10. fejezet - Exile

 Sziasztok! Nos, valamivel több, mint egy hónappal azután, hogy azt mondtam, mindjárt jövök, már itt is vagyok. Éljen. Ahogy akkor is írtam, teljesen kimerülten vágtam neki a nyári szünetnek, és sajna menet közben is akadtak dolgok, amik még jobban leszívtak lelkileg. Sok mindenre nem tudtam rávenni magam úgy, ahogy szerettem volna, ilyen volt az írás is. Ebben az a szép, hogy igazából írás közben érzem a legjobban magam, valahogy úgy, mint hal a vízben, ilyenkor minden más hülyeség jelentéktelennek tűnik, semmi nem tud fájni. Csak valamiért mégis nehéz hozzáfogni. Anyway, sikerült, elkészültem egy újabb fejezettel, és próbálom nem túl sokáig húzni a folytatást sem. Jó olvasást!

– Szóval ez az a csaj, akire majdnem ráment a legutóbbi turnétok? – Kat megrökönyödve faggatta Christ.

Miután megállapodtunk abban, hogy igazából nem is vagyunk éhesek, a különterem helyett egyenesen egy közeli bárba mentünk, és italokat rendeltünk. Próbáltunk felszínesebb témákról beszélgetni, kényszeredetten hülyéskedtünk, de az első kör pia után Katen úrrá lett a kíváncsisága.

– Igen, ő az – csóválta a fejét Lauren.

– El kell ismernem, sok jó számunkat ihlette – vont vállat Chris. – De igazából nem ért annyit.

– Azok a számok igazából nem is róla szólnak, hanem arról, akinek Ash látni akarta őt – mondta Lauren.

Csak fél füllel hallgattam őket. Már éreztem a tequila hatását, bár sajnos nem javított a hangulatomon, inkább eltompította a külvilágot, hogy a gondolataim még hangosabbnak tűnjenek.

Tulajdonképp eddig nem fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék valamit Ashtől. Igen, helyesnek találtam. És lenyűgözött, mint zenész. Jól éreztem magam a közelében, szerettem beszélgetni vele, mert hozzám hasonló embernek ismertem meg. Ha sokszor zavarban is voltam mellette, vele lenni mindig felemelő érzés volt. Éreztem, hogy többet szeretnék lenni a társaságában, de nem tudatosodott bennem, hogy ennyire vágyom rá. Csak most, mikor láttam őt elsétálni egy másik nővel. Hát persze.

– Szerintem kizárt, hogy újra összejönnek – jelentette ki Chris.

– Egyetértek – Lauren hevesen bólogatott. – Ash okosabb ennél.

– Akkor miért is tölti vele az estét? – szúrtam közbe. – Különben is, a menyasszonya volt, nem? Feleségül akarta venni.

– Mielőtt kiderült, hogy egy utolsó lotyó…

– De tény, hogy valamikor annyira szerette, hogy vele akarta leélni az életét – vitatkoztam. – Az ilyesmi nem múlik csak úgy el. Lehet, hogy Ash igazából reménykedett abban, hogy Marie észhez tér…

– Szerintem Ash készen állt arra, hogy továbblépjen, mikor Marie visszajött megkavarni a szart – morogta Lauren, majd válaszra sem várva úgy döntött, témát vált. – Ti mit isztok? Ideje volna egy következő körnek.

– Én inkább visszamegyek a szállodába – sóhajtottam fel.

– Sky, ne csináld már – mondta Chris.

Én viszont már talpon voltam, és készültem belebújni a kabátomban, mikor Kat megragadta a karomat, és félrehúzott.

– Már ne is haragudj, de ezt nem hagyhatom – jelentette ki.

– Engedj el, Kat – kértem.

– Miért? Hogy az első koncerted estéjén egyedül bőgj a szobádban?

– Ha gondolod, tarts velem, sírhatunk együtt is.

– Kösz, de nem – horkant fel. – Én ma este ünnepelni akarok, mert a legjobb barátnőm óriási lépést tett a legnagyobb álma felé. Ez talán máris kiment a fejedből?

Lesütöttem a szemem, mélyeket lélegeztem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Felidéztem a pár órával ezelőtti pillanatokat, mikor a színpadon álltam, énekeltem a dalaimat a közönségnek, akiknek ráadásul még tetszett is, amit hallottak. Korábban meggyőződésem volt, hogy ha ezt elérem, tökéletesen boldog leszek. Most viszont leginkább össze voltam zavarodva.

