6. fejezet - He Wasn't Like St. Valentine

Sziasztok! Számomra is meglepő, de sikerült összehozni a folytatást. Remélem, innentől rendszeresebben tudok jelentkezni. Ehhez a mostanihoz két dal is tartozik, amik a fejezetben is szerepelnek majd, először ez, utána pedig ez. Jó olvasást!

— Most komolyan találkozol vele? – Katherine hangjában felháborodás és hitetlenkedés keveredett.

— Komolyan – feleltem higgadtan.

Négy nap telt el azóta, hogy Adam ismét megkeresett és a Valentin napi terveim felől érdeklődött. Nálam bölcsebbek valószínűleg vissza sem írtak volna neki, vagy legalábbis nem azonnal. Sajnos vagy nem sajnos, én azonnal válaszoltam, és megkérdeztem, mit akar. Noha igyekeztem tartózkodónak tűnni és nem rejtettem véka alá a sértettségemet, egy órányi üzenetváltás után már egyeztettünk is egy randevút február tizennegyedikére. Adam megígérte, hogy kitesz magáért és kárpótol az elmúlt hétért, én pedig nagyon szerettem volna hinni neki. Kat azonban kevésbé lelkesedett az ötletért.

— Sky, ez tiszta őrültség.

— Ezt már mondtad párszor – vontam meg a vállamat, miközben a szekrényemben kutattam.

Amint találkoztunk, beavattam barátnőmet a fejleményekbe, és azóta mást sem hallottam tőle, csak a kérlelhetetlen észérveket. Most sem adta fel, mikor már a randira készülődtem: videochaten keresztül esdekelt, hogy térjek észhez.

— Inkább segíts ruhát választani – szakítottam félbe a szónoklatát, amire egyébként sem figyeltem oda.

Felemeltem az ágyra kiterített ruhákat, és meglengettem őket a kamera előtt. Az egyik vállfán egy már-már hivalkodóan piros darab lógott. Merész színét visszafogott szabása kompenzálta: noha szűk fazon volt, hosszú ujja és magas nyaka még így is sokat hagytak a fantáziára. A másik lehetőség épp az ellenkezője volt. Első ránézésre egyszerű, fekete ruha volt, a dekoltázsa azonban már kevésbé volt visszafogott.

– Én ebben nem veszek részt – jelentette ki Katherine.

– Jó, akkor ne – morogtam.

– Írj, ha hazaértél a randiról – tette hozzá, még mielőtt kinyomtam volna a videóhívást.

Végül a fekete ruha mellett döntöttem. Már majdnem elkészültem, mikor anya hazaért. Ösztönösen az ajkamba haraptam az idegességtől, majd felszisszentem, érezve, ahogy a frissen felkent rúzs a fogaimra tapad. Épp ezt a hibát javítottam, mikor anya benézett a fürdőszobaajtón.

– Ki lesz a Valentinod? – tudakolta.

Nem válaszoltam azonnal, úgy tettem, mintha nagyon el lennék foglalva a rúzsom egyengetésével. Persze anyának a hallgatásom is eleget mondott.

– Sky, nem arról volt szó, hogy megtanultad a leckét?

Nem mérgesen kérdezte, még csak nem is neheztelően. Semmi nem utalt arra, hogy fejmosás vagy szobafogság vár rám, és ez megnyugtatott. Felé fordultam, megtámaszkodva a mosdókagylón.

– De. Arról volt szó – bólintottam.

Egy pillanatig csendben néztünk egymásra, aztán anya lemondóan sóhajtott.

– Addig jár a korsó a kútra, tudod… - mondta. – Maradjunk annyiban, hogy tízre érted megyek. Ha kell, korábban is, csak hívj.

Hálásan mosolyogtam rá. Több volt ez tőle, mint engedély egy randira. Mintha végre túlléptünk volna többévnyi bizalmatlankodáson és meg nem értésen.

Miután befújtam magam parfümmel, már csak a cipő és a kabát hiányzott. Anya követett az előszobába, és nézte, ahogy belebújok a csizmámba. Noha mosolygott, némi szomorúság is keveredett az arckifejezésébe. Büszke volt rám, ha más nem a stílusváltás miatt, közben pedig nyilvánvalóan aggódott is, hogy minek teszem ki magam.

– Hol találkoztok?

– Értem jön, a földút elején vesz fel.

