Nos, a "februárban közzéteszem az első fejezetet" elképzelés nem jött be, de végülis maga a történet is márciusban kezdődik, úgyhogy így még aktuálisabb. Íme hát a Tizenegyezer lépés hátra első része, jó olvasást!:)
Az
óra hajnali ötöt mutatott, mikor arra riadtam, hogy teljesen kiszáradt a szám.
Gyakran előfordul. Általában próbálom a lehető legrövidebb időre kinyitni a
szemem, görcsösen szorongatva az álmot a szemhéjaim között. Ezúttal is lehunyt
szemmel tapogatóztam a vizespalackom után. Az ujjaim egy pillanatra már
súrolták a műanyagot, mielőtt puffanás és fémes koppanás hallatszott. Persze, a
palack az olvasólámpa mellett állt az asztalon.
Lucy álmosan, bosszúsan nyöszörgött a szomszéd ágyban.
− Bocsika – suttogtam, majd megadva magam a körülményeknek kinyitottam a szemem.
A palackért nyúltam – a lámpával nem bajlódtam, ráér -, és nagy kortyokban ittam. Élveztem, ahogy a hideg víz elűzte a szárazságot, ugyanakkor éreztem, hogy fel is élénkít, és ez szívás. Még másfél órát alhatnék, és nagyjából kipihenten kezdhetném az előttem álló napot, ami jó eséllyel minden energiámat felemészti majd. Úgy terveztem, a délelőtti műszakom előtt még átfutom és véglegesítem a beadandót, amit tegnap este írtam, a végén minden második szót félregépelve az álmosságtól. Munka után futás órára, órák után futás vissza a koliba, tanulni a szöveget, próbálni Lucyval, aztán összekapni magunkat az ünnepségre. Ó, az ünnepség! A fesztivál szó talán pontosabb lenne. Hallgatók és tanárok egy emberként készülnek rá az őszi félév óta, és most, hogy eljött a nap, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hulla fáradt leszek, mire elkezdődik, és valószínűleg semmi kedvem sem lesz az egészhez – főleg, hogy egyébként is túlzásnak tartottam.
A plafont bámultam, időnként az órára sandítva. Fél hat. Háromnegyed hat. Hat óra. Azt hiszem, a testem gyűlöl. A szám éjjel kiszárad, hogy kénytelen legyek felkelni és inni. És ha megteszem, utána nem vagyok képes visszaaludni. Napközben pedig alig tudok ébren maradni. Amikor pihenhetne, a szervezetem megtalálja a módját, hogy éber legyen, amikor ébernek kéne lennie, energiatakarékos üzemmódra vált. Talán így büntet az évekért, amikor diétákkal és elégedetlen pillantásokkal gyötörtem.
Negyed hét. Felesleges volt tovább próbálkozni. Felültem, ittam még egy kis vizet, és az ölembe vettem a laptopomat. Felháborító, hogy milyen éber voltam öt óra alvás és egy óra hánykolódás után. Lucy ismét kelletlenül nyöszörgött, amikor pötyögni kezdtem a billentyűkön, de ez van. Az albérlet drága, az egyszemélyes kollégiumi szoba drága, tessék megtanulni alkalmazkodni. Különben egyikünk sem volt elviselhetetlen szobatárs. Lucy kifejezetten jó társaság, habár többet volt a műteremben, mint a szobánkban. És ügyesen főzött. Én pedig, nos, csak a saját dolgaimat borítottam fel és ejtettem le, kizárólag a legvégső esetben gépeltem alvásidőben, és nem szóltam be, amiért kérdés nélkül ivott a kávémból.
Negyed nyolckor megszólalt Lucy ébresztője. Barátnőm nyöszörgése ekkor már inkább zokogásra emlékeztetett. Nekem is el kellett kezdenem a készülődést. Elmentettem a beadandót – most már lesz, amilyen lesz -, a táskámba tettem a laptopot, és a fürdőbe siettem, mielőtt Lucy befoglalná. Úgysem leszek sokáig. Majd az esti ünnepségre kicsípem magam, a nap többi részét csak éljem túl. Sminket sem tettem, elég lesz este. Belebújtam a tegnap kikészített fekete hosszúujjúba és farmerba, majd rávettem a bisztrós egyeningemet. Kékeszöld rövidujjú, baloldalt mellzsebbel, rajta felirat: Maggie’s Bistro. Maggie a főnököm, a hely tulaja, amit előtte az ő anyja, idősebb Maggie nyitott. Idősebb Maggie nem volt túl kreatív névadó, sem a vendéglőjét, sem a gyerekét illetően.
Odakintről behallatszott a kávéfőző dorombolása. Mikor kiléptem, Lucy már a második csészét tartotta a géphez. Noha kérdés nélkül fogyasztotta az én kapszuláimat is, ugyanígy magától értetődőnek vette, hogy mindig két adagot főzzön. Nála jobb szobatársat kívánni sem lehet.
− Jól aludtál? – érdeklődik, miközben visszabújt a takaró alá a bögréjével.
− Soha jobban – dünnyögtem.
− Ugye tudod, hogy a hajad fele a hajgumin kívül van?
Tudtam. Csak reméltem, hogy annyira nem feltűnő. Sóhajtva próbáltam lesimítani a kiálló tincseket a tenyeremmel, kevés sikerrel.
− Az összes hullámcsatomat elhagytam – magyaráztam.
− Vehetsz az én csatjaim közül – ajánlotta fel Lucy, bár tudta, hogy nem fogom elfogadni. A hajbavalók, amik az ő vörös raszta tincseihez passzoltak, durván elütöttek az én egyszerű, sötétbarna hajamtól. Mindenesetre kedves tőle. Abban legalább biztos lehettem, hogy a kis fekete hullámcsatjaimat nem ő nyúlta le.
− Lesz időd hajat mosni a buli előtt? – kérdezte Lucy.
− Nem hiszem – feleltem. – Ma már muszáj lenne legalább egyszer elpróbálnunk a jeleneteimet…
− Annyira nem hosszúak azok a jelenetek.
− Muszáj erre emlékeztetned? – dünnyögtem, kedvetlenül kortyolgatva a kávémat.
− Tudod mit, befonom most a hajadat, és akkor estére szép hullámos lesz hajmosás nélkül is – ajánlotta fel Lucy. Nem tudom, hogy csak témaváltásnak szánta-e, vagy tényleg ennyire aggasztóan állt a hajam.
− Különben nem is tudom, akarok-e menni az ünnepségre – ismertem el.
− Eszedbe ne jusson kihagyni!
− Miért ne? Kész zombi leszek a nap végére, és amúgy is kész cirkusz az egész.
A főiskolánk minden évben megemlékezett a kilencvenes években tragikusan elhunyt Tristan Morrowról. A Messina néven futó drámatagozatnak sosem volt fényesebb csillaga a fiúnál, aki már húszévesen befutott színész volt, de sajnos, mint oly sokan, nem tudat kezelni a hírnevet. Még huszonegy éves sem volt, mikor bedrogozva végzetes autóbalesetet szenvedett. Mindennek idén harminc éve, és ezalkalomból a vezetőség úgy döntött, a szokásos kisebb rendezvények helyett egy fesztiválméretű ünnepséget szervez a kampuszon – ez érthetően sokakat vonzott, de szerintem kicsit már ízléstelen volt.
− Nem te mondod mindig, hogy ha buli van, akkor bulizni kell? – emlékeztetett Lucy. – Csinibe vágjuk magunkat, iszunk egy kicsit, megfeledkezünk a beadandókról… ránk fér. Most pedig gyere, hadd tegyelek rendbe.
Nem ellenkeztem tovább. Az ágya lábához ültem, ő pedig a matrac szélére helyezkedett, és félretéve a csészéjét, nekilátott a hajamnak. Mikor először megláttam a lakótársamat, raszta frizurája és fiús stílusa miatt igénytelennek ítéltem meg. Aztán beköltöztünk és berendezkedtünk, és hamar rájöttem, hogy tévedtem. Lucy nagy gondot fordított a hajára, és ha ruhatára nem is volt jellemzően lányos, az ékszereket szerette, és ízlésesen válogatta meg. Képzőművészként pedig a sminket is olyan tehetséggel vitte fel az arcára (alkalomadtán mások arcára), akár festéket a vászonra.
− Amúgy szerintem túlreagálod a szerep-témát – jegyezte meg, miközben a baloldali fonatommal foglalkozott.
− Azt reméltem, témát váltunk.
− De most komolyan – nem hagyta annyiban. – Shakespeare! Sok hűhó semmiért! Margaréta! Fontos projekt, ami akár az évzáró műsor fő száma is lehet, és olyan szereplőt kaptál, akinek neve is van. Gondolj bele, lehettél volna akár „harmadik cseléd” vagy valami hasonló statiszta is.
− Oké, igen, lehetne rosszabb is, de ettől ez nem kevésbé szívás – ellenkeztem. – Én bizonyítani akarok. Nem csak úgy jelen lenni a színpadon.
