem. Feltettem pár nyakláncot és fülbevalót is, de a kezemet ékszerek nélkül hagytam, nehogy bármi megzavarjon a gitározásban.

A sminkes is értette a dolgát, kiváló „nem vagyok kisminkelve” arcot festett nekem. Semmi olyasmit nem kent a fejemre, ami látványosan elmosódhatna.

– Lenyűgöző – ámuldozott anya. Lauren bólogatott, a szépítőink pedig kihúzták magukat. Én is elégedett voltam a külsőmmel, de egy másik gondolat furakodott az eszembe.

– Éhes vagyok.

Erre aztán mindenféle reakciót kaptam. Anya, aki annyit aggódott az alakom miatt, örült, Lauren viszont a fehér ing épsége miatt nyugtalankodott, a sminkes pedig a művét féltette. Már indulni készült, de előtte a lelkünkre kötötte, hogy olyan harapnivalót találunk, amit meg tudok enni anélkül, hogy az ajkamhoz kéne érnem vele.

– A koncert utánra szerveztünk kaját, persze előtte is muszáj enned valamit… meg kellett volna néznem, mi van itt a közelben – tűnődött Lauren.

Ekkor kopogtattak az ajtón.

– Bejöhetek? – kérdezte Ash odakintről.

– Persze, már kész vagyunk – kiáltotta a menedzser.

Ash belépett, mindkét kezében egy-egy szatyorral.

– Remélem szeretitek a sushit – mondta. – Rendeltem magamnak, de először rosszat hoztak ki, aztán kárpótlásul küldtek kettőt abból a tálból, amit eredetileg kértem. És néhány fánkot is.

– Imádom a sushit – csillant fel a szemem. Anya megkönnyebbülten fellélegzett, Lauren viszont ismét intézkedni kezdett.

– Ezt terítsd magad elé – nyomta a kezembe azt a félig vizes törülközőt, amibe korábban a hajamat csavartam. – De a szójaszószt felejtsd el. És óvatosan a fánkkal, ezekben mindig rengeteg töltelék van. Inkább vágjuk előbb kisebb darabokra, úgy könnyebb lesz…

– Lauren, szerintem Sky tud egyedül enni – vágott közbe Ash. A menedzser szúrós, „te ezt nem értheted” típusú pillantást vetett rá.

Négyen már kicsit sokan voltunk a szállodai szobámban, de megoldottuk. Lauren és anya az ágyra ültek, Ash kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, én pedig az egyetlen székben ülve a kis asztal fölé hajoltam, hogy ha le is esne egy morzsa, az ne a ruhámon landoljon. A sminkes utasítását követve próbáltam úgy enni, hogy a rúzsom is megmaradjon, így viszont elég idétlen látványt nyújthattam, mert Ash elég furán bámult rám a fotelből.

– Általában nem így szoktam enni – mentegetőztem.

– Ez megnyugtató – biccentett. Éreztem, hogy a sminkfixáló, a highlighter, a pirosító és az alapozó alatt már kezdek elpirulni. Ekkor viszont Ash elnevette magát, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne nevessek vele együtt.

– Az első koncertem előtt engem is kisminkeltek – mondta.

– Hazudsz – vágtam rá.

– Igazából saját magát sminkelte ki – szólt közbe Lauren.

– Ez egyre jobban hangzik – vigyorogtam.

– Így jött ki rajtam az idegesség – mosolygott Ash.

– Amikor elkérte a fekete szemceruzám, meglepődtem, de mikor megláttam a végeredményt, kaptam egy kisebb sokkot – emlékezett vissza Lauren.

Ash közben előkeresett egy képet a telefonján, és felém nyújtotta. A fotó valószínűleg utólag került erre a mobilra, mert elég régi volt. Egy körülbelül tizenhat éves fiú volt rajta, az arca gömbölyűbb és simább, mint a férfinak, akit én megismertem. Kékeszöld szemét vastagon keretezte a fekete festék.

– Ez csak az első próbálkozás volt, később már jobban ment a füstös smink – mentegetőzött.

– Ez megnyugtató – dünnyögtem. Ezen megint nevetnünk kellett. – Miért nem sminkelsz már?

– Már nem izgulok a zenélés miatt – magyarázta, miközben feldarabolt egy fánkot. – Eleinte baromi lámpalázas voltam. És kamasz. Nem igazán tudtam, mit akarok ezzel az egésszel, mennyit akarok elmondani magamról, ki vagyok én egyáltalán. Kisminkeltem magam, és ezzel az egész egy szereppé vált, amivel nem kellett feltétlenül azonosulnom.

Ekkor vette észre, hogy milyen elmélyülten hallgatjuk. Abbahagyta a fánkszeletelést, kissé elvörösödött, végül elnevette magát.

– Ez már túl mély volt, igaz? – kérdezte.