– Ne kísérjelek el addig? – vetette fel. Most valószínűleg az én arcomon tükröződött aggodalom. Anya hamar visszavonta az ötletet. – Csak kíváncsi lettem volna erre a fiúra.

– Ha hazaértem, megmutatom Facbookon – ígértem.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam, és szorosan megöleltem. Elsőre mintha meglepődött volna, de aztán hamar magához szorított. Jóval magasabb volt nálam, még úgy is, hogy most magassarkú volt rajtam, és hozzábújva úgy éreztem, hogy még mindig kislány vagyok. Ez viszont inkább biztonságot adott, nem a kiszolgáltatottság érzését.

– Vigyázz magadra! – mondta, mikor végül az ajtó felé vettem az irányt.

– Úgy lesz – intettem.

A földút közepén jártam, mikor megzörrent a telefonom. Adam írt, hogy már vár. Most nem izgultam. A legrosszabbon már túl voltunk. Becsapott és kihasznált, sírtam utána. Legalább már nincsenek illúzióim. Kivéve talán az elképzelést, hogy észhez tért, és jó lesz hozzám. Lehet, hogy én voltam túl hiszékeny, mégis jól esett a szívemre hallgatni az eszem helyett.

– Szia szépség – köszöntött, mikor beszálltam mellé. Felém hajolt, hogy megcsókoljon, én pedig nem húzódtam el. Legalábbis nem azonnal.

– Mozgalmas volt az elmúlt két hét? – érdeklődtem, nem is rejtegetve a sértettségemet.

Szólásra nyitotta a száját, de nem felelt azonnal. Igyekezett jól megválogatni a szavait. Vagy inkább a hazugságait? Nem akartam erre gondolni. Mikor végül válaszolt, őszinte megbánást éreztem a hangján.

– Skylar, tartozom egy bocsánatkéréssel.

Helyeslően biccentettem, de nem feleltem.

– Nem ezt érdemelted volna – folytatta. – Be kell vallanom, a saját érzéseim ijesztettek meg…

– Miről beszélsz?

– Te olyan csodálatos vagy, kívül-belül, hozzád fogható lánnyal nem gyakran találkozom – magyarázta. – Éreztem, hogy tőled tényleg többet szeretnék, és ettől összezavarodtam, mert nem tudtam, hogy csináljam ezt az egészet, és egyszerűbbnek tűnt volna elmenekülni.

– És így is tettél.

– És megbántam – jelentette ki. – Csak reménykedni tudok, hogy még jóvá tehetem.

Nem nézett rám, az útra figyelt. A tekintetéből viszont most hiányzott az a huncut fény, ami különben mindig ott bujkált. Talán nem is követek el hibát azzal, ha hiszek neki.

Egyelőre mégsem mondtam semmit, viszont a mosolyomat nem fojtottam el. Kibámultam az ablakon, és csak ekkor jöttem rá, hová megyünk. Adam bekanyarodott a lakása utcájába, és leparkolt a háztömb előtt. A mosoly lehervadt az arcomról.

– Pontosan hogyan is képzelted el ezt a randit? – érdeklődtem.

– Gondoltam felmegyünk hozzám, rendelünk valamit kaját és jól érezzük magunkat.

– Jól érezzük magunkat – ismételtem felvont szemöldökkel.

Adam szemlátomást nem értette, mi a problémám.

– Neked máshoz volna kedved? – kérdezte óvatosan.

– Így is mondhatjuk – bólogattam. Éreztem, ahogy a sértettség és a harag ismét elönt. Nem csak Adamra haragudtam, hanem magamra is, amiért belementem ebbe. – Egy olyan randevúhoz volna kedvem, ami nem arról szól, hogy a legelegánsabb ruhám minél előbb lekerüljön rólam. De leginkább egy olyan pasihoz volna kedvem, aki nemcsak megdönteni akar, hanem komolyan gondolja a nagy érzelmeket, amikről magyaráz.

A hangomat minden mondattal több düh járta át. Meg sem próbáltam visszafogni magam. Adam elképedve nézett rám.

– Sky, ne csináld, olyan szép esténk lehetne…

– Egy efféle szép estéhez bármilyen lány megfelel – ezzel kinyitottam a kocsiajtót, és fél lábbal már kint is voltam. – Biztos könnyen találsz majd partnert.