– Bírom Asht, de ha visszamegy ahhoz a nőhöz, aki már egyszer úgy elbánt vele, akkor nem ér annyit, mint hittem – mondta Katherine.

– Nem legyél ilyen szigorú – suttogtam.

– Sajnálom – vont vállat. – Csak nem értem, miért beszélünk még mindig erről a te nagy estéden.

– Igazából én sem értem teljesen – ráztam a fejem.

– Akkor inkább maradj, és csináljunk valamit, aminek több értelme van.

– Például?

– Úgy láttam, a szomszéd teremben van karaoke – kacsintott rám. – Szeretném, ha most te hallgatnád meg, ahogy éneklek.

Elnevettem magam. Hallottam már Katet énekelni – minden ilyen alkalom elég emlékezetes volt, bár egész más módon, mint mondjuk Ash fellépése.

– Tudod te, mivel győzhetsz meg – mosolyogtam rá.

– Naná, hogy tudom – vigyorgott ő is. – De előtte igyunk, veled ellentétben nekem józanon ez nem megy.

~❁~

Végül nem bántam meg, hogy a koncert estéjén maradtam ünnepelni a többiekkel. Noha Asht nem tudtam kiverni a fejemből, Kat és a többiek mindent megtettek, hogy jó hangulatban teljen az éjszaka. A karaokeból inkább kimaradtam, pihentettem a hangomat, beértem azzal, hogy a barátaimat bíztatom – ők minden kör itallal egyre bátrabbak lettek.

De ha az ünneplés jól is sikerült, a valóságtól nem lehetett örökre elfordulni. Túl voltam a várva várt koncerten, és most vissza kellett rázódnom a gimis hétköznapokban. Megírni házikat, felkészülni dolgozatokra, bejárni órákra, aztán hazamenni, és folytatni a tanulást. Csodával határos módon anya megengedett nekem egy fellépést, de úgy éreztem, itt az ideje, hogy most én tegyek eleget az ő elvárásainak. Ki nem mondott egyezségnek tűnt, hogy a következő hetekben a „kevesebb zene, több bezárkózva tanulás” rendszert kell követnem.

Noha ugyanúgy folytattam az életemet, mit a koncert előtt, ez többé nem ugyanaz az élet volt. Az iskolában megint az játszódott le, mint a Black No. 1-nal közös afterparty után: sok új „barátra” tettem szert. Hirtelen mindenki beszélgetni akart velem, az iskolatársaim úgy szólítottak meg a folyosón, mintha mindig is ismertük volna egymást.

– Helló, Sky – szegődött mellém egy évfolyamtársam a koncertet követő héten.

– Szia… - köszöntem vissza, indokolatlan zavart érezve, amiért én nem tudom a lány nevét.

– Nora – mutatkozott be. – Láttam pár felvételt a fellépésedről, és imádtam! Várhatóak hivatalos videók is?

– Sajna szerintem nem volt profi videósunk – feleltem.

– Nagy kár – sóhajtott. – A dalaidnak van stúdióváltozata is?

– Nem, az sincs – sütöttem le a szemem. Nem is a faggatózás hozott zavarba, hanem az, hogy milyen bénának tűnhettem a válaszaim alapján. Nora lelkesedése viszont rácáfolt a bizonytalanságomra.

– Úgy érted, még nincs – kacsintott rám. – Van Instád? Bekövetlek, aztán posztold, ha lesz valami újdonság!

Azzal Nora ott is hagyott, épp olyan hirtelen, ahogy csatlakozott hozzám. A következő napokban azonban tucatnyi ehhez hasonló beszélgetésen estem át, kíváncsiskodó fiúk és lányok kerestek meg a szünetekben, vagy ültek kérdés nélkül az asztalunkhoz ebédszünetben. A zavarom minden alkalommal enyhült. Ha fura is volt a korábbi láthatatlanság után az érdeklődés középpontjában lenni, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a társaságot. Mindig is szerettem zenéről beszélgetni, csak épp eddig nem volt kivel. Akik azért jöttek oda hozzám, hogy a dalaimról és a terveimről faggassanak, azokat sosem küldtem el – voltak azonban, akiknek nem örültem annyira.

Ilyen volt például Cassy Creed. Cassy tipikus „menő csaj” volt, előkelő helyet foglalt el a gimnáziumi hierarchiában és a helybéli fiúk (és talán egyes lányok) fantáziájában is. És a pénteki ebédszünetben történetesen úgy döntött, hogy a mi asztalunkat fogja beragyogni dicsfényével.

