12. fejezet - Run Away From the Sun

Hát ez is eljött. Elkészültem az utolsó fejezettel. Ahhoz képest, hogy már nem lelkesedtem annyira ezért a történetért, igazából élveztem az utolsó rész megírását is. Úgy érzem, kihoztam belőle, amit lehetett. Szeretnék még összedobni egy kis epilógust is, csak hogy tényleg kerek legyen a történet, de a happy end már most is megvan - happy end a szereplőknek, és happy end nekem, mert végre befejeztem egy hosszabb történetet. Kellett hozzá pár év, ihlethiányos időszakok és erőltetés, de itt van, és ha másnak nem is, de számomra ez sokat jelent. És ha mégis jár erre valaki, aki kíváncsi erre, annak jó olvasást kívánok!

Kellemes tavaszi este volt, a nap már lemenőben, rózsaszínné változtatva a felhőket. Zayne szólt, hogy késik, üljek be a kávézóba nyugodtan, de olyan szép idő volt, hogy inkább kint vártam. Az elmúlt hét napban a gondolataim megállás nélkül cikáztak. Jobb esetben a dalunkon járt az eszem, vártam, hogy meghalljam végre a profi felvételt, és arról ábrándoztam, hogy a hallgatóság is szeretni fogja. Rosszabb esetben (és igazából az idő nagyobbik részében) Ash-en rágódtam. Miért mondta le a randit? Miért olyan fura modorban? A helyzeten az sem segített, hogy azóta sem jelentkezett, egy üzenetet sem írt. Én nem mertem lépni, nem voltam benne biztos, hogy nem lekoptatni akart-e. Voltak pillanatok, amikor fogtam a mobilomat, és bepötyögtem egy SMS-t Laurennek, vagy arra készültem, hogy felhívom, de aztán nem tettem meg. Biztosan van jobb dolga is annál, hogy az én szerelmi életemhez asszisztáljon.

Aztán a hét közepén egy ismeretlen szám keresett. Épp irodalomórám volt, úgyhogy gyorsan kinyomtam, mielőtt a tanár meggyilkolt volna a tekintetével, de a szünetben az első dolgom volt visszahívni.

− Skylar, te vagy? – először nem ismertem fel a férfi hangját, de kíváncsi voltam.

− Igen, itt Skylar Moore. Te pedig…?

− Zayne vagyok, a stúdióból – nevetett fel a menedzser, én pedig a homlokomra csaptam. Ismét sikerült beégetnem magam előtte.

− Ne haragudj, nem jöttem rá magamtól. És bocs, hogy elsőre nem vettem fel, suliban vagyok – hadartam.

− Semmi baj, az én hibám, hogy így rád törtem, gondolhattam volna – a férfi őszintén elnézőnek hangzott, ez megnyugtatott.

− És hogy vagy, miről lenne szó? – tudakoltam a lehető leglazább hangomon.

− Múltkor a stúdióban nem volt alkalmunk rendesen beszélgetni. És gyanítom, most sincs sok időd, de én azért szeretnélek jobban megismerni. Szakmailag, természetesen. Ráérsz valamikor a héten?

− Hogyne, király lenne – vigyorodtam el. – Viszont hétköznap nem igazán alkalmas, nem a fővárosban lakom.

− Semmi gáz, én is Grace Fallsban nőttem fel, vannak ott rokonaim – magyarázta Zayne. – Leugrom hozzájuk a hétvégére, és ha neked is oké, szombat este összefuthatunk.

Az első reakcióm az volt, hogy visszautasítom, és egy másik időpontot ajánlok fel. Egy tizedmásodperc alatt futott át az agyamon a gondolat, hogy szabadon akarom hagyni a szombat estémet, hátha Ash jelentkezik, és azt mondja, pótoljuk be akkor az elmaradt találkozót. De a józan eszem sietve leszögezte, hogy hülyeség lenne erre alapozva elutasítani Zayne-t. Így hát megállapodtunk egy szombat esti találkában, most pedig itt vártam a megbeszélt helyen és időben, a tavaszi naplementét figyelve, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy minél professzionálisabbnak tűnjek majd a menedzser előtt.

Mikor Zayne végül megérkezett, a pulóverét előbb vettem észre, mint őt. Ezúttal mellényt viselő rókák díszítették.

− Szervusz Skylar – köszöntött széles vigyorral és öleléssel. Csak úgy áradt belőle a lelkesedés, amitől az az érzésem támadt, hogy akkor sem lesz baj, ha nem sikerül tökéletesen profinak tűnnöm a megbeszélésünk során.

A kávézóban rögtön egy kis kétszemélyes asztal felé vettem az irányt, Zayne viszont egy bokszra mutatott.

− Meghívtam Laurent is, remélem nem bánod – mondta. – Kicsit később csatlakozik.

Ennek őszintén örültem. Az volt az érzésem, hogy bízhatok Zayne-ben, de azért megnyugtató volt, hogy egy régebbi ismerősöm is velünk tart. És ha pár percre kettesben maradhatok Laurennel, talán megtudhatok valamit Ash-ről is.

Zayne kakaót és szendvicset rendelt, és végül én is emellett döntöttem. Mikor megkaptuk a rendelést, az illatoktól összefutott a nyál a számban, ugyanakkor egy pillanatra meg is lepődtem magamon. Több mint egy évig alig volt étvágyam, és általában jellemző volt rám, hogy a gyomrom összeszorult, és alig bírtam enni, ha izgultam. Most pedig itt ültem egy valószínűleg sorsfordító találkozón, és éhes voltam. Úgy tűnik a koncert megerősítette az idegeimet.