Választ sem várva rácsaptam az ajtót, és elindultam egyenesen az utcán. Mérgemben szinte fújtattam, a cipősarkam sebes kopogásától visszhangzott az utca. Adam is kiszállt a kocsiból, utánam kiáltott, a nevemet szólongatta, de nem fordultam meg. Csak mentem előre, ő pedig nem követett. Nem is gondolkoztam azon hová tartok pontosan, míg szinte öntudatlanul meg nem álltam a zeneiskola előtt.

Mikor észrevettem, hova hozott a lábam, elmosolyodtam, és máris éreztem, hogy elpárolog a dühöm. Besétáltam az ajtón, és bekopogtam a portára.

– A kétszáztizenhármas kulcsát szeretném – mondtam, miközben előkerestem az igazolványomat. A portás ránézett, bólintott, majd egy fiókból előkereste, amit kértem.

Kicsit kifulladtam, mire magassarkú csizmámban felértem a második emeletre. A tizenhármas terem helyét rajtam kívül csak az itt dolgozók ismerték, és hivatalosan csak nekem volt ide bejárásom. Nem is a folyosóról nyílt, bejárata a gitárteremben volt. Szerencsére itt most nem volt óra. Noha minden helyiség hangszigetelt volt, akkor voltam a legnyugodtabb, ha senki nem volt a szomszéd szobában, mikor idejöttem.

A terem pont úgy várt vissza, ahogy jó pár héttel ezelőtt hagytam. A sötétítő hanyagul behúzva, a füzetem kinyitva a zongora tetején, a tollra nem is tettem vissza a kupakját. Nem sokszor voltam itt, mióta Evan szakított velem, és akkor sem maradtam sokáig. Nem tudtam magam rávenni a hosszú gyakorlásokra, amiket korábban soha nem éreztem megerőltetőnek. Saját dalokhoz nem jött az ihlet, kivéve az utolsó alkalmat, mikor itt jártam. Akkor végre elkezdtem szavakba önteni a szakítással kapcsolatos érzéseimet, de hamar kudarcba fulladt az egész. Nem fejeztem be a szöveget, helyette sírtam egy sort, aztán itthagytam mindent, épp csak a gitárokat pakoltam el, hogy ne lepje őket a por.

Kibújtam a kabátomból, majd gondoltam egyet, és a már kényelmetlenné vált csizmától is megszabadultam. Gondosan beszárított hajamat is összefogtam. A vonzerőmre most mégsem lesz szükség.

Felvettem a füzetet a zongoráról, és elgondolkozva olvastam át a már elkészült sorokat. Az alapok jók voltak. Eredetileg egy lassú, szomorú számnak szántam, zongorakísérettel. Most azonban más ötletem támadt.

Letelepedtem a zongoraszékre, fogtam a tollat, és munkához láttam. Csupa egymásnak ellentmondó érzés járt át. Teljesen kikapcsoltam, holott az agyam fogaskerekei jobban pörögtek, mint dolgozatírás közben. Az elmúlt hetek eseményei elhalványultak a fejemben, holott épp ezeket használtam fel az íráshoz.

A szöveg hamar elkészült, párszor viszont még el kellett olvasnom, mire fejben elkezdtem énekelni. Ettől fogva viszont már szinte természetesen adta magát. Eljött a hangszerek ideje.

Mint mindig, most is ünnepélyes hangulat fogott el, mikor felnyitottam a gitártokot. Kismilliószor játszottam már ezeken a hangszereken, de a varázsuk ettől még nem kopott meg. Az egyik legjobb gyártótól származtak. Igaz, egyik sem mai darab volt már, de zenész körökben így is kivételesen szerencsésnek számítottam, amiért ilyen kincsek birtokában voltam. Sokakkal találkoztam, akik irigykedtek rám ezért – abba azonban kevesen gondoltak bele, hogy én is elég nagy árat fizettem a hangszerekért. Az apám halála után örököltem őket. Ha a gitárjait pengettem vagy a zongorájánál ültem, mindig erősebben éreztem a kötelékünket: ez tette őket igazán különlegessé számomra.

Behangoltam az akusztikus gitárt, aztán egy pár percig csak improvizáltam. Gondolkodás nélkül jártak az ujjaim a húrokon, míg végül a játék valami dallamfélévé formálódott. Mikor végre belejöttem, újra és újra lejátszottam a dalt, egyre következetesebben fogva le az akkordokat. Nem tudnám megmondani, mennyi ideig gitároztam egyhuzamban. Addig pengettem, amíg az ujjaim el nem fáradtak.