– Szabad ez a hely? – vigyorgott Katre és rám, majd válaszra sem várva leült.

– Sky, mindent el kell mesélned – jelentette ki.

– Miről is? – kérdeztem vonakodva, majd magamba lapátoltam egy nagy falat tésztát, hogy egy darabig ne kelljen válaszolnom Cassynek, bármit kérdezzen is.

– Miről, miről – forgatta a szemét. – Hát a szexisten rocksztárokról, akik között forogsz.

Kat kezében megállt a villa, de egyelőre inkább csendben maradt.

– Cassy, nem egészen arról van szó, amire gondolsz – mondtam. Ezt mintha meg sem hallotta volna.

– Ash is megvolt, vagy csak Adam? – faggatózott tovább. Én pedig hátrahőköltem.

– Egyáltalán nem gondolsz arra, hogy nem akar erről beszélni veled? – mordult rá Kat. Cassy unottan mérte őt végig, mintha csak most venné észre, hogy itt van.

– Nem hozzád szóltam – vetette oda Katherine-nek.

– Eredetileg mi sem szóltunk hozzád, ehhez képest még mindig itt vagy – vágtam vissza. Az arcom égett, de nem azért, mert zavarban voltam. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire dühös.

– Mi a baj azzal, ha valaki trécselne egy kicsit? – Cassy ártatlanul meredt rám.

– Például, hogy eddig köszönőviszonyban sem voltunk, erre most idejössz faggatózni a magánéletemről.

– Ezelőtt nem faggatóztam, mert olyasvalakinek tűntél, akinek nincs élete.

Ha bunkóság volt is, az elmúlt percek jópofizása és furcsa közvetlensége után szinte jól esett, hogy valami őszintét hallok Cassytől. Ettől pedig egyszerre olyan groteszknek tűnt az egyébként is hülye helyzet, hogy elnevettem magam. Cassy úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, és Kat is értetlenül vonta össze a szemöldökét. Ettől csak még inkább nevethetnékem támadt.

– Szivi, nem ülsz oda hozzánk? – egy fiú állt meg az asztalunk mellett, és megsimogatta Cassy hátát. Én még mindig a röhögést próbáltam visszafojtani, úgyhogy először rá sem néztem a jövevényre.

– Kösz, hogy kimentesz, Charlie – sóhajtott Cassy. Olyan mély megvetéssel nézett ránk, hogy biztos voltam benne, csak rájátszik az érzéseire. Kizárt, hogy ennyire érdekeljük őt Kattel.

Csak ekkor vettem észre, ki a „megmentője”. Charlie volt az, Katherine Charlie-ja, legalábbis én eddig így gondoltam rá. Úgy tűnt, a Valentin-napi randi után elhalt a dolog, Katből viszont nem sokat tudtam kiszedni a történtekről. Óvatosan ránéztem, de nem tűnt úgy, hogy zavarban lenne. Sőt, mintha most ő próbálta volna elfojtani a nevetését. Charlie kerülte a pillantását, a lábával dobolt, türelmetlenül várva, hogy a barátnője feltápászkodjon végre. Mikor felállva Cassy teljes természetességgel Charlie vállára dobta a táskáját és a kezébe nyomta a tálcáját, Katből kirobbant a nevetés, és én sem álltam meg, hogy csatlakozzak hozzá.

– Mindkettő idióta – forgatta a szemét Cassy, majd Charlie-val a nyomában elvonult.

Mikor abba bírtuk hagyni a röhögést, kicsit megkomolyodva Kathez fordultam.

– Micsoda ribanc – jegyeztem meg.

– Egy hímringyó – helyeselt.

– Én igazából Cassyre mondtam – pontosítottam. – Miatta nem jöttetek össze Charlie-val? Lecsapta a kezedről?

– Kicsit sértő, hogy így alábecsülöd a vonzerőmet – barátnőm tettetett sértettséggel emelte az égre a tekintetét. Ez a gesztus Cassy előbbi modorára emlékeztetett, és majdnem megint nevetni kezdtem.

– De akkor mi történt? – kérdeztem. Kat válasz helyett elővette a telefonját, a képernyőben nézegette, elkenődött-e a sminkje.