– Nem. Vagyis de, viszont érdekes. Tök jó, hogy elmesélted – igyekeztem megnyugtatni. Ash csak hümmögött, és felém nyújtotta a feldarabolt fánkot.

~❁~

A nézőtér már teljesen tele volt: minden fotelen, ülőpárnán, széken és kanapén ült valaki. Néhányan a bárpultnál álltak sorba, időnként a színpad felé sandítva, várva, hogy történjen valami. Én még a függönyök mögül leskelődtem ki, miközben az egyik technikus felvitte a gitáromat.

– Jó, bevallom, most eléggé izgulok – nyögtem fel.

– Imádni fognak – bátorított Ash.

– Sky!

Kat hangját hallottam a hátam mögül. Végre megérkezett. Rögtön a nyakába vetettem magam, ő pedig szorosan megölelt. Éreztem, hogy épp arra koncentrál, hogy némi bátorságot öntsön belém.

– Helló, rocksztár – üdvözölt egy másik hang is.

– Szia, Chris – köszöntötte zenésztársát Ash.

– Nem neked mondtam – felelte a gitáros, majd rám kacsintott.

– Hát te? – kérdeztem csodálkozva.

– Hova menjek egy szabad estén, ha nem egy királynak ígérkező koncertre? – tárta szét a karját.

– Kat, de jó, hogy te is itt vagy – anya ekkor csatlakozott hozzánk. – És Chris, tudtam, hogy még találkozunk.

Ők hárman egymásra mosolyogtak, én viszont összezavarodtam.

– Várj, ti honnan ismeritek egymást?

Mielőtt bármelyikük felelt volna, Lauren odajött hozzánk (az elmúlt fél órában fel s alá rohangált, szervezkedett), az óráját kocogtatva.

– Kérjük nézőinket, szíveskedjenek helyet foglalni, kezdünk – mondta anyának és a barátainknak. – Sky, egy istennő vagy. Próbáld meg elhinni, meglátod, szuper leszel!

Próbáltam mosolyogni, de alig sikerült. Tettem egy bizonytalan lépést a színpad felé, miközben olyan mélyen lélegeztem, ahogy csak tudtam.

– Ó, egek – motyogtam.

Ekkor már csak Ash volt mellettem. Most nem mondott semmit, csak kinyújtotta a kezét, és megszorította az enyémet. Egy pillanatra még felé fordultam. Most is mosolygott, halványan, de annál több jóindulattal. A keze máris felmelegítette hideg ujjaimat. Visszamosolyogtam, aztán kimentem a színpadra.

Anyáék valahol az emelvény sarkánál ültek. Ők elég jól láthattak engem, de nekem kiestek a látóteremből. Csak egy sereg idegen nézőt láttam, akik megtapsoltak, mikor előjöttem. Páran érdeklődve figyeltek, mások egyelőre az italukban és a telefonjukban mélyedtek el.

– Sziasztok – szólaltam meg. A mikrofon működött, ez már biztos volt. – Skylar Moore vagyok, ma este én fogok pengetni néhány dalt még Ash előtt.

A nyakamba vettem a gitáromat, elhelyezkedtem a mikrofonnál, és belefogtam az első dalba, mielőtt ismét odaveszett volna a bátorságom. Olyan sorrendben játszottam őket, ahogy a próbákon is. A két legfrissebb dalt szinte egyben, szünet nélkül. Ezalatt nem néztem a közönségre. A tekintetem vándorolt a gitárom, az egyik vakító lámpa és a vészkijárat fölötti világító tábla között. Harmadikként a Valentin-napi dalt adtam elő. Talán ezzel kellett volna kezdenem, mert a lendülete teljesen elragadott. Mintha a zene magát játszotta volna le. A végére már vigyorogtam, őszintén, nem az idegességtől. A közönségre néztem, és láttam, hogy mind figyelnek, volt, aki még kamerázott is. Így kezdtem bele a negyedik számomba, a kedvencembe. Ezúttal végig a nézőkre figyeltem, egyikükről a másikra. Ez volt az a dal, amit érezni kellett. Néhány arcon láttam, hogy elértem a várt hatást.

Az utolsó dal után csend borult a teremre, mintha a közönség velem együtt próbált volna magához térni. Aztán mind tapsolni kezdtek, valaki fütyült is. Megköszöntem nekik, levettem a gitárom, és egy meghajlás után visszavonultam a függönyök közé. Már vártak.

– Te tényleg egy sztár vagy – ujjongott Kat.

– Egy istennő – Lauren megsimogatta a hátam.

Anya szorosan megölelt, a szemén úgy láttam, megkönnyezte az előadásom. Chrisszel összeöklöztünk. Ash ezúttal büszkén mosolygott rám. Mielőtt azonban mondhatott volna valamit, Lauren sürgetni kezdte – most rajta volt a sor.