– Ideje összerakni, ami van – mondtam magamnak.

A gitárral a kezemben leültem a zongorához, aminek a kottatartóján hagytam a füzetet. Szerencsér a fekete ruha szoknyarésze laza volt, az egyik lábamat felhúztam, és rátámasztottam a gitárt. Rég próbáltam egyszerre énekelni és hangszeren játszani, így kicsit nehezen fogtam hozzá. A gitárt eleinte nem tudtam az előbb begyakorolt ütemmel pengetni, és a hangomat is nehezen találtam. Többek között ezért is örültem, hogy nincs senki a közelben.

Néhány halvány, szánni való kör után mégis sikerült belelendülnöm. Az ujjaim már igazán sajogtak, rég tettem ki őket ilyen megerőltetésnek, de ez a fájdalom szinte kellemes volt. Kieresztettem a hangomat, és minden éreztem, hogy a méreg kiszáll belőlem, valami sokkal tisztább energiának adva át a helyét. A külvilág megszűnt számomra, már a füzetemet sem kellett néznem. Énekeltem és gitároztam, nemcsak a számmal és a kezemmel, hanem az egész testemmel és lelkemmel. Mikor ismét csend borult a helyiségre, az ajkaim fülig érő mosolyra húzódtak.

Bal felől egyetlen ember tapsa hangzott fel, én pedig ijedtemben majdnem hátraestem a székről. Arról is megfeledkeztem, hol vagyok, az fel sem tűnt, hogy valaki benyitott. Riadtan fordultam a hang felé, és döbbenten vettem észre, hogy Ash áll az ajtóban. Mosolya és felvont szemöldökei azt sugallták, hogy teljesen le van nyűgözve, és a taps is erre utalt.

– Mi… mióta állsz ott? – nyögtem ki elképedve.

– Sajnos csak az utolsó refrénnél nyitottam be – sóhajtotta. – Ha megkérlek, eljátszod ismét a teljes dalt?

– Még kicsit csiszolatlan ez a szám – mondtam lesütött szemmel.

Az előző pillanatok eksztázisa odalett. Visszacsöppentem a valóságba, ahol egy tizenhét éves amatőr voltam egy gitárral, egy zeneiskola termében, szemben egy nálam jóval idősebb, befutott zenésszel. Egy meglehetősen jóképű zenésszel.

– Ha ilyen a csiszolatlan változat, el se tudom képzelni, milyen lesz a végleges – nevetett Ash. Én csak egy bátortalan mosollyal tudtam felelni.

– Mi lenne, ha egyezséget kötnénk – folytatta, beljebb lépve a küszöbről. – Én is eljátszok egy csiszolatlan dalt neked, cserébe pedig még egyszer előadod ezt.

– Ha most meghallgatom, te hogy zenélsz, tuti a maradék bátorságom is elszáll – ráztam a fejem.

– Akkor kezdd te! Na, lécci!

Idegesen elnevettem magam, és hirtelen eszembe jutott a pár héttel ezelőtti kínos alkalom, amikor Adam rávett, hogy énekeljek neki. A kellemetlen emléktől most csak még jobban zavarba jöttem. Az érzelmeim valószínűleg az arcomra is kiültek, mert Ash mosolya halványabbá vált.

– De ha nagyon nem akarod, nem erőltetem.

Egy pillanatig zsebre tett kézzel ácsorgott a terem közepén, egyik lábáról a másikra billegve. Számára is kínossá vált a helyzet, én pedig megértettem, hogy ha nem mondok, nem teszek semmit, valószínűleg mindjárt itt is hagy. Akármennyire is zavarban voltam mellette, ezt azért nem akartam.

– Jó, rendben – egyeztem bele. – Megpróbálom. De utána te jössz.

Ash arca ismét felderült. Körbenézett, valami ülőhely után kutatva. Az egyetlen szék a zongoraszék volt, amin én ültem, viszont szerencsére az ablakpárkány is elég széles volt. Erre Ash is hamar rájött, és odaült, alig másfél méterre tőlem. A szívem erre még jobban zakatolni kezdett, bele kellett néznem még egyszer a füzetembe, mielőtt elkezdtem volna. Ahogy azonban elkezdtem pengetni a gitárt, a varázslat visszatért. A játék szinte magától ment, a hangom betöltötte a termet, és mire az első refrénhez értem, elfelejtettem, hogy más is jelen van rajtam kívül.