– Katherine, fél évvel ezelőtt meg voltál őrülve ezért a fiúért – emlékeztettem. – Aztán végre elmentetek randizni, és ezzel valahogy vége lett mindennek, de még csak meg sem magyaráztad, miért.

– Mert olyan hülyeség volt az egész, hogy nem is volt kedvem beszélni róla – Kat végre eltette a telefonját.

– Lécci, most már annyira kíváncsi vagyok – nyaggattam.

– A helyzet az, hogy én dobtam őt – közölte Katherine. Várakozva néztem rá, nem gondolhatta, hogy ezt magyarázat nélkül is megértem. – Hónapokon át nem tudta eldönteni, mit akar tőlem, flörtölt velem, néha írt, néha nem, emlékszel. Aztán volt az a bizonyos afterpartynk.

– És annak mi köze Charlie-hoz?

– Épp ez az, ideális esetben semmi köze a kettőnek egymáshoz – Kat fáradtan megrázta a fejét. – Kiderült, hogy iszonyat felszínes a srác. Hallotta, hogy együtt buliztam a Black No. 1-nal, és ettől valahogy vonzóbb lettem a számára. Izgalmasnak találta, hogy megszerezhet egy olyan lányt, akinek korábban rocksztárokkal is volt dolga.

– Seggfej – horkantam fel. Erre nem gondoltam volna.

– Az ám.

– De erre hogy jöttél rá? Mi volt a randin?

– Tudod, előtte elmentünk kajálni, beszélgettünk – magyarázta Kat. – De ő csak a buliról meg a bandáról érdeklődött, mintha ez lett volna az egyetlen érdekes dolog velem kapcsolatban. Na meg kérdezgette, hogy korábban is kavartam-e rocksztárokkal.

– És mit mondtál neki?

– Kiábrándítottam, hogy igazából sem most, sem korábban nem „kavartam” rocksztárokkal. Aztán mikor leesett, hogy csak ezért hívott el, elküldtem a fenébe, és egyedül mentem moziba.

Büszkén elmosolyodtam, tetszett, hogy Katherine-nek ennyi tartása volt. Ugyanakkor kicsit sajnáltam is, hogy ilyen helyzetbe keveredett.

– És téged nem bántott ez az egész? – kérdeztem óvatosan.

– Talán egy kicsit – barátnőm vállat vont. – De nem volt olyan komoly a dolog, és eléggé kiábrándított Charlie viselkedése.

Nem firtattam tovább a témát, úgy vettem észre, Kat nem tud és nem is akar többet hozzáfűzni. A hirtelen beállt csendet is ő törte meg, másra terelve a szót, mielőtt bármit kérdezhettem volna.

~❁~

Aznap bementem a zeneiskolába. Péntek volt, suli után mégis egyenesen hazamentem tanulni. Délután öt körül viszont úgy döntöttem, megérdemlek egy kis lazítást. Az idő már egész tavaszias volt, az út felét gyalog tettem meg, séta közben egy új dal kezdeményét dúdolgatva.

A termemben rögtön a zongorához ültem. Dalszöveg-ötletem még nem volt, egyelőre a dallamot próbáltam formába önteni. Mikor közeledő lépteket hallottam, az ujjaim megálltak a billentyűkön. Csak nem…

– Helló, babám!

Nem. Nem Ash volt az.

– Te mit keresel itt? – sötét pillantást küldtem az ajtóban álló Adam felé.

– Talán ki vagyok tiltva? – vagy a tekintetem nem volt elég szúrós, vagy csak Adam képén volt túl vastag a bőr.

– Hát, ha rajtam múlna…

– De miért, Sky – Adam besétált a terembe, én pedig késztetést éreztem, hogy ráfújjak, mint egy macska. – Hisz olyan jó pillanataink voltak együtt.

Elképedve nevettem fel. Mekkora barom, hihetetlen, hogy egy percig is bedőltem neki.

– Ja, abban biztos vagyok, hogy te végig nagyon jól szórakoztál.

– Hát, ami azt illeti…

– Miért nem hagysz békén? – csattantam fel.

– Jaj, ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire mély nyomot hagytam benned – vágott vissza Adam gúnyosan. – Olyan hamar átnyargaltál Ash-hez, feltételeztem, hogy nem sokat keseregtél miattam.

– Képzelem, ez mennyire felkavart.

– Te csak ne képzelődj – Adam egy pillanatra elfintorodott, majd úgy tűnt, uralkodni próbál a vonásain. – Tulajdonképp pont miatta vagyok most itt.