− Annál jobb! – csapta össze a kezét Lucy, miután végzett az egyik fonatommal. – Egy eleve központi szereppel könnyű bizonyítani, de gondolj bele, mekkora lenne, ha kis mellékszereplőként képes lennél uralni a színpadot.
− És épp ezért fogunk ma délután próbálni ahelyett, hogy még többet foglalkoznánk a hajammal.
Bár Lucy nem volt nagy színházrajongó, nem mondott hülyeséget. Ha egy mellékszerepben is magamra tudnám vonni a figyelmet, az a jövőben növelné az esélyeimet egy jelentősebb karakter megszemélyesítésére.
− Kész is. Amúgy nem fogsz elkésni?
− De – feleltem, és kiittam az utolsó korty kávémat. – Rohanok. Jössz filozófiára?
− Jaja. Ha előbb érsz oda, foglalsz helyet hátul? Haladnom kéne a szénrajzaimmal.
− Meglesz.
A bisztró szerencsére nem volt messze a kolitól. Tíz percbe telt végigsétálni a kampuszon, aztán a főkapun kiérve már ott is volt, az út túloldalán. Az évek során felújították, de a berendezés a nyolcvanas évek óta nem változott. Csak a fényképek – Maggie-ék családi fotói – szaporodtak a pult mögötti falon. A bisztró nagyobb volt, mint amekkorának elsőre tűnt: a bárpult ugyan sok helyet foglalt, de a helyiség hosszú volt, a fal mellé tolva tíz négyszemélyes asztal követte egymást, hátul pedig kis lépcső vezetett a galériára, ahol további húsz embernek fért el.
A piros keretes üvegajtó már nyitva volt, mikor odaértem. Maggie épp az első vendégek kávéját készítette. Csak tíz percet késtem, ezt általában elnézi, hisz diák vagyok, de a tekintetén látszott, hogy nem örült.
− Átveszem, Maggie – mondtam bocsánatkérőn.
− Ezt már befejezem. De utána elvonulok papírozni, és délig elő sem jövök – felelte, miközben tálcára pakolta a csészéket.
− Tedd, amit kell, főnök – biccentettem, miközben elfoglaltam a helyemet a pult mögött.
Miután Maggie magamra hagyott, egy perc nyugtom sem volt a délelőtt során. Habár rajtam kívül egy másik diák is dolgozott aznap, még így is alig bírtuk tartani az ütemet a vendégekkel. Végül egy kicsit tovább is maradtam, így se átöltözni, se ebédelni nem volt időm az óráim előtt. Még mindig az egyeningemet viseltem, mikor beültem drámatörténet előadásra, és az egyik hátsó padban bujkálva majszoltam el egy croissant-t. Egyébként is meg kellett vennünk a háromszázoldalas tankönyvet, akkor minek fáradjak jegyzeteléssel? A drámatöri utáni filozófián sem voltam motiváltabb. Miközben a tanár a középkori keresztény gondolkodókról magyarázott, én azt figyeltem, ahogy Lucy a szénrajzain dolgozott – szerettem nézni, ahogy rajzol, olyan megnyugtató. Egy kis kikapcsolódás egy rohanós nap közepén.
− Van valami kajád? – kérdezte szobatársam az óra végén.
− Mirelit krumpli? – ajánlottam.
− Király, nekem van hagymakarikám. Te ebédeltél?
− Az túlzás. Kisütöd őket, amíg átfutom párszor a szövegemet?
− Naná.
A kollégium konyhája takaros volt, ahhoz képest, milyen sokan megfordultak benne. Öt darab hatszemélyes asztal és három hűtő állt benne, falait fehér csempék borították, a konyhabútor fából készült. Két tűzhely és sütő is volt, de most csak ketten voltunk, úgyhogy zavartalanul, hangosan olvastam fel a soraimat újra és újra. A páraelszívó zümmögése nem könnyítette meg a dolgomat, de azért kitartó voltam. Mikor Lucy végzett, félretettem a szövegkönyvet, és nagy falatokkal kezdtem enni.
− Várod, hogy összefussunk Darrennel a bulin? – kérdezte.
− Ha várom, ha nem, így lesz – sóhajtottam, miközben majonézt nyomtam a tányéromra.
− Ezt vehetem nemnek?
Egészben a számba tömtem egy hagymakarikát, hogy ne kelljen válaszolnom. Darren és Lucy unokatestvérek voltak, és szobatársam a fiún keresztül igyekezett engem családtaggá tenni. Állítása szerint az első pillanattól fogva megvolt köztünk a kémia – csakhogy én ebből semmit sem éreztem, Darrennek pedig leginkább mindegy volt. Lucy bátorítására olykor randira hívott, én pedig mentem, mert nem volt jobb dolgom. Körülbelül nyolc randevú és pár félszeg csók után sem pattogtak jobban a szikrák, mint elsőre, viszont egyikünknek sem akadt más randipartner, úgyhogy nem hagytunk fel a találkákkal.
− Én hiszek benne, hogy ti egy nap összeházasodtok – erősködött Lucy.
− Mi van, ha nem akarok férjhez menni?
− Akkor csak simán együtt fogtok megöregedni.
Nem feleltem. Ha valami összekötött minket Darrennel, akkor az valamiféle telepatikus energia lehetett, amivel Lucy egy párrá próbált manifesztálni minket. A házasság ellen egyébként nem volt kifogásom, de nem is álmodoztam róla. Az én álmom, hogy maradandót alkossak színészként, színpadon és filmekben egyaránt. Ha menet közben társat is találok, az csak hab a tortán.
Szobatársam végül elengedte a témát, és hagyott nyugodtan ebédelni. Miután végeztünk és elpakoltunk magunk után, visszavonultunk a szobába próbálni. A szövegemet már fejből tudtam – hisz nem volt valami sok – de a játékom még második nekifutásra sem volt az igazi.
− Tudom, hogy nem én vagyok drámaszakos kettőnk közül, de szerintem színészként tudnod kéne elrejteni a szerep iránti undorodat – jegyezte meg Lucy.
− Én próbálom – morogtam.
− Próbáld jobban. Vagy mára inkább engedjük el, és feledkezzünk meg az egészről.
− Ennyire rossz?
− Nem – vágta rá Lucy, bár a hanglejtése az ellenkezőjére utalt. – Csak… szerintem ma már ne erőltessük tovább. El kéne kezdenünk a készülődést. Azt mondtad, kisminkelhetlek, igaz?
Szobatársam befoglalta a fürdőszobát, én pedig elmélyedtem a gardróbszekrényünkben. Két lány ruhatárának nem volt benne elég hely, úgyhogy néhány darabot – a ritkán hordott alkalmi ruhákat - az ágyunk alatt, a bőröndjeinkben tartottunk. Tudtam, hogy egyesek kicsípik magukat a fesztiválméretű ünnepségre, de én inkább valami kényelmes és egyszerű szettre gondoltam. Épp elég drámaian festek majd, ha Lucy csinálja a sminkem és kölcsönad pár ékszert.
Végül egy ujjatlan, korallszínű ruha mellett döntöttem, aminek a felső rétege vékony tüll volt. Szerettem, ahogy az anyagok egymás fölött libbentek, amikor ebben a ruhában táncoltam. Egyébként nem volt még elég meleg ehhez az öltözékhez, úgyhogy a lábra barna bokacsizmát húztam, és előkerestem a rövidszabású, fekete bőrdzsekimet.
− Tetszel – mondta elismerően Lucy, amikor egy szál törülközőben kilépett a fürdőből.
A sminkje már kész volt: zöld szemeit erős, sötétzöld szemhéjpúderrel emelte ki, ami akárki máson túlzás lett volna, de Lucy-n valahogy természetesnek tűnt. Néhány raszta tincsére ezüst gyűrűket húzott, amiket ő az „ünnepi ékszereinek” nevezett.
− Keresek valami rongyot én is, addig nézd át a fiókom nyugodtan, vegyél, ami tetszik – mondta.
Amíg én az ékszerei között válogattam, ő egy testhezálló famerruhát vett fel, kevés nőies ruháinak egyikét. Én kiválasztottam egy pár arany szegecs fülbevalót, tudván, hogy Lucy úgyis rámtukmál még valamit. Így is lett.
− Nem azért mondtam, hogy válassz bármit, hogy ennyivel beérd – elégedetlenkedett, aztán intett, hogy engedjem a fiókjához. – Tartsd a kezed!
Mindkét mutatóujjamra és gyűrűsujjamra gyűrűket húzott: három köveset és egy sima karikát. Ezután a hátam mögé lépett, és egy rövid nyakláncot csatolt a nyakam köré: az aranylánc a kulcscsontomon helyezkedett el, és kicsi kövek lógtak róla.
− És jöhet is a smink, foglalj helyet – utasított Lucy. Minek egy nőnek stylist, ha van lakótársa? − Van elképzelés, vagy szabad kezet kapok?
− Maradjak felismerhető – kértem.