− Szóval Sky, mesélj magadról. Elsősorban a zenei pályafutásodra lennék kíváncsi – érdeklődött Zayne.

− Pályafutásnak nem nevezném – nevettem fel zavartan, majd nagyot kortyoltam a kakaóból. – De elég régóta zenélek. Gitár, zongora, ének, dalszövegek, ilyesmi.

− Ilyesmi – bólintott mosolyogva. – Ez inkább hobbi számodra, vagy komolyabb terveid is vannak?

− Vannak komolyabb álmaim, igen – bólintottam. – Na meg kétségeim, hogy összejön-e valaha.

− Ez érthető, és teljesen normális, hogy vannak kétségeid – mondta Zayne. – A zenei pálya rizikós, és az elején jobb is, ha nem bízod el magad. Viszont az is fontos, hogy higgy azokban az álmokban. Ha kitartasz, és keményen dolgozol értük, a te tehetségeddel nagyon jó esélyeid vannak.

− Tényleg így gondolod?

− Abszolút! De hogy megbizonyosodjak a képességeidről, mielőbb szeretnélek élőben is hallani.

− Szerintem most zárva van a próbaterem, de egyeztethetünk egy alkalmasabb időpontot…

− Én nem éppen erre gondoltam – Zayne mosolya még szélesebb lett. – Hanem egy újabb koncertre. Arra, hogy milyen vagy profi hangszerekkel, közönség előtt. Persze előtte próbálnod is kell, amit figyelemmel kísérnék, de ha benne vagy, én már tudom is az időpontot.

Egy pillanatra megakadt a falat szendvics a torkomon, aztán olyan erőltetetten nyeltem le, hogy nagyot kellett kortyolnom a kakaóból, mielőtt meg tudtam volna szólalni. Zayne türelmesen figyelt, valószínűleg fel volt készülve erre a reakcióra.

− Ez nagyon jól hangzik – nyögtem ki végül. – És köszi a bizalmat.

− Szóval benne lennél?

− Benne. Most egy kicsit beijedtem, de szeretnék fellépni, igen.

− Az nem baj, ha izgulsz – mondta megnyugtatóan. – Az első fellépések mind mérföldkövek, jó, ha érzed ennek a fontosságát. Jobb, mintha el lennél szállva, és magától értetődőnek vennéd.

− A fővárosban lenne? Mikor? – tudakoltam.

− Nem, itt, Grace Fallsban – helyesbített. – Kisváros, olcsóbb a helyszín, viszont biztos vagyok benne, hogy rengetegen megnéznének, tehát a bevétel is több lenne. És talán neked is jobb, ha hazai színpadon, ismerős közegben kezdesz. Ez most egy nagyobb koncert lenne.

− Nagyobb, mármint…? – vontam fel a szemöldököm.

− Ha jól tudom, az előző koncerted egy kis akusztikus fellépés volt Ash előzenekaraként. Nos, ezúttal többről lenne szó – már a gondolattól is lámpalázas lettem, úgyhogy Zayne igyekezett megnyugtatni. – Nagyobb helyszín, és nem csak négy dal, hanem mondjuk nyolc. Na meg persze az Ash-sel közös szám.

− Ash is ott lenne? – nem tudtam eldönteni, hogy mint kezdő zenész vagy mint nő jöttem zavarba ettől a gondolattól. Valószínűleg mindkettő.

− Iiiigen, ami azt illeti egy újabb közös koncertről lenne szó. A Black No. 1 előtt lépnél fel, de nem annyira előzenekarként, hanem amolyan fele-fele elosztásban. Ez lesz az első koncertjük az új taggal, amolyan nagy főpróba…

− Egy új tag? – szakítottam félbe döbbenten.

− Hát nem tudod? Ash nem mondta?

− Nem. Nem igazán beszéltünk múlt hét óta – sóhajtottam. Zayne az arcomat fürkészte, de szerencsére nem kérdezősködött.

­− Nem is csoda, nagyon elfoglaltak a srácokkal a jelenlegi helyzetben – mondta végül.

− De milyen helyzetben? – értetlenkedtem.

− A hétvégén kirúgták a dobosukat – felelte Zayne. – Feloldhatatlan ellentétek. Nem nagyon híresztelik, hogy ne jelentkezzen minden jöttment az üres pozícióra, inkább ők maguk akarják kiválasztani az új kollégát.

− Tyű – csak ennyit tudtam kibökni.

Ez sok mindent megmagyarázott, viszont újabb kérdések sorát is felvetette. Bár most nem ez lett volna a lényeg, szívesen faggattam volna Zayne-t a témáról, ekkor azonban befutott Lauren.

− Mi a helyzet, mondtad már neki? – kérdezte Zayne-t.

− Attól függ, mire gondolsz – mondta a férfi.

− A srácok kirúgták Adamet? – fordultam Laurenhez.

− Én az újabb koncertre gondoltam, de ez is érdekes téma – sóhajtott. – Igen, kirúgták, mert egy mihaszna szemétláda. Nem elég, hogy alig akar dolgozni, az utóbbi időben folyton beszólogatott mindenkinek. Idő kérdése volt, hogy a többieknek mikor lesz elege belőle.