– Miatta? – a dühömet értetlenség váltotta fel.

– Gondolom alaposan megvigasztalt, miután én úgy felzaklattalak – Adam még közelebb jött hozzám, és a zongorának támaszkodott. – De ki vigasztal téged most, mikor ő állt tovább?

Olyan érzésem támadt, mintha pofon vágtak volna. Szerencsére hamar kapcsoltam, Adam valószínűleg nem vett észre rajtam semmit. Mintha valaha is érdekelték volna az érzéseim.

– Miért lenne szükségem vigasztalásra? – kérdeztem vissza.

Igyekeztem őszintén értetlennek tűnni, de nem voltam elégedett a hangommal. Anya és Kat ezen már átlátott volna. Úgy tűnt azonban, hogy Adamet át tudtam verni. Oldalra billentette a fejét, összevont szemöldökkel tanulmányozta az arcom, és elgondolkozott, mielőtt felelt.

– Ne mondd, hogy nem zavar, hogy Ash végül nem téged választott.

Ezt nem hagyhattam annyiban, viszont egyetlen frappáns válasz sem jött a nyelvemre. Csak annyit tehettem, hogy álltam Adam pillantását.

– Közös próbák, koncert… ne mondd, hogy nem reménykedtél semmiben – Adam bizonyára úgy gondolta, hogy épp megforgatja a kést a szívemben. Ez így is volt, de nem akartam, hogy tudja.

– Reménykedtem abban, hogy végre elkezdhetem a zenei karrieremet – bólintottam, kicsit összeszedve magam. – És ez be is jött.

– Ne mondd, talán már fel is ajánlottak egy szerződést? – kérdezte Adam. Erre nem voltam felkészülve, sikerült is elbizonytalanítania. Diadalmasan elmosolyodott, majd leereszkedően folytatta. – Végül is nem baj, ha nem. De megértelek, ezen a szinten az is nagy lépésnek tűnhet, ha pengetsz pár számot egy befutott alak fellépése előtt. Rég volt már ez az időszak, el is felejtettem, milyen érzés.

– Igen, tényleg, én még csak egy kezdő kis zenész vagyok – hagytam rá. – Sokat kell még fejlődnöm, amíg akkora géniusz leszek, mint te. Talán jobb is lenne, ha kivonulnál a nagy arcoddal az én szerény kis próbatermemből, és hagynál gyakorolni.

Nem kellett soká győzködnöm, Adam már elmondta, amit akart. Csak egy vállrándítással reagálta le, amit mondtam, aztán elsétált. Felálltam, és becsaptam utána az ajtót, talán hangosabban, mint kellett volna. A zongorához visszaülve görcsösen kalapálni kezdtem a billentyűkön, nem sok örömöt lelve a játékban. Inkább abbahagytam, és a füzetembe kezdtem firkálni. Az érdemi munkámnak erre a napra már vége volt.

~❁~

Nem kellett volna hagynom, hogy Adam ennyire feldúljon. Ha elkeseredek, akkor ő nyert. Ezt egyáltalán nem akartam, a beszélgetésünk azonban olyan tüskét hagyott bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Úgy éreztem, jól sikerült a koncert, de tény, hogy nemhogy egy lemezkiadó, de még Lauren sem keresett a fellépés napja óta. Ash pedig valószínűleg Marie-val volt elfoglalva.

A rákövetkező napokban annyira rossz érzés fogott el, ha a zenémre gondoltam, hogy úgy éreztem, soha többet nem megyek be a próbatermembe. Igyekeztem csak a tanulásra összpontosítani, miközben olyan rosszkedvű voltam, hogy még Kat és anya is alig tudtak szóba állni velem.

Néhány nap befelé fordulás után azonban kezdtek megváltozni a dolgok. Biológiaórán csak úgy eszembe jutott a dallam, amin pénteken kezdtem dolgozni, és nehezen álltam meg, hogy ne kezdjem el hangosan dúdolni. Mélázni kezdtem rajta, és azon, honnan jöhetett, mi inspirálta. A benyomások, gondolatfoszlányok mondatokká álltak össze, amiket a füzetem margójára írtam le. Mikor mindent lejegyeztem, átfutottam az egyelőre összefüggéstelen sorokat, és azon gondolkoztam, hogyan alakíthatnám mindezt dalszöveggé. Teljesen elfelejtettem, hogy épp biológián ülök, de szerencsére a tanár nem szólított fel. Csak a csengő zökkentett ki a munkából.