− Hát, ha tényleg ezt szeretnéd…
Nyelvet öltöttem rá, aztán lehunytam a szemem, és hagytam, hogy csodát tegyen az arcommal. Kamaszkorom óta gyakoroltam a sminkelést, de sose váltam olyan ügyessé, mint szobatársam. Bár aki úgy rajzol és fest, mint ő, annak egyébként is előnye van. Ami engem illet, többek között azért is szeretnék befutott színész lenni, hogy mindig legyen valaki, aki megrajzolja az arcom.
Lucy körülbelül negyedóráig művészkedett, aztán befújt sminkfixálóval. A tükörbe nézve elvigyorodtam: tudtam, hogy bízhatok benne. Bronzszínű szemhéjpúderrel és tussal szépen kiemelte a szemem vonalát, highlighterrel pedig ragyogóbbá tette az arcom. Viszont nem is vitte túlzásba, ahogy a bronzosítót sem, az összhatás harmonikus volt, nem mesterséges. A legerősebb elem a vörös rúzs volt – Lucy nem spórolt vele, de nem is bántam.
− Nem okoztál csalódást – mondtam.
− Azért ennyire nem kell megdicsérni – nevetett fel. – Csak reménykedem, hogy valaki lekoptatja rólad azt a rúzst az este végére. Mondjuk… Darren?
− Amennyi sminkfixálót fújtál rám, nincs az az isten, aki ezt leszedné rólam – csóváltam a fejem. – Indulhatunk?
Az ünnepséget a kollégium és az iskola épülete között elnyúló füves területen rendezték meg. Mindenfelé különböző méretű sátrak, standok és bódék álltak. Voltak ételes és italos pultok, kézműves ékszereket, ruhadarabokat, bögréket és egyéb csecsebecséket árusító standok, illetve néhány nagyobb, zárt sátor, valószínűleg a zenészeknek. Ugyanis mindez a hallgatók műve volt: a kaját és piát önkéntesek mérték, a kézműves termékek nyilván a képzőművészektől származtak, néhány zenészünk pedig megragadta az alkalmat, hogy akusztikus koncertet tartson az est során.
Engem persze leginkább a drámaszakosok részlege érdekelt: ők filmvetítéssel készültek. Talán ez az egyetlen helyénvaló programpont ebben a cirkuszban. Elvégre az iskola csillaga, akiről elvileg ez az egész szól, színész volt, és, noha eléggé elfuserálta rövid életét, a munkájához értett. A legtöbben egy ócska tinisorozatból ismerték meg a nevét, a komolyabb munkái rémesen alulértékelték. Amikor beiratkoztam a főiskolára, az első hónapokban minden videókazettára felvett színdarabot megnéztem, amiben szerepelt. Leghíresebb filmszerepe A mártír című független drámában pedig kamaszkorom óta külön helyet foglalt el a szívemben.
− Hol kezdjünk? – kérdezte Lucy a sátrakat szemlélve.
− Nem az igazgató beszédével illene…?
− Most komolyan?
− Addig úgysem kezdenek bele semmibe.
− Inni azért vehetnénk valamit.
A legközelebbi italospulthoz mentünk, kértünk egy-egy üveg sört, aztán a park távolabbi végében, a főiskola épülete mellett elhelyezkedő pavilon felé vettük az irányt. Az igazgató beszéde már tartott, mikor odaértünk, és a béna hangosítás miatt nem sok jutott el belőle hozzánk. Tristanról mondott valamit, arról, hogy milyen tehetséges diák volt, még ő is tanította. Szerencsére nem mondta fel a megboldogult teljes életrajzát, hanem rövidre fogta a beszédet. Öt perccel később már szabadon is engedte a tömeget.
− Tudod, hogy hova vágyom leginkább – mondtam.
− Igen igen, régi filmek, tudom.
− Annyira azért nem régiek.
− Ami legelőször kazettán jelent meg, az régi – jelentette ki, én pedig csak a szememet forgattam.
− Velem tartasz?
− Izé… Tudod, Richard is fellép ma este. Szeretném megtalálni a sátrát.
Richard az ügyeletes szépfiú volt, már ami Lucy-t illeti. Én gimiben szinte csak zenészekkel randiztam, és, noha elbűvölőek tudnak lenni, végül rá kellett jönnöm, hogy egytől egyig komolytalanok. Nekem nem volt már türelmem a meg nem értett gitáros srácokhoz, de szobatársnőm még romantikusnak találta ezt a stílust, én pedig ráhagytam – nem az én dolgom, hogy kiábrándítsam.
− Nem gondolod, hogy ha elsőnek az ő fellépésére szaladsz, akkor túl egyértelmű lesz a vonzalmad? – kérdeztem.
− Egyelőre csak vegye észre, hogy lenne esélye – mondta Lucy. – Ráérek játszani az elérhetetlent, ha már reménytelenül belém szeretett.
− Akkor hajrá – nevettem fel.
− Írj, ha meguntad a vetítést.
− Arra ne számíts.
− Oké, akkor én írok, ha… á, hagyjuk. Beszéljünk, mondjuk, egy óra múlva.
Ebben maradtunk, aztán elindultunk megkeresni, amire vágytunk. Amennyi energiát fektettek ebbe a fesztiválba, egy programtervet is közzétehettek volna, vagy rakhattak volna táblákat a sátrakra. Így viszont csak tétován pislogtam be egyik után a másikba, a filmvetítést keresve. Tíz perc bolyongás után végre célba értem.
− Szia Bella, tudtam, hogy rád számíthatunk – üdvözölt egy színésztársam a bejáratnál.
A vetítést egy viszonylag nagy sátorban rendezték meg, viszont alig lézengett itt valaki. Pedig még ingyen popcorn is volt.
− Biztos jönnek még többen is – bátorítottam. – Elvégre egy művészsuliban vagyunk, biztos akad még, aki szereti a régi felvételeket.
Elvettem popcorn adagomat, és letelepedtem a nézőtér közepére. Csak pár sor műanyag szék volt, nem a legkényelmesebb fajta, de nem is ezért jöttem. Az előadás már tartott – először Tristan színpadi darabjaiból vetítettek részleteket. Most épp a Vágy villamosából kivett jeleneteit mutatták. Stanley Kowalski nyers karaktere nem illett a fiatal színészhez. Bár Tristan erős állkapcsa és mély hangja férfiassá tették őt, alkata karcsú volt és szálkás, és ekkor még nem tanulta meg, hogyan palástolja a tekintetéből sugárzó jámborságot egy szerep kedvéért.
A következő válogatás A nagy Gatsby – ből készült. Tristan itt Nicket személyesítette meg, ez már sokkal jobban passzolt hozzá. És az én aktuális kétségeimhez is kapcsolódott. Mikor gimiben olvastuk a regényt, a tanárunk megjegyezte, hogy a narrátor, Nick, voltaképp mellékszereplő a saját életében. Mindenről ő számol be, mégis egy mellékes figura a fő cselekményben. Akkor egyetértettem a tanárral, de most, ezt a régi felvételt nézve, egyáltalán nem ez volt az érzésem. Tristan élővé, egyedivé és szerethetővé tette a karaktert. Valami ilyesmit kéne nekem is művelni Margarétaként a Sok hűhó semmiértben.
Teljesen belefeledkeztem a filmnézésbe, nem is vettem észre, hogyan telik az idő. Mellettem jöttek-mentek a nézők, a régi, színházi felvételek keveseket kötöttek le annyira, mint engem. Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam, mire összerezzentem – túl hirtelen szakítottak ki a varázsvilágomból.
− Egek, teljesen el vagy bűvölve – csóválta a fejét Lucy. – Egy csomó üzenetet küldtem, meg se nézted. Már vagy másfél óra eltelt.
− Igazad van, teljesen megfeledkeztem a valóságról – nevettem zavartan. – Nem ülsz le egy kicsit?
Lucy a vászonra nézett, és elhúzta a száját. A Nem félünk a farkastól ment épp – nehéz darab, igazi színház- vagy irodalomőrültnek kell lenni ahhoz, hogy valakit lekössön.
− Jó, oké, menjünk – hagytam rá. Végül is filmezni bármikor tudok.
Feltápászkodtam, szobatársam pedig kérdés nélkül elvette a maradék kukoricámat.
− Megyünk táncolni? – kérdeztem.
− Még túl korán van, üres a tánctér – ellenkezett.
A rögtönzött diszkó volt az egyetlen programpont, ami az iskola épületében kapott helyet, a központi aulában. Lucynak igaza volt, noha a buli már tartott egy ideje, a tánctér valószínűleg csak tíz körül kezdi majd vonzani a népet.
− Akkor mi legyen, elvezetsz engem Richard előadására?
− Inkább nem – Lucy fanyalgott. – Valami énekes bigével lép fel, és nem tetszett, hogy milyen bizalmas pillantásokat váltanak.
− Lehet mégis oda kéne mennem – fontolgattam. – Az is lehet, hogy csak belemagyarázod…
− Nincs kedvem visszamenni, Bella – sóhajtott a szobatársam. – Inkább igyunk valamit.
− Ez is egy megoldás.
A legközelebbi italospulthoz menet kellemetlen érzés fogott el. Ismerős volt a pultos. És nem örültem neki.
− Darren, szia, nézd, ki van itt – csilingelte Lucy, félresöpörve előbbi csalódottságát.
