4. fejezet - Let Them In

Jókora csúszással, de végre itt a folytatás:) Szerencsére a következő hetekben, hónapokban már bőven lesz időm az írással foglalkozni. A címadó dal mellett lejjebb egy másikat is beillesztek a szövegbe, amit az adott jelenethez elképzeltem írás közben. Jó olvasást!

A következő hét már szebben alakult. Adam Viberen keresett meg, folyton írogattunk egymásnak, és néhány hosszas telefonhívásra is sor került. Főleg mindennapos dolgokról beszélgettünk: a suliról, tanárokról, próbákról, zenéről. Ő videókat küldött a próbáról, ahogy dobol, ezeket aztán elalvás előtt többször is lejátszottam. Az újabb találkát péntek estére szerveztük: abban maradtunk, hogy délután bemegyek a próbájuk végére, aztán beülünk valahová vacsizni és dumálni.

— Ti aztán komolyan veszitek ezt a lassítást – jegyezte meg Kat, mikor csütörtökön, az ebédlőben ülve ismertettem vele a terveinket.

— Egyelőre nem akarok sokáig kimaradni vele – mondtam.

— De miért nem? – értetlenkedett barátnőm.

— Ezer és egy okból – feleltem. Katherine várakozó tekintettel figyelt. – Még mindig annyira zavarban vagyok mellette, nem tudok magammal mit kezdeni a társaságában. Félek, ha élőben beszélgetünk, egyszer csak beáll majd egy kínos csend, és akkor nem tudom majd, hogyan tovább. És…

— És mi?

— A segítségedre van szükségem – böktem ki némi habozás után. Kat arca felderült, amitől megkönnyebbültem.

— Állok rendelkezésedre, szivi – bíztatott.

— Egyelőre nem szeretném beavatni anyát – magyaráztam. – Lehet nem is lesz semmi ebből az egészből. Nem akarok megkockáztatni egy balhét, amíg nem tudom, megéri-e a dolog.

— Meg tudlak érteni – dünnyögte Katherine, aki már jól ismerte a családi hátteremet. – És mi az én szerepem?

— Anyának azt akarom mondani, hogy veled lógok – kezdtem. – De neked is úgy kéne szervezned az estédet, hogy működjön az alibi.

— Azaz?

— Értem kellene jönnöd délután, aztán hatra elvinni a próbateremhez.

— Ennyi? – kérdezte Katherine kétkedve. – És hogyan jutsz haza? Vagy mi lesz, ha anyád megint ellenőrizni akar majd a szüleimen vagy rajtam keresztül?

Megborzongtam. Volt pár rosszabb korszakom az anyámmal, amikor szinte képtelen volt megbízni bennem. Ha csak egy szimpla ottalvós bulit tartottunk is Kattel, képes volt az éjszaka közepén felhívni barátnőmet, hogy tényleg vele vagyok-e, esetleg a szüleit küldte ránk, hogy ellenőrizzék, nem léptünk le sehová, nem iszunk és nem szívunk semmit. Életem legkínosabb élményei közé tartoznak ezek, viszont hazudnom sosem kellett, rendesen viselkedtünk. Ezúttal azonban más lesz a helyzet.

— Gondoltam erre is, de nem akarok túl sokat kérni tőled – sóhajtottam.

— Miért, mit kérnél?

Nem feleltem azonnal, kerestem a megfelelő szavakat. Kellemetlennek éreztem a helyzetet, de barátnőm továbbra is bizalmasan mosolygott rám.

— Be kellene ülnöd estére egy filmre a moziba. Valami hosszúra. Akkor van magyarázat arra, miért nem vesszük fel a telefont – mondtam, majd hozzátettem: - Persze fizetem a jegyet.

Kat egy kicsit elhúzta a száját, engem pedig rögtön elfogott a bűntudat. Már kezdtem volna mentegetőzni, de ő előbb szólalt meg.

— Igazából holnap estére már van programom – furcsamód Kat szintén bűntudatosnak tűnt. – Charlie végre elhívott randira.

Elismerően biccentettem. Charlie egy végzős srác volt, jó ideje kerülgették már egymást Kattel, de azt hittük, a fiú már sosem fog lépni az ügyben. Ezek szerint most végre megtette. De miért pont most…

— Figyu, akkor hagyjuk - legyintettem.