A többiekkel együtt helyet foglaltam a színpad sarkánál, és még a saját fellépésem mámorában úszva kezdtem hallgatni Asht.

– Köszönjük, hogy ennyien eljöttetek ma este – mondta, majd arrafelé sandított, ahol mi ültünk. – Nem semmi lány ez a Skylar, igaz? Szerintem érdemes megjegyeznünk a nevét.

Úgy tűnt, a nézők is egyetértenek vele. Már azt hittem, többé semmitől sem fogok zavarba jönni, de ez azért megtette a hatását. Aztán Ash játszani kezdett, én pedig egyik ámulatból estem a másikba. Már a közös próbáink alatt is megfogalmazódott bennem, hogy így a legszebb a hangja: ha egyedül van egy gitárral. A Black No.1 jó zenét játszott és Ash hangja a dobbal és a basszussal is összhangban volt. Mégis, különlegessége akkor bontakozott ki igazán, mikor csak épphogy kísérte valamilyen hangszer. Annyi érzelem volt benne, hogy valósággal elbűvölt minden jelenlévőt. Nem volt szomorú a dal, amit énekelt, mégis úgy éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe.

Ash egy órán át játszott. A dalok között sokat beszélt a közönséghez, én pedig ezért is csodálattal néztem rá. Ha tényleg ezen a pályán akarok elindulni, nekem is gyakorolnom kell ezt. De az a varázs, amit a játékával megteremtett, nem gyakorlás eredménye volt. Mikor énekelt, voltak, akik lenyűgözve figyelték, mások együtt dúdolták vele a már ismert dalokat, megint mások sírtak. Köztük én is. Kat a vállamra hajtotta a fejét, és kicsit megnyugodva vettem észre, hogy neki is folynak a könnyei. Anya is teljesen meghatódott, talán még Lauren is, pedig ő már sokszor hallhatta Ash-t. Úgy láttam, még Chris sem teljesen immunis zenésztársa tehetségére.

A nézők nehezen engedték el Ash-t, egyszer sikerült is visszatapsolniuk. Az utolsó szám után ismét a színfalak mögött gyűltünk össze.

– Elismerem, te is rocksztár vagy – mondta Chris. Ash csak legyintett.

– Szerintem itt az ideje az ünneplésnek. Ti mit gondoltok? – vetette fel az énekes.

– Adj időt a lányoknak, még nem ocsúdtak fel a meghatottságból – nevetett Chris. Hát ennyire látszott rajtunk?

– Én visszamegyek a szállodába, de ti mindenképp mulassatok – mondta anya. Indulás előtt még nyomott egy puszit a homlokomra.

– A klub különtermében már van kaja, és utána beülhetnénk valahova – szervezkedett Lauren.

Mikor azonban a folyosón a különterem felé tartottunk, egy idegen nő hangja szólalt meg mögöttünk. Legalábbis számomra idegen.

– Ash!

– Ó, basszameg – morogta Lauren.

Noha csak egyikünknek szóltak, mind megtorpantunk. Alaposan szemügyre vettem a felénk közeledő nőt. Vékony volt és magas, sötétszőke hajjal és oldalfrufruval. Valószínűleg már a húszas évei második felében járt. Széles szája épphogy mosolyra húzódott, az arca már ennyitől is felragyogott. Minket mintha észre sem vett volna. Ash-t egy arcra adott puszival üdvözölte. A férfi álla megfeszült, de azért viszonozta a gesztust.

– Hát te, Marie? – kérdezte.

Ezt a nevet már hallottam, és végigfutott rajtam a hideg, mikor rájöttem, kiről van szó.

– Hallottam a koncertről, épp ráértem… - vont vállat a nő.

– És mi lett volna, ha utána a fenekeden maradsz és iszol még valamit? – szólt közbe Chris. – Vagy mondjuk egyenesen hazamész?

Marie ezt nem vette a lelkére.

– Arra gondoltam, inkább veletek tartok. Mint annak idején – felelte.

Ash egyre feszültebbnek tűnt, ajkait szorosan összepréselte. Majd vett egy nagy levegőt, nyelt egyet, erőt gyűjtve a válaszhoz.

– Gyere, menjünk inkább kettesben – mondta Marie-nak.

A torkom összeszorult a csalódottságtól. Az érzelmeim valószínűleg az arcomra is kiültek, mert Ash csak egy pillanatra nézett rám, aztán elkapta a tekintetét. Marie már jobban megnézett, szemügyre vett, ahogy az előbb én őt. Igyekeztem állni a tekintetét.

– Ti menjetek nyugodtan, ne várjatok rám – hagyta meg Ash, miközben felvette a kabátját.

Viszont mi még a távozásuk után is ott álltunk egy ideig a folyosón, lefagyva, értetlenül nézve egymásra.