A fiú félszegen elmosolyodott, és végigmért.
− Csinos vagy ma este, Bella.
− A smink Lucy érdeme – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
− De a természetes ragyogás és szépség a sajátod, igaz, Darren? – mondta Lucy, én pedig összeszorított foggal kívántam, hogy hagyja már abba. Az unokatestvére is kínosan érezhette magát, mert válasz helyett csak érdeklődött, mit innánk.
− Vodkát – vágtam rá, talán túl gyorsan.
− Legyen két vodka, és mindkettőnknek egy újabb üveg sör – jelentette ki Lucy.
− Ne fogjátok vissza magatokat – mosolygott Darren, miközben kitöltött egy-egy felest.
Egy korttyal lehajtottam a vodkát, aztán lehunytam a szemem és mélyet lélegeztem. Nem jó fajta ital volt, kellemetlenül égetett. Ittam rá egy kis sört, de az italok keveredése csak még rosszabb volt. Az unokatestvérek közben beszélgetni kezdtek, szerencsére nem vették észre, milyen hülye fejeket vágok.
− Te Bella, Darren azt mondja, van valahol egy jósnő is – mondta lelkesen Lucy.
− Nagyszerű – hörögtem, még mindig undorodva a szám ízétől.
− Ugye megkeressük?
− Muszáj?
− Ne már, sosem érdekelt, mit hallanál egy jósnőtől?
− Soha – nem hittem az ilyesmiben, és nem most fogom elkezdeni, a kellemetlen sör-vodka kombóval a számban, egy kezdődő berúgástól kábán.
− Hát, engem igen, és nem akarok egyedül menni, mert félek az átkaitól.
− Jobb, ha mindkettőnket megátkoz?
− Lányok, ne tulajdonítsatok ennek ekkora jelentőséget – nevetett Darren. – Megnézi a tenyereteket, kijelenti, hogy jobban kell vigyáznotok a pénzetekre és az egészségetekre, aztán valószínűleg megjósolja, hogy hamarosan egy nem mindennapi, vérpezsdítő románcban lesz részetek egy lovagias ifjúval.
Az utóbbi ötletet ecsetelve egyenesen rám nézett, és kacsintott is, amitől Lucy még szélesebben vigyorgott, engem pedig még jobban elfogott a hányinger.
− Na, jó, legyen, menjünk – adtam be a derekam. Ennél a helyzetnél kínosabb úgysem lehet.
A jósnő sátra kicsi volt, kerek és régi. Anyaga eredetileg sárga-rózsaszín csíkos lehetett, de a színek már kifakultak, és egy réteg piszok szürkítette el őket. Egy nevető pár lépett ki a bejáraton, mikor odaértünk, és intettek, hogy szabad a pálya.
Ahogy beléptem, a rosszullétem csak még erősebb lett. Olyan érzésem támadt, mintha fejbekólintottak volna valamivel – valószínűleg a furcsa illatú, tömény füstölő miatt. A jósnő egy kerek asztalka mögött ült, és teljesen azonosult a szerepével. Az ötvenes éveiben járhatott, és nem is próbálta leplezni ősz haját: a szürke, hullámos fürtjei a háta közepéig értek. Terebélyes asszony volt, hosszú, sötétkék ruhát viselt, szemhéját élénklila festék színezte. Gyűrűkkel borított ujjai között egy kártyapaklit kevergetett; körmei hosszúak és durvák voltak. Mintha egy jelmezbálról érkezett volna.
− Üdvözlet, gyermekeim – köszöntött minket sejtelmes, mély hangon.
− Kint megvárlak – fordultam Lucy-hoz, és választ sem várva elhagytam a sátrat.
Odakint vettem pár mély levegőt, próbáltam kiszellőztetni a számat és friss oxigént juttatni az agyamba. A sörösüvegem szinte még tele volt, de inkább kidobtam egy közeli kukába. Ha Lucy végzett, megkérem, hogy keressünk egy mosdót, és iszok egy kis vizet. Legszívesebben lekuporodtam volna a fűbe, de féltem, hogy a ruhám foltos lesz. Így csak egyik lábamról a másikra álltam, várva, hogy szobatársam előkerüljön.
Körülbelül negyed óra után Lucy mosolyogva lépett ki a sátorból.
− Ez tök jó volt – mondta elégedetten. – Kedves hölgy, kártyát vetett nekem, és jót beszélgettünk. Okos dolgokat mondott.
− Ja, biztos vagyok benne – horkantam fel.
− És ragaszkodott hozzá, hogy küldjelek be téged is.
− Arra várhat.
− Azt mondta, tudja, hogy ellenkezni fogsz, de valamit el kell neked mondania, a te érdekedben – erősködött Lucy. Hitetlenkedve felnevettem.
− Hát persze, hogy ezt mondta! Ne legyél már ilyen naiv, valamiből meg kell élnie… lehet, egykor ő is drámaszakos volt, hisz kész színészet, amit művel.
− Ingyen csinálja – szobatársamon látszott, hogy nem fogja feladni. – Na, próbáld ki, semmi nem múlik ezen. Ezt is megtapasztalod, aztán legközelebb mondhatod, hogy tudod milyen és nem kérsz belőle.
Újabb kifogásokat próbáltam találni, aztán arra jutottam, hogy felesleges. Ha ingyen van, végül is miért ne. Talán elhányom magam a füstölőtől, de akkor így kell a jósnőnek, minek hívott vissza.
Még egyszer teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, aztán beléptem a sátorba. A jósnő félretette a kártyapaklit, összekulcsolt kezekkel ült az asztalnál.
− Örülök, hogy visszatértél.
− Ja, én is – vetettem oda, és kelletlenül leültem vele szemben.
− Különös érzésem van veled kapcsolatban, leányom, ezért nem engedhettelek el. Add csak a tenyered!
Valami keserűt éreztem a nyelvemen – talán egy sor szarkasztikus megjegyzés, talán csak gyomorsav. Nem mondtam semmit, nem esett jól megszólalni, inkább csak odanyújtottam a tenyeremet, hogy essünk túl rajta. A banya keze hideg volt, de puha. Az asztalon álló lámpa felé fordította a tenyeremet, vizsgálta, olykor dünnyögött valamit, például:
− Igen, ahogy sejtettem. Szegény pára.
− Ez mennyi ideig szokott tartani? – kezdtem elveszíteni a türelmemet.
A jósnő elengedte a kezemet, túl hirtelen, így az koppanva hullott az asztalra. Felszisszentem.
− Adhatnék akár tanácsot is ahhoz, ami rád vár, de ha ennyire sietsz, csak a lényeget mondom el – sóhajtott.
− Köszönöm – mondtam minden hála nélkül. – Éspedig?
− Meg fogsz tenni harmincszor háromszázhatvanöt lépést hátrafelé. Harmincszor huszonnégy órát kapsz, hogy meggyógyítsd a sérült lovagot. Ha sikerrel jársz, kiértek az útvesztőből, ha a katona elesik, addig bolyongsz a labirintusban, míg vissza nem érsz oda, ahol most állsz.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam. Semmi értelme sem volt annak, amit mondott, de ha értettem volna, akkor sem hiszem el. Mégis, volt valami a jósnő mély hangjában, dallamos hanglejtésében, amitől a hideg futkosott a hátamon, és a levegő bennrekedt a tüdőmben. Mikor elhallgatott, pislogtam, a füstölő csípte a szemem – egy könnycsepp gördült le belőle. Gyorsan letöröltem, nehogy az asszony azt higgye, hatással volt rám.
− Jól beszélt. Tart továbbképzést színészeknek? – kérdeztem. Ő csak a fejét csóválta.
− Holnap azt fogod kívánni, bárcsak többet beszélgettél volna velem.
− Ha maga mondja – vontam vállat. – Akkor ez ingyen volt, igaz?
− Igaz. De ha legközelebb találkozunk, meghívhatnál valamire. És fogunk még találkozni, Belinda Amos, mert talán én vagyok az egyetlen, aki átlátja azt, ami rád vár.
− Oké. Viszlát – köszöntem el, és csak futólag töprengtem el azon, honnan tudja a teljes nevemet.
− Na, ugye, hogy nem is volt olyan rossz? – kérdezte Lucy.
Megráztam a fejem, nem válaszképp, inkább azért, hogy valahogy helyrerázzam benne a dolgokat. Hiába értem ki a friss levegőre, már ez is kellemetlenül hatott. Szédültem, szúrt a szemem, borzalmas íz járta át a számat. A legközelebbi kukához rohantam, és hánytam. Lucy mögém lépett, és hátrasimította a hajamat.
− Jesszus, bocs, hogy rábeszéltelek – mondta, és egy zsepit nyújtott felém, hogy megtöröljem a számat.
− Ez nem az én estém – sóhajtottam. – Nem baj, ha kihagyom a táncot? Inkább le kellene dőlnöm.
− Megértem, nincs gáz. Veled menjek?
− Ne, te csak érezd jól magad. És vigyázz magadra! Ha bármi para van, írj.
− Úgy lesz, de nyugi, nagylány vagyok – mosolygott. – Ha nem baj, most nem ölellek meg.