− El tudom képzelni – horkantam fel. – De azért meglepődtem.

− Mindenkinek jobb lesz így. Na de vissza az üzlethez – Lauren szemlátomást szívesebben beszélt volna bármi másról. – A következő koncert. Benne vagy?

− Naná, király lenne – bólogattam. – De mikor? És pontosan hol?

A következő negyed órában megbeszéltük a részleteket: a koncert dátumát, helyszínét, a próbákat. Ezúttal más zenészekkel, gitárossal és dobossal kell majd színpadra állnom, ami teljesen új élmény lesz, és nagyobb felkészülést is jelent. Felmerült, hogy a Black No. 1 tagjait kapnám kölcsön, de végül egyetértettünk abban, hogy ez túlságosan összekapcsolna a bandával, nem tenne jót a szólókarrieremnek. Lauren és Zayne kiadója viszont szerződtetett zenészeket fellépésekhez, akikkel dolgozhatok. Furcsa volt belegondolni, hogy másokkal együtt fogom előadni a dalaimat, és elsőre nyugtalanított, hogy ezáltal kikerülnek a kezem közül, legalábbis részben. Ugyanakkor izgalmas is volt elképzelni, mennyivel ütősebbé válnak majd így az eddig csak gitárral és zongorával előadott zenék.

Mikor mindent elterveztünk, Zayne elköszönt, Lauren pedig felajánlotta, hogy hazavisz.

− Szóval, mi újság Ash-sel? – kérdezte amint beszálltunk a kocsiba.

− Tessék? – kérdeztem vissza. Váratlanul ért ez a téma.

− Ne mondd, hogy nem akarsz velem beszélni róla.

− Nem akartam ezzel húzni az idődet – vallottam be, de Lauren csak nevetett.

− Kérlek, csináld. Én sem agyalhatok folyton a zenekari balhén. Képzelheted, micsoda agyrém az elmúlt időben.

− Ash múlt héten elhívott. Szombaton találkoztunk volna. Aztán lemondta, tök hirtelen, magyarázat nélkül, és azóta semmi. Ez az egész csak a tagcsere miatt lenne?

− Biztos vagyok benne. Tényleg nagy volt gáz Adam körül, és egyelőre nélküle sem jobb, mert most meg nincs dobosunk. Közben pedig már dolgozniuk kell az új dalokon is, a következő koncertre. Rengeteg meló és meghallgatás és stressz volt az elmúlt héten, enni és aludni is alig volt időnk.

− Azért legalább írhatott volna – jegyeztem meg morcosan.

− Szerintem vagy jól akarja csinálni, vagy sehogy – tűnődött Lauren. – Amikor telefonáltatok, nagyon kivolt, ezért is tűnhetett kicsit bunkónak. Az elmúlt héten egyikükkel sem lehetett rendesen beszélni, úgyhogy talán jobb is, ha most nem keres.

Szerintem viszont bármi jobb lett volna, mint ez a hallgatás, amitől úgy éreztem, megfeledkezett rólam, vagy talán soha nem is érdekeltem igazán. Lauren látta rajtam, hogy nem sikerült megnyugtatnia. Bekanyarodott az utcánkba, leparkolt, de mielőtt kiszálltam volna, folytatta:

− Sky, te egészen más oldalról ismered meg Ash-t, mint én, de egyelőre én vagyok az, aki többet tud róla. És ha én azt mondom, hogy ebből lesz valami, akkor hihetsz nekem. Oké?

Nem tudtam volna őszintén helyeselni, mégis jó érzés volt ezt hallani. Elmosolyodtam.

− Kösz mindent, Lauren! Tényleg. Sokat jelent. És remélem, hogy igazad lesz.

Megértette, hogy ennél többre most nem telik tőlem, és visszamosolygott rám.

− Most pedig eredj, és mondd meg anyukádnak, hogy megint fel fogsz lépni. Hajrá!

~❁~

Az első koncertem és Ash beszéde a jelek szerint teljesen megváltoztatta anyát, mert őszintén örült, mikor elmondtam, milyen lehetőséget kaptam. Mi több, hétfő délután ő is velem jött a fővárosba, hogy meghallgassuk a zenészeket, akik kísérni fognak a fellépésemen.

− Csak azt sajnálom, hogy a tanulás mellett nem sürgettem jobban, hogy megszerezd a jogsid – mondta. – Sokkal egyszerűbb lenne saját kocsival járnod a fővárosi próbáidra.

Ez igaz volt, viszont nem volt mit tenni, maradt a vonatozás. Csütörtökön éppen úton voltam, mikor Ash végre felhívott.

− Fél óra alatt ötszáz lejátszás, láttad? – mondta köszönés helyett.

− Micsoda? – értetlenkedtem.

− Hát a dalunk. Youtube-on már fent van. És eddig úgy néz ki, imádják!

− Én miért nem tudtam, hogy ma kerül fel?

− Nagy a zűr mostanában a kiadónál, de ma reggel írtam, hogy délután felteszik.

− Á, bocsi, suliban voltam… - feleltem.

Tipikus. Hetekig várom, hogy Ash jelentkezzen, és mikor végre ír, pont nem nézek a telefonomra fél napig. Ráadásul így arról is lemaradtam, hogy megjelent az első dalom.

− És most merre vagy? Lenne kedved ünnepelni?

− Lenne, de… Vonaton vagyok, úton a fővárosba. Próbálunk – mondtam, és egy pillanatig utáltam, hogy ez így van.