— Valahogy megoldom – jelentette ki Katherine. Elmosolyodtam, és megszorítottam a kezét.

— Kat, ezer éve várod, várjuk ezt az alkalmat, nehogy elhalaszd miattam.

— Nem akarlak cserben hagyni egy fiú miatt.

— De nem kell az én szerelmi életemet a sajátod elé helyezni.

Katherine keze egy pillanatra megfeszült az ujjaim alatt, szemöldökét gondterhelten ráncolta össze. Aztán felelet helyett csak szomorkásan a szemembe nézett. Világossá vált előttem, mire gondol: ő testileg-lelkileg ép, sokszor hívják randira és megy is, miközben én fél éve csak árnyéka vagyok önmagamnak, eddig hallani sem akartam a szerelemről, kapcsolatokról. Kat nem is titkolta az utóbbi hónapokban, hogy mennyire aggódik értem. Az, hogy most alakul valami Adammel, nemcsak engem villanyoz fel.

— Talán rá tudom venni Charlie-t, hogy moziba menjünk holnap – vont vállat, mire én a nyakába ugrottam, és szorosan átöleltem.

— Imádlak.

— Én is téged – suttogta Kat, és megsimogatta a hátamat.

Az érzelmes pillanatok után folytattuk az este megtervezését: eldöntöttük, miben megyek a randira, melyik filmre ül be Kat, és hogyan jutok haza. Adamet nem akartam beavatni abba, hogy micsoda elterelő hadműveletet szervezek a randink köré – nem voltam biztos benne, hogy megértené. Ha ismét felajánlja, hogy vele megyek haza, azt elfogadom, és ha kiszálltam, felhívom Katet és megbeszéljük, melyikünk merre jár épp.

— Holnap moziba megyek Katherinnel – közöltem anyával aznap este, miközben vacsorát csináltunk.

— Mit néztek meg? – érdeklődött.

— Azt az új háborús filmet, amit mostanában mindenhol reklámoznak – feleltem, miközben elmélyülten paradicsomot szeleteltem. Eddig nem is remegett a hangom, de ha anyámra néztem volna, még ezt az apró hazugságot sem tudtam volna természetesen előadni.

— Azt hittem az nem is érdekel téged – a szemem sarkából láttam, hogy anya felém fordul, éreztem magamon a tekintetét.

— Kat szereti az ilyen filmeket, és nem akar egyedül menni – magyaráztam.

A kezem megcsúszott a paradicsomon, majdnem megvágtam a késsel. Anya egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig még engem nézett. Nagy nehezen rávettem magam, hogy felé forduljak, és elmosolyodtam. Visszamosolygott, bár a pillantása szinte fájdalmasan szúrós volt. De nem szólt többet, folytatta a főzést. Amikor elfordult, összeszorítottam a fogamat. Jólesett volna egy mély levegővétellel megnyugtatni magam, de nem mertem megkockáztatni. Anya minden ilyen jelre érzékeny, ha megváltozik a lélegzetvételem, a hanglejtésem, megremeg a kezem vagy libabőrös leszek, rögtön átlát rajtam. Talán az ügyvédi pálya teszi, talán a jó emberismeret, vagy csak az, hogy akármilyen nehéz is a viszonyunk, azért mégiscsak az anyám, és úgy ismer engem, ahogy senki más.

A pénteki órák után még rengeteg időm volt elkészülni, úgyhogy hazaérve inkább leültem tanulni. Kellett valami, ami lefoglalja a gondolataimat, különben túlságosan is rápörgök a randira. Emellett anya is elégedetten nyugtázta, hogy mikor hazaért én éppen a jegyzeteimet bújtam.

Mikor aztán eljött az átöltözés és a smink ideje, megfontoltnak kellett lennem. Egyrészről szerettem volna csinos lenni, viszont ha kiöltözök, anya gyanút fog – egy Kattel töltött mozis estére sosem csíptem ki magamat igazán. Némi töprengés után mégis felvettem a legjobb szabású zöld blúzomat és egy nem koptatott fekete nadrágot, minderre pedig felhúztam egy bő, kapucnis pulcsit. Utóbbit a randi idejére a táskámba terveztem száműzni. Mire a diszkrét sminkkel is végeztem, Kat már az utcánkban volt.