− Nem baj – mondtam.
Egymásra mosolyogtunk, aztán Lucy a tánctér felé indult, én pedig visszamentem a koliba. A fürdőben kiöblítettem a számat és fogat mostam, aztán ruhástul bemásztam az ágyba – nem törődve a rengeteg sminkkel, ami még az arcomon volt – és hamar elaludtam.
Lucy álmosan, bosszúsan nyöszörgött a szomszéd ágyban.
− Bocsika – suttogtam, majd megadva magam a körülményeknek kinyitottam a szemem.
A palackért nyúltam – a lámpával nem bajlódtam, ráér -, és nagy kortyokban ittam. Élveztem, ahogy a hideg víz elűzte a szárazságot, ugyanakkor éreztem, hogy fel is élénkít, és ez szívás. Még másfél órát alhatnék, és nagyjából kipihenten kezdhetném az előttem álló napot, ami jó eséllyel minden energiámat felemészti majd. Úgy terveztem, a délelőtti műszakom előtt még átfutom és véglegesítem a beadandót, amit tegnap este írtam, a végén minden második szót félregépelve az álmosságtól. Munka után futás órára, órák után futás vissza a koliba, tanulni a szöveget, próbálni Lucyval, aztán összekapni magunkat az ünnepségre. Ó, az ünnepség! A fesztivál szó talán pontosabb lenne. Hallgatók és tanárok egy emberként készülnek rá az őszi félév óta, és most, hogy eljött a nap, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hulla fáradt leszek, mire elkezdődik, és valószínűleg semmi kedvem sem lesz az egészhez – főleg, hogy egyébként is túlzásnak tartottam.
A plafont bámultam, időnként az órára sandítva. Fél hat. Háromnegyed hat. Hat óra. Azt hiszem, a testem gyűlöl. A szám éjjel kiszárad, hogy kénytelen legyek felkelni és inni. És ha megteszem, utána nem vagyok képes visszaaludni. Napközben pedig alig tudok ébren maradni. Amikor pihenhetne, a szervezetem megtalálja a módját, hogy éber legyen, amikor ébernek kéne lennie, energiatakarékos üzemmódra vált. Talán így büntet az évekért, amikor diétákkal és elégedetlen pillantásokkal gyötörtem.
Negyed hét. Felesleges volt tovább próbálkozni. Felültem, ittam még egy kis vizet, és az ölembe vettem a laptopomat. Felháborító, hogy milyen éber voltam öt óra alvás és egy óra hánykolódás után. Lucy ismét kelletlenül nyöszörgött, amikor pötyögni kezdtem a billentyűkön, de ez van. Az albérlet drága, az egyszemélyes kollégiumi szoba drága, tessék megtanulni alkalmazkodni. Különben egyikünk sem volt elviselhetetlen szobatárs. Lucy kifejezetten jó társaság, habár többet volt a műteremben, mint a szobánkban. És ügyesen főzött. Én pedig, nos, csak a saját dolgaimat borítottam fel és ejtettem le, kizárólag a legvégső esetben gépeltem alvásidőben, és nem szóltam be, amiért kérdés nélkül ivott a kávémból.
Negyed nyolckor megszólalt Lucy ébresztője. Barátnőm nyöszörgése ekkor már inkább zokogásra emlékeztetett. Nekem is el kellett kezdenem a készülődést. Elmentettem a beadandót – most már lesz, amilyen lesz -, a táskámba tettem a laptopot, és a fürdőbe siettem, mielőtt Lucy befoglalná. Úgysem leszek sokáig. Majd az esti ünnepségre kicsípem magam, a nap többi részét csak éljem túl. Sminket sem tettem, elég lesz este. Belebújtam a tegnap kikészített fekete hosszúujjúba és farmerba, majd rávettem a bisztrós egyeningemet. Kékeszöld rövidujjú, baloldalt mellzsebbel, rajta felirat: Maggie’s Bistro. Maggie a főnököm, a hely tulaja, amit előtte az ő anyja, idősebb Maggie nyitott. Idősebb Maggie nem volt túl kreatív névadó, sem a vendéglőjét, sem a gyerekét illetően.
Odakintről behallatszott a kávéfőző dorombolása. Mikor kiléptem, Lucy már a második csészét tartotta a géphez. Noha kérdés nélkül fogyasztotta az én kapszuláimat is, ugyanígy magától értetődőnek vette, hogy mindig két adagot főzzön. Nála jobb szobatársat kívánni sem lehet.
− Jól aludtál? – érdeklődik, miközben visszabújt a takaró alá a bögréjével.
− Soha jobban – dünnyögtem.
− Ugye tudod, hogy a hajad fele a hajgumin kívül van?
Tudtam. Csak reméltem, hogy annyira nem feltűnő. Sóhajtva próbáltam lesimítani a kiálló tincseket a tenyeremmel, kevés sikerrel.
− Az összes hullámcsatomat elhagytam – magyaráztam.
− Vehetsz az én csatjaim közül – ajánlotta fel Lucy, bár tudta, hogy nem fogom elfogadni. A hajbavalók, amik az ő vörös raszta tincseihez passzoltak, durván elütöttek az én egyszerű, sötétbarna hajamtól. Mindenesetre kedves tőle. Abban legalább biztos lehettem, hogy a kis fekete hullámcsatjaimat nem ő nyúlta le.
− Lesz időd hajat mosni a buli előtt? – kérdezte Lucy.
− Nem hiszem – feleltem. – Ma már muszáj lenne legalább egyszer elpróbálnunk a jeleneteimet…
− Annyira nem hosszúak azok a jelenetek.
− Muszáj erre emlékeztetned? – dünnyögtem, kedvetlenül kortyolgatva a kávémat.
− Tudod mit, befonom most a hajadat, és akkor estére szép hullámos lesz hajmosás nélkül is – ajánlotta fel Lucy. Nem tudom, hogy csak témaváltásnak szánta-e, vagy tényleg ennyire aggasztóan állt a hajam.
− Különben nem is tudom, akarok-e menni az ünnepségre – ismertem el.
− Eszedbe ne jusson kihagyni!
− Miért ne? Kész zombi leszek a nap végére, és amúgy is kész cirkusz az egész.
A főiskolánk minden évben megemlékezett a kilencvenes években tragikusan elhunyt Tristan Morrowról. A Messina néven futó drámatagozatnak sosem volt fényesebb csillaga a fiúnál, aki már húszévesen befutott színész volt, de sajnos, mint oly sokan, nem tudat kezelni a hírnevet. Még huszonegy éves sem volt, mikor bedrogozva végzetes autóbalesetet szenvedett. Mindennek idén harminc éve, és ezalkalomból a vezetőség úgy döntött, a szokásos kisebb rendezvények helyett egy fesztiválméretű ünnepséget szervez a kampuszon – ez érthetően sokakat vonzott, de szerintem kicsit már ízléstelen volt.
− Nem te mondod mindig, hogy ha buli van, akkor bulizni kell? – emlékeztetett Lucy. – Csinibe vágjuk magunkat, iszunk egy kicsit, megfeledkezünk a beadandókról… ránk fér. Most pedig gyere, hadd tegyelek rendbe.
Nem ellenkeztem tovább. Az ágya lábához ültem, ő pedig a matrac szélére helyezkedett, és félretéve a csészéjét, nekilátott a hajamnak. Mikor először megláttam a lakótársamat, raszta frizurája és fiús stílusa miatt igénytelennek ítéltem meg. Aztán beköltöztünk és berendezkedtünk, és hamar rájöttem, hogy tévedtem. Lucy nagy gondot fordított a hajára, és ha ruhatára nem is volt jellemzően lányos, az ékszereket szerette, és ízlésesen válogatta meg. Képzőművészként pedig a sminket is olyan tehetséggel vitte fel az arcára (alkalomadtán mások arcára), akár festéket a vászonra.
− Amúgy szerintem túlreagálod a szerep-témát – jegyezte meg, miközben a baloldali fonatommal foglalkozott.
− Azt reméltem, témát váltunk.
− De most komolyan – nem hagyta annyiban. – Shakespeare! Sok hűhó semmiért! Margaréta! Fontos projekt, ami akár az évzáró műsor fő száma is lehet, és olyan szereplőt kaptál, akinek neve is van. Gondolj bele, lehettél volna akár „harmadik cseléd” vagy valami hasonló statiszta is.
− Oké, igen, lehetne rosszabb is, de ettől ez nem kevésbé szívás – ellenkeztem. – Én bizonyítani akarok. Nem csak úgy jelen lenni a színpadon.
− Annál jobb! – csapta össze a kezét Lucy, miután végzett az egyik fonatommal. – Egy eleve központi szereppel könnyű bizonyítani, de gondolj bele, mekkora lenne, ha kis mellékszereplőként képes lennél uralni a színpadot.
− És épp ezért fogunk ma délután próbálni ahelyett, hogy még többet foglalkoznánk a hajammal.