− Ó, értem – Ash előbbi lelkesedése elhalványult, majd visszatért. – Úgy örülök, hogy összejön a koncert. Milyen a bandád?

− Imádnivalóak – feleltem. – Brittany, a gitárosom őrületes, és a dobos, Kyle is nagyon tehetséges. Aggódtam, milyen lesz másokkal együtt játszani a dalaimat, de eddig nagyon jól működünk együtt.

− Ez jó hír. Ha nincs meg a csapatszellem, semmi sincs – Ash gondterhelten sóhajtott.

− Megvan már az új tag? – kérdeztem óvatosan.

− Van két jelentkező, akik közt nem tudunk dönteni. Még holnapig van időnk gondolkozni. De inkább ne is beszéljünk erről.

− Okés, értelek – hagytam rá, aztán egy fontosabb kérdés jutott eszembe. – És, mi mikor fogunk próbálni?

− Remélem minél előbb. Jövő héten el kéne kezdeni… írd meg, mikor érnél rá, neked kevesebb szabadidőd van. Majd alkalmazkodom.

− Ez rendes tőled.

− Ez alap. Most viszont mennem kell.

− Persze, oké, sok szerencsét az új dobossal – mondtam. Ash elnevette magát.

− Arra szükségünk lesz. Neked pedig jó próbát! És csekkold a dalunkat Youtube-on!

~❁~

− Csak még egy dalt, aztán elengedünk – kérlelt az iskolai kórus vezetője.

− Jó, de csak mert az előző tulajdonképpen csonka volt – adtam be a derekamat.

A tanév vége felé közeledve egyre több szabadidőm volt. Bizonyos órákat kihagyhattam, amíg néhányan javító dolgozatokat írtak olyan tárgyakból, amikből én évközben jó jegyeket szereztem. A folyosón lófrálva épp arra készültem, hogy felhívom Ash-t – szokásunkká vált, hogy ha akadt pár üres percünk, megcsörgettük egymást, és csak kibeszéltük, ami épp a fejünkben járt – amikor a zenetanárnő meglátott, és kitörő örömmel szólított meg. Elmondta, hogy a kórus épp próbára készül, és mindannyian felnéznek rám, úgyhogy ha ráérek, lejátszhatnám nekik az Ash-sel közös dalt, vagy legalábbis a saját részemet. Mivel épp ráértem, és aznap amúgy sem terveztem próbálni, belementem, aztán kiderült, hogy nem érik be ennyivel. Lejátszottam még egy saját dalt is, zongorakísérettel, amit iskolatársaim tapsviharral fogadtak.

− Megtiszteltetés volt – hálálkodott a kórusvezető. – Pénteken van a koncert, igaz?

− Igen, most pénteken – beleborzongtam. Vártam is, hogy megtörténjen végre, de közben iszonyatosan izgultam.

− Mind ott leszünk – mondta a tanárnő.

Ez kellemes érzéssel töltött el. Nem ismertem személyesen a kórustagokat, de az iskolatársaim voltak, és őszintén lelkesnek és támogatónak tűntek. Megnyugtatott a gondolat, hogy ez a kis szurkolótábor is ott lesz a tömegben az első nagy koncertemen.

A délutánt tanulással töltöttem, másnap még várt rám egy utolsó dolgozat. A koncertig két nap volt hátra, és az elmúlt hetek próbái után jól esett valami mással foglalkozni, olyasmivel kötni le a figyelmem, aminek semmi köze a zenéhez és a fellépéshez. Egy valóra vált álomban éltem, ugyanakkor tartottam tőle, hogy idő előtt besokallok, ha csakis erre koncentrálok.

− Tarthatnánk egy újabb lányos délutánt holnap - vetette fel anya vacsoránál. – Vagy más terved van?

− Suli után szerettem volna kicsit egyedül lenni a próbateremben – vallottam be.

− És mit szólnál egy vacsorához? Főznék valamit, vagy akár rendelhetünk is.

− Hú, mi lenne, ha végre használnánk a sushi készítő-szettet? – jutott eszembe. Anya hónapokkal ezelőtt kapta valamelyik kollégájától, de eddig nem volt bátorságunk kipróbálni.

− Jó ötlet. Ugye mondanom sem kell, hogy Katherine is meg van hívva.

− Tök jó lenne, ha itt lenne, írok is neki – nyúltam a mobilomért.

− Úgy értem, én már meghívtam – pontosított. Döbbenten meredtem rá.

− Ti mióta vagytok ilyen jóban?

− Csak arról van szó, hogy mindketten egyetértettünk abban, hogy jót tenne neked egy kis kikapcsolódás a fellépés előtti este – vont vállat anya. Továbbra is gyanakodva figyeltem, de a pókerarca rezzenéstelen volt.

Mikor csütörtök reggel felkeltem, rögtön görcsbe rándult a gyomrom az izgalomtól, és nem a dolgozat miatt. Már csak egy nap a koncertig! Még a kezem is remegett, miközben a ruháim közt válogattam. Ha már most ennyire izgulok, mi lesz holnap?