A dal végén Ash ismét megtapsolt engem. Összefogott hajam mostanra teljesen szétbomlott, sok szál az arcomba lógott, vagy a bőrömhöz tapadt, hisz kissé meg is izzadtam zenélés közben. Biztosra vettem, hogy mostanra a sminkem is elmaszatolódott, de mégsem voltam zavarban. Mindezzel együtt voltam igazán önmagam.

– Most inkább én érzem, hogy minden bátorságom elszállt – mondta Ash, mikor felé nyújtottam a gitárt.

– Megegyeztünk.

– Jó, jó, tartom a szavam.

Félig feltápászkodott úgy, hogy lazán az ablakpárkányhoz tudjon támaszkodni, és egy pillanatig elgondolkozva szemlélte a gitárt. Aztán pengetni kezdett, hamarosan pedig énekelni kezdett az ő semmihez sem fogható hangján. Eleinte engem nézett közben, és ettől az a különös érzésem támadt, hogy mély, dallamos hangjával és tekintetével egyszerre simogat engem. Nem a testemen éreztem ezt, inkább a szívemen, de ha lehetséges, ez még intimebbnek hatott. Az arcom mintha lángolt volna. Ash végül elfordította rólam a tekintetét, és lehunyt szemmel énekelt tovább. Úgy sejtettem, azokban a pillanatokban ő is azt élte át, amit én az előbb, számára is épp megszűnt a külvilág, és csak a dal létezett, a hangja, a gitár a kezében.

Mikor befejezte, én is megtapsoltam őt. Hivatásos zenészhez képest meglepően félszegen mosolyodott el. Egy pár percig nem szóltunk semmit, de ez nem az előző kínos csend volt. Ash egy lassú, érzelmes dalt játszott, ami beleitta magát a terem atmoszférájába, és nem illant el egykönnyen. Amíg ez a bűvölet ott lógott a levegőben, szentségtörés lett volna megszólalni.

Végül Ash törte meg a csendet:

– Elrepült az idő, még a végén ránk zárják az épületet.

– Azt hiszem, felhívom az anyámat – jelentettem ki.

– Ne vigyelek haza?

– Á, hagyd csak, te a közelben laksz, nagy kitérő lenne…

– Felejtsd el. Elviszlek – legyintett.

Rájöttem, hogy felesleges ellenkeznem, ő ragaszkodik ehhez, így ráhagytam. Eltettem a gitárt, a füzetet és a tollat, besötétítettem, majd bezártam a termet. Ash elment a kabátjáért, én addig leadtam a kulcsomat a portán.

– Sétálnunk kell egy kicsit, a kocsim a ház előtt áll – mentegetőzött Ash. – Különben gyakran jársz a zeneiskolába?

– Az utóbbi hónapokban nem – feleltem. – De előtte törzsvendég voltam.

– Előtte mi is – mondta. – Mármint a turné előtt. A kezdetektől itt próbálunk.

– Hogy kerülhettük el egymást folyton? – értetlenkedtem.

– Én sem értem. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha előbb találkozunk – dünnyögte.

Ash az egyik téglaépületben lakott, pont szemben Adammal. Még arra a háztömbre sem bírtam ránézni, amelyikben a fiú lakott. Mikor beszálltam a kocsiba, a kelleténél talán erősebben csaptam be az ajtót. Ash összevont szemöldökkel nézett rám, de végül nem mondott semmit. Út közben csak én beszéltem, elnavigáltam őt az utcánkig.

– Sky, megadnád a számodat? – kérdezte, mielőtt kiszálltam. A meglepettségtől nem válaszoltam azonnal. – Mint zenész a zenésznek. Érted. Támadt egy ötletem.

– Ó, ö, hát ja, miért ne – hebegtem bután, és elvettem a felém nyújtott mobilját, hogy belepötyögjem a számomat.

– Köszi. Nem foglak zaklatni, ígérem – vigyorodott el.

– Ez megnyugtató, köszönöm.

– Majd kereslek – mondta, miközben kiszálltam.

– Ezt már sokszor hallottam – forgattam a szememet, de rögtön meg is bántam a szúrós megjegyzést. Ash nem tett semmi rosszat. Reméltem, hogy nem vette magára, de ekkor már kint voltam a kocsiból, és nem láttam az arcát. Csak álltam a járdán, és bámultam a kocsi után, míg el nem tűnt az utca végén.