Bár Lucy nem volt nagy színházrajongó, nem mondott hülyeséget. Ha egy mellékszerepben is magamra tudnám vonni a figyelmet, az a jövőben növelné az esélyeimet egy jelentősebb karakter megszemélyesítésére.
− Kész is. Amúgy nem fogsz elkésni?
− De – feleltem, és kiittam az utolsó korty kávémat. – Rohanok. Jössz filozófiára?
− Jaja. Ha előbb érsz oda, foglalsz helyet hátul? Haladnom kéne a szénrajzaimmal.
− Meglesz.
A bisztró szerencsére nem volt messze a kolitól. Tíz percbe telt végigsétálni a kampuszon, aztán a főkapun kiérve már ott is volt, az út túloldalán. Az évek során felújították, de a berendezés a nyolcvanas évek óta nem változott. Csak a fényképek – Maggie-ék családi fotói – szaporodtak a pult mögötti falon. A bisztró nagyobb volt, mint amekkorának elsőre tűnt: a bárpult ugyan sok helyet foglalt, de a helyiség hosszú volt, a fal mellé tolva tíz négyszemélyes asztal követte egymást, hátul pedig kis lépcső vezetett a galériára, ahol további húsz embernek fért el.
A piros keretes üvegajtó már nyitva volt, mikor odaértem. Maggie épp az első vendégek kávéját készítette. Csak tíz percet késtem, ezt általában elnézi, hisz diák vagyok, de a tekintetén látszott, hogy nem örült.
− Átveszem, Maggie – mondtam bocsánatkérőn.
− Ezt már befejezem. De utána elvonulok papírozni, és délig elő sem jövök – felelte, miközben tálcára pakolta a csészéket.
− Tedd, amit kell, főnök – biccentettem, miközben elfoglaltam a helyemet a pult mögött.
Miután Maggie magamra hagyott, egy perc nyugtom sem volt a délelőtt során. Habár rajtam kívül egy másik diák is dolgozott aznap, még így is alig bírtuk tartani az ütemet a vendégekkel. Végül egy kicsit tovább is maradtam, így se átöltözni, se ebédelni nem volt időm az óráim előtt. Még mindig az egyeningemet viseltem, mikor beültem drámatörténet előadásra, és az egyik hátsó padban bujkálva majszoltam el egy croissant-t. Egyébként is meg kellett vennünk a háromszázoldalas tankönyvet, akkor minek fáradjak jegyzeteléssel? A drámatöri utáni filozófián sem voltam motiváltabb. Miközben a tanár a középkori keresztény gondolkodókról magyarázott, én azt figyeltem, ahogy Lucy a szénrajzain dolgozott – szerettem nézni, ahogy rajzol, olyan megnyugtató. Egy kis kikapcsolódás egy rohanós nap közepén.
− Van valami kajád? – kérdezte szobatársam az óra végén.
− Mirelit krumpli? – ajánlottam.
− Király, nekem van hagymakarikám. Te ebédeltél?
− Az túlzás. Kisütöd őket, amíg átfutom párszor a szövegemet?
− Naná.
A kollégium konyhája takaros volt, ahhoz képest, milyen sokan megfordultak benne. Öt darab hatszemélyes asztal és három hűtő állt benne, falait fehér csempék borították, a konyhabútor fából készült. Két tűzhely és sütő is volt, de most csak ketten voltunk, úgyhogy zavartalanul, hangosan olvastam fel a soraimat újra és újra. A páraelszívó zümmögése nem könnyítette meg a dolgomat, de azért kitartó voltam. Mikor Lucy végzett, félretettem a szövegkönyvet, és nagy falatokkal kezdtem enni.
− Várod, hogy összefussunk Darrennel a bulin? – kérdezte.
− Ha várom, ha nem, így lesz – sóhajtottam, miközben majonézt nyomtam a tányéromra.
− Ezt vehetem nemnek?
Egészben a számba tömtem egy hagymakarikát, hogy ne kelljen válaszolnom. Darren és Lucy unokatestvérek voltak, és szobatársam a fiún keresztül igyekezett engem családtaggá tenni. Állítása szerint az első pillanattól fogva megvolt köztünk a kémia – csakhogy én ebből semmit sem éreztem, Darrennek pedig leginkább mindegy volt. Lucy bátorítására olykor randira hívott, én pedig mentem, mert nem volt jobb dolgom. Körülbelül nyolc randevú és pár félszeg csók után sem pattogtak jobban a szikrák, mint elsőre, viszont egyikünknek sem akadt más randipartner, úgyhogy nem hagytunk fel a találkákkal.
− Én hiszek benne, hogy ti egy nap összeházasodtok – erősködött Lucy.
− Mi van, ha nem akarok férjhez menni?
− Akkor csak simán együtt fogtok megöregedni.
Nem feleltem. Ha valami összekötött minket Darrennel, akkor az valamiféle telepatikus energia lehetett, amivel Lucy egy párrá próbált manifesztálni minket. A házasság ellen egyébként nem volt kifogásom, de nem is álmodoztam róla. Az én álmom, hogy maradandót alkossak színészként, színpadon és filmekben egyaránt. Ha menet közben társat is találok, az csak hab a tortán.
Szobatársam végül elengedte a témát, és hagyott nyugodtan ebédelni. Miután végeztünk és elpakoltunk magunk után, visszavonultunk a szobába próbálni. A szövegemet már fejből tudtam – hisz nem volt valami sok – de a játékom még második nekifutásra sem volt az igazi.
− Tudom, hogy nem én vagyok drámaszakos kettőnk közül, de szerintem színészként tudnod kéne elrejteni a szerep iránti undorodat – jegyezte meg Lucy.
− Én próbálom – morogtam.
− Próbáld jobban. Vagy mára inkább engedjük el, és feledkezzünk meg az egészről.
− Ennyire rossz?
− Nem – vágta rá Lucy, bár a hanglejtése az ellenkezőjére utalt. – Csak… szerintem ma már ne erőltessük tovább. El kéne kezdenünk a készülődést. Azt mondtad, kisminkelhetlek, igaz?
Szobatársam befoglalta a fürdőszobát, én pedig elmélyedtem a gardróbszekrényünkben. Két lány ruhatárának nem volt benne elég hely, úgyhogy néhány darabot – a ritkán hordott alkalmi ruhákat - az ágyunk alatt, a bőröndjeinkben tartottunk. Tudtam, hogy egyesek kicsípik magukat a fesztiválméretű ünnepségre, de én inkább valami kényelmes és egyszerű szettre gondoltam. Épp elég drámaian festek majd, ha Lucy csinálja a sminkem és kölcsönad pár ékszert.
Végül egy ujjatlan, korallszínű ruha mellett döntöttem, aminek a felső rétege vékony tüll volt. Szerettem, ahogy az anyagok egymás fölött libbentek, amikor ebben a ruhában táncoltam. Egyébként nem volt még elég meleg ehhez az öltözékhez, úgyhogy a lábra barna bokacsizmát húztam, és előkerestem a rövidszabású, fekete bőrdzsekimet.
− Tetszel – mondta elismerően Lucy, amikor egy szál törülközőben kilépett a fürdőből.
A sminkje már kész volt: zöld szemeit erős, sötétzöld szemhéjpúderrel emelte ki, ami akárki máson túlzás lett volna, de Lucy-n valahogy természetesnek tűnt. Néhány raszta tincsére ezüst gyűrűket húzott, amiket ő az „ünnepi ékszereinek” nevezett.
− Keresek valami rongyot én is, addig nézd át a fiókom nyugodtan, vegyél, ami tetszik – mondta.
Amíg én az ékszerei között válogattam, ő egy testhezálló famerruhát vett fel, kevés nőies ruháinak egyikét. Én kiválasztottam egy pár arany szegecs fülbevalót, tudván, hogy Lucy úgyis rámtukmál még valamit. Így is lett.
− Nem azért mondtam, hogy válassz bármit, hogy ennyivel beérd – elégedetlenkedett, aztán intett, hogy engedjem a fiókjához. – Tartsd a kezed!
Mindkét mutatóujjamra és gyűrűsujjamra gyűrűket húzott: három köveset és egy sima karikát. Ezután a hátam mögé lépett, és egy rövid nyakláncot csatolt a nyakam köré: az aranylánc a kulcscsontomon helyezkedett el, és kicsi kövek lógtak róla.
− És jöhet is a smink, foglalj helyet – utasított Lucy. Minek egy nőnek stylist, ha van lakótársa? − Van elképzelés, vagy szabad kezet kapok?
− Maradjak felismerhető – kértem.
− Hát, ha tényleg ezt szeretnéd…
Nyelvet öltöttem rá, aztán lehunytam a szemem, és hagytam, hogy csodát tegyen az arcommal. Kamaszkorom óta gyakoroltam a sminkelést, de sose váltam olyan ügyessé, mint szobatársam. Bár aki úgy rajzol és fest, mint ő, annak egyébként is előnye van. Ami engem illet, többek között azért is szeretnék befutott színész lenni, hogy mindig legyen valaki, aki megrajzolja az arcom.