— Mikor jössz? – érdeklődött anya, fel sem nézve a papírjaiból, miközben én a cipőmet húztam a nappali melletti előszobában.

— Kilenc körül.

— Mikor kezdődik az a film? – anyám most gyanakodva pillantott rám.

— Fél hétkor – feleltem.

— Akkor hogyhogy máris mentek?

— Még enni is akarunk előtte – ez a füllentés magabiztosan ment, ugyanis Kat és Charlie tényleg beülnek majd valahová a film előtt.

— Á, így már értem – bólintott anya, és visszafordult a munkájához.

A földúton végigsétálva még a nehézségek és rizikók jártak az eszemben. Mi van, ha anya a következő egy órában akar ellenőrizni? Vagy ha Katékkel bármi gáz történik, aminek híre megy, és kiderül, hogy nem együtt voltunk?

Ekkor egy jeges pocsolyában léptem; a víz épphogy be volt fagyva egy kicsit, recsegve szakadt be a bal lábam alatt. Szerencsére a csizmám vízálló volt, és egyébként is gyorsan kiléptem a pocsolyából, egy pillanatra azonban mégis megtorpantam. Ez így nem lesz jó. Jelen kell lennem fejben, nem görcsölhetek, hisz akkor garantáltan elszúrom a randit is. Ez lesz az első rendes találkám Adammel, és én képes vagyok negatívumokon agyalni, holott könnyen lehet, hogy épp életem kapcsolatának küszöbén állok.

Itt, ahol senki nem látott, végre vehettem pár igazán mély levegőt, és hamar meg is nyugodtam. Ahogy pedig továbbmentem, a nyugalom helyét rögtön kellemes izgalom vette át. Az az érzés, ami egész nap bujkált bennem, és most, a célegyenesben már vissza sem kellett fognom.

— Sosem használtad még ilyen ügyesen a pirosítót – dicsért meg Kat, mikor beszálltam mellé.

— Nincs is rajtam pirosító – vigyorogtam.

— Akkor jól áll neked az izgalom.

Felnevettünk, szinte minden kézzelfogható ok nélkül. Nevettünk, mert igazából majd’ kicsattantunk az örömtől. Randira készültünk, olyan fiúkkal, akikről mindig is álmodoztunk, elégedettek voltunk a külsőnkkel, csinosak voltunk…

Ekkor jutott eszembe a nyomorult pulóverem. Mikor megálltunk a zeneiskola előtt, nem szálltam ki azonnal, hanem az ülésen maradva leküzdöttem magamról a kabátomat.

— Ezt a rémséget ugye te sem gondoltad komolyan? – barátnőm arcán őszinte iszonyat tükröződött, mikor meglátta a kapucnis pulcsimat.

— Elterelő hadművelet – magyaráztam, miközben kibújtam a bő ruhadarabból.

— Ezt már szeretem – biccentett elismerően Kat a zöld blúz láttán.

A táskámba tömködtem a pulcsit, majd visszavettem a kabátomat. Katherine-ből mintha büszkeség, sőt meghatottság sugárzott volna. Anyám helyett anyám, futott át az agyamon, miközben ő egy zsepivel megigazította a sminkem, és kicsit lesimította a hajam.

— Sok sikert! – mondta végül. – És mindenképp hívj!

— Úgy lesz – bólintottam, és hálásan átöleltem őt, mielőtt kiszálltam volna.

A zeneiskolába belépve kicsit tanácstalanul éreztem magam. Most senki nem volt velem, akinek hivatalosan joga lenne a privát liftet használni. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem vagyok hívatlan vendég.

— Skylar Moore, igaz? – szólított meg a portás, egy kövérkés öregúr.

— Igen, én vagyok – helyeseltem kicsit meglepetten.

— Jöjjön csak, kedvesem – intett, és már hívta is a liftet.

Amíg felértem, a lift tükrében ismét ellenőriztem a külsőmet, kicipzároztam a kabátomat. A harmadik emelet folyosójára lépve kihúztam magam, hátradobtam a hajamat, és igyekeztem ellazítani az arcvonásaimat. Amikor azonban kinyitottam a próbaterem ajtaját, rögtön elmosolyodtam.