Próbáltam mély lélegzetvételekkel megnyugtatni magam, és csakis a legközelebbi feladatra koncentrálni. Felöltözni és meginni a kávém. Bemenni az iskolába, átnézni az anyagot, megírni a dolgozatot. Figyelni az órákon. Rendesen ebédelni. Tanítás után próbaterem, ezúttal egyedül, csak a zongorám, a gitárom és én. Minden dalt tudtam fejből. Holnap is menni fog. Próba után haza, rendbe tenni a konyhát és a nappalit, megkeresni a sushi készletet.

Anya és Katherine egyszerre értek haza. Számomra még mindig szürreális volt, hogy ezek ketten így egymásra találtak, ők viszont teljesen természetesen viselkedtek, mint kiderült, előzőleg együtt mentek bevásárolni a vacsorához. Miközben kipakoltak a szatyrokból, bizalmasan suttogtak valamiről. Ez már több volt a soknál.

− Kérlek, avassatok be engem is – mondtam.

Ettől szemlátomást zavarba jöttek, amitől csak még kíváncsibb lettem. Mint akik titkolnak valamit.

− Nem inkább vacsi után kéne? – kérdezte anya Katet.

Szóval tényleg titkolnak valamit.

− Nem, szerintem pontosan most kéne – erősködtem.

− Végül is nem olyan nagy dolog – vont vállat Katherine, de úgy láttam, anya nem ért vele egyet.

− Na jó, üljünk le mind egy pillanatra – sóhajtott anya.

− Félnem kellene? – vontam fel a szemöldökömet. El sem tudtam képzelni, mi az amit anya és a legjobb barátnőm közösen rejtegetnek előlem.

− Kezdem én, jó? – nem is tudom, mikor láttam anyát legutóbb ennyire izgulni. Folyamatosan a nadrágját dörzsölte izzadó tenyerével, és nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna. – Skylar, tudod, az elmúlt hónapokban találkozgattam egy férfival. Egy kolléga, bár a cég egy másik irodájában dolgozik, a fővárosban. Eléggé… jól alakulnak a dolgok, és már az is felmerült, hogy ideköltözne. Mármint Grace Fallsba, nem hozzánk, de mégis közelebb lenne, többet találkoznánk, és te is megismerhetnéd… ha szeretnéd.

Elvigyorodtam. Valahol értettem, miért feszengett emiatt az anyám, de bennem semmilyen rossz érzés nem volt. Épp ideje volt már, hogy újra közel engedjen valakit magához, bár ezt neki nem akartam mondani.

− Ez nagyon jó, anya! Úgy örülök neked – a reakciómól láthatóan megkönnyebbült, abbahagyta a nadrágja dörgölését, a vonásai ellazultak. – És ha ő is készen áll, szívesen megismerném.

− A neve Vincent – mondta. – Ő már nagyon kíváncsi rád. És a zenéd is tetszik neki, igaz, nem egy rocker.

− Valahogy sejtettem – nevettem fel. – Ez minden? Ez volt a nagy titok?

− Nekem is be kell vallanom valamit – intett Katherine.

− Ne fogd vissza magad.

− Én is találkozgatok valakivel. Mármint járunk. Már vagy egy hónapja – Kat nem nézett a szemembe.

− És erről én miért nem tudok? – kérdeztem döbbenten. Katherine mindig az első volt, akinek beszéltem a szívügyeimről, és azt hittem, ez kölcsönös.

− Lassan alakult a dolog, én sem tudtam még, hogy mi lesz, nem tudtam, mondjam-e, aztán összejöttünk, de próbáltuk mindenki elől titkolni, hogy aztán ne legyen fura senkinek, ha esetleg nem tart sokáig a dolog… de igazából napról napra egyre jobb lesz, és nem akarjuk tovább rejtegetni – magyarázta Kat.

− Várj, kiről van szó? Ismerem?

− Igen. Chris az – mosolyodott el barátnőm, ahogy kimondta. Leesett az állam.

− Hogy mii? Ez őrületes – mondtam. – Mármint a lehető legjobb értelemben. De mióta? És hogy?

− Tudod, az afterparty után hazakísért minket, és utána is keresett, hogy jól vagyok-e – kezdte Katherine. – Aztán amikor randira mentem Charlie-val, véletlenül összefutottunk. Ezután kezdett faggatni az a seggfej arról, hogy kavartam-e a banda valamelyik tagjával, vagy más zenészekkel. Elegem lett belőle és leráztam, aztán… hát, írtam Chrisnek, hogy van egy szabaddá vált mozijegyem, és nem tartana-e velem.

− Merész – mosolyogtam elismerően.

− Tehát az épp az első randitok volt? – kérdezte anya Katet.

− Na várj, ti tényleg előbb beszéltétek meg ezeket a dolgokat egymással, mint velem? – a korábbi döbbenetem visszatért.

− Igen, nos amikor moziba mentünk Chrisszel, Simone és Vincent is ott voltak – magyarázta Kat. – Igazából vicces volt.

− Kínos, de vicces – bólintott anya.

− Aztán volt ez a lányos délutánunk, és utána beszélgettünk róla, hogy tulajdonképp egy cipőben járunk.

− Egyikünk sem volt még biztos abban, hogyan alakul majd a kapcsolata. Reméltük a legjobbat, de tudod, hogy eleinte minden olyan bizonytalan – mondta anya. – Szépen haladtak a dolgok, de képlékeny volt az egész, és egyikünk sem tudta, hogy neked mit kellene mondanunk.

− Mostanáig – mondtam. – Akkor ezért volt ott Chris a fellépésen! – jutott eszembe a furcsa jelenet az előző koncert előtt, és anya megjegyzése, ami arra utalt, hogy nem először látja a fiút.