Lucy körülbelül negyedóráig művészkedett, aztán befújt sminkfixálóval. A tükörbe nézve elvigyorodtam: tudtam, hogy bízhatok benne. Bronzszínű szemhéjpúderrel és tussal szépen kiemelte a szemem vonalát, highlighterrel pedig ragyogóbbá tette az arcom. Viszont nem is vitte túlzásba, ahogy a bronzosítót sem, az összhatás harmonikus volt, nem mesterséges. A legerősebb elem a vörös rúzs volt – Lucy nem spórolt vele, de nem is bántam.
− Nem okoztál csalódást – mondtam.
− Azért ennyire nem kell megdicsérni – nevetett fel. – Csak reménykedem, hogy valaki lekoptatja rólad azt a rúzst az este végére. Mondjuk… Darren?
− Amennyi sminkfixálót fújtál rám, nincs az az isten, aki ezt leszedné rólam – csóváltam a fejem. – Indulhatunk?
Az ünnepséget a kollégium és az iskola épülete között elnyúló füves területen rendezték meg. Mindenfelé különböző méretű sátrak, standok és bódék álltak. Voltak ételes és italos pultok, kézműves ékszereket, ruhadarabokat, bögréket és egyéb csecsebecséket árusító standok, illetve néhány nagyobb, zárt sátor, valószínűleg a zenészeknek. Ugyanis mindez a hallgatók műve volt: a kaját és piát önkéntesek mérték, a kézműves termékek nyilván a képzőművészektől származtak, néhány zenészünk pedig megragadta az alkalmat, hogy akusztikus koncertet tartson az est során.
Engem persze leginkább a drámaszakosok részlege érdekelt: ők filmvetítéssel készültek. Talán ez az egyetlen helyénvaló programpont ebben a cirkuszban. Elvégre az iskola csillaga, akiről elvileg ez az egész szól, színész volt, és, noha eléggé elfuserálta rövid életét, a munkájához értett. A legtöbben egy ócska tinisorozatból ismerték meg a nevét, a komolyabb munkái rémesen alulértékelték. Amikor beiratkoztam a főiskolára, az első hónapokban minden videókazettára felvett színdarabot megnéztem, amiben szerepelt. Leghíresebb filmszerepe A mártír című független drámában pedig kamaszkorom óta külön helyet foglalt el a szívemben.
− Hol kezdjünk? – kérdezte Lucy a sátrakat szemlélve.
− Nem az igazgató beszédével illene…?
− Most komolyan?
− Addig úgysem kezdenek bele semmibe.
− Inni azért vehetnénk valamit.
A legközelebbi italospulthoz mentünk, kértünk egy-egy üveg sört, aztán a park távolabbi végében, a főiskola épülete mellett elhelyezkedő pavilon felé vettük az irányt. Az igazgató beszéde már tartott, mikor odaértünk, és a béna hangosítás miatt nem sok jutott el belőle hozzánk. Tristanról mondott valamit, arról, hogy milyen tehetséges diák volt, még ő is tanította. Szerencsére nem mondta fel a megboldogult teljes életrajzát, hanem rövidre fogta a beszédet. Öt perccel később már szabadon is engedte a tömeget.
− Tudod, hogy hova vágyom leginkább – mondtam.
− Igen igen, régi filmek, tudom.
− Annyira azért nem régiek.
− Ami legelőször kazettán jelent meg, az régi – jelentette ki, én pedig csak a szememet forgattam.
− Velem tartasz?
− Izé… Tudod, Richard is fellép ma este. Szeretném megtalálni a sátrát.
Richard az ügyeletes szépfiú volt, már ami Lucy-t illeti. Én gimiben szinte csak zenészekkel randiztam, és, noha elbűvölőek tudnak lenni, végül rá kellett jönnöm, hogy egytől egyig komolytalanok. Nekem nem volt már türelmem a meg nem értett gitáros srácokhoz, de szobatársnőm még romantikusnak találta ezt a stílust, én pedig ráhagytam – nem az én dolgom, hogy kiábrándítsam.
− Nem gondolod, hogy ha elsőnek az ő fellépésére szaladsz, akkor túl egyértelmű lesz a vonzalmad? – kérdeztem.
− Egyelőre csak vegye észre, hogy lenne esélye – mondta Lucy. – Ráérek játszani az elérhetetlent, ha már reménytelenül belém szeretett.
− Akkor hajrá – nevettem fel.
− Írj, ha meguntad a vetítést.
− Arra ne számíts.
− Oké, akkor én írok, ha… á, hagyjuk. Beszéljünk, mondjuk, egy óra múlva.
Ebben maradtunk, aztán elindultunk megkeresni, amire vágytunk. Amennyi energiát fektettek ebbe a fesztiválba, egy programtervet is közzétehettek volna, vagy rakhattak volna táblákat a sátrakra. Így viszont csak tétován pislogtam be egyik után a másikba, a filmvetítést keresve. Tíz perc bolyongás után végre célba értem.
− Szia Bella, tudtam, hogy rád számíthatunk – üdvözölt egy színésztársam a bejáratnál.
A vetítést egy viszonylag nagy sátorban rendezték meg, viszont alig lézengett itt valaki. Pedig még ingyen popcorn is volt.
− Biztos jönnek még többen is – bátorítottam. – Elvégre egy művészsuliban vagyunk, biztos akad még, aki szereti a régi felvételeket.
Elvettem popcorn adagomat, és letelepedtem a nézőtér közepére. Csak pár sor műanyag szék volt, nem a legkényelmesebb fajta, de nem is ezért jöttem. Az előadás már tartott – először Tristan színpadi darabjaiból vetítettek részleteket. Most épp a Vágy villamosából kivett jeleneteit mutatták. Stanley Kowalski nyers karaktere nem illett a fiatal színészhez. Bár Tristan erős állkapcsa és mély hangja férfiassá tették őt, alkata karcsú volt és szálkás, és ekkor még nem tanulta meg, hogyan palástolja a tekintetéből sugárzó jámborságot egy szerep kedvéért.
A következő válogatás A nagy Gatsby – ből készült. Tristan itt Nicket személyesítette meg, ez már sokkal jobban passzolt hozzá. És az én aktuális kétségeimhez is kapcsolódott. Mikor gimiben olvastuk a regényt, a tanárunk megjegyezte, hogy a narrátor, Nick, voltaképp mellékszereplő a saját életében. Mindenről ő számol be, mégis egy mellékes figura a fő cselekményben. Akkor egyetértettem a tanárral, de most, ezt a régi felvételt nézve, egyáltalán nem ez volt az érzésem. Tristan élővé, egyedivé és szerethetővé tette a karaktert. Valami ilyesmit kéne nekem is művelni Margarétaként a Sok hűhó semmiértben.
Teljesen belefeledkeztem a filmnézésbe, nem is vettem észre, hogyan telik az idő. Mellettem jöttek-mentek a nézők, a régi, színházi felvételek keveseket kötöttek le annyira, mint engem. Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam, mire összerezzentem – túl hirtelen szakítottak ki a varázsvilágomból.
− Egek, teljesen el vagy bűvölve – csóválta a fejét Lucy. – Egy csomó üzenetet küldtem, meg se nézted. Már vagy másfél óra eltelt.
− Igazad van, teljesen megfeledkeztem a valóságról – nevettem zavartan. – Nem ülsz le egy kicsit?
Lucy a vászonra nézett, és elhúzta a száját. A Nem félünk a farkastól ment épp – nehéz darab, igazi színház- vagy irodalomőrültnek kell lenni ahhoz, hogy valakit lekössön.
− Jó, oké, menjünk – hagytam rá. Végül is filmezni bármikor tudok.
Feltápászkodtam, szobatársam pedig kérdés nélkül elvette a maradék kukoricámat.
− Megyünk táncolni? – kérdeztem.
− Még túl korán van, üres a tánctér – ellenkezett.
A rögtönzött diszkó volt az egyetlen programpont, ami az iskola épületében kapott helyet, a központi aulában. Lucynak igaza volt, noha a buli már tartott egy ideje, a tánctér valószínűleg csak tíz körül kezdi majd vonzani a népet.
− Akkor mi legyen, elvezetsz engem Richard előadására?
− Inkább nem – Lucy fanyalgott. – Valami énekes bigével lép fel, és nem tetszett, hogy milyen bizalmas pillantásokat váltanak.
− Lehet mégis oda kéne mennem – fontolgattam. – Az is lehet, hogy csak belemagyarázod…
− Nincs kedvem visszamenni, Bella – sóhajtott a szobatársam. – Inkább igyunk valamit.
− Ez is egy megoldás.
A legközelebbi italospulthoz menet kellemetlen érzés fogott el. Ismerős volt a pultos. És nem örültem neki.
− Darren, szia, nézd, ki van itt – csilingelte Lucy, félresöpörve előbbi csalódottságát.
A fiú félszegen elmosolyodott, és végigmért.
− Csinos vagy ma este, Bella.
− A smink Lucy érdeme – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
− De a természetes ragyogás és szépség a sajátod, igaz, Darren? – mondta Lucy, én pedig összeszorított foggal kívántam, hogy hagyja már abba. Az unokatestvére is kínosan érezhette magát, mert válasz helyett csak érdeklődött, mit innánk.