Csak néhány lámpa égett, hangulatos félhomály volt a teremben. Épp egy lassú, de mégis ütős dalt játszottak, a dob és a basszusgitárok dallamosan dübörögtek együtt. A fiúk szemmel láthatóan nagyon koncentráltak. Mindannyiuk közül Ash élte bele magát legjobban a zenébe: lehunyt szemmel énekelt, hullámos haja előrehullott, félig eltakarta az arcát. Ez más körülmények között talán hatásvadásznak tűnt volna, de Ashen látszott, hogy számára most teljesen megszűnt a külvilág. Ujjait a mikrofon köré fonta, szinte elfehéredtek a szorítástól. A hangjában pedig annyi érzelem volt, hogy biztos voltam benne, szívből énekli a dalt. A szöveg is szívfájdalomról árulkodott, és az énekes hangjában is ezt éreztem, de olyan áthatóan, hogy még az én lelkem is belesajdult. Ha a dal nem ért volna véget fél perccel később, talán még meg is könnyeztem volna, de szerencsére erre nem került sor. Mikor a zene elhalkult, Lauren (akit addig észre sem vettem, pedig a színpad előtt ült) lelkesen megtapsolta a srácokat. Csatlakoztam hozzá, próbálva elhessegetni az előbbi meghatottságom felett érzett zavaromat. Ash csak ekkor nyitotta ki a szemét, és egyenesen rám nézett. A szája kicsit megrándult, talán mosolyogni próbált, de az arca végül komor maradt. Nagyot nyeltem, és olyan érzésem támadt, mintha valami nagyon intim pillanatban zavartam volna meg a férfit, ezzel kínos helyzetbe hozva őt, holott igazából nekem kellett volna kényelmetlenül érezni magamat. Nagy megkönnyebbülésemre Ash hamar elkapta rólam a tekintetét.

— Sky! – kiáltott fel vidáman Adam.

Már sietett is felém, a karjába kapott, és felemelve megpörgetett. Noha ez váratlanul ért, nagyon is jól esett. Adam kétségkívül örült, hogy itt vagyok, és ez megdobogtatta a szívem, elűzve az előbbi kínos érzést. Mikor letett, adtam egy puszit az arcára.

— Hogy áll a próba? – érdeklődtem.

— Szerintem legfeljebb két számot játszunk még el, aztán a tiéd vagyok – válaszolta Adam.

— Miattam igazán nem kell kapkodni – nyugtattam meg.

— Az ilyen lassú, depis dalok általában megölik a hangulatot, úgyhogy ez egyébként is a próba vége lenne – vont vállat.

— Pedig jó volt ez a dal – jegyeztem meg.

— Jó lenne, ha egyesek nem dramatizálnák túl minden egyes alkalommal – Adam kicsit hangosabban mondta ezt, hogy a többiek is meghallják. Ash lesütötte a szemét.

— Ne legyél már ilyen, haver – dorgálta Adamet Chris, miközben a mellettünk lévő asztalhoz lépett egy doboz kóláért.

Adam rá sem hederített. Megszorította a kezemet, aztán visszament a színpadra, a dobok mögé. Én Lauren mellé telepedtem le. A következő két dalban Ash kevesebbet énekelt, inkább a hangszereké volt a főszerep. Az ikrek gitárszólói őrületesek voltak, tátott szájjal figyeltem őket, és csodáltam, hogy egy szimpla próbába is ennyire beleélik magukat. Az utolsó szám után a többiek úgy döntöttek, pizzát rendelnek, Adam pedig a mosdóba ment átöltözni.

— Istenien játszottatok, fiúk – dicsértem meg őket.

— Kitettek magukért miattad – nevetett Lauren.

— Mi mindig kiteszünk magunkért – kérte ki magának John.

— Bezzeg, ha csak én ülök itt, akkor nem pörögtök fel ennyire – jegyezte meg a menedzser.

A vita további részéről lemaradtam, mert Adam visszatért, és intett, hogy menjünk.

— Bocs, hogy sürgetlek, de irtó éhes vagyok – mentegetőzött a liftben.

— Semmi baj, megértem, ha kifogytál az energiából.

— Hol szeretnél enni?