A következő órák alatt is belefeledkeztem a dalba, és éreztem, hogy az elmúlt napok frusztrációja elpárolog. Ebédszünetre újra jókedvű voltam. Épp arra készültem, hogy Katnek is mesélek az új ötletről, vagy bármiről, ha már olyan lehetetlenül viselkedtem korábban, mikor megzörrent a telefon a táskámban.

Értetlenül kotortam elő a mobilt. Engem általában csak anya szokott hívni, de suliidőben ő is csak vészhelyzet esetén. Mielőtt elgondolkozhattam volna azon, mi baj történt, megláttam a nevet a képernyőn, és még jobban megdöbbentem.

– Szia Ash, mi újság? – hiába próbáltam lazának tűnni, a hangom ideges cincogásként tört elő.

– Csak eltűnődtem, gyakoroltál-e valamikor a koncert óta – az az érzésem támadt, hogy Ash is csak próbál lazának tűnni, de az ő szavaiból zavar helyett valami leplezett mélabú hallatszott. Habár belegondolva ő mindig ezt a benyomást keltette.

– Egyszer voltam a próbálni, múlt héten.

– Nos, az nem valami sok.

– Tényleg nem – értettem egyet.

A vonal végén csend volt, én pedig agyalni kezdtem, mit mondhatnék. Nem ez volt életem legtartalmasabb beszélgetése, de nem akartam, hogy véget érjen. Végül Ash szólalt meg előbb.

– Nem lenne kedved próbálni ma délután? Persze csak ha nem kell sokat tanulnod holnapra.

– Azt hiszem ráérek – vágtam rá rögtön. Nem tudtam volna megmondani, mennyit kellene tanulnom másnapra, de nem is tűnt fontosnak.

– Akkor öt körül a zeneiskolában?

– Okés. Tudod mit, találkozzunk az én termemben – hamarabb mondtam ki, mint hogy végiggondoltam volna, de nem bántam meg. Éreztem, ha valaki értékelni fogja az új számomat, az Ash lesz.

A nap további része csigalassúsággal telt. Alig vártam, hogy végre lejátszhassam a dalt, és persze, hogy találkozhassak Ash-sel. Most azt sem bántam, hogy barátnője van. Egyszerűen felvillanyozott a gondolat, hogy találkozunk, és hogy neki mutathatom majd meg először az új számomat. Az ismerőseim közt ő volt az egyedüli, aki úgy viszonyult a zenéhez, ahogy én. Ha az érzéseimet nem is viszonozza, beszélgetni és zenélni akkor is öröm vele.

Már öt előtt a zeneiskolában voltam, nekiálltam gyakorolni a dalt, hogy Ash ne a teljesen nyers változatot ismerje meg.

– És én még azt hittem, túl korán fogok érkezni – jegyezte meg, mikor pontban ötkor belépett a terembe.

Összerezzentem, épp akkor értem a dal végére, és fel sem tűnt, hogy közeledik.

– Mindig mindenki olyan váratlanul ront be ide – nyögtem fel.

– Csak a magam nevében beszélhetek, de én még kopogni is szoktam – mosolyodott el Ash. - Igazából arról van szó, hogy teljesen belefeledkezel a játékba, és kizárod a külvilágot.

– Így lenne? – én is elmosolyodtam, hisz ezzel nem tudtam vitatkozni.

Ash ezúttal is az ablakpárkányon foglalt helyet.

– Ez egy új dal? – tudakolta.

– Igen – bólintottam. Örültem, hogy rögtön erre terelődik a beszélgetés. – Ezért is mondtam, hogy itt találkozzunk. Ez egy kiforratlan darab, és érdekelne a véleményed.

– Hallhatnám elölről?

– Persze.

A rövid gyakorlás nem volt hiábavaló, ezúttal nem is volt feltűnő, hogy csak ma írtam. Kifejezetten elégedett voltam magammal, pláne mikor megláttam, hogy Ash-nek is tetszett a zene. Halványan mosolygott, de a tekintete inkább szomorúnak tűnt. Ezt nem vettem magamra, hanem a dal sikerének tudtam be – elvégre ezúttal egy szomorú számot írtam.

– Az a gondom, hogy még csonkának érzem – vallottam be.

– Úgy érzem, tudnék ezen segíteni – Ashnek felcsillant a szeme. – Leírtad valahová a szöveget?