− Ezért is, de amúgy is tetszik neki a zenéd – helyesbített Kat. – Ahogy mindenkinek.

Elgondolkoztam, próbáltam további jeleket felfedezni az emlékeim között, amiből sejthettem volna mindezt. Nem sokra jutottam, az anyám és a legjobb barátnőm tényleg ügyesen tartották a titkaikat. Próbáltam elképzelni a pillanatot, amikor a két pár összefut a moziban, a megdöbbenést, aztán ahogy a két nő megállapodik abban, hogy nekem erről egy szót sem szólnak. Más talán megsértődött volna a titkolózás miatt, de számomra inkább viccesnek tűnt. Felnevettem, anya és Kat pedig megkönnyebbülten vigyorodott el.

Az este további részében igyekeztem minél alaposabban kifaggatni őket, miközben elkészítettük és elfogyasztottuk a sushit. Kikérdeztem anyát Vincentről, a jó humorú, sportos agglegényről, akivel először decemberben találkozott egy értekezleten, és akivel már az első pillanattól érezték, hogy nem csak szerződésekről és költségvetésről szeretnének beszélgetni. Aztán Kat is beavatott abba, hogyan találkozgattak titokban Chrisszel a fővárosban, feltörekvő együttesek kis koncertjein vagy épp a próbateremben. Az én szerelmi életemről nem beszéltünk, ahogy a másnapi fellépésről sem. Ez most nem rólam szólt. Nem akartam, hogy rólam szóljon. Ma este csak egy normális gimnazista voltam, aki egy átlagos, dolgozatírós nap végén az anyjával és a legjobb barátnőjével vacsorázik és pletykál.

~❁~

− Igazából nem is izgulok – mondtam.

− Nincs is miért – veregette meg a vállamat Zayne. – Ha csak feleolyan jó lesz, mint amit a próbákon hallottam, már az is gyönyörű.

Csak negyed óra volt hátra a kezdésig, a sminkes épp most végzett. Lauren és Zayne egyetértettek abban, hogy ezúttal egy dinamikusabb megjelenés lenne az alkalomhoz illő, én pedig nem ellenkeztem. A korábbi izgalmamnak ma nyoma sem volt. Nem értettem, pontosan miért van így, de mikor reggel felkeltem, szorongás helyett csak várakozást éreztem. Jó fajta izgalmat, a „történjen már meg, amire úgy vágyok” félét. Színpadon akartam állni, zenélni, ragyogni. És mindezt lenyűgöző külsővel.

Fényes, fekete bőrnadrágot vettem fel egy kék, fémesen csillogó spagettipántos toppal, a lábamra pedig magassárú bakancsot húztam. A sminkes a felsőmhöz illő, kékes-holografikus szemhéjpúdert használt, amit valószínűleg a leghátsó sorban állók is észrevesznek majd. Kiegészítőként minden ujjamon gyűrűt viseltem, a legkülönfélébbeket, mivel szinte mindegyik Kat és Lauren gyűjteményéből került ki, nekem nem sok volt otthon.

A backstage-ben várakozva a Black No. 1 tagjai is csatlakoztak hozzánk. Chris és Kat egymás kezét szorongatták, John elégedetten nézte őket. Az új dobos, Jason, nem sokkal lehetett nálam idősebb. Igyekezett nyugodtnak tűnni, de a szemén láttam, hogy izgul. Ash korábban küldött nekem pár videót a srác játékáról, így biztos voltam benne, hogy nem lesz gond. Már épp azon voltam, hogy mondok neki pár bíztató szót, mikor megláttam Ash-t.

Semmi szokatlan nem volt a megjelenésében, a szívem mégis kihagyott egy ütemet, és a szám automatikusan mosolyra húzódott. Már megszoktam, hogy így reagálok, ha meglátom, egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni. Most viszont valami mégis más volt. Először nem értettem mi, aztán rájöttem – az, ahogy ő nézett rám. Szinte mintha most látna először, kicsit elképedve, halvány mosollyal.

− Túl erős a smink? – kérdeztem zavartan.

− Gyönyörű vagy – mondta. A többiek igyekeztek másfelé nézni, és nem túl feltűnően vigyorogni. A pillanat varázsát Zayne utasítása törte meg.

− Sky, irány a színpad! Brittany és Kyle már beálltak a kezdéshez.

− Sok sikert, te lány – bíztatott Kat, majd a nyakamba ugrott, még egyszer jól megszorongatva, hogy aztán a színpad felé tereljen.

Kisétáltam a nézők elé, és a nyakamba vettem a gitáromat. A mikrofon már be volt kapcsolva. Vetettem egy pillantást a gitárosomra és a dobosomra, összemosolyogtunk. Ahogy azt előre elterveztük, az első dalba felvezetés nélkül vágtunk bele. A repertoár egyik legdinamikusabb darabja volt, csak hogy biztosan mindenki figyelmét magunkra vonjuk. Ez sikerült is, már az első refrénnél tombolt a tömeg. Beindult a buli. A dal végén nagyot kortyoltam a dob mellé kikészített ásványvízből, aztán mosolyogva fordultam a közönség felé.

− Hát sziasztok – köszöntöttem őket vidáman. – Eddig minden oké?

A tömeg hangos ujjongással felelt, amit jó jelnek vettem.

­− Ennek örülök – vigyorogtam. – Az én nevem Skylar, ezek a csodálatos zenészek pedig Brittany és Kyle. Most először lépünk fel így együtt, és sokat jelent számunkra, hogy ilyen sokan eljöttetek. És reméljük, ti is annyira élvezni fogjátok ezt, mint mi.

A kis bemutatkozás után ismét felpörögtek az események, egyik dal követte a másikat. Összesen kilenc számmal készültünk, némelyik a korábban akusztikusan játszott dalaim felturbózott verziója volt, de a legtöbbet az elmúlt hetekben írtam, és a tartalmuk is eszerint alakult. Az új dalok egy része vidám volt, tükrözte a felszabadult örömöt és izgalmat, amit az új lehetőségeim miatt éreztem. Mások pedig tömény szerelmes számok voltak, amikben jó és rossz érzelmek, vágyakozás és kétségek tükröződtek. Késztetést éreztem, hogy ezeknél a számoknál a színpad széle felé forduljak, éreztem, hogy a barátaim mellett Ash is onnan figyel. Egy részem szeretett volna a szemébe nézni, miközben a róla írt sorokat éneklem. De nem tudtam magam rávenni erre, féltem, túlságosan kizökkentene. Talán majd a tizenkettedik koncertemen. Talán.

Nemcsak azért nem akartam kizökkenni a pillanatból, mert féltem, hogy akkor hibázok, hanem mert fantasztikusan éreztem magam a színpadon. A szívem sosem vert még ilyen hevesen, a hangom sosem volt még ilyen hangos. Sosem éreztem még ennyire, hogy élek. És a közönség felől is ez az energia sugárzott. Ugráltak, tapsoltak, videóztak, dúdolták a dallamokat. Mindenfelé mosolyokat és csillogó szemeket láttam. Úgy éreztem, akármeddig képes lennék zenélni nekik, de sajnos minden jónak vége szakad egyszer.

− Még egy dal, aztán átadjuk a terepet a Black No. 1-nak – mondtam az utolsó szám előtt. – Csodálatosak voltatok, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű élménnyé tettétek az első fellépésünket!

A dal végén igyekeztek visszatapsolni minket, én pedig mosolyogva gondoltam arra, hogy én tényleg visszatérek még egy dal erejéig.

− Ez kész csoda volt – ujjongott Katherine.

Magamhoz szorítottam őt, és intettem Kyle-nak és Brittanynek, hogy csatlakozzanak egy nagy öleléshez.

− Király volt, mikor ismételjük meg? – kérdezte a fiú.

− Reméljük minél előbb – felelte Zayne, átkarolva engem és Brittanyt.

− Legközelebb ne csak kilenc dalunk legyen, szinte el sem kezdődött, de már véget is ért – sóhajtott a gitárosom.

− Akármeddig tudtam volna folytatni – értettem egyet.

− Azért azt sem akarjuk, hogy rögtön az elején túlhajszoljátok magatokat – mondta a menedzser. – Na gyerünk, szusszanjatok egyet, Sky, te pedig igyál egy teát, mielőtt ismét bedobod magad.

Zenésztársaim felnyitottak egy-egy sört, miközben a színpadon a Black No. 1 a húrok közé csapott. Zayne hozott nekem egy csésze teát, ami nagyon jól esett az éneklés után. Kattel egymásba karolva figyeltük a fiúk koncertjét. Fantasztikusak voltak, mint mindig, az új dobosnak pedig tényleg nem volt miért aggódnia. Jól játszott, talán még jobban is, mint Adam.

Az Ash-sel közös számunk a fellépés közepénél jött.

− Nem kellett volna felfrissítenem a sminkem? – kérdeztem gyorsan Katherine-t.

− Még mindig tökéletesen festesz – nyugtatott meg.

Vettem egy mély lélegzetet, magamhoz vettem az előkészített mikrofont és gitárt, miközben Ash felkonferált. A nézőtér ismét lelkesen fogadott. Ezúttal zongora helyett akusztikus gitáron játszottam az ének mellett. A dal lassabb és csendesebb volt, mint bármi, ami az este során addig elhangzott, legalábbis az első fele – a basszusgitár és a dob a második refrénnél lépett csak be. Ash-sel most sem néztünk egymásra, én már csak azért sem, mert ezt a számot nem vele akartam azonosítani. A közös dalunk volt, igen, de csupa fájdalmas emléken alapult, és nem akartam arra gondolni, hogy ő is olyan csalódást okoz majd nekem, mint azok, akik ezt a dalt inspirálták.

A közönség ezt a számot már ismerte, többen a dalszöveget is tudták, és velünk együtt énekelték. Ez most nem a tombolás ideje volt, ahogy mi is, úgy láthatóan a hallgatóságunk is mélyebb érzéseknek adta át magát. Eddig mind együtt pörögtünk, most pedig együtt lassultunk le. Megható élmény volt, a dal szomorúsága ellenére is melegség járt át.

A dal végén aztán mégis összemosolyogtunk Ash-sel. Ő valószínűleg nem először élt át ilyet, de láttam rajta, hogy számára is különlegesek voltak az elmúlt percek. Vigyorogva és integetve mentem vissza a backstage-be, ahol Kat a szemét törölgette.

− Azért ennyire nem volt jó – nevettem el magam.

­− Dehogynem – ellenkezett, majd összepacsiztunk.

− A következő dalt szintén most játsszuk először élőben – mondta Ash a színpadon. – Attól tartok, túl sokan tudunk azonosulni a csalódottsággal, amiből az előző szám született… de remélem, hogy azt az örömöt is meg tudjuk majd élni, ami a következőt inspirálta.

És ekkor rám nézett, egyenesen rám. Csak egy pillanatra – de milyen jelentőségteljes volt az a pillanat! Nem ismertem a dalt, amivel készültek, egyik fiú sem említette korábban, Ash is csak annyit mondott, hogy dolgoznak új számokon, amik közül néhányat talán játszanak majd ma este. Mindennek ellenére hirtelen biztosra vettem, hogy ez most nekem szól.

És micsoda dal volt! Lassabb versszakok váltakoztak a dinamikusabb refrénnel, a dob végig erősen dübörgött a háttérben, Ash hangja pedig tökéletes volt, tele érzelemmel. És végig mosolygott, többnyire lehunyt szemmel, miközben két emberről énekelt, akik nem ebbe a világba tartoznak, hanem egy másikba, ami csak az övék. Erről rögtön eszembe jutottak a percek, órák, amikor Ash-sel együtt zenéltünk, a közös számunkon dolgozva. Vajon tényleg nekem szólt ez a dal?

A vége felé aztán végre kinyitotta a szemét, és megtette azt, amihez nekem korábban nem volt merszem: a szemembe nézett, miközben az utolsó sorokat énekelte. A mosolyom még szélesebb lett – ahogy az övé is. Csak egy rövid pillanat volt, de sokkal hosszabbnak tűnt. Amíg egymás szemébe néztünk, mintha tényleg egy másik világban lettünk volna – egy olyanban, ahol rajtunk kívül nem létezik más.

− Hát, ez… heves volt – mondta Kat a dal végén.

Ekkor láttam, hogy Chris is felénk néz, és a barátnőmre – pontosabban az ő barátnőjére – kacsint. Ash talán nem egyedül írta ezt a dalt, de ezt cseppet sem bántam. A Black No. 1-nak volt még pár szám a repertoárjában, de én még az utolsónál sem ocsúdtam fel az új kedvenc számom varázsából. Mikor a srácok végül lejöttek a színpadról, Kat rögtön Chris nyakába ugrott. Lauren megveregette Jason vállát, és a játékát dicsérte. Én is szerettem volna gratulálni az új fiú fellépéséhez, de ahogy a koncert előtt, úgy most is Ash vonta el a figyelmemet.

− Hogy tetszett? – érdeklődött.

A többiek elindultak az öltözők felé, mi kicsit lemaradva követtük őket.

− Sosem okoztok csalódást – feleltem, visszatartva a szerelmi vallomást, ami azóta a bizonyos dal óta a nyelvem hegyén volt. Egyszerű és őszinte lépés lett volna bevallani, hogy ha voltak is kétségeim eddig, egyetlen dallal eltörölte mindet, és olyan erős érzéseket váltott ki belőlem a zenéjével, amiknek eddig a létezését sem sejtettem. De nem voltam elég bátor ahhoz, hogy mindezt csak úgy kimondjam.

− Hogy tetszett az új dal?

− Az, amelyik a közös számunk után jött? – próbáltam úgy tenni, mint aki nem is érti teljesen, miről van szó.

− Az.

− Nem volt rossz.

− Nem volt rossz? – kérdezett vissza Ash felvont szemöldökkel. Már majdnem azt hittem, hogy felbosszantottam, de láttam, hogy próbálja elfojtani a mosolyát. Tökéletesen értette, miről van szó.

− Igazából nagyon tetszett – ismertem be óvatosan.

− Ennek örülök. Tudod, van hozzá némi közöd.

− Valóban?

Lassítottuk a lépteinket, még jobban lemaradva a többiek mögött. Szorosan egymás mellett sétáltunk, a kézfejünk össze-összeért. Aztán Ash ujjai az enyém közé fonódtak. Csendben, kézen fogva mentünk tovább, várva, mi lesz a következő lépés és melyikünk teszi meg.

− Azt hiszem, én most átöltözök – jelentettem ki, mikor az öltözőkhöz értünk.

− Szerintem így is csinos vagy.

− Igen, de érzem, hogy a sminkem már elkenődött és ez egy kicsit zavar – fecsegtem, miközben még mindig Ash kezét fogtam. Felém fordult, egymással szemben álltunk; az arcomat figyelte.

− Igen, tényleg elmaszatolódott egy kicsit – simította meg a bőrt a szemem alatt, ahol valószínűleg elkenődött az erős szemfesték.

Aztán az ujjai lejjebb siklottak, az állam alá. És mielőtt tovább kerülgettük volna a forró kását, Ash megcsókolt. A szája először csak finoman ért az enyémhez, majd az ajkaink megnyíltak a másik előtt. Egyik keze még mindig az arcomhoz simult, a másik pedig a derekamra. Nem tudom, meddig tartott, látott-e minket valaki. Megint abban a másik világban voltunk, amiről a dalban is énekelt. Mikor aztán elhúzódtunk, nem engedtük el egymást azonnal, hanem lehunyt szemmel összeérintettük a homlokunkat.

− Te, mi lenne, ha kihagynának az afterpartyt? – törtem meg a csendet.

− Egyetértek – mosolyodott el, és adott egy puszit a homlokomra. – Ideje volna már bepótolnunk azt a randit.