— Teljesen mindegy, válassz te egy helyet – hagytam rá. Noha az elmúlt héten egész jó étvágyam volt, most az izgalomtól úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon.

— Hamburger? – vetette fel.

— Jó ötlet.

A már ismerős szürke autó ezúttal a zeneiskola parkolójában állt. Adammel a városközpontba mentünk, egy hangulatos gyorsétterembe. Örömmel nyugtáztam, hogy a hely közel van a mozihoz, így nem is vagyok olyan messze Katherine-től, akivel hivatalosan töltöm az estét.

— Ez az egyik legjobb kajálda a városban, csak ne lenne olyan drága – mondta Adam, mikor kiszálltunk a kocsiból. – Gimisként szívem szerint minden nap itt ettem volna, ha telt volna rá.

— És most, hogy megteheted, sokat jársz ide? – kérdeztem.

— Már nem akarok minden nap hamburgert enni – vonta meg a vállát.

Az étteremnek kicsit retro hangulata volt, már csak ezért is megérte beülni ide. Egy kis galériája is volt, ide vittük fel a tálcáinkat. Ahogy leültünk, saját krumpliadagomat kérdés nélkül áttettem Adam elé, aki először értetlenül nézett.

— Nem szereted a krumplit?

— De, most viszont nem kívánom – feleltem. – És te egyébként is sokkal éhesebb vagy nálam.

Erre hálásan elmosolyodott, és áthajolt az asztal felett, hogy puszit nyomjon az arcomra. Éreztem, hogy elpirulok, és zavartan beleittam a kólámba.

— Édes, ahogy elvörösödsz – Adam hangja és tekintete is olyan szeretetteljesnek tűnt, ahogy ezt mondta, hogy az szinte simogatta a lelkemet.

— Édes, hogy ezt mondod – feleltem halkan, még mindig a zavarommal küzdve.

Ő még egy darabig mosolyogva figyelt, aztán enni kezdett. Én kicsiket harapva ettem a hamburgeremet, és örömmel tapasztaltam, hogy még jól is esik az étel. Jó hatással van rám a szerelem, futott át az agyamon, de szinte rögtön meg is lepődtem magamon. Szerelem lenne? Ilyen rövid idő után?

Mielőtt azonban boncolgatni kezdtem volna az érzéseimet, Adam megszólalt: két falat között a próbáról, az új dalaikról kezdett mesélni, én pedig csüggtem minden szaván.

— Az a „lassú, depis” szám is egy új szerzemény? – érdeklődtem.

— Már vagy fél éve próbáljuk így egymás között, de mivel nem volt rajta az előző albumon, koncerten még nem akartuk elsütni – magyarázta Adam. – Ennyire bejött?

— Mindig megragad, ha egy énekes igazi átéléssel teszi a dolgát.

— Na az biztos, hogy Ash semmibe nem éli úgy magát bele, mint ebbe a darabba – Adam némi gúnnyal a hangjában nevetett fel.

— Valami szívügy van a dologban? – faggattam. Ő erre furcsán nézett rám.

— Mit érdekel ennyire?

— Csak… csak tetszett az a dal, és mindig is érdekelt egy-egy alkotás háttértörténete – hebegtem, magamban szitkozódva, amiért most biztos buta pletykás libának tűnök.

— Ezzel nem vagy egyedül – hagyta meg Adam. – A menyasszonya fél évvel ezelőtt lapátra tette Asht, akkor írta hozzá a dalt.

— Au – nyögtem fel. Könnyen el tudtam képzelni, mit érezhetett szerencsétlen pasi.

— Jaja. Szegény öregem annyira kikészült, azt hittük félbe kell hagyni a turnét – csóválta a fejét Adam.

— Nagyon szerethette azt a nőt – sóhajtottam.

— Szerintem ez akkor is túl érzelgős hozzáállás – jelentette ki Adam. – A nők jönnek mennek, ő meg képes lett volna amiatt a csalfa ribanc miatt félredobni az első turnénkat.

— A menyasszonya megcsalta őt? – hüledeztem.

— Így történt. Pár hónapra leléptünk koncertezni, Marie viszont odahaza maradt a munkája miatt. És valószínűleg unatkozott egyedül…

— Szóval nem szerette igazán Asht – állapítottam meg.

Adam csak a vállát vonogatta, és szemmel láthatóan unta a témát. Próbáltam másfelé terelni a beszélgetést, de semmi jó nem jutott eszembe, még mindig az énekes és a szomorú dal jártak a fejemben.

— Bár rám is ilyen ihletően hatna a fájdalom – dünnyögtem.

— Hogy érted ezt? – vonta fel a szemöldökét Adam.

Párszor végiggondoltam, hogyan avassam őt életemnek ebbe a fejezetébe. Eddig csupa könnyű, hétköznapi dolgot vitattunk meg, így, élőben azonban nem akartam tovább kerülni a bizalmas témákat. Szerettem volna, ha Adam megért engem, épp ezért fontos volt, hogy a megfelelő szavakat használjam.

— Tudod, említettem annak idején, hogy szívem szerint minden időmet zenéléssel tölteném, de az utóbbi időben hanyagoltam ezt – idéztem fel az egyik első beszélgetésünket.

— Tényleg beszéltünk erről – bólintott Adam. – Azt mondtad, az anyád nem támogatná a zenészi karriert.

— Ez tényleg így van, de ez még kevés lenne ahhoz, hogy visszatartson.

— Akkor miért is hanyagolod pontosan a zenét?

— Fél éve volt egy durva szakításom – meséltem. – Evan volt az első barátom, nagyon szerelmesek voltunk. Legalábbis én azt hittem. De mikor tavaly végzett a gimiben, kezdtünk eltávolodni egymástól. A nyár során aztán otthagyott egy másik lány miatt. És mint kiderült, egyébként is megcsalt már korábban.

Mindezt a tálcámra szegezett tekintettel mondtam el Adamnek. Mikor felpillantottam, láttam, hogy érdeklődve figyel, így kicsit magabiztosabban folytattam.

— Nagyon megviselt az, hogy dobott, és hónapokig nem találtam a helyem a világban. Korábban el sem tudtam volna képzelni az életemet zene nélkül, mindig tele voltam új ötletekkel. De mióta szétmentünk, mintha ilyen téren is kiégtem volna.

— Egyáltalán nem zenéltél azóta? – kérdezte elhűlve.

— Körülbelül három hónapig egyáltalán nem – ismertem el. – Azóta időnként gyakorolgatok, de nem annyit, mint régen, és csak feldolgozásokat játszok.

— Akkor mégis van remény – Adam mintha őszintén megkönnyebbült volna, ettől pedig mosolyognom kellett. —  Egyszer meghallgathatom, ahogy játszol?

— Hogyne. Egyszer – mondtam szégyellősen, és titkon reméltem, hogy ezt az alkalmat még halogatjuk.

— Nyugi, mindenkinek vannak mélypontjai – mondta bátorítóan.

— Igazán?

— Persze! Hisz az előbb meséltem, mi volt Ashsel. Lényeg, hogy ne add fel.

— Tudom, hogy nem kéne, de… de néha ahhoz se volt kedvem, hogy kikeljek az ágyból – magyaráztam.

— De látod, mekkora szerencse volt, hogy nemcsak kikeltél, hanem eljöttél a mi koncertünkre – kacsintott rám, mire elvigyorodtam.

Még jó darabig ücsörögtünk a galérián: Adam hosszasan beszélt nekem a turnéjukról. Beavatott néhány vicces kulisszatitokba, videókat mutogatott a mobilján, amik egy-egy érdekesebb helyszín színfalai mögött készültek. Szellemesen adott elő minden kis sztorit, én pedig úgy nevettem, mint már régen. Épp arról mesélt, hogyan keverte őket össze egy felkészületlen újságíró egymással olyannyira, hogy azt hitte, ő és Ash az ikerpár az együttesben, mikor a telefonom megzörrent.

— Francba – motyogtam.

— Baj van?

— Mindjárt kilenc óra – sóhajtottam.

— És utána tökké változik a hintód? – kérdezte Adam értetlenül. Szomorkásan elmosolyodtam.

— Kilencre otthon kell lennem.

— Ó – húzta el a száját. – Így elrepült az idő?

— Attól tartok.

— Hazaviszlek – ajánlotta fel.

Hálásan szorítottam meg a kezét, már csak azért, is mert most nem ittasan készült vezetni. Mikor azonban elindultunk, a nyugalmam hamar elillant, Adam ugyanis a megengedettnél jóval gyorsabban hajtott. De persze nem mertem szólni emiatt.

— Megint ott tegyél ki, ahol legutóbb – kértem, mikor már az utcánkhoz közeledtünk.

— Elfelejtettél beavatni abba, hogy ennek mi a jelentősége – emlékeztetett.

— Kell valami beszédtéma legközelebbre is – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

— Már alig várom – vigyorodott el.

Amikor leparkolt, még nem szálltam ki azonnal, hanem közelebb hajoltam Adamhez.

— Köszönöm ezt az estét!

— Köszönöm, hogy eljöttél velem – felelte, és megcsókolt, olyan hevesen, hogy minden porcikám beleremegett. Nehezen szántam rá magam, hogy elhúzódjak tőle, de szorított az idő.

— Írok amint hazaértem – ígérte, mielőtt kiszálltam volna.

Ábrándos hangulatban, mosolyogva indultam hazafel, közben Katet tárcsázva. Mindenképp áradozni akartam valakinek a randiról, és tudtam, hogy nem az anyám lesz erre a megfelelő személy.

~❁~

— Ne legyél szégyellős, legalább egy feldolgozást! – unszolt Adam.

Úgy tűnt, hiába reménykedtem abban, hogy nem annyira kíváncsi a zenei tehetségemre. A pénteki randi után leghamarabb szerdán volt alkalmunk találkozni, és természetesen éltünk a lehetőséggel. Adam ezúttal a lakására vitt, és szinte azonnal győzködni kezdett, hogy adjak neki egy minikoncertet.

— De még hangszer sincs nálam – tiltakoztam.

— Azt mondtad, énekelni is szoktál.

— Tényleg ezt mondtam – sóhajtottam, és a kezembe temettem az arcomat.

— Na – ölelte át a vállamat. – Mitől félsz?

— Nem félek, csak… - nehéz volt megfogalmazni, mi aggaszt pontosan. – Te mégis befutott zenész vagy, és olyan amatőrnek érzem magam.

— Sky, ez hülyeség – nevette el magát. Még közelebb húzott magához, míg végül már az ölében ültem. A vállamba fúrta az arcát, és adott pár csókot a nyakamra. - Csak egy dalt. Kérlek.

— Adj egy percet – kértem.

Kiszaladtam a mosdóba, ittam pár kortyot a csapból, aztán egy pár pillanatig csak a légzésemre koncentráltam. Miközben gyorsan bemelegítettem a hangszálaimat, eszembe is jutott, melyik dallal fogok próbálkozni.

— Készen áll a művésznő? – incselkedett Adam, mikor kiléptem a fürdőszobából.

— Fogjuk rá.

A telefonomért nyúltam, és keresgélni kezdtem a hangfájlok között.

— Mire készülsz? – kíváncsiskodott.

— Ismered a PVRIS nevű együttest? – kérdeztem vissza.

— Hallottam már róluk.

— Csináltam egy zongorafeldolgozást úgy egy hónapja az egyik dalukhoz – mondtam. – Elindítom, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

Adam csillogó szemmel figyelt, én pedig próbáltam elnyomni a zavaromat, és csak a dalra koncentrálni. Kihúztam magam, egy pontra függesztettem a szememet a szemközti falon, és énekelni kezdtem. Az arcom szinte lángolt, ahogy magamon éreztem Adam tekintetét. Képtelen voltam rávenni magam, hogy akár egyetlen pillantást vessek rá. A hangom így is megbicsaklott az első refrén után, mire a maradék önbizalmam is odalett. Leállítottam a felvételt.

— Kár, hogy abbahagytad – sajnálkozott Adam, mikor visszaültem mellé a kanapéra.

— Innen már csak lefelé vezetett volna az út – suttogtam, miközben a nyakába temettem égő arcomat. Gyengéden simogatni kezdte a hajamat.

— Szexi vagy, ahogy énekelsz – duruzsolta a fülemhez hajolva.

— Elfogult vagy – mormoltam, mélyen beszívva a pulóvere illatát.

— Az lennék?

Ekkor már hátrasöpörte a hajamat, szabaddá téve a nyakamat. Ismét a bőrömön éreztem ajkait, majd nyelvével lágyan végigsimította a fülemet. Önkéntelenül is felsóhajtottam. Az előző percek zavara elpárolgott, és már nemcsak az arcomban éreztem lángokat.

Adam hátradőlt a kanapén, engem is magával húzva. Mikor rajta feküdtem, az ajka megtalálta az enyémet, kezei pedig a pólóm alá siklottak. Mielőtt elvesztettem volna a józan eszemet, még eszembe jutottak az elveim a „lassabb tempóról”, amibe korábban ő is beleegyezett. De az ellenérvek minden simítással és csókkal értelmetlenebbnek tűntek. Vágytam Adamra, testileg és lelkileg is. Utóbbit mintha már megkaptam volna az elmúlt hetek hosszas beszélgetései során. Valami azt súgta, nem fog csalódást okozni, ha fizikailag is közel engedem magamhoz. Vagy csak szerettem volna hinni ebben?

Az alkalom azonban nem tette lehetővé, hogy sokáig a gondolataim között ragadjak. Adam rövidesen minden ruhámtól megszabadított. A pillantásából vágy sütött, ahogy végimért. Egy pillanatig mintha mondani akart volna valamit, de végül szó nélkül fölém hajolt. A szája először csak finoman ért a mellemhez, de mozdulatai hamar szenvedélyesebbé váltak: kicsit belém is harapott, nem mintha zavart volna. Közben kigombolta a nadrágját, így a kezem könnyedén az alsónadrágjába csúszhatott. Lassan simítottam végig kemény férfiasságán, majd elégedett nyögéseit hallva ütemesebben kényeztettem őt. Végül elkapta a csuklómat, megállított.

— Hagyjunk valamit neked is – suttogta.

A fürdőszobába ment, és egy óvszerrel a kezében tért vissza.

— Ne haragudj, hogy magadra hagytalak – mondta, mikor már ismét mellettem volt.

— Most az egyszer elnézem – feleltem, miközben lehúztam a pólóját.

Izmos felsőteste és sima bőre láttán az ajkamba haraptam, és közelebb húztam magamhoz. Ahogy kibújt a nadrágjából, kezem a derekára csúszott, jelezve, hogy nem akarok tovább várni. Mikor belém hatolt, ujjaim megfeszültek a gyönyörtől, aminek már a létezéséről is megfeledkeztem. Mozdulatai gyorsak voltak, én pedig szorosan öleltem, úgy éreztem, nem tudok elég közel kerülni hozzá. Minden pillanattal közelebb éreztem magam a tetőponthoz… Ekkor azonban Adam minden eddiginél hangosabban nyögött fel; kezei, amik eddig a csípőmet markolták, most elengedtek, és kicsit távolabb húzódott. Némi csalódottságot éreztem, de igyekeztem palástolni.

— Ez őrületes volt – mormolta, mikor felém hajolt egy utolsó csókra.

Nem feleltem, csak visszacsókoltam. Végül is nem panaszkodhattam, hisz jól esett az érintése, élveztem, hogy ilyen közel lehettem hozzá. Még mindig a hatása alatt voltam, és ahogy ránéztem, biztosan tudtam, hogy szerelmet érzek iránta. Szerettem volna még kicsit a karjai közt maradni, ő azonban inkább öltözködni kezdett.

— Azt hiszem ideje, hogy hazafuvarozzalak – jelentette ki.

— Ne maradjak még egy kicsit? – vetettem fel.

— Bármennyire is szeretném, neked ma még tanulnod kell – pimasz vigyor jelent meg az arcán.

— Mióta viseled ennyire a szíveden a tanulmányaimat?

— Csak aggódom, hogy anyád a végén még szobafogságra ítél – ezt ugyan nevetve mondta, de elhúztam a számat a gondolatra. Sajnos ennek is megvolt az esélye.

Adam hazavitt, már figyelmeztetnem sem kellett, hogy hol tegyen ki. Ugyan azóta sem magyaráztam el neki, mi ennek a jelentősége, úgy gondoltam, már sejti.

— Írni fogok – búcsúztam tőle.

— Alig várom – mosolygott.