Zavartan felnevettem, aztán elővettem a biológiafüzetemet. Ash először összevont szemöldökkel meredt a jegyzetek mellé keveredő versszakokra, de nem szólt semmit. Elolvasta, felnézett, én pedig megértettem, hogy valószínűleg tollat keres.

– Ebbe írhatsz, ha szeretnél – odaadtam neki zongorán lévő dalszöveges füzetemet a tollal.

Ash biccentett, aztán gyorsan írni kezdett.

– Közben lejátszhatnád még egyszer a kíséretet, az segítene – kérte.

Jó darabig nem szóltunk, Ash körmölt, én zongoráztam. Semmihez sem fogható nyugalom járt át, az volt az érzésem, hogy teljes a világ rendje. Játszottam a dalt, végeérhetetlenül, amint a végére értem, kezdtem elölről. A toll sercegett a papíron, olykor megállt, máskor mintha kisatírozott volna valamit, majd dolgozott tovább. Fél óra, talán egy egész is eltelt így.

– Nos, én leírtam mindent, amit akartam – törte meg a csendet Ash. – Remélem nem rondítottam bele az ötletedbe.

Elolvastam a kiegészített dalszöveget, és a szívem elszorult. Ash jó munkát végzett. Sikerült felvennie a szöveg fonalát, az általa írt részek nem ütöttek el attól, amit én találtam ki. A szomorú kis dal teljessé vált, úgy, hogy majdnem megkönnyeztem.

– Van kedved énekelni a saját részeidet? – kérdeztem.

– Jó, miért ne – úgy tűnt, Ash már várta, hogy felajánljam ezt. – Emlékszel, én egyébként is akartam már veled egy közös dalt.

– Emlékszem – mosolyogtam. Aztán újra belenéztem a füzetbe, és gondolkoztam egy kicsit. – Bár az igazság az, hogy szerintem cserélhetnénk pár versszakot. Mármint én szívesebben énekelném ezeket a sorokat, cserébe viszont megkaphatnád ezeket…

Tanácskoztunk pár percig, aztán úgy döntöttünk, legjobb, ha meghallgatjuk, hogyan működik a dal a jelenlegi felosztással. Elpróbáltuk egyszer, majd miután az utolsó hangokat is leütöttem, akaratlanul is elhúztam a szám. Ashre néztem, ő elgondolkozva harapott az alsó ajkába.

– Szerinted sem oké, igaz? – kérdezte.

– Nem, valami nem stimmel.

Újra elosztottuk a sorokat. Újra elpróbáltuk. Még mindig nem volt az igazi. Lefutottuk párszor ezeket a köröket, míg a torkom teljesen ki nem száradt. Nagyot kortyoltam az ásványvizes flakonomból, majd odanyújtottam Ashnek, aki hálásan biccentett.

– Szerintem már túlgondoltuk – sóhajtott fel.

– Lehetséges – tűnődtem. Aztán eszembe jutott valami, és elvigyorodtam.

– Mire gondolsz? – Ash gyanakodva nézett rám.

– Fussunk neki az eggyel ezelőtti felosztásnak – mondtam.

Elkezdtem játszani, Ash pedig énekelni kezdte a saját versszakait. Majd én a sajátomat. Mikor azonban megint ő jött, nem hallgattam el, becsatlakoztam az ő soraihoz. Először meglepetten nézett rám, de nem esett ki a ritmusból. A dal nagy részét együtt énekeltük el, hol ugyanazzal a szöveggel, hol a másik soraira reagálva. Mikor a végére értünk, egy pillanatig egyikünk sem tudott megszólalni.

– Hát ez… így már jó lesz – bökte ki Ash.

– Szerintem is – bólintottam. – Lejátsszuk még egyszer?

– Mindenképp – Ash olyan szélesen mosolygott rám, mint még soha. Visszamosolyogtam; rég éreztem ehhez fogható örömöt. Nem egyszerű vidámság volt ez, hanem az elégedettségnek, büszkeségnek, örömnek és nyugalomnak a keveréke. Erre szokták azt mondani, hogy teljes az ember lelki békéje?

Nem elemezgettem sokáig az érzéseimet, arra pedig gondolni sem akartam, mégis mi járhat Ash fejében, szívében. Tudtam, az agyalás könnyen elronthatná a kedvemet. Inkább csak zongoráztam, énekeltem, énekeltünk, mintha a dalunkon kívül nem lett volna semmi más a világon.