− Vodkát – vágtam rá, talán túl gyorsan.
− Legyen két vodka, és mindkettőnknek egy újabb üveg sör – jelentette ki Lucy.
− Ne fogjátok vissza magatokat – mosolygott Darren, miközben kitöltött egy-egy felest.
Egy korttyal lehajtottam a vodkát, aztán lehunytam a szemem és mélyet lélegeztem. Nem jó fajta ital volt, kellemetlenül égetett. Ittam rá egy kis sört, de az italok keveredése csak még rosszabb volt. Az unokatestvérek közben beszélgetni kezdtek, szerencsére nem vették észre, milyen hülye fejeket vágok.
− Te Bella, Darren azt mondja, van valahol egy jósnő is – mondta lelkesen Lucy.
− Nagyszerű – hörögtem, még mindig undorodva a szám ízétől.
− Ugye megkeressük?
− Muszáj?
− Ne már, sosem érdekelt, mit hallanál egy jósnőtől?
− Soha – nem hittem az ilyesmiben, és nem most fogom elkezdeni, a kellemetlen sör-vodka kombóval a számban, egy kezdődő berúgástól kábán.
− Hát, engem igen, és nem akarok egyedül menni, mert félek az átkaitól.
− Jobb, ha mindkettőnket megátkoz?
− Lányok, ne tulajdonítsatok ennek ekkora jelentőséget – nevetett Darren. – Megnézi a tenyereteket, kijelenti, hogy jobban kell vigyáznotok a pénzetekre és az egészségetekre, aztán valószínűleg megjósolja, hogy hamarosan egy nem mindennapi, vérpezsdítő románcban lesz részetek egy lovagias ifjúval.
Az utóbbi ötletet ecsetelve egyenesen rám nézett, és kacsintott is, amitől Lucy még szélesebben vigyorgott, engem pedig még jobban elfogott a hányinger.
− Na, jó, legyen, menjünk – adtam be a derekam. Ennél a helyzetnél kínosabb úgysem lehet.
A jósnő sátra kicsi volt, kerek és régi. Anyaga eredetileg sárga-rózsaszín csíkos lehetett, de a színek már kifakultak, és egy réteg piszok szürkítette el őket. Egy nevető pár lépett ki a bejáraton, mikor odaértünk, és intettek, hogy szabad a pálya.
Ahogy beléptem, a rosszullétem csak még erősebb lett. Olyan érzésem támadt, mintha fejbekólintottak volna valamivel – valószínűleg a furcsa illatú, tömény füstölő miatt. A jósnő egy kerek asztalka mögött ült, és teljesen azonosult a szerepével. Az ötvenes éveiben járhatott, és nem is próbálta leplezni ősz haját: a szürke, hullámos fürtjei a háta közepéig értek. Terebélyes asszony volt, hosszú, sötétkék ruhát viselt, szemhéját élénklila festék színezte. Gyűrűkkel borított ujjai között egy kártyapaklit kevergetett; körmei hosszúak és durvák voltak. Mintha egy jelmezbálról érkezett volna.
− Üdvözlet, gyermekeim – köszöntött minket sejtelmes, mély hangon.
− Kint megvárlak – fordultam Lucy-hoz, és választ sem várva elhagytam a sátrat.
Odakint vettem pár mély levegőt, próbáltam kiszellőztetni a számat és friss oxigént juttatni az agyamba. A sörösüvegem szinte még tele volt, de inkább kidobtam egy közeli kukába. Ha Lucy végzett, megkérem, hogy keressünk egy mosdót, és iszok egy kis vizet. Legszívesebben lekuporodtam volna a fűbe, de féltem, hogy a ruhám foltos lesz. Így csak egyik lábamról a másikra álltam, várva, hogy szobatársam előkerüljön.
Körülbelül negyed óra után Lucy mosolyogva lépett ki a sátorból.
− Ez tök jó volt – mondta elégedetten. – Kedves hölgy, kártyát vetett nekem, és jót beszélgettünk. Okos dolgokat mondott.
− Ja, biztos vagyok benne – horkantam fel.
− És ragaszkodott hozzá, hogy küldjelek be téged is.
− Arra várhat.
− Azt mondta, tudja, hogy ellenkezni fogsz, de valamit el kell neked mondania, a te érdekedben – erősködött Lucy. Hitetlenkedve felnevettem.
− Hát persze, hogy ezt mondta! Ne legyél már ilyen naiv, valamiből meg kell élnie… lehet, egykor ő is drámaszakos volt, hisz kész színészet, amit művel.
− Ingyen csinálja – szobatársamon látszott, hogy nem fogja feladni. – Na, próbáld ki, semmi nem múlik ezen. Ezt is megtapasztalod, aztán legközelebb mondhatod, hogy tudod milyen és nem kérsz belőle.
Újabb kifogásokat próbáltam találni, aztán arra jutottam, hogy felesleges. Ha ingyen van, végül is miért ne. Talán elhányom magam a füstölőtől, de akkor így kell a jósnőnek, minek hívott vissza.
Még egyszer teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, aztán beléptem a sátorba. A jósnő félretette a kártyapaklit, összekulcsolt kezekkel ült az asztalnál.
− Örülök, hogy visszatértél.
− Ja, én is – vetettem oda, és kelletlenül leültem vele szemben.
− Különös érzésem van veled kapcsolatban, leányom, ezért nem engedhettelek el. Add csak a tenyered!
Valami keserűt éreztem a nyelvemen – talán egy sor szarkasztikus megjegyzés, talán csak gyomorsav. Nem mondtam semmit, nem esett jól megszólalni, inkább csak odanyújtottam a tenyeremet, hogy essünk túl rajta. A banya keze hideg volt, de puha. Az asztalon álló lámpa felé fordította a tenyeremet, vizsgálta, olykor dünnyögött valamit, például:
− Igen, ahogy sejtettem. Szegény pára.
− Ez mennyi ideig szokott tartani? – kezdtem elveszíteni a türelmemet.
A jósnő elengedte a kezemet, túl hirtelen, így az koppanva hullott az asztalra. Felszisszentem.
− Adhatnék akár tanácsot is ahhoz, ami rád vár, de ha ennyire sietsz, csak a lényeget mondom el – sóhajtott.
− Köszönöm – mondtam minden hála nélkül. – Éspedig?
− Meg fogsz tenni harmincszor háromszázhatvanöt lépést hátrafelé. Harmincszor huszonnégy órát kapsz, hogy meggyógyítsd a sérült lovagot. Ha sikerrel jársz, kiértek az útvesztőből, ha a katona elesik, addig bolyongsz a labirintusban, míg vissza nem érsz oda, ahol most állsz.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam. Semmi értelme sem volt annak, amit mondott, de ha értettem volna, akkor sem hiszem el. Mégis, volt valami a jósnő mély hangjában, dallamos hanglejtésében, amitől a hideg futkosott a hátamon, és a levegő bennrekedt a tüdőmben. Mikor elhallgatott, pislogtam, a füstölő csípte a szemem – egy könnycsepp gördült le belőle. Gyorsan letöröltem, nehogy az asszony azt higgye, hatással volt rám.
− Jól beszélt. Tart továbbképzést színészeknek? – kérdeztem. Ő csak a fejét csóválta.
− Holnap azt fogod kívánni, bárcsak többet beszélgettél volna velem.
− Ha maga mondja – vontam vállat. – Akkor ez ingyen volt, igaz?
− Igaz. De ha legközelebb találkozunk, meghívhatnál valamire. És fogunk még találkozni, Belinda Amos, mert talán én vagyok az egyetlen, aki átlátja azt, ami rád vár.
− Oké. Viszlát – köszöntem el, és csak futólag töprengtem el azon, honnan tudja a teljes nevemet.
− Na, ugye, hogy nem is volt olyan rossz? – kérdezte Lucy.
Megráztam a fejem, nem válaszképp, inkább azért, hogy valahogy helyrerázzam benne a dolgokat. Hiába értem ki a friss levegőre, már ez is kellemetlenül hatott. Szédültem, szúrt a szemem, borzalmas íz járta át a számat. A legközelebbi kukához rohantam, és hánytam. Lucy mögém lépett, és hátrasimította a hajamat.
− Jesszus, bocs, hogy rábeszéltelek – mondta, és egy zsepit nyújtott felém, hogy megtöröljem a számat.
− Ez nem az én estém – sóhajtottam. – Nem baj, ha kihagyom a táncot? Inkább le kellene dőlnöm.
− Megértem, nincs gáz. Veled menjek?
− Ne, te csak érezd jól magad. És vigyázz magadra! Ha bármi para van, írj.
− Úgy lesz, de nyugi, nagylány vagyok – mosolygott. – Ha nem baj, most nem ölellek meg.
− Nem baj – mondtam.
Egymásra mosolyogtunk, aztán Lucy a tánctér felé indult, én pedig visszamentem a koliba. A fürdőben kiöblítettem a számat és fogat mostam, aztán ruhástul bemásztam az ágyba – nem törődve a rengeteg sminkkel, ami még az arcomon volt – és hamar elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése