Miért nem írok, ha amúgy ezt élvezem a legjobban?

 Csá. Heló. Még élek.

Megint eltűntem, ami nem sokaknak tűnhet fel, de engem kifejezetten zavar, hogy itt a kis blogom, immár Abeth csoda designjában tündökölve, én meg hozzá sem nyúlok. Felmerülhet a kérdés, miért van még egyáltalán a blog, ha nem is valami népszerű, és a tulajdon szerzője is elhanyagolja. A válasz: mert az agyacskám mindezt külső nyomásnak fogja fel az írásra. Amit baromira élvezek csinálni, ha egyszer elkezdem, csak épp ritkán kezdem el, mert...

... mert az elmúlt kb. fél évben annyira meg voltam viselve, mint már rég. Azt hittem, többet ilyen fájdalmon nem kell keresztülmennem. Tévedtem.

... mert igyekeztem helyén kezelni a fájdalmat, és életemben először terápiára mentem.

... ugyancsak a gyógyulás útján botorkálva belevágtam pár új hobbiba. Igen, többe is. Igen, az elején mindegyikben béna voltam. Van, amelyikben még mindig. De közben érzem, hogy élek, jippí.

... mert mindeközben elkezdtem főállásban dolgozni, ami, mint kiderült, elég sok időt vesz el.

... és ezek mellett az egyetemet is folytatom. Levelezőn. Mert ráérek :)))

Nos, ahogy ezeket leírtam, kicsit megbocsátottam magamnak, hogy hanyagoltam az írást. Naplót továbbra is vezetek, olykor fiktív bejegyzésekkel megfűszerezve (nem valós eseményeket írok le, hanem mintegy gyakorlásként megírok egy kitalált jelenetet, amibe beleképzelem magam). És új hobbijaim között is több kreatív, alkotó tevékenység van, amivel ellenállok a hétköznapok fásultságának és dolgoztatom a fantáziám. 

De olykor írok is, toldozgatom a történetet, amit idén elkezdtem itt. Vagy egy-egy zeneszám ihletésére új karaktereket és kalandokat képzelek el, miközben a busz a dugóban araszol. És ha egyszer leülök írni, akár a vázlatfüzetembe, akár a laptopomon, lekapcsol minden frusztráció, a mondatok jönnek, úgy érzem magam, mint hal a vízben. Egy ideális életben, talán egy párhuzamos univerzumban ebből élek, nem megy el az energiám nagyja a kenyérkereső munkámra és a sulira, hanem szépen beosztom az időm, kerek és egész történetek kerülnek ki az ujjaim alól, sőt, az emberek még olvassák is őket. De ez nem az az élet. Régen másért nem volt az, most a fent említett okokból, a jövőt meg talán jobb nem is tudni.

Röviden összefoglalva: még élek, észben tartom a blogot, van ihletem és szeretek írni, csak... nem tudom, mi a csak. Miért nem írok, ha amúgy ezt élvezem a legjobban? Én sem tudom. Talán majd egy nap jobb lesz (24 éve mondogatom ezt, nem lett jobb, csak más). 

Idén még 2 dolgot szeretnék megírni és kirakni ide, ebből magamat ismerve egy lesz (remélem, hogy legalább az az egy). Ki erre jársz, mormolj el értem egy imát.

Puszi,

Winter

I can't steal you like you stole me

 Szép hétfőt mindenkinek! Sok minden van most az életemben - költözés, munkahelyváltás áll a küszöbön -, úgyhogy kis történetem harmadik fejezete valószínűleg nem lesz kész ebben a hónapban. De azért nem tétlenkedek, viszonylag sokat (s)írok mostanában, mert már nem fér meg minden a fejemben, és ettől kicsit jobb lesz. Ezek közül az agymenések közül osztok most meg egyet, mellékelve a szövegben említett dalt (a bejegyzés címe is innen jön).

  Vannak pillanatok, amikor sikerül meggyőznöm magam arról, hogy voltaképp jobb nélküled. Ráfókuszálok a hülye részletekre az emlékeimben: a félreértésekre, arra, amikor fél órát késtél egy randiról, egy elbénázott csókra. Úgy teszek, mintha ezek többet nyomnának a latba, mint a szép pillanatok. Mintha a teljesen emberi tökéletlenségeid, amiket egyébként ugyanúgy szerettem, mint az jó tulajdonságaidat, voltaképp megbocsáthatatlan jellemhibák lennének. Pedig igazából csak egyetlen megbocsáthatatlan dolgot tettél: hogy egyik nap még váltig állítottad, hogy van jövőnk és várni fogsz rám, míg újra együtt lehetünk, majd másnap közölted, hogy nem akarod ezt folytatni, számodra valami a kezdetektől fogva hiányzott ebből a kapcsolatból, valami nem tudott kialakulni, és így nem lenne értelme tovább húzni. Én erre azt feleltem, hogy akkor baszd meg magad – nem az elutasítást sérelmeztem, hanem a hazugságot. Te azt mondtad, hogy minden, amit tettél és mondtál, mikor velem voltál, az őszinte volt, de hogy is lett volna, ha ezt komolyan gondoltad, az csak azt jelenti, hogy magadnak is hazudni próbáltál.

  Ezután nem beszéltünk többé, de fejben azóta is mondom neked a magamét. Olykor vitatkozok veled. Máskor elképzelem, hogyan utasítanálak el, ha megpróbálnád visszakönyörögni magad - titokban remélve, hogy nem adnád fel könnyen, hanem végre küzdenél értem, meggyőznél, hogy mégis bízhatok benned, és végül is megkapnám a rohadt happy endemet. És ezek a képzelgések még mindig jobbak annál, mint mikor egy pillanatra elfelejtem, hogy köztünk mindennek vége, és megfogalmazok egy élménybeszámolót, végig gondolom, hogyan fogom elmesélni neked a napom egy érdekes részletét. Hisz ez volt az életünk hónapokon át: megosztottuk, kivel mi történt aznap, mi járt a fejünkben, úgy meséltünk egymásnak, ahogy más a naplójába ír. Ha valami említésre méltó esik meg velem, néha még mindig reflexszerűen elkezdem narratívává formálni, hogy a lehető legérzékletesebben tudjam majd előadni neked. Aztán észhez térek, fejben le is keverek magamnak egy anyai pofont a naivitásomért, hogy hagyjam már abba, ne veszítsem szem elől a tényeket.

  A fent említett pillanatokban, amikor meggyőzöm magam, hogy jobb nekem nélküled, büszkének kéne lennem magamra. De nem vagyok. Olyankor csak üresnek érzem magam, meg is ijedek ettől az űrtől, és vadul pörgetni kezdem a telefonomat, felhívok valakit, rágyújtok, elkaparok egy mitesszert, bármit, csak ne kelljen megélnem, hogy egy fekete lyuk van a mellkasomban, és szívja befelé a szívemet és a lelkemet.

  Ez az ijedtség persze korai, mármint olyan értelemben, hogy nem ürültek még ki belőlem teljesen azok az érzések. Például ma hajnalban is, mikor rémálmaim egyikéből iszonyatos fejfájásra riadtam, és hiába vettem be fájdalomcsillapítót, nem hatott azonnal, szóval ahogy ma hajnalban hánykolódtam az ágyban, az agyam megnyugtatásként odavetített téged mellém. Abbahagytam a forgolódást, nyugodtabban vettem a levegőt, és azt képzeltem, hogy nem a takaró melegít, hanem a te ölelésed. Aztán sajgó, fáradt fejemben jött az anyai pofon – ne erősítsem már ezt a képet magamban, ilyen sosem lesz már, nem gondolhatok erre, legalább én ne hazudjak magamnak. Eszembe jutott egy dal, csendes, akusztikus szám a viszonzatlan szerelemről. Ezt indítottam el: az énekesnő három és fél percig részletezte, mi mindent vágyna átélni a szerelmével, amit az nem kíván megadni neki. Ez az, ez kell nekem, ezt kell nekem is mantráznom ahelyett, hogy a karjaid közé képzelem magam.

  Valahogy aztán visszaaludtam, de a fejfájás napközben is vissza-visszatért. Bevettem még egy fájdalomcsillapítót, próbáltam dolgozni, sétáltam egy nagyot, hátha a friss levegő segít. Próbáltam dolgozni, próbáltam nem veled beszélgetni a fejemben, próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy végig ott ücsörögsz a gondolataim peremén.

  Délután kettő körül felnéztem a laptopomból, ki az ablakon, és megakadt a szemem egy srácon, aki a szemben lakó néni fia vagy unokája lehetett. Rajtuk felejtettem a tekintetem. Nagybevásárlásból térhettek épp haza, mindketten szatyrokkal jöttek és mentek a kocsi és a bejárati ajtó között. Néztem a srácot, ahogy vállára kap egy zsák virágföldet, vagy épp a hóna alá szorít egy mosószeres flakont. Valahogy mindig úgy fordult, hogy az arcát nem láttam, és így teljesen az volt az érzésem, hogy téged nézlek. A haja, a testalkata, a bőrtónusa, még a ruhái is pont olyanok voltak, mint neked. Az nem stimmelt, hogy autót vezetett – neked van jogsid, de nem szeretsz vezetni. Ez is egyike volt az „aha” pillanatainknak, amikor rájöttünk, hogy pontosan ugyanúgy viszonyulunk a vezetéshez. Ja, van jogsim, de sosem rajongtam az autókért, igazából nem vagyok tapasztalt sofőr. – Nahát, én is pont így vagyok ezzel! – Tényleg? De jó, imádom, mikor így egy rugóra jár az agyunk! Imádtad, de nem eléggé.

  A srác végzett a kipakolással, elköszönt a nénitől, és elhajtott, de én nem fordultam el azonnal az ablaktól. Nem, nem csak azért nem lehettél te ez, mert te nem vezetsz autót, hanem mert nincs Spanyolországban élő ismerősöd rajtam kívül, meg úgy általában nem is vagy Spanyolországban. Te odahaza vagy, délután kettő körül vagy dolgoztál épp, vagy ebédeltél, esetleg szundítottál egyet. Éled a kis életedet, lefoglalod magad a kismillió hobbiddal, ismerősöddel, írással, és már el is felejtetted a lányt, aki nem tudott az lenni, amire vágytál. Hisz olyan feledékeny vagy, fontosabb dolgok is kimennek a fejedből, mint én, akivel volt az a kiábrándító kis afférod, amiből valami a kezdetektől hiányzott ugyan, de kellett hozzá kilenc hónap, hogy ezt beismerd.

  Látod, próbálom elképzelni, hogyan telnek a napjaid, most is, amikor már nem számolsz be nekem róluk. Tudod, hogy van ez, benne élsz minden félrecsúszott nyakkendőmben, összetépett levelemben, elvétett szavamban… nem, dehogy tudod, nem is vagy magyar, sosem olvastál Juhász Gyulát, de hát olyan univerzális érzések ezek, valaki biztos a te nyelveden is megénekelte már mindezt.

  Most, hogy emlékeztettem magam, hogy nem is egy az anyanyelvünk, be is fejezem ezt a szösszenetet, amit akkor sem tudnál elolvasni, ha akarnád. Elment vele némi időm, de most megkímélem magam a mentális anyai pofontól – akármilyen baromságot írok is, legalább írok, és ettől kicsit kevésbé érzem elhibázottnak